Magyar Nemzet, 2005. június (68. évfolyam, 147-176. szám)

2005-06-02 / 148. szám

Tolerált magyarellenesség A délvidékiek az első számú áldozatai a nemzetietlen kormánypolitikának is Pataky István állják be őszintén, az utóbbi időben valahogy cserben hagyta legendás szerencsére Gyurcsány Ferencet. Rasz­­­­szizmust kiáltott az Országgyűlésben, majd kiderült, ro­ma szúrt romát a Moszkva téren. Alig néhány nappal később a szerb vezetőkkel barátkozott, s a magyarellenes inciden­sek számának csökkenéséről beszélt, pedig épp belgrádi vizitjének napján került nyilvánosságra az újabb magyarverés híre. Ha nem lenne drámaian komoly a délvidéki helyzet, egy jó kis élcelődéssel túl is léphetnénk a történeten. Csakhogy a Vajdaságból továbbra is magyarverésekről érkeznek hírek, s egyelőre arasznyit sem moz­dult el tüntetően passzív hozzáállásából a szerb rendőrség és igazságszolgáltatás. Éppen ezért minden magyar politikusnak, aki belgrá­di vagy újvidéki illetékesekkel találkozik, nyo­matékosítania kellene a helyzet tarthatatlansá­gát. Ezzel szemben lássuk, mi is történt Szili Katalin, majd Gyurcsány Ferenc délvidéki, szerbiai látogatásán. Múlt hét közepén toleranciatábor nyílt szerb és magyar nemzetiségű diákok számára a Szabadka melletti Palicson. A háromnapos tábort Szili Katalin magyar és Predrag Mar­­kovics szerb parlamenti elnök nyitotta meg. Az Országgyűlés elnöke elmondta, a politikusok­nak sokat kell tenniük azért, hogy a szerbek és a magyarok békésen, félelemmentesen élhes­senek egymás mellett. A táborban Szerbia - Montenegróból húsz magyar és húsz szerb fia­tal, Magyarországról öt szerb és öt magyar nemzetiségű fiatal vett részt. Előadásokat hall­gattak a toleranciáról, de több műhelymunka, sport- és művelődési rendezvény is szerepelt a programban. Eközben a tábor kapuin kívül ismét magyarverés tör­tént. Palicson szerb gimnazisták két magyar fiatalembert vertek meg csak azért, mert magyarul beszéltek. A történet a szokásos me­derben zajlott: a magyarok kihívták a rendőröket, és megmutatták nekik az elkövetőket, jegyzőkönyv készült az esetről. Végül megál­lapítást nyert, hogy a palicsi incidens nem volt nacionalista indítta­tású, szabálysértési eljárás indult a szerb gimnazista ellen, és a sza­badkai rendőrfőnök közleményben nyomatékosította, hogy a ma­gyar gimnazisták provokálták az étterem előtt álló szerb lányokat, ez okozta a verekedést. Ennyit a toleranciáról. Szili vizitje után egy nappal érkezett Belgrádba a magyar kor­mányfő. Szívélyes hangvételű találkozóin csak elvétve, érintőlegesen esett szó a délvidéki magyarellenes incidensekről. Szóba se került a Vajdaságma hírportál beszámolója, melyben a Vajdasági Magyar Demokrata Párt egyik politikusa arról tájékoztat, hogy három nap­pal azelőtt Újvidéken öt ismeretlen fiatal férfi súlyosan bántalmazott két magyar elsőéves egyetemi hallgatót, egyikük agyrázkódást szen­vedett, másfél napig megfigyelés alatt kellett tartani elsötétített szo­bában, felrepedt az ajka, s a sebet össze kellett varrni, de egyéb test­részein is látható nyomai maradtak a verésnek. A két magyar fiú szülei az esetről nyomban értesítették a rendőrséget, azok kiküldtek egy járőrt, de már semmit és senkit sem találtak meg. Jegyzőköny­vet vettek fel, majd a sértetteknek és szüleiknek elmondták, nem lát­nak nemzetiségi vonatkozást az ügyben. A végső megállapítás szin­te szó szerint azonos a néhány nappal későbbi, palicsi incidens vég­következtetésével. Nincs felelős, nincs magyarverés. Az elhallgatás a szerb hatóságok régóta alkalmazott taktikája, s - akárcsak Koszovó esetében - nyilván addig fogják ezt alkalmazni, amíg minden politi­kai következmény nélkül megtehetik. A szerbiai civil szféra ma már a belgrádi kabinetnél jóval őszin­tébben viszonyul a kialakult súlyos helyzethez. A nagybecskereki Civil Társadalom Fejlesztési Központ adatai szerint az elmúlt más­fél évben a Tisza menti régióban, Észak-Bácskában és Észak-Bá­­nátban csak kisebb, Szabadka és Zombor környékén pedig na­gyobb etnikai incidensek is voltak. Dragán Kaljevszki, e szervezet képviselője egy kanizsai tanácskozáson elmondta, hogy a zombori és a szabadkai etnikumok közötti incidensek óriási károkat okoz­tak az itt élő nemzetek viszonyában. Kiemelte, az állam nem rea­gált kellőképpen az incidensekre, ezt csak az Európai Unió nyomá­sára tette meg. Hozzátette, a szerbek többségét zavarja a magyar nyelv, ferde szemmel néznek a „környezetnyelv” oktatásának be­vezetésére. Az etnikai közösségek tagjai közötti toleranciát pedig főleg az etnikai kisebbségek szorgalmazzák. Kaljevszki közlése szerint a kutatások azt mutatják, hogy a szer­biai médiumok továbbra sem tájékoztatnak megfelelően a nemzetek közötti viszonyokról, és főként nem az incidensekről. Ez utóbbi megállapítás telitalálat a magyar médiára is, hiszen a délvidéki magyarverés fogalma s a vajdasági incidensekről szóló hírek hosszú ideig nem érték el a magyarországi kormány­­párti sajtó ingerküszöbét. Ha pedig mégis szó­ba kerültek, a beszámolók sok esetben a szerb álláspontot igyekeztek erősíteni, azaz, hogy nem etnikai indíttatású akcióról van szó. Gyurcsány szerbiai útjának píárjára vigyázva a kormányoldal médiája egyetlen sort sem kö­zölt az újvidéki magyarverésről. De nemcsak erről, másról sem. Alig két mondatot ért a Népszabadság és a Magyar Hírlap hasábjain, hogy a magyar miniszterelnök ellen tüntetést szerveztek a vajdasági magyarok, pedig a de­monstrálók közül tizenhét fiatalt a szerb rend­őrség előállított. Őket csak akkor engedték szabadon, amikor Gyurcsány - látványos biz­tonsági intézkedések közepette - elhagyta Szabadka határát. A nemzeti tudathasadás tavaly december ötödikén csúcsra jutott megnyilvánulásai a mai napig végigkísérik a magyar politikai pa­letta balliberális oldalát és az azt kiszolgáló sajtót. Ép ésszel el tud­ja valaki képzelni, hogy a mindenkori szerb miniszterelnök a dip­lomácia kedvéért szó nélkül hagyná nemzettársai bántalmazását? De még mielőtt valaki kikérné magának Belgrád példaképpé avan­­zsálását, érdemes gyorsan elgondolkozni: volt-e olyan nemzet Eu­rópában, amely önszántából elvetette az anyaország állampolgár­ságának kiterjesztését nemzettársaira? Hiszen a lényegi probléma továbbra is ebben az elutasításban leledzik. Az utóbbi három évben nyilvánvalóvá vált, a szomszédos orszá­gokban akkor erősödik fel a nacionalizmus, ha a magyar kormány érezhetően mellőzi a határon túliak ügyét, s kizárólag a jószomszé­di kapcsolatok erősítése a célja. Utóbbi törekvés dicsérendő, de nem zárja ki ezzel párhuzamosan a kisebbségben élő magyarok vé­delmét. Jobb lett-e a magyar-román (a bukaresti kormányváltás hozta pozitív folyamatot leszámítva), a magyar-szlovák (Dzurinda találkozni sem hajlandó Gyurcsánnyal), a magyar-szerb (Kostu­nica miniszterelnök változatlan nacionalizmusának és Tadics ál­lamfő européer politikájának szorításában) vagy a magyar-ukrán (előbb Janukovics budapesti támogatása, aztán gyors átlovagolás Juscsenko pártjára) viszony 2002 után? A válasz egyértelműen nem. Pedig egyebek mellett e viszonyok javítása érdekében került par­kolópályára a határon túli magyarság ügye. S ennek természetes következményeként van ma soha nem látott mélyponton a ma­gyar-magyar viszony. A balliberális oldal érzelmileg köztudottan semleges - olykor ellenséges - a határon túliak irányában, így bel­ső indíttatástól vezérelve aligha várhattunk mást a kormányon lé­vőktől. Csakhogy ez a mocskos játszma külpolitikai szempontból sem hozott semmit a konyhára. Megérte, urak és elvtársak? Jobb lett-e a magyar-román, a magyar-szlovák, a ma­gyar-szerb vagy a magyar­ukrán viszony 2002 után? A válasz egyértelműen nem. Pedig egyebek mellett e vi­szonyok javítása érdekében került parkolópályára a határon túli magyarság ügye. S ennek következmé­nyeként van ma soha nem látott mélyponton a magyar­magyar viszony S­ZABAD EURÓPA II Csontos János_____________________________________________________ magyar fővárost Dunagyöngyének javasolta elnevezni. Most tekintsünk­­el Minarik Ede Csabagyöngyéjétől, de érezzük azért Mándy Iván diszkrét hódolatát a XIX. századi Pest-Buda iránt. A Dunagyöngye a történelem folyamán sokáig találó név lett volna,, mára viszont a kagylóban jószerivel a piszok maradt, ami valahogy nem akar igaz­gyönggyé válni. Mégsem véletlen, hogy a Szeretem Budapestet moz­galom épp Széchenyi lánchídja közelében tartotta szerdai pályázat­hirdető happeningjét Szeresd Budapestet! címmel. Egyúttal pedig csatlakoztak Mándy-Minarikhoz is: kell egy csapat. A civil mozgalom létrehozói, megelégelve Demszky City lezül­­lését, tavaly budapesti kiáltványt fogalmaztak. Nyilván nem csak nekik van elegük az aluljárókat és köztereket eluraló nagyvárosi nyomorból, a közlekedési káoszból, a bűnözésből, a mocskos ut­cákból és levegőből, a kerületekké szabdalt várostestből, a min­dent elárasztó szürkeségből. Nyilván nem csak ők akarják a vá­ros szociális, földrajzi, erkölcsi, jogi és környezetvédelmi újra­egyesítését. Nyilván nem csak ők szeretik Budapestet, s nem csak ők gondolják úgy, hogy azokban viszont, akik most vezetik a fő­várost, hiányzik a lokálpatrióta szeretet. (Ha tehetik, ki is költöz­nek a bűnös és bűzös városból.) Ebben bíztak, amikor kiírták pá­lyázatukat építészeknek és laikusoknak, abból a feltételezésből kiindulva, hogy egy új építészeti létesítmény a főváros ikonjává, jelképévé válhatna. Tudják persze, hogy effélék ma is vannak (például ilyen az emlegetett Lánchíd is) - viszont a XXI. század­nak is le kell tennie összetéveszthetetlen névjegyét. Mégsem ter­mészetes, hogy a budapesti képeslapokról csupa régi épület kö­szönjön vissza! A fővárosnak ma kevés és sekélyes kapcsolata van a Dunával. Sokszor elfordul a folyótól, nem kommunikál vele, falakkal és utak­kal zárja el egymástól a folyópartot és a városlakókat. Az építész-öt­letpályázat épp ezért a Dunára fűződik fel. A Margit-sziget és a Cse­­pel-sziget csúcsára, a rakpartokra, a Citadellára és a Lánchíd presz­­szó hűlt helyére koncentrál - de nem marad ki a szórásból a makacs idea, a Vigadó tér és a Várkert Bazár közötti gyaloghíd sem. A város­lakók ötletrohamait még ennyire sem határolják be. Az eltervezett alkotások funkciójának azonban azon a helyszínen megvalósítható­nak és életszerűnek kell lennie; egyébként funkcionális kötöttség nincs. A zsűribe nemcsak szociológusokat, építészeket és urbanis­­tákat, de más területről ismert kiválóságokat is felkértek, Kovács Ákostól Pataki Ágin át Eszenyi Enikőig. Pályázati határidő, mint Pe­tőfinél, szeptember végén. Rövid időn belül ez már a második jelpályázat, s egyiket sem a városháza kezdeményezte. Igaz, ha volna bennük egyáltalán bármi­nemű kezdeményezőkészség, azt tizenöt hosszú év során már ta­pasztalnunk kellett volna. Az igazsághoz tartozik, hogy Berlin főépí­tésze ittjártakor irigylésre méltónak ítélte Budapest adottságait, amelynek nincs szüksége új jelképre: egyszerűen csak rendbe kelle­ne tennie eklektikus belvárosát, s kitalálni a közlekedését; egyébként pedig maga a vonzó, tiszta és gyalogosan bejárható városépítészeti együttes lehetne a szimbólum. Úgy tűnik azonban, hogy a Budapes­tet irányító technokraták fantáziátlansága már nem csupán a város hírét, hanem a város működőképességét is veszélyezteti. Ezért aztán az elárvult területre benyomulnak a reménytelen helyzetbe beletö­rődni nem kívánó civilek. Régi igazság: egy város vezetését le lehet cserélni, ám egy város lakosságát nem. Ez utóbbi a jelek szerint amúgy sem „alkalmatlan”. Hajrá, Dunagyöngye, hajrá, Minarikok! Dunagyöngye Gróf Széchenyi István az egyesített 7 2005. június 2., csütörtök Nézőpont • Magyar reme Hallgatni, de meddig? II Tóth Szabol­cs Töhötöm_____________________________________________ H­ogy az Egyesült Államok egyik legutáltabb elnökének bukása mögött egy hivatalnok személyes sértettsége áll, talán megmosolyogtató. Hogy az FBI magas rangú tiszt­viselője információval szolgálhatott a sajtónak Nixon veszélyes politikai játszmájáról, és mégis több mint harminc éven át őrizhette titkát, ennél többről mesél. Olyan történetről, amelynek tanulságait levonni Magyarországon épp időszerű. Mark Felt abban az FBI-ban emelkedett majdnem a csúcsig, amelyet a legendás J. Edgar Hoover szinte a semmiből teremtett meg. Amelynek politikai függetlensége, ezzel együtt számonkérhe­­tetlensége fölött maga az alapító atya személyesen őrködött: míg az elnökök jöttek-mentek, Hoover maradt. 1972-ben, 77 éves korá­ban Hoover meghalt, és a Fehér Ház elérkezettnek látta az időt, hogy a szövetségi nyomozó iroda felé kiterjessze befolyását: a szer­vezet élére kívülről küldött új igazgatót. Pár héttel később a De­mokrata Párt irodájában elkövetett betörés, az ügy Nixonig vezető szálaival, alkalmat kínált Mark Feltnek - aki Hoover posztjának várományosa volt - a visszavágásra. A személyes sértettség és a politikai manipuláció miatt érzett őszinte aggodalom egyaránt szerepet játszhatott döntésében. A történelem mégis ez utóbbira fog emlékezni. Hálával. Nálunk, úgy tűnik, a Mark Félték sokszor hallgatnak még. Azok, akik például számot adhatnának arról, miképp törekszik a végre­hajtó hatalom a politika igájába fogni a titkosszolgálatokat. Ne­künk csupán - Tóth András személyében - egy olyan államtitkár jutott, aki a magyar „nemzetbiztonsági közösség” de facto fejeként legfőbb feladatának láthatólag azt tekinti, hogy lehetőség szerint semmi érdemi információ ne szivárogjon ki a kormány munkáját figyelemmel kísérő ellenzéki sajtóhoz, még akkor sem, ha a kor­mányzati munka hibáinak feltárásából elsősorban éppen a hata­lom profitálhatna. Legalábbis a nyugati demokráciák gyakorlatában példátlan, hogy a titkosszolgálatokat felügyelő államtitkár - mint ahogy a Népszava egy tavalyi interjújából kiderül - a nemzetbiztonságiak bevonásával folytat keresztes hadjáratot azok ellen, akik a hivata­lokban folyó korrupciót és visszásságokat a sajtó nyilvánosságával próbálják meg orvosolni. Nekünk csupán egy olyan nemzetbiz­tonsági államtitkár jutott, aki az évszázad botrányának ígérkező ügy főszereplőjével, Kulcsár Attilával szervez titkos találkozót. Eközben pedig a magyar sajtó jó részét nem a Kulcsár Attila vallo­másában foglaltak érdeklik, hanem hogy ki szivárogtatta ki lapunk­nak a jegyzőkönyveket. Ki a magyar Deep Throat? Hogy Magyarországon kevesen vállalják a kockázatot, hogy akár név nélkül információt adjanak, ebben nyilván a Magyar Nemzet is hibás. Mert legnagyobb körültekintésünk ellenére sem tudjuk ga­rantálni forrásainknak azt, amit a Post újságírói, Bob Woodward és Carl Bernstein eddig garantálni tudtak. Mert az elmúlt években azt tapasztaltuk: sok esetben azokat, akik bizalmas telefonbeszélgeté­sekben és találkozókon tárták fel a visszásságokat riportereinknek, később megfenyegették, egzisztenciálisan ellehetetlenítették, bár­mennyire is igyekeztünk kilétüket titokban tartani. A hallgatás a telefon másik végén beszédes csend. Nem csak azo­­ké, akik a visszaéléseket feltárhatnák. Beszédes, hogy egyre nehe­zebb szóra bírni az „ártatlan ügyekben” nyilatkozó, állását féltő il­letékest, hogy az egyetlen ellenzéki lap munkatársait - minden bi­zonnyal hivatali túlbuzgóságból - kizárják a sajtótájékoztatókról, hogy lassan vaskos kötetekké duzzadnak szerkesztőségünkben azoknak a faxüzeneteknek a másolatai, amelyekben államtitkárok­tól és miniszterektől kérünk interjút, és amelyekre jobb esetben el­utasító válasz érkezik, de sokszor válaszra sem méltatják őket. Ki tudja, ki mitől fél? Bizonyára akadnak, akik Bob Woodward­­tól és Carl Bernsteintől. E két riporter neve ugyanis az elmúlt há­rom évtizedben összeforrt a hatalmat ellenőrző sajtó fogalmával. T­OLLHEGYEN Laci, te! 11 Ph.hál. György____________________________________________­___________ Juszt László médiamogul és igehirdető jogerősen pert veszített Lovas Ist­ván kollégámmal és a Magyar Rádióval szemben. Majd misét mondatunk érte. Juszt ember azért szaladt a bíróságra, mert nehezményezte Lovas Pis­tának azt a rádióban két esztendeje elhangzott mondatát, amelyben egye­bek mellett olyan titulust kapott, hogy „a Kádár-rendszerből jól ismert kormánypárti tévés”. Ami természetesen igaz. Na, ezen hőbörgött a velejéig sértett Juszt László először a Fővárosi Bí­róságon, amely indokoltnak tartotta érveit. Nem így a Fővárosi Ítélőtábla. Merthogy ők jogerősen elhajtották a felperest: butaságot állított, idővel ke­resse fel orvosát, gyógyszerészét! Hát most itt van a médiamogul (gyakor­noknak sem venném fel a lapomhoz­, egy jogerős bírósági ítélettel a feje fö­lött, amin azért el kellene gondolkodnia. És - mert a baj nem jár egyedül - Juszt Lászlónak a perköltséget is meg kell fizetnie. Szép, rózsaszínű csek­ken, időben. Nehéz esztendőket élünk. Az ügy egyébként szegény Szász Károly megveretése kapcsán pattant ki, akinek legnagyobb bűne az volt, hogy fölfedte Kulcsár Attila vélelmezett szélhámos csibészségeit. Dagályosnak érzem Juszt László szereplését a sajtóban. Mondhatnám, kifejezetten untat. Sivár. Öntelt. Magamutogató. Hát most megint megbu­kott a lopásért elítélt nagy vadász, talán mert a fegyvere csütörtököt mon­dott. Lovas István és a rádió nyert. Az élet hosszú távon rendet teremt.

Next