Magyar Nemzet, 2004. augusztus (67. évfolyam, 200-228. szám)

2004-08-25 / 222. szám

Színház az egész kormány Balliberális királydráma - alsókkal és filkókkal­ ­Csontos János B­erlinben ezekben a napokban dugig vannak a kormányhi­vatalok - nem az ügyes-bajos dolgaikat intéző, hanem a kí­váncsiskodó német polgárokkal. Nyílt napok vannak a végrehajtó hatalom csúcsain: a választópolgár csak kézen fogja a gyerekeit, s miután kiállják a sort, a kordon mentén elhalad­va rámutathatnak egy telefonáló úriemberre: látjátok, ott van a kancellár bácsi, amint épp az atyaföld felvirágoztatásán ügykö­dik... Képzeljük el ugyanezt budapesti változatban! Vonul a ma­gyar família, megtekintené a munkálkodó miniszterelnököt, de üres a szék. Sebaj, megnézünk néhány minisztert - mondja a csa­ládfő, de azok meg vagy le vannak váltva, vagy állandóan pártgyű­lésen ölik egymást. Inkább menjünk mégis az állatkertbe - dönt a családi kupaktanács: az ott láthatók nem annyira demokratikusak, viszont lehet pereccel etetni őket. Ezzel a mi kormányválságunkkal az a legnagyobb baj, hogy semmi köze a valósághoz. Orbán Viktor királydrámának nevezte a Polgárok Háza vasárnapi avatásán, aminek nem tanácsos bedőlni - de szerény véleményem sze­rint ezzel túlságosan megemelte az MSZP és az SZDSZ belső hatalmi huzakodását. A királydrá­ma Shakespeare óta nemes műfaj: olyan, mint a felszegett fejű ló a spanyol lovasiskolában. Igaz, mindenféle öldöklések és cselvetések történnek benne, de a trónért folytatott küzdelem mögött mégiscsak fölsejlik valamiféle értékütköztetés, erkölcsi magasztosság, emelkedett tragikum. Itt ilyesmit lámpással is hiába keresnénk. Ez egy olyan királydráma, ahol a trónfosztott királyt al­sók és filkók puccsolták meg, hogy aztán igye­kezzenek mihamarabb a helyére türemkedni. A minden képzeletet alulmúló morális és stilári­ nívót még a kormánypárti elemzők sem tagad­ják (bár rögzítsük ehelyütt a legalantasabb rea­gálást az immár emberi mivoltából is kivetke­zett Tóta IV. Árpád többszörösen díjazott publi­cista tollából: „Ilyen még nem volt. Antall József is inkább meg­halt.”) Királydráma helyett ez bizony inkább csak cirkusz, sőt vurstli. Bohóctréfa. A „nem bedőlni” orbáni intése mindenesetre megfontolásra ér­demes. A szereposztás változhat, a szabad demokrata befolyás to­vább növekedhet a kormányzaton belül, a válság voltaképpeni okai (a gazdasági toporgás, az európai hátraszorítottság, a kulturális tetszhalál) azonban továbbra is változatlanok. A média most ele­mében van: a valóságos gondok taglalása helyett fojtott hangon színházat közvetít, mint a rádió szokta. Abszolút nem érdekli, hogy Gyurcsány Ferenc (aki - miután leváltóját leváltották - értelmezé­sem szerint változatlanul sportminiszter) otthagyta az athéni olim­piát is, hogy sürgősen belevesse magát Budapesten a Medgyessy­­puccs második hullámába. Nagy Tímea aranyérme után még Schmitt Pál és Gémesi György nyakába ugrált, most meg Kiss Péter­rel csúcstalálkozgat, hogy halálosan komolyan biztosítsák egymást a konc felől: bármi történjék is, ők lesznek egymás kancelláriami­niszterei. A sajtó meg igyekszik ezt a „páros versenyfutást” is affé­le tisztességes olimpiai versenyszámként beállítani - mintha nem volna úgyszólván érdektelen a pártonkívüliek tömege számára a befutó sorrendje. Kiss és Gyurcsány mint egymás alternatívái? Ugyan már! Ezen a helyen csak Dévényi István kollégám poénját tu­dom idézni: a Kisst az Európai Unióban KISZ-nek ejtik. Hozzáte­szem: a Gyurcsányt is. A kormányválság sokféle kommunikációs hordalékot is felszín­re hoz. Avar Jánosék például a Vasárnapi Hírekben nem átallották olyan hírbe keverni a makulátlan erkölcsű Mádl Ferencet (aki nem engedte saját testvérét sem kitüntetni), hogy Medgyessy lemondá­sa, s ezzel a konstruktív bizalmatlansági indítvány megtorpedózása esetén az államfő netán ellenzéki politikusnak adna kormányalakí­tási megbízást. Nem zavarta őket, hogy ez ellentmondana a politi­kai racionalitás és a parlamenti matematika törvényszerűségeinek - úgy gondolhatták: ha a köztársasági elnökre feldobnak egy kis sa­rat, valami biztosan megtapad belőle. A kedvencem azonban Len­gyel László, a hivatásos anti-Kasszandra nagy ívű jóslatfüzére a Népszabadság szombati számából. Ez azon a napon volt, amikor az újság azzal a kétsoros szalagcímmel jelent meg: Medgyessy megy, a koalíció marad - kongresszus dönt az utódról. És most hadd idéz­zek hosszabban Lengyel írásából. „Az első szakaszban Medgyessy Péternek ki kell egyeznie az új szocialista vezetővel - Szilivel és/vagy Hillerrel -, hogy a 2005-ös költségvetés még nem választá­si, hanem megalapozó költségvetés. Meg kell állapodniuk a pénz­ügyminiszterrel, hogy a politika nem elvörösödik, hanem még fe­hér és türelmes marad, nem osztogat, hanem visszafog, nem szór­ja a pénzt, hanem összpontosítja stratégiai csomagokra. (...) Ek­kor jön el, 2005 őszén, Medgyessy Péter békés és önkéntes hata­lomátadásának ideje. Ha Medgyessynek sikerül 2004 őszétől egy reformot beindítania és a gazdaságot stabilizál­nia, akkor szépen és hálás tapsok között távoz­hat.” Ez olyan kerek, hogy legszívesebben nem is fűznék hozzá semmit. Mégis kénytelen vagyok. Ha Medgyessy egy évvel korábban távozott, csú­nyán, legkevésbé sem önkéntesen s hálás tapsok nélkül, akkor most búcsút is inthetünk a reform­nak? (Reform helyett váratlan fordulat jött - mondhatjuk a Fordulat és reform hajdani prófé­tájának, Lengyel Lászlónak.) Ki egyezik ki Szili­vel és/vagy Hillerrel? Kiegyezés-e, ha Gyurcsány egyezik ki Kiss Péterrel, netán Kiss Péter saját magával? A politika akkor vajon elvörösödik, vagy marad falfehér? S mi lesz, ha a stratégiai csomag elől lemarad a stratégiai jelző? A baloldali hatalmi belharc magával ragadja az olimpiára szocializálódott publikumot is, s el­terelődni látszik a figyelem arról, hogy itt alapve­tően mégiscsak a kormányoldal áll szemben az ellenzékkel, s nem mindenféle kormányoldali érdekcsoportok egy­mással. A szocialista párt kibővített választmányán belüli 103:99-es szavazati arány Kiss és Gyurcsány között kosárlabda-eredménynek kétségkívül kiváló volna, a demokráciát azonban csak olyan meg­szorításokkal modellezi, mint a késő Kádár-korban, mikor bizo­nyos választókörzetekben a Hazafias Népfront két jelöltje feszülhe­tett egymásnak. A szavazócédulákra meg akár azt is ráírhatták vol­na: kádkő vagy Zsidesz? Az SZDSZ-nek például ez teljesen mind­egy: a „mi-az-hogy-nagyon-is!” milliárdossá válást épp úgy szalon­képesnek és elfogadhatónak tartja a cél érdekében, mint a BIT- plakátokon rögzített egykor zsigeri antiszemitizmust. Színház az egész kormány - legyint erre a sokat tapasztalt pol­gár, és már előre látja a szabad demokrata értelmiség öntömjénezé­sét: lám, menesztettük Weklert, csúnyán néztünk Demszkyre (érde­mei elismerése mellett), amúgy mellékesen meg kimentettük az or­szágot a kormányválságból. Igaz, hogy a kormányválságot mi ma­gunk robbantottuk ki, de hát mik vagyunk mi. Aranypók, hogy ügyeljünk a részletekre? Az előadás folyik tovább, s nap mint nap új, meghökkentő jele­netekkel gyarapszik. De mit várhat az ország a magas pozíciókban való puszta személycseréktől? Jószerivel semmit. Ugyanaz a klientúrakor csapolja meg a közpénzt ezután is, ugyanaz a sodródó politika lesz az osztályrészünk, ugyanaz a kórus fogja teli szájból szidni az ellenzéket és Orbán Viktort. Elértéktelenednek ugyan a kémviccek meg a régi „ócsított könyveket” hirdető álborítók, vi­szont helyettük jönnek majd mások. De képzeljünk csak el egy Or­bán Viktor-Kiss Péter tévévitát. Komoly kommunikációs kihívás lesz ez egy olyan országban, ahol a politikusnak nem árt egysze­rűbb eszűnek mutatkozni a siker reményében, mint amilyen.­.. De mit várhat az ország a magas pozíciókban való puszta személycse­réktől? Jószerivel semmit. Ugyanaz a klientúrakör csapolja meg a közpénzt ezután is, ugyanaz a sodródó politika lesz az osztályrészünk, ugyanaz a kórus fogja teli szájból szidni Orbán Viktort ­ Ludwig Emil G­yurcsány Ferenc néhány hónappal ezelőtt gyakorló sport­miniszteri minőségében ellátogatott a Testnevelési Egye­temre. A magyar sportoktatás, tanár-, versenyedző- és szakem­berképzés fellegvárának számító, nemzetközi sikerekkel, csillo­gó nemesfém érmekkel méltó elismerést és tekintélyt szerzett intézmény aulájában előadást - afféle fej­tágítót - tartott úgy­mond aktuális sport­­politikai kérdésekről. Hogy mondanivalójának lényegét még érzékletesebbé tegye az általa alighanem nehézkes felfogásúnak, lassú észjárásúnak ítélt hallgatóság előtt, felmutatott két magával vitt szemléltető eszközt. Egyik kezével egy diszkoszt emelt magasba, „íme, a múlt!” felkiáltással, majd a másik kezében lévő gördeszkát ráz­ta meg, s ekképpen szólt Gyurcsány: „íme, ez a jövő!” E teátrálisan kinyilvánított értékítélet pontosan jellemzi e gátlástalan karrieristát. Miniszterként nyilván halvány segédfo­galma sincs arról, hogy a görög eredetű miniszter szó eredeti ér­telme: szolgálat, ami a klasszikus egyházi és politikai értelemé­ben sem azt jelenti, hogy az emberek (hívek, adófizetők) vannak őérte, hanem fordítva. Másodszor, Gyurcsány műveltségéből ki­maradhattak az antik fejezetek - mint profitra nehezen konver­tálható ismeretek -, ezért nem láthatta az ógörög Müron világ­hírű szobrát, a Diszkoszvetőt. Még szerencse, hogy a XIX. szá­zad utolsó éveiben akadt egy ambiciózus pesti fiatalember, Bauer Rudolf aki tanulmányozta a szoborról készült képeken az ókori olimpikon mozdulatának dinamikáját, ebből rájött az idő­közben elfeledett forgómozgásra, s végül az 1900. évi párizsi olimpián e technikával messzi túldobta az egész mezőnyt. A miniszter baklövését az sem menti, hogy tegnap kizárták Bauer kései követőjét, a tegnapelőtt Athénban bajnoki címet szerzett Fazekas Róbertet, aki a bronzérmes Kővágó Zoltánnal együtt szerencsére nem siette el a dolgot, és nem váltott át gördeszká­zásra a diszkoszvetésről. Ez utóbbi játékszerről amúgy inkább a globálissá és deviánssá vált nagyvárosi utcakép jut eszünkbe, mintsem a fegyelmezettségre és becsületes helytállásra nevelő versenysport. Nekem egyébként a doppingról is a Gyurcsány­­féle jövőkép jut az eszembe. Tegnapi lapszámunk sportoldalán olvasható Gyurcsány Fe­renc sportminiszteri működésének néhány további „vívmánya” is, például a hazai fociutánpótlás bázisának szánt Bozsik­­program szétverése, holott a labdarúgást igazán nem lehet a „le­tűnt múlt csökevényének” titulálni. Hogy a felelős kormány tag­jaként milyen komolyan vette szerepét, és milyen tisztelettel vi­seltetett a magyar sport ügye iránt, azt is szépen megmutatta, hogy éppen az Athénba induló olimpikonjaink tatai búcsúztatását találta alkalmas helynek és időnek a posztjáról való lemondására. A mindemellett sikeres és hatékony üzletember hírében álló Gyurcsány - állítólag - ígéretes politikus is, ámbár ennek né­mileg ellentmondani látszik, hogy a párton belüli bázisául meg­kaparintott Győr-Moson-Sopron megye szocialista szemszög­ből igen gyatrán voksolt a legutóbbi, június 13-i választáson. Végül is mindezek korántsem jelentik azt, hogy Gyurcsány Ferenc az­ MSZP újabb (ön)jelöltjeként ne lehetne sikeres, és ahogy mondják, „karizmatikus” miniszterelnöke Magyaror­szágnak. Hogy egy másik, máris klasszikus mondását idézzük: „Miért ne?!” Egy bajnokaspiráns 2004. augusztus 25., szerdaNézőpont ■ Magyar Nemzet [] Hamar Nemzet­ et. .. a dolgot ét magát nézzük.. . ” Öngólhelyzet Vone Mikl­ós A szocialista párt ura a helyzetnek - mondta Horn Gyula, miközben próbált uralkodni magán. Valóban, felületes szemlélő számára a „helyzet” nem túl bonyolult és könnyen megoldható. Még ma összeül a párt rendkívüli kongresszusa, és ripsz-ropsz kijelöli az új miniszterelnököt, füg­getlenül attól, hogy a régi lemond-e, vagy megvárja eltávolítását. Az MSZP nagy, erős, elveknek elkötelezett, küldetéssel bíró párt, egy ilyen kihívás meg sem kottyan neki. A két jelölt közül az egyik jó, a másik még annál is jobb, de ha előlépne a sűrű homályból a harmadik, negyedik... százhetvenkilencedik jelölt, azok is mind alkalmasak és kiválóak lennének. Az MSZP ilyen párt, minden tag­ja egyformán ért akármihez. Ne csodálkozzunk, hogy folyton hely­zeteket kavarnak, de mindig urai maradnak annak. Ezért szinte mindegy, kit választ a kongresszus, az attól a pillanattól fogva kon­cepciózus vezető, karizmatikus kisugárzású, példás családapa (­anya), jó humorú társasági ember, nemzetközileg elismert szak­­tekintély, igazi világfi, ragyogó üzleti érzékkel megáldott, ám szo­ciálisan érzékeny, tisztakezű, erkölcsileg intakt, már a matrikulá­­ban is eleve miniszterelnöknek bejegyzett, nélkülözhetetlen politi­kai személyiség lesz, miként Medgyessy, Horn is az volt. Pillanatnyilag itt a jobboldalon mi sem mondhatunk mást, gya­korlatilag semmi közünk hozzá, hogy a kongresszus kit tisztel meg a bizalmával, Kiss Péter vagy Gyurcsány Ferenc nekünk egykutya, de hogy a tárgy komolyságának megfelelően fejezzük ki magunkat: az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Persze nekünk sem mindegy, hogy ki vezeti még közel két évig az országot: a korpulens bürokrata, vagy a hisztérikus primadonna, de sok jót egyiküktől sem várunk. Jó lenne a programjaikat összevetni, s azok alapján alakítani távoli rokonszenvünket, ám politikai programnak nevez­hető, önálló tervekkel, célkitűzésekkel, szándékokkal egyikük sem rendelkezik. Jobban mondva Gyurcsány agyában körvonalazódik valami. A Népszabadságnak nyíltan és férfiasan elárulta, hogy „Van határozott elképzelésem, de ezt akkor mondom el, ha tudom, hogy van hozzá kellő támogatottságom. Ezt hívják kormányprog­ramnak”. Hát, ha ezt hívják kormányprogramnak, akkor esetleges kormányfői kinevezését is jobb lenne titokban tartani. Ugyanitt Gyurcsány többször kifejti, hogy a posztok nem érdek­lik, nem lobbizik, hanem a programjával kívánja párttársai támo­gatását elnyerni. Mit mondhat nekik? Isten bizony van progra­mom, ne lássam többé az anyósomat, ha nem mondok igazat? Van­nak olyanok, akik hisznek neki? Gyurcsány eddig a morális érzék, felelősségtudat morzsáit sem mutatta fel, ezért lehet, hogy az SZDSZ-nek is ő a favoritja. Természetesen a koalíciós partner nyil­vánosan nem szól bele az MSZP döntésébe, ám ne legyenek illúzió­ink, különböző csatornákon már megüzente, kit látna szívesebben a miniszterelnöki bársonyszékben. Kiss Péter az elnökség tagjai­nak szavazatára sem számíthat teljes bizonyossággal, ott is vannak a szabad demokratákhoz bekötött „elvhű szociáldemokraták”. Egyébként Kiss a Medgyessy-féle politikai vonalat követné, csak markánsabban és határozottabban. Ez azért figyelemre méltó, mert Medgyessy is éppen markánsabb és határozottabb kívánt lenni. Kiss Péter ellen­ szól az is, hogy nem erősítette meg egyértel­műen, miszerint Draskovics Tibort megtartaná kormányában, márpedig a pénzügyminiszter a garanciája a további eladósodás­nak, megszorító csomagoknak, a növekvő inflációnak, hiánynak. Draskovics személye a rövidke, de annál kártékonyabb szoclib jö­vő záloga. Persze megeshet, hogy a rendkívüli kongresszus pusz­tán a panem alapján dönt, majd utólag megideologizálják az elvi jelentőségét. Fontos az, hogy urai a helyzetnek. T­OLLHEGYEN Keresztkérdések ! Pu­­hál­ György Az idei augusztus huszadikai események közül nekem legjobban az álla­mi kitüntetések tetszettek. Pontosabban az a bátorság tetszett, amellyel a haláltusáját vívó kormányzat előterjesztette a kitüntetendő­k listáját. Na­gyon szép a névsor, érdemes tallózni a kiválóságok között. A Magyar Köztársaság Érdemrend Nagykeresztjét (ez a legmagasabb kitüntetés) a kommunista diktatúra utolsó oktatásügyi minisztere, Glatz Ferenc kapta, valamint egy romániai magyar szenátor, Frunda György, akiről köztudott, hogy lepaktált a nem igazán magyarbarát ottani politi­kusokkal, ez mifelénk érdem. Számos igazságügyi dolgozó középkeresztet vihetett haza, ami azért is érdekes, mert Lomnici Zoltán, a Legfelőbb Bí­róság elnöke több alkalommal is nyomatékkal kérte, ne adjanak állami kitüntetést bíróknak, mert az ilyesmi melegágya lehet fair ítéleteknek. Bá­náti János sztárügyvéd is kapott ilyen keresztet, ezt talán azzal érdemelte ki, hogy a brókerbotrányt megelőzően irodájában titokban tanácskozott Kulcsár Attila legendás sikkasztóval és Tóth András titokállamtitkárral. Wittinghof Tamás budaörsi polgárnak sem kellett üres kézzel haza­mennie, ő lovagkeresztes lett, ami már nagyon kijárt neki, ugyanis az el­telt másfél évben csupán huszonnégymillió forint díjazást tehetett zsebre... Elismerték ezen kívül Lotz Károly exminszter (SZDSZ) és Göncz Árpádné hervadhatatlan érdemeit­­, a sajtó részéről pedig Bernáth Gábor (Roma Sajtóközpont) és Bojtár B. Endre (Magyar Na­rancs) vett át érdemkeresztet. Mi nem kaptunk semmiféle keresztet. Csak vethetünk...

Next