Magyar Nemzet, 2004. április (67. évfolyam, 80-108. szám)

2004-04-24 / 102. szám

H­ífapr­es­tzet­ Magazin 2004. április 24., szombat A kizökkent idő országa Ulánbátor, végállomás Csatornákban lakó gyerekek ezrei, méregdrága luxusterepjárók, hatalmas társadalmi szakadékokat áthidalni próbáló külföldiek, Mongólia hétköznapjai. Munkatársunk nyolc napot töltött a távoli fővárost körülölelő nyomornegyedek jurtáiban. A természeti csapások elől idemenekülő vidékiek számára lezárult a múlt, de nem kezdődött el a jövő. ű Lukács Csaba ( M o n c, a i. i a ) ___ i­: •• •'* - elejtsünk el minden otthonról ho­l­­zott szokást, gesztust, vágyat és be­idegződést, és akkor eleinte köny­­nyebb lesz, később pedig élvezni is fogjuk - adja a használati utasítást­­ Mongóliához Révész Lajos Ulánbá­tor repülőterén. A baptista lelkész feleségével és három gyerekével nyolcadik hónapja él Mongóliá­ban, ahol keresztyén gyülekezetet építenek és humanitárius munkát végeznek. Az első be­nyomások nem rosszak, olyan a város, mintha egy het­venes évekbeli vidéki településre érkeznénk Magyaror­szágon. Az épületeket a szürke szín uralja, az olvadó hó alól kikandikál a szemét, az utak állapotát látva öröm­mel gondolunk haza, hiszen lám, vannak rosszabbak is a budapestieknél. A fiatal lelkész annak idején úgy kérte meg leendő fe­lesége, Szilvia kezét, hogy tudtára adta: életüknek egy szakaszát minden bizonnyal Mongóliában fogják leélni. A különös ötlet már a rendszerváltozás hajnalán megfo­galmazódott benne. A huszonegy esztendős elsőéves teológushallgató ugyanis olyan, addig szigorúan zárt te­rületre vágyott, ahol igazi missziós munkát végezhet, és egy Budapesten élő amerikai lelkész közvetítésével vet­te fel a kapcsolatot nálunk tanuló mongol diákokkal. Akkor még csak magyarra tanította őket, majd a teoló­giát is megszakítva a kilencvenes évek elején kijött vol­na misszióba, ám az Amerikából küldött repülőjegy so­ha nem érkezett meg Budapestre (akkoriban még ame­rikai turista nem léphetett be a kommunizmussal ép­pen szakító országba, ezért támogatták volna kelet-eu­rópai keresztyének útját). Először két éve jutott el ide a Baptista Szeretetszolgálat munkatársaként: gyógyszert hoztak a rászorulóknak, augusztustól pedig bejegyzett szervezetként végezhetnek humanitárius munkát, amelyre az egész család ideköltözött. A hétórás időeltolódásnak köszönhetően késő este sem vagyunk álmosak, kimegyünk sétálni a Szükebátor térre. A gyalog pár perc alatt bejárható belvárosban hét­köznapi látvány, hogy a járda közepén végzi a dolgát az, akire rájött a szükség. Elképesztő a szemét, ilyenkor, tél végén a jég és hó alól előbukkan hét hónap mocska. Sze­rencsénk van, mert a múlt héten még hóviharok tom­boltak, de most már nincs hideg, nappal plusz öt-tíz fo­kig is felmelegszik. A helyiek szerint különben is enyhe tél volt, a legzordabb éjszakán sem volt hidegebb mí­nusz harmincötnél, és nappal mínusz huszonkét fokra „enyhült” a levegő. A főtéren - ahol 1921-ben kikiáltották az ország füg­getlenségét, és 1989-ben kommunistaellenes megmoz­dulások voltak - most túlsminkelt örömlányok kínálják szolgálataikat, vagy nagyon kis vállalkozók faxkészülék­­­nyi „mobiltelefont” adnának ide száz tugrikért (egy fo­rint kb. öt tugrik) egy helyi hívásra. Nem messze Lenin szobra mutatja az irányt, alatta egykedvűen sakkoznak a nyugdíjasok. Mi nagykabátban is fázunk. Este belelapozok az angolul kiadott pazar nyomású tények könyvébe, és ebből kiderül: az egykori kommu­nista párt, vagyis a Mongol Népi Forradalmi Párt adja a kormányt, és a „nagy népi halálban” (a parlamentben) sincsenek problémáik: az összesen hetvenhat képviselői helyből csak négyet szalasztottak el a legutóbbi, kétezer­ben megtartott választásokon. Az országban mintegy ötvenezren tudnak elhelyezkedni az iparban, ugyanis alig működnek gyárak. Az egy főre jutó bruttó nemzeti termék kétezer dollár körüli, az átlagfizetés - már aki­nek van fizetése - havi ötven dollárnak megfelelő tugrik. A hivatalos statisztikákat némi fenntartással ke­zelem, mert a regisztrált munkanélküliség alig hatszáza­lékos, a csecsemőhalandóság pedig egy kicsit jobb a magyar adatoknál. A rendszerváltás és az azt követő sokkterápia nem sok jót hozott az egyszerű embereknek, ezért sokan em­lékeznek nosztalgiával a szovjet befolyásoltság alatti időkre, mert a szocializmus vasutat, tömbházakat és ki­számítható életet biztosított számukra - igaz, cserében lemészárolták (buddhista) papjaikat, és felégették a ko­lostorokat. Az orosz időszak emlékét cirill betűikben őr­zik. Kilencvenben megkísérelték ugyan egy mongol osz­tályban a hagyományos, függőleges írás tanítását, de hamar felhagytak vele, mert kiderült, hogy az emberek nem akarják újratanulni a valamikor használt betűket. Másnap reggel József atya vár bennünket. A felvidé­ki származású szerzetes a katolikus egyház által létreho­zott Don Bosco szakiskolát és menhelyet vezeti, itt sze­gény sorsú fiataloknak és utcagyerekeknek próbálnak szükség szerint szállást, meleg ételt és szakmát adni. A lányokat szabásra-varrásra és számítógép-kezelésre, a fiúkat pedig asztalosmunkára és autójavításra képezik. Az ötven év körüli, jó kedélyű férfit nyolcéves jakutföldi szolgálat után küldte ide az egyház, így a mínusz ötven­öt fok után joggal beszélhet „meleg éghajlatú” Mongó­liáról. A Baptista Szeretetszolgálat orvosnőjétől, Kovács Ildikótól reuma elleni gyógyszert kér, aztán néhány ke­resztkérdés után kiderül, hogy nem beteg, csak fázik a tenyere, ha mínusz harminc fokban kesztyű nélkül fog­ja meg a vasat. A katolikusok a város határában építették fel azt a jurtatábort, ahova az utcáról összegyűjtött gyerekeket szállásolják el. A sátrak mindegyike fából épült folyosó­ra nyitik, amely közösségi helyként is szolgál. Egy-egy jurtában hatan-nyolcan élnek, de van osztályteremjur­ta és ebédlő­sátor is. A szervezet tapasztalata döbbene­tes: az utcagyerekek néhány hét után általában meg­szöknek a meleg étel, a szállás, az oktatás elől, és a kaná­lisok szabadságát választják. Az ország legnagyobb gondja a nyomor. Az ezred­forduló ugyanis különösen kegyetlen volt a mongolok­hoz: a dzudnak nevezett természeti jelenség harmadol­ta az ország állatállományát. A roppant hidegben és a jókora hóban ugyanis az állatok nem tudták kikaparni a gyér táplálékot, nyáron pedig a nagy meleg és a porviha­rok okoztak hatalmas pusztulást az állományban. A rendkívüli helyzetek minisztériumának jelentése sze­rint az elszenvedett károk nagyságára az utóbbi ötven évben nem volt példa. Családok tízezrei maradtak a megélhetést biztosító állatok nélkül, és sokan a főváros­ba menekültek az éhhalál elől. Az előrejelzések szerint pár év múlva a két és fél milliós mongol lakosság fele Ulánbátorban él, elsősorban a belvárost fojtogató nyo­mornegyedekben, ahol százezrek zsúfolódnak össze fa­kalyibákban és jurtában - villany, csatornázás és víz nélkül. Munkahelyet nem találnak, szociális háló nem létezik. A gyerekeket koldulni küldik, vagy világgá ker­getik, a férfiak isznak és verekednek, az asszonyok pe­dig egymás után szülik a gyerekeket. Gyakori a válás, a családon belüli erőszak, és a férfiak alkoholizmusa miatt egyre több a lányanya. A fővárost átszövő távhővezetékek alagútjaiban gye­rekek ezrei élnek, de hivatalosan nincsenek többen hat­vannál. Révész Szilvia legutóbbi látogatásakor azt a vá­laszt kapta az egyik kormányzati tisztviselőtől, hogy „az utcagyerekek javíthatatlanok, elvesztegetett idő pénzt és energiát beléjük fektetni”. A magyar segélymunkás egy svéd humanitárius szervezet kérdőíves felmérésének eredményeit is felhasználva tanulmányt írt a kanálisla­kók életéről, amelyből kiderül: a mintegy négyezer számkivetett hatvan százaléka rendszeres kapcsolatban van a családjával, de nem mehet vagy nem akar haza­menni. A legtöbben nyolc és tizenöt év közöttiek, min­den harmadik-negyedik lány. A biológiai érettséget el­érő lányok többnyire azonnal szülnek, gyarapítva az ut­cagyerekek számát. Napközben a piacokat és a forgal­mas utcákat járják, élelmet kéregetnek, a szemétben turkálnak, de az sem ritka, hogy bandákba verődve fosztogatnak. Csak télen húzódnak a meleg kanálisok­ba, nyáron a parkokban és a folyók partján alszanak. Egyik este József atyával és mongol segítőtársaival csőlakó gyerekeket kerestünk fel. Kétezer forintnak megfelelő pénzért hátizsáknyi kekszet, üdítőt és gyer­tyát vásárolok. Már sötét van, az úton sokfelé látunk ve­rekedő férfiakat. Az első helyszínen a helyi önkéntes be­világít a csatornanyílásba, ahonnan négy gyerek bújik elő. A legfiatalabb alig hatéves. Elmondják, hogy a nagy­apjuk betegen fekszik odalent. Átadjuk a gyertyát, az élelmiszert, mire a semmiből feldühödött családanya kerül elő, és ütni-vágni kezdi a gyerekeket. „A segítő so­ha nem avatkozhat közbe” - húz félre József atya, így te­hetetlenül nézzük, hogy több gyereknek elered a vér az orrából. Lassan kiderül, hogy a nő amiatt mérges, hogy a hajléktalan gyerekek elcsábították az ő fiát is. A csete­paté végére az élelem a nő szatyrába vándorol, a véresre vert gyerekek pedig visszamásznak a kanálisba. A másik helyszínen hiába világítunk, a négy nyitás közül egyikből sem bújik ki senki. „Nincsenek itthon” - mondja József atya, és nem tudjuk eldönteni, hogy po­énnak szánta vagy komolyan gondolta a fura megállapí­tást. Pár kilométerrel arrébb már szerencsével járunk, ugyanis egy luxusterepjárót hirdető óriásplakát tövében tizenegy gyerek és egy felnőtt mászik elő a gödörből. A férfi láthatóan ittas, és amikor megtudja, hogy magya­rok vagyunk, azonnal Papp Laciról kezd beszélni. Ko­rábban bokszoló volt, ám az idén elfogytak az ujjai. Amíg a doktornő gyógyszert ad neki, kiosztjuk az élet- Belvárosi életkép. Az ország legnagyobb gondja a nyomor

Next