Magyar Nemzet, 2005. január (68. évfolyam, 1-29. szám)
2005-01-29 / 27. szám
Nem új keletű elképzelés a szabadság exportja Népek, tanítók George W. Bush elnök beiktatási beszéde szerint a legfontosabb külpolitikai feladatának tekinti, hogy a „szabadság lángját” hordozza körbe a világban. A történelemben, sőt Amerika történetében sem új e „barbárok” ellen fellépő, világjobbító agresszivitás. Korsms Iajos___________________________________________________________ francia konvent 1792 novemberében - nem sokkal az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának megszületése után - minden idők legnagyobb horderejű hadüzenetére szánta el magát, természetesen a forradalom szent hármas jelszava nevében. Eszerint a francia nemzet minden olyan népet ellenségének tekint, amelyik elutasítja a szabadságot és az egyenlőséget, vagy lemond ezekről az eszmékről, illetve fenn kívánja tartani az uralkodók és a privilegizált osztályok hatalmát, netán egyezkedni szándékozik velük. Másrészt kötelezettséget vállal arra, hogy addig nem köt békét, és nem teszi le a fegyvert, amíg nincs helyreállítva azoknak a népeknek a szuverenitása és függetlensége, amelyek területére a köztársasági csapatok bevonultak, és amíg nem hoztak létre az egyenlőség alapján nyugvó szabad és demokratikus rezsimet. Közismert, hogy akkor a világot döntően királyok és privilegizált osztályok irányították. A francia forradalom belső harcai megakadályozták ennek az egyetemes érvényű hadüzenetnek a beváltását, a nemzeti borotva a hazai ellenséget likvidálta akkoriban. Alig fél évvel később éppen a Danton javaslatára elfogadott, a belügyekbe való be nem avatkozás elvén alapuló határozattal a konvent hatályon kívül helyezte korábbi döntését. A vezető brit politikusok énképét - Corelli Barnett történész álláspontja szerint - már a XIX. században meghatározta az a felfogás, amely szerint ők jelentik az emberi nem legértékesebb produktumát, amelyet magasabb rendű erkölcsisége különleges missziókra predesztinál. Nem tekinthető véletlennek, hogy William Gladstone életrajzírója szerint a korszak egyik legbefolyásosabb brit politikusa egyenesen az isteni akarat eszközét látta önmagában. William Langer amerikai történész úgy vélte, ebből a mélyen gyökerező meggyőződésükből, miszerint ők az uralkodó faj, fakad az a küldetéstudatuk, hogy feladatuk a világ megjavítása. A Hitler elől az Egyesült Királyságba menekült Eric Voegelin az ötvenes évek elején így summázta az oxfordi politikai filozófusok világképét: számukra az emberiség koncentrikus körökből állt; a körön kívül az „elátkozottak” vagy a „barbárok” voltak megtalálhatók, belül a nyugati civilizáció, amelynek centrumában az angolszász demokráciák helyezkedtek el. Az Egyesült Államok esetében is ugyanez a küldetéstudat öltött testet az 1823-ban meghirdetett Monroe-doktrínában, amelyben Washington az egész kontinens feletti felügyeleti igényét jelentette be. Szintén nem számít újdonságnak, hogy az amerikai elnökök általában rendkívül közeli kapcsolatban álltak az égi hatalmakkal, s olykor akár isteni sugallatra cselekedtek. William McKinley 1898-ban ezzel magyarázta, hogy nehéz szívvel, de végül is elvállalta, hogy „... az egész szigetvilágot birtokba vegye, nevelje, civilizálja a filippínókat, és felemelje őket primitív állapotukból...” A nemes cél érdekében az amerikai csapatok természetesen leverték e civilizációs missziót akadályozó ellenállást. A Fülöp-szigetek megszállása óvatos becslések szerint is mintegy 200 ezer bennszülött életét követelte. Ernst-Otto Czempfel német politológus 1989-ben az Egyesült Államok külpolitikáját meghatározó tényezőkről írt tanulmányában nem véletlenül mutatott rá arra az amerikai elitben mélyen gyökerező meggyőződésre, miszerint a saját, két évszázada kipróbált alkotmányában lefektetett alapértékekben véli megtalálni azt a mércét, amely megfelelően szabályozhatja a népek és nemzetek együttélését ezen a földön. Ezek az értékek jelentik az amerikai külpolitika alapjait s egyben legfontosabb exportcikkét is. E messianisztikus felfogás közepette aligha számít, hogy az éppen „megnevelendő” nemzetek milyen civilizációs szinten állnak, s milyen - gyakran évezredes - kultúrával rendelkeznek. Tegyük hozzá, az sem, hogy berendezkedésük mennyire felel meg az amerikai elvárásoknak. Hiába fogalmazta meg például 1945-ben Ho Si Minh szinte szó szerint az 1776-os amerikai függetlenségi nyilatkozat alapján Vietnam önállóságát: ez nem akadályozta meg Washingtont abban, hogy a japánok elűzése után előbb a franciákat támogassa gyarmati hatalmuk helyreállításában, majd miután Párizs nem boldogult a feladattal, maga tegyen erre kísérletet. A magasan szárnyaló elvek és a mindennapokban gyakorolt pragmatizmus összefonódását talán semmi sem jelzi jobban, mint a háborút mint a politikai viták eldöntésének eszközét elvető 1928-as Briand-Kellogg-paktum sorsa. Hiszen éppen a fő békeőrré előlépett amerikai külügyminiszter, Frank Kellogg - aki a paktumért 1929-ben Nobel-békedíjat kapott - jelentette ki, hogy a megállapodás nem érinti a Monroedoktrína érvényének fenntartását, mert arra kiterjed Washington önvédelmi joga. E nyilatkozatból kitapintható paktumértelmezésben Argentína, Bolívia, Salvador és Uruguay az amerikai imperializmus változatlan továbbélését látta, így ezek az államok távol maradtak a szerződés aláírásától. Iraki férfiak játszanak egy bagdadi kávéházban. A messianisztikus felfogás közepette aligha számít, hogy az éppenmegnevelendő nemzetek milyen civilizációs szinten állnak land valószínűleg már 1950-ben elkezdődött. Nem a Közel-Keleten, hanem egy bizonyos Bernard Lewis professzor fejében. Lewis ideálja Kemal Atatürk, Törökország szekularizálásának hőse, aki „a népért a nép ellenében” hajtotta végre az iszlámot háttérbe szorító és az ottomán birodalom maradványait szekuláris állammá átalakító programját. A ma az amerikai Közel- Kelet-kutatások doyenjeként számon tartott Lewis 1961-ben jelentette meg nagy hatású könyvét, amelynek címe A modern Törökország kialakulása volt. (A török hadsereg egy évvel korábban vette át a hatalmat az országban.) Divatcikk lett ez is, amely később politikai programmá szublimálódott. (Huntington bevallottan Lewistól kölcsönözte a civilizációk összecsapásáról szóló elméletét.) A Lewis-doktrína gyökeret vert az adminisztrációban, elsősorban a Pentagon környékén tanyázó politikacsinálókat fertőzte meg, és mára őrületbe kergeti a külügyminisztérium arab szakértőit. Egyre többen vannak ugyanis - akadémiai és politikai körökben egyaránt -, akik szabadulnának Lewis örökségétől, és úgy látják, bizonyos körülmények között az iszlám épp biztosítékot, sajátos ellensúlyt jelenthet a despoták háttérbe szorítására: a több fejlődési stádiumot kihagyott közel-keleti társadalmakban hosszú távon lehetőséget teremt a demokratizálódására is. Épp Iránt hozzák fel példaként, ahol negyed századdal az iszlám forradalom után a nyitás jelei mutatkoznak. Illetve mutatkoznának, ha Amerika fenyegetőzése nem legitimálná folyamatosan a konzervatív erőket, amelyek immár csak egy atombombával érzik magukat biztonságban az Egyesült Államoktól. E vélekedés szerint tehát inkább az a világi buzgalom kártékony, amellyel az első világháború után az ottomán birodalom helyén mesterséges nemzetállamok sorát hozták létre, ahol az iszlám háttérbe szorításával a ma oly sok problémát okozó helyi despoták kerültek hatalomra. És amely garantálja, hogy az egyébként marginális befolyással rendelkező félőrültek, Oszama bin Ladenek és Az-Zarkávik követőkre leljenek a vesztesek között. (Épp a Barnett-féle elméletek azok, amelyek egy több ezer emberéletet követelő terrortámadást a globalizáció szimbólumai ellen intézett hőstetté magasztosítanak.) Irakban holnap választanak. Ha tetszik az amerikaiaknak, ha nem, a választások eredménye, amely a síitákat juttatja hatalomra, nem az atatürki irányba löki majd az országot. Épp ellenkezőleg, a korábban szekulárisabb Irakban a maradinak tartott iszlám régóta nem látott befolyással lesz a mindennapokra. Hogy azonban ezt az iszlám reneszánszt, amely sokak szerint nem lesz hosszú életű, ne a maradiság, a globalizációtól való elzárkózás rémképeként élje meg Amerika vagy a „mag” birodalmához tartozó fejlett világ, fordítani kellene - Longfellow elcsépelt allegóriájával élve - az állam hajóján. Ideje, fiúk, hazafelé venni az irányt! Thomas P. M. Barnett tizenkilenc problémás azonosít térképén, valami kilenc olyan zónát, ahol a jövőben is elhúzódó konfliktusokra lehet számítani. Ez utóbbiakat jelöltük számokkal, amelyekhez magyarázatul a szerző leírásának kivonatát közöljük Barnett szerint a világ - A Pentagon új térképe t jelenti a Kolumbia. Magánhadseregek, gerillák és a kábítószer-kereskedők egyre nagyobb káoszba döntik az országot, a jelenlegi mérsékelt amerikai szerepvállalás, amely be is avatkozik és nem is, nem fog eredményre vezetni. © Izrael—Palesztina. Nem hagy alább a terror, mert Ciszjordániában nincs olyan új generáció, amely elvetné az erőszakot mint megoldási lehetőséget, miközben a most épülő izraeli fal a XXI. század berlini fala lesz. A konfliktus szereplőit külső hatalmak választják majd szét, ez a szétválás fájdalmas lesz. © Irak: Amerikának az iraki rendezést követően az egész térségre kiterjedő biztonsági rendszert kell kidolgoznia. Ó Irán: Az ellenforradalom már megkezdődött. Ám a mollák a terrort támogatják, és tömegpusztító fegyverre szeretnének szert tenni. Kérdés, hogy emiatt elkerülhetetlenül célponttá válnak-e, ha az észak-koreai és iraki kérdést rendezte Amerika, © Szaúd-Arábia. A királyi család politikája teljes belső instabilitáshoz vezet. Az olaj miatt azonban az Egyesült Államok sosem hagyja magára ezt az államot, kerüljön, amibe kerül. © Afganisztán. Amerika hosszú ottlétre készülhet fel, hiszen a terroristák/lázadók kiűzése itt nem rövid időt fog igénybe venni. © Kongó és Ruanda. Kétmillió halott az elmúlt évtized harcai során. A stabilitás nem áll helyre külső beavatkozás nélkül. © Észak-Korea. Határozottan törekszik tömegpusztító fegyverek megszerzésére. Amerika a „Götterdämmerung"-forgatókönyvtől tart, mégis ez az ország lehet Irak után a következő... © Indonézia. Félő, hogy a világ legnagyobb mozlim lakosságú államalakulata szétesik. Eközben a terroristahálózatok melegágya a régió. Hiányterületek 25 Kd • Magazin 2005. január 29., szombat