Magyar Nemzet, 2004. április (67. évfolyam, 80-108. szám)
2004-04-24 / 102. szám
Hífaprestzet Magazin 2004. április 24., szombat A kizökkent idő országa Ulánbátor, végállomás Csatornákban lakó gyerekek ezrei, méregdrága luxusterepjárók, hatalmas társadalmi szakadékokat áthidalni próbáló külföldiek, Mongólia hétköznapjai. Munkatársunk nyolc napot töltött a távoli fővárost körülölelő nyomornegyedek jurtáiban. A természeti csapások elől idemenekülő vidékiek számára lezárult a múlt, de nem kezdődött el a jövő. ű Lukács Csaba ( M o n c, a i. i a ) ___ i: •• •'* - elejtsünk el minden otthonról holzott szokást, gesztust, vágyat és beidegződést, és akkor eleinte könynyebb lesz, később pedig élvezni is fogjuk - adja a használati utasítást Mongóliához Révész Lajos Ulánbátor repülőterén. A baptista lelkész feleségével és három gyerekével nyolcadik hónapja él Mongóliában, ahol keresztyén gyülekezetet építenek és humanitárius munkát végeznek. Az első benyomások nem rosszak, olyan a város, mintha egy hetvenes évekbeli vidéki településre érkeznénk Magyarországon. Az épületeket a szürke szín uralja, az olvadó hó alól kikandikál a szemét, az utak állapotát látva örömmel gondolunk haza, hiszen lám, vannak rosszabbak is a budapestieknél. A fiatal lelkész annak idején úgy kérte meg leendő felesége, Szilvia kezét, hogy tudtára adta: életüknek egy szakaszát minden bizonnyal Mongóliában fogják leélni. A különös ötlet már a rendszerváltozás hajnalán megfogalmazódott benne. A huszonegy esztendős elsőéves teológushallgató ugyanis olyan, addig szigorúan zárt területre vágyott, ahol igazi missziós munkát végezhet, és egy Budapesten élő amerikai lelkész közvetítésével vette fel a kapcsolatot nálunk tanuló mongol diákokkal. Akkor még csak magyarra tanította őket, majd a teológiát is megszakítva a kilencvenes évek elején kijött volna misszióba, ám az Amerikából küldött repülőjegy soha nem érkezett meg Budapestre (akkoriban még amerikai turista nem léphetett be a kommunizmussal éppen szakító országba, ezért támogatták volna kelet-európai keresztyének útját). Először két éve jutott el ide a Baptista Szeretetszolgálat munkatársaként: gyógyszert hoztak a rászorulóknak, augusztustól pedig bejegyzett szervezetként végezhetnek humanitárius munkát, amelyre az egész család ideköltözött. A hétórás időeltolódásnak köszönhetően késő este sem vagyunk álmosak, kimegyünk sétálni a Szükebátor térre. A gyalog pár perc alatt bejárható belvárosban hétköznapi látvány, hogy a járda közepén végzi a dolgát az, akire rájött a szükség. Elképesztő a szemét, ilyenkor, tél végén a jég és hó alól előbukkan hét hónap mocska. Szerencsénk van, mert a múlt héten még hóviharok tomboltak, de most már nincs hideg, nappal plusz öt-tíz fokig is felmelegszik. A helyiek szerint különben is enyhe tél volt, a legzordabb éjszakán sem volt hidegebb mínusz harmincötnél, és nappal mínusz huszonkét fokra „enyhült” a levegő. A főtéren - ahol 1921-ben kikiáltották az ország függetlenségét, és 1989-ben kommunistaellenes megmozdulások voltak - most túlsminkelt örömlányok kínálják szolgálataikat, vagy nagyon kis vállalkozók faxkészüléknyi „mobiltelefont” adnának ide száz tugrikért (egy forint kb. öt tugrik) egy helyi hívásra. Nem messze Lenin szobra mutatja az irányt, alatta egykedvűen sakkoznak a nyugdíjasok. Mi nagykabátban is fázunk. Este belelapozok az angolul kiadott pazar nyomású tények könyvébe, és ebből kiderül: az egykori kommunista párt, vagyis a Mongol Népi Forradalmi Párt adja a kormányt, és a „nagy népi halálban” (a parlamentben) sincsenek problémáik: az összesen hetvenhat képviselői helyből csak négyet szalasztottak el a legutóbbi, kétezerben megtartott választásokon. Az országban mintegy ötvenezren tudnak elhelyezkedni az iparban, ugyanis alig működnek gyárak. Az egy főre jutó bruttó nemzeti termék kétezer dollár körüli, az átlagfizetés - már akinek van fizetése - havi ötven dollárnak megfelelő tugrik. A hivatalos statisztikákat némi fenntartással kezelem, mert a regisztrált munkanélküliség alig hatszázalékos, a csecsemőhalandóság pedig egy kicsit jobb a magyar adatoknál. A rendszerváltás és az azt követő sokkterápia nem sok jót hozott az egyszerű embereknek, ezért sokan emlékeznek nosztalgiával a szovjet befolyásoltság alatti időkre, mert a szocializmus vasutat, tömbházakat és kiszámítható életet biztosított számukra - igaz, cserében lemészárolták (buddhista) papjaikat, és felégették a kolostorokat. Az orosz időszak emlékét cirill betűikben őrzik. Kilencvenben megkísérelték ugyan egy mongol osztályban a hagyományos, függőleges írás tanítását, de hamar felhagytak vele, mert kiderült, hogy az emberek nem akarják újratanulni a valamikor használt betűket. Másnap reggel József atya vár bennünket. A felvidéki származású szerzetes a katolikus egyház által létrehozott Don Bosco szakiskolát és menhelyet vezeti, itt szegény sorsú fiataloknak és utcagyerekeknek próbálnak szükség szerint szállást, meleg ételt és szakmát adni. A lányokat szabásra-varrásra és számítógép-kezelésre, a fiúkat pedig asztalosmunkára és autójavításra képezik. Az ötven év körüli, jó kedélyű férfit nyolcéves jakutföldi szolgálat után küldte ide az egyház, így a mínusz ötvenöt fok után joggal beszélhet „meleg éghajlatú” Mongóliáról. A Baptista Szeretetszolgálat orvosnőjétől, Kovács Ildikótól reuma elleni gyógyszert kér, aztán néhány keresztkérdés után kiderül, hogy nem beteg, csak fázik a tenyere, ha mínusz harminc fokban kesztyű nélkül fogja meg a vasat. A katolikusok a város határában építették fel azt a jurtatábort, ahova az utcáról összegyűjtött gyerekeket szállásolják el. A sátrak mindegyike fából épült folyosóra nyitik, amely közösségi helyként is szolgál. Egy-egy jurtában hatan-nyolcan élnek, de van osztályteremjurta és ebédlősátor is. A szervezet tapasztalata döbbenetes: az utcagyerekek néhány hét után általában megszöknek a meleg étel, a szállás, az oktatás elől, és a kanálisok szabadságát választják. Az ország legnagyobb gondja a nyomor. Az ezredforduló ugyanis különösen kegyetlen volt a mongolokhoz: a dzudnak nevezett természeti jelenség harmadolta az ország állatállományát. A roppant hidegben és a jókora hóban ugyanis az állatok nem tudták kikaparni a gyér táplálékot, nyáron pedig a nagy meleg és a porviharok okoztak hatalmas pusztulást az állományban. A rendkívüli helyzetek minisztériumának jelentése szerint az elszenvedett károk nagyságára az utóbbi ötven évben nem volt példa. Családok tízezrei maradtak a megélhetést biztosító állatok nélkül, és sokan a fővárosba menekültek az éhhalál elől. Az előrejelzések szerint pár év múlva a két és fél milliós mongol lakosság fele Ulánbátorban él, elsősorban a belvárost fojtogató nyomornegyedekben, ahol százezrek zsúfolódnak össze fakalyibákban és jurtában - villany, csatornázás és víz nélkül. Munkahelyet nem találnak, szociális háló nem létezik. A gyerekeket koldulni küldik, vagy világgá kergetik, a férfiak isznak és verekednek, az asszonyok pedig egymás után szülik a gyerekeket. Gyakori a válás, a családon belüli erőszak, és a férfiak alkoholizmusa miatt egyre több a lányanya. A fővárost átszövő távhővezetékek alagútjaiban gyerekek ezrei élnek, de hivatalosan nincsenek többen hatvannál. Révész Szilvia legutóbbi látogatásakor azt a választ kapta az egyik kormányzati tisztviselőtől, hogy „az utcagyerekek javíthatatlanok, elvesztegetett idő pénzt és energiát beléjük fektetni”. A magyar segélymunkás egy svéd humanitárius szervezet kérdőíves felmérésének eredményeit is felhasználva tanulmányt írt a kanálislakók életéről, amelyből kiderül: a mintegy négyezer számkivetett hatvan százaléka rendszeres kapcsolatban van a családjával, de nem mehet vagy nem akar hazamenni. A legtöbben nyolc és tizenöt év közöttiek, minden harmadik-negyedik lány. A biológiai érettséget elérő lányok többnyire azonnal szülnek, gyarapítva az utcagyerekek számát. Napközben a piacokat és a forgalmas utcákat járják, élelmet kéregetnek, a szemétben turkálnak, de az sem ritka, hogy bandákba verődve fosztogatnak. Csak télen húzódnak a meleg kanálisokba, nyáron a parkokban és a folyók partján alszanak. Egyik este József atyával és mongol segítőtársaival csőlakó gyerekeket kerestünk fel. Kétezer forintnak megfelelő pénzért hátizsáknyi kekszet, üdítőt és gyertyát vásárolok. Már sötét van, az úton sokfelé látunk verekedő férfiakat. Az első helyszínen a helyi önkéntes bevilágít a csatornanyílásba, ahonnan négy gyerek bújik elő. A legfiatalabb alig hatéves. Elmondják, hogy a nagyapjuk betegen fekszik odalent. Átadjuk a gyertyát, az élelmiszert, mire a semmiből feldühödött családanya kerül elő, és ütni-vágni kezdi a gyerekeket. „A segítő soha nem avatkozhat közbe” - húz félre József atya, így tehetetlenül nézzük, hogy több gyereknek elered a vér az orrából. Lassan kiderül, hogy a nő amiatt mérges, hogy a hajléktalan gyerekek elcsábították az ő fiát is. A csetepaté végére az élelem a nő szatyrába vándorol, a véresre vert gyerekek pedig visszamásznak a kanálisba. A másik helyszínen hiába világítunk, a négy nyitás közül egyikből sem bújik ki senki. „Nincsenek itthon” - mondja József atya, és nem tudjuk eldönteni, hogy poénnak szánta vagy komolyan gondolta a fura megállapítást. Pár kilométerrel arrébb már szerencsével járunk, ugyanis egy luxusterepjárót hirdető óriásplakát tövében tizenegy gyerek és egy felnőtt mászik elő a gödörből. A férfi láthatóan ittas, és amikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, azonnal Papp Laciról kezd beszélni. Korábban bokszoló volt, ám az idén elfogytak az ujjai. Amíg a doktornő gyógyszert ad neki, kiosztjuk az élet- Belvárosi életkép. Az ország legnagyobb gondja a nyomor