Magyar Nemzet, 2004. október (67. évfolyam, 259-287. szám)

2004-10-09 / 267. szám

M ár a washingtoni szállodában kiszúrt. Nem sokat gatyázott. Rögtön befurako­dott a szobámba, és elkezdte mondani a magáét. Hogy ő­ már járt Amerikában, Iowában is. Hogy milyenek az iowaiak? Ő azt is tud­ja. És mondta, és mondta. Egy közlekedési dugót úgy képzelt el, hogy tíz kocsi vár, míg egy traktor átcam­mog az országúton. Az iskolabusz egy órát megy a suliig. A távolságot itt idő­re mérik, nem kilométerre. A hideg miatt gyakran bezárnak az iskolák. Néha a meleg miatt is. Minden iowai (vannak vagy há­­rommillióan egy másfél csonka-magyarországnyi te­rületen) tudja a választ arra a kérdésre: Ez a menny­ország? A boltban zsákot kapsz, nem zacskót. Teme­tésen kezeslábasban megjelenni nem ciki. Egyszer biztosan elmegy a John Deere mezőgazdasági gép­gyárba üzemlátogatásra. Te is, mert a cég az egyik fő szponzorunk. A bélszínszelet ott kétszer olyan vas­tag, mint máshol, és ecetes páclében, ketchuppal fo­gyasztják. A házuk ajtaját sose zárják be, nem is kell, de a biztonsági lámpa ég. Ha megkérdezed tőlük, mi­lyen volt valahol idegenben, azt válaszolják, másmi­lyen. Bla, bla, bla. Állj már le, hozzád nyugágy kell, mondtam. Ma­gamban persze már kilendült az a bizonyos mutató. A minibárból elő­kapartam két kis üveg whiskyt ás­ványvízzel. Krzysztof megkért rá, hogy Christophernek szólít­sam. Esetleg Chrisnek. Otthon, Lengyelországban is így hívják a barátai. Szinte akcentus nélkül beszélt angolul, amit a legtöbb résztvevőről nem lehetett el­mondani. Polák, wenger dwa bratanki... I do sabli, i do szklanki! Fölmondtam a mantra­­szerű szólásmondás másik felét. Mint amikor egy fe­lébe szakított bankjegyet két ügynök összepasszít. Te katolikus vagy?, kérdezte Krzysztof úgyis, mint Penderecki vagy Zanussi. Az, mondtam. De buddhista is meg taoista is. A többiről nem is szólva, csókolom a torkodat. Nem azt mondtam, hogy „jump down your throat”, ami kábé annyit tesz, hogy nekiesni, nekiugrani, hanem ma­gyar zenész cigányoktól tanult szlengbe csomagoltam a csávót. Nem kellett volna. Delejezni kezdett a mul­­tifokális szemüvegén át. Éljen a Szolidaritás szakszervezet!, mondtam keményen, és újabb whiskyt nyomtam a kezébe. (Hogy mi [volt] a Szolidaritás, azt nézzétek meg egy lexikonban. Ez nem az.) Fél óra se telt el, és már túl vagyunk az első versen! Na, mindegy. Én tisztelem mások hitét, de versben, ha van még egy­általán, nincs pardon. Ez fordította Ginsberget?, gondoltam. Hanem most jött csak a neheze. Krzysztof még va­dabb lett a piától. Bátorításnak vette. Már nyúlt is a zsebe felé. Én, mintha észre sem vettem volna, a tévé­hez léptem és bekapcsoltam. Már benne voltunk az 1988-as elnökválasztás sűrűjében, egy jó kiállású te­xasi és egy csapott vállú massachusettsi fickó hado­nászott a képernyőn. Szerinted ki győz? Nekem a Dukak is szimpatikusabb, de azt hiszem, a Bush. Te szemész vagy, Chris, hát nem látod, hogy me­lyiket szereti a kamera? De igen. Hát akkor? Nézd, az iowaiak mind a demokrata jelöltre fog­nak szavazni, pedig a legnagyobb iowai, John Wayne, a westernmoziszínész azon a véleményen volt, hogy „az indiánok önző módon maguknak akarták meg­tartani a földet, s ez lett a vesztük”. Herbert Hoover is iowai volt, és republikánus el­nök lett. Össze is omlott a tőzsde pár hónap múlva, mond­ta Krzysztof. A tévéhez lépett és levette a hangot. No mercy­­ nem ismert kegyelmet. Hátradőltem, meg­adtam magam sorsomnak. „Néha szégyellem magam nők előtt. Eszembe jut, hányszor fölsültem náluk. Például annál a kövér nő­nél Párizsban, aki aztán a szobatársamra mászott. Vagy ott volt az a londoni, akit múzeumról múzeum­ra kísérgettem, s aki aztán este még ki is nevetett, és magát elégítette ki alattam. Talán mert sosem voltam jelen, ha nővel voltam, és nem tudtam, hogy milyen könnyű örömet szerezni egy nőnek, ha akarja...” Kellemes, lágy, gyengéden papos hangja volt. Hoppá! A mutató újra veszélyesen kibillent ben­nem. A melegeket megérzem. Néztem Krzysztofot, aki csak mondta a magáét, és már tudtam, hogy miért. Milyen szépen őszül a halántéka, pedig fiata­labb nálam, gondoltam. A bajsza is fehéredik. „... Ha ezekre a nőkre gondolok, szégyent érzek. Mert ők tudták, mit akarnak. Nem a lelkem, nem is a pénzem. Én meg álltam ott meztelenül, és ahelyett, hogy eldobtam volna a szégyenemet, mint egy nyakkendőt, sírva fakadtam, és hagytam, hogy használjanak. Figyuzz, mondtam, mára elég a fölolvasásból. Én se teszem, látod. Mi a baj? Nem akarom, hogy folytasd. Nem tetszik? Nem erről van szó. Na jó. Hát elmondom. Krzysztof felállt, és a minibárhoz lépett. Megengeded? Persze. Szolgáld ki magad. Nézd, mondta, és felnyitott egy kis üveg Bacardit. Poharat is hozott. Nézd, én meleg vagyok. A homok asszonya, gondoltam gonoszul. Hagy­tam szenvedni. Nézd, mondta, és kilazította a nyakkendőjét. Ha megosztod velem a fürdőszobát meg a konyhát az Iowa City-beli kokszban, nem kockáztatsz semmit. Csak elmondtam neked, hogy tudd. Nem akarok rád akaszkodni, vagy valami. Most én álltam fel idegesen, és félig a szállodai ab­lak alatti utcát nézve a félhomályban azt mondtam neki: Tudod, engem nem zavar, hogy másként hevülő vagy. Walt Whitman is az volt. Csak éppen nem aka­rok veled lakni. Felkapcsoltam az állólámpát. Ezt nem gondoltam volna, mondta sértett szomo­rúsággal Krzysztof. Én azt hittem, ide a szellemi, az irodalmi elit jön, ahol az ilyesmi nem téma... Nem is téma, mondtam. Én hallgatni fogok. De egyet érts meg: vagy három és fél hónapig leszünk összezárva. És ha nem lesz csajom, ezért vagy azért, te meg állandóan ott riszálod magad egy színes kis gatyában, hát nem tudom... Szóval magadtól félsz, mondta Krzysztof megbán­­tottan, de már támadólag, így is lehet mondani. Azt hiszel, amit akarsz. De velem egy kégliben nem fogsz lakni. Bocsánat, mondta, és sápadtan felállt. Ne menj el, mondtam, még annyi mindent szeret­nék tudni Iowáról. Például, hogy kik lakják. Majd megtudod, ha odaérsz, mondta, és becsukta maga mögött az ajtót. Végül a svéd sráccal, Steve-vel lakott, megosztva konyhát, fürdőszobát, és mit ad isten: tényleg egy kis gatyában futkározott. Steve azonban nem vett róla tudomást. Éjjel-nappal a regényén dolgozott, már fél­tem, hogy rámegy. Mire jó egy iowai farmer? Hát például arra, hogy vendégszeretetében fürödve kibéküljek Krzysztoffal, akivel össze se voltam veszve. Na, mindegy. Minden alkalmat megragadtam az irodalomtalanításra, ter­mészetesen csatlakoztam azokhoz, akik meglátogat­ták ezt a Hemingwaynek nevezett díszparasztot, aki­nek az udvarán akkora csíkos-csillagos zászlót fújt a hegyes iowai szél, mint egy vitorla. Nagyon kedves, nyitott szívű, keresetlen modorú emberek voltak, a gazda és a felesége. A véletlen (van ilyen?) úgy hozta, hogy Krzysztof és a cseh Lubomir között találtam helyet. Jobban is megkülönböztethet­ném az embereket, de mi a fenének. Az irodalom olyan, mint Jerky, az iowai (amerikai) futballcsapat totemállata a Hírességek Csarnokában: egy vandál le­törte a Balfácán fél szárnyát meg a farkát. Erre meg­csinálják betonból. Na itt aztán nem én, talán Rada, a feminista hor­­vát csajszi belekérdezett a lényegbe ( egy vezető hor­­vát lap vezető publicistája volt), hogy milyen szárma­zású népek lakják a vidéket. Hát elsősorban angolszászok, természetesen, mondta a gazda, aki tényleg emlékeztetett az életveszélyes helyek és helyzetek nagy kedvelőjére, aki különben azt mondta egyszer, amikor megkér­dezték tőle, hogy az újságírás hasznára van-e egy írónak: Igen, mert megtanul távirati stílusban írni. De időben abba kell hagynia. Aztán a feleség vette át a szót. Laknak itt német, holland, dán, svéd, francia tele­pesek leszármazottai, köztük ámisok, mennonita szektások is. Aztán később, már a XIX. században csehek és szlovákok jöttek. Lubomir (már megint egy szemüveges) nem mu­tatott érdeklődést. Ő inkább az őslakosok fölemlege­tését várta. De azt várhatta. Sokáig ez a Kukoricaországnak is nevezett föld fontos menekülő útvonala volt a déli rabszolgáknak, mondta a férfi, akit Johnnak kellett szólítani. Még jó, hogy nincs itt Tolt, gondoltam. Felálltam, és kimentem megkeresni a vécét. Az előszobában, egy kábé méteres átmérőjű festményen Iowa állam hivatalos pecsétje virított. Egy amerikai katona állt rajta amerikai zászlóval a kezében, mögötte kaszálógép, aztán kasza, sarló, gereb­lye, egy kisebb üzem füstölgő kéménnyel, a Mississippi gőzhajóval. A távolban dimbek vagy dombok. Az állam hivatalos madara, a tengelice, hivatalos fája, a bükk, hi­vatalos virága, a vadrózsa nem volt rajta. Felirat: Meg­becsüljük szabadságjogainkat, és meg is védjük őket. A végére belaktunk, beittunk, és akkor Krzysztof, kihasználva gyanútlanságunkat, s mintegy meghálá­landó a vendéglátást, előkapott megint egy papírla­pot, s onnantól kezdve csönd volt. Test és lélek Egy réges-régi tél. Mínusz 35 fok. Iowa Cityben iszom a barátokkal. Az Et Cetera nevű kocsmában. Körbeüljük a pocakos kályhát. Barátom, egy itteni srác, már elég részeg. Én sem vagyok valami józan. Természetesen egy nő sincs közöttünk. Most meglátom, milyen az iowaiakkal mulatni. Valaki azt mondta, utána két napra nem szabad Terveket szőni, mert kell az idő a feltámadásra. Egy öregember, aki nem hiszi, hogy folyékonyan Beszélem az angolt, az iowai srácot tolmácsként Használva megkérdezi: Mondd meg, te nagyon okos, fiatalember létedre. Nekem, aki nem tudok semmit. Van az Istennek teste? Az Isten tiszta szellem, mondom. Nem lehet teste. Mindennek van teste, mondta az öreg. Ne mondjátok meg a papnak, hogy ilyet mondtam. Az Istennek nem lehet teste. Ő az Isten, mondtam. Megéltem hetven évet, és jártam Lenn délen Missouriban, De Minnesotában, Nebraskában is. Des Moinesben, államunk fővárosában is voltam egyszer. Sőt még Sioux Cityben is. De soha nem láttam semmit. Aminek ne lett volna teste. Ha Istennek nincs teste, akkor nincs is. Nem lehet, hogy test nélkül legyen. Szóval mondd meg, mi Isten teste? Hosszú csönd ült közibénk ezután, pohárcsörgések­kel meg-megszakítva. Irodalmiasan szólva. Végül John azt a tanulságot vonta le, hogy a szentostya Krisztus tes­te. Ebben maradtunk. A magam részéről gratuláltam hazafelé Krzysztofnak. Kezdtem más szemmel nézni rá. Aztán megtudtam, hogy elcsábította újra azt a versbéli barátot, akinek azóta családja lett. Egy ilyen kisvárosban még egy remegős kezet sem lehet eltit­kolni. Most már megértettem, miért jár minden reg­gel gyónni a Szent Patrick-templomba, Michael atyá­hoz, a messzi East Court Streetre. Temesi Ferenc Krzysztof C­sodálatos földközi-tengeri hajóút! Csak ennyi, erről nem ír töb­bet. A megérkezésről sem sokat. „Alexandriában lelkendezve fo­gadtak minket, mert Európából nemigen mentek kosztümös számokkal.” Három hete voltak Egyiptomban, amikor a másik két lány tífuszos lett. Barbara egyedül maradt, elkezdett szólót táncolni. „Népszerű lettem - írja a vonalas füzetben. - Betáncoltam magam Af­rikába.” Ha lejött a színpadról, senki nem gondolta, hogy táncosnő, olyan komolyan viselkedett. „Csupa nagy ember volt a vendégem, de barátom nem volt.” Még le sem járt az első szerződése, és már a zsebében volt a következő: Kairóba. „Ott sem volt senkim, öröm és szomorúság volt az életem. De tud­tam, ha türelmes vagyok, kifogom a szerencsémet.” Az egyik éjjel felkérte az angol konzul, és tánc közben a fülébe súgta: magának Szudánba kell mennie, Karóimba. Miért kéne?, kérdezte Barba­ra. Mert maga olyan, súgta a férfi. Oda való. „Megvagy, gondoltam magamban. Ez az, ami miatt itt vagyok.” Tizenegy hónapot töltött Kairóban, s amint lejárt a szerződése, elindult Karóimba. Át a Szaharán, a Núbiai-sivatagon. „Megérkeztem életem legjelentősebb színpadára. A Nílus egyik partján Kartúm, a másikon Omdurman. El voltam bűvölve.” Egy hónapja táncolt már Karóimban, és minden este meg akarta őt hív­ni egy-egy angol vendége, de nem ment el senkivel. „A gázsim szép volt, de mellékkereset jóformán semmi. Attól féltem, hogy el fognak küldeni, mert estéről estére csak egy jegyet adtam be sajnálkozva. Az igazgatóm egyszer félrehívott, és azt mondta: Darling, addig marad jó, ameddig akar. Maga egy igazi nő. Mert aki minden este másik férfival megy el, az forgalmat csi­nál ugyan, de öt hét múlva mennie kell.” Egyik éjjel, amikor hazafelé sétált, egy fekete kocsiból kiszólt neki egy férfi. Ülj be, kedvesem, hazaviszünk. Ketten ültek az autóban, két szmokin­­gos férfi. Köszönöm, mosolygott Barbara, a közelben lakom. A kormány­nál ülő férfi felkacagott. Másnap éjjel Barbara a bár egyik páholyában üldögélt két kolléga­nőjével, amikor belépett a mulatóba az a férfi, aki előző éjjel az autót vezette. Egyedül volt. Ismeritek azt a vendéget?, kérdezte Barbara a másik két lánytól. Ki ne ismerné?, felelte egyikük, a másik meg elhúz­ta a száját. Jól nézzétek meg, mondta Barbara, ez lesz a barátom. Ma Száraz Miklós György Barbara ( 2.) este táncolni fogok vele. Ezzel ugyan nem, nevettek a lányok, ez az omdurmani angol katonai parancsnok. Egy sznob. Rá sem pillant a táncosnőkre. Barbara öt fontot tett rá, hogy még azon az éjjelen táncol­ni fog a férfival. Átült egy magányos asztalhoz, és nem sokkal később az angol felkérte. „Remegek a lábam, amikor elindultunk a dobogó felé, melyen aznap éj­jel nem volt több műsorszám. Csak mi kézen táncoltunk. Zárás után, haj­nalban elindultunk a kocsival a Szaharába, ahol minden úgy történt, ahogy vártam. Kiszálltunk a sivatagban, és szmokingban, hosszú selyemruhában leültünk a homokba. Később az ölembe hajtota a fejét. Én pedig boldogan simogattam a haját, megcsókoltam az arcát, és ő elaludt.” Két éven át tartott az idill. Az angol minden éjjel elment a mulatóba, a műsor után elhajtottak a lakására, s a férfi reggel visszavitte Barbarát a szállodába. „Ha sokat ivott, úgy hajtott a Nílus partján, hogy majdnem belebo­rultunk a folyóba. Ha szóltam, gyorsított, ha nem mutattam félelmet, le­lassított.” Egy este a férfi ismeretlen nővel jelent meg a mulatóban. Barbarára rá sem pillantva, a műsor után az idegen nővel ment el. „Nem írom le, hogy mit éreztem.” Másnap felkereste őt egy férfi. Talán az, amelyik két évvel korábban megszólította az autóból. A barátod vagyok, mondta. Johnny rám bízott. Hogy nehogy fegyvert vásárolj, vagy mást keress. Vagy elutazz valahová. Két hétig tartoa a bizonytalanság, azalatt Barbara kijárt magának egy ke­nyai szerződést, de mégsem ment el. „Éreztem, hogy az a repülőgép soha nem ér célba.” Maradt, és úgy három hét múlva az egyik éjszaka Johnny is­mét egyedül érkezett. „Mintha mi sem történt volna, úgy ült le az asztalom­hoz.” Ki volt az a nő?, kérdezte Barbara. Egy angol újságírónő. Elment? EL Visszajön? Soha, felelte a férfi, és megkérte Barbara kezét. „Azt mondta, hamarosan áthelyezik Indiába, és hogy nem tud elválni tőlem. Akkor döbbentem rá, hogy férjes asszony vagyok.” Úgy tervezték, mindketten hazautaznak, Barbara beadja a válópert, szeptemberben találkoznak Budapesten, onnan együtt utaznak tovább Indiába. „1939. augusztus 30-án kísértem ki a vonathoz. Soha többé nem láttam. Én másnap szálltam hajóra, és Triesztben irtózatos zűrzavar fogatlon. Egy­más kezéből tépték az emberek az újságot. Kitört a háború. Nem fogtam föl a súlyát, csak amikor Johnny nem jött. Hetekig nem hallottam róla, míg vé­gül a Kartúmban maradt lányok értesítettek, hogy újra ott van, meg van za­varodva, engem keres, rólam kérdezősködik. Londonban ki sem szállha­tott a hajóból, azonnal visszairányították Szudánba. Engem pedig üldözött, kergetett tovább a sors.” A Budapestre érkezését követő napok valamelyikén összefutott a belvá­rosban az urával. Most nem találkozhatunk, mondta neki titokzatosan a férje. Öt nap múlva kimondják a válást, akkor azonnal felkerestek. Egy hét is eltelt, de a férfi nem jelentkezett. Barbara elment az üzletükbe, ahol meg­tudta, hogy a férje elájult az utcán, és bevitték a poliklinikára. „Rohantam a kórházba, ahol megtudtam tőle, hogy két napja megnő­sült. Sírva mentem haza, de nem azért, mert megnősült, hanem mert tud­tam, hogy nem jön ki élve a kórházból. Három nap múlva meghalt.” Barbara a temetésen zavarodott volt, mint egy gyerek, és a sógornői nem az özvegyet vigasztalták, hanem őt. Johnnyról pedig semmi hír. Csak néhány hónap múlva indult meg köztük a levelezés. Barbara ment, röpült volna, de nem kapott útlevelet. Tíz éven át leveleztek, „sok bánattal és lelki szerelemmel, várakozva, hogy mi lesz a sorsunk”. Aztán egyszer csak nem jött több levél, és harminckét évnek kellett eltelnie, míg egy véletlen folytán hírt kapott Belfastból. „1972-t írtunk, én még mindig nem tudtam őt elfelejteni, és akkor megírta nekem egy angol nő, hogy Johnnym tíz éve halott.” Amikor Johnny Big Bear meghalt, Barbara, a Tarkás kutya és én vasárna­ponként együtt tekeregtünk a Buda környéki falu erdeiben. Ha jött, az öccsé­­nek, apai nagyapámnak mindig hozott egy pakli cigit, Bundásnak, nagyapá­­mék házőrző kutyájának pedig egy franciakrémest a Gellért Szállóból. Magyar Nemzet • Magazin E3 2004. október 9., szombat

Next