Magyar Nemzet, 2005. június (68. évfolyam, 147-176. szám)
2005-06-02 / 148. szám
Tolerált magyarellenesség A délvidékiek az első számú áldozatai a nemzetietlen kormánypolitikának is Pataky István állják be őszintén, az utóbbi időben valahogy cserben hagyta legendás szerencsére Gyurcsány Ferencet. Raszszizmust kiáltott az Országgyűlésben, majd kiderült, roma szúrt romát a Moszkva téren. Alig néhány nappal később a szerb vezetőkkel barátkozott, s a magyarellenes incidensek számának csökkenéséről beszélt, pedig épp belgrádi vizitjének napján került nyilvánosságra az újabb magyarverés híre. Ha nem lenne drámaian komoly a délvidéki helyzet, egy jó kis élcelődéssel túl is léphetnénk a történeten. Csakhogy a Vajdaságból továbbra is magyarverésekről érkeznek hírek, s egyelőre arasznyit sem mozdult el tüntetően passzív hozzáállásából a szerb rendőrség és igazságszolgáltatás. Éppen ezért minden magyar politikusnak, aki belgrádi vagy újvidéki illetékesekkel találkozik, nyomatékosítania kellene a helyzet tarthatatlanságát. Ezzel szemben lássuk, mi is történt Szili Katalin, majd Gyurcsány Ferenc délvidéki, szerbiai látogatásán. Múlt hét közepén toleranciatábor nyílt szerb és magyar nemzetiségű diákok számára a Szabadka melletti Palicson. A háromnapos tábort Szili Katalin magyar és Predrag Markovics szerb parlamenti elnök nyitotta meg. Az Országgyűlés elnöke elmondta, a politikusoknak sokat kell tenniük azért, hogy a szerbek és a magyarok békésen, félelemmentesen élhessenek egymás mellett. A táborban Szerbia - Montenegróból húsz magyar és húsz szerb fiatal, Magyarországról öt szerb és öt magyar nemzetiségű fiatal vett részt. Előadásokat hallgattak a toleranciáról, de több műhelymunka, sport- és művelődési rendezvény is szerepelt a programban. Eközben a tábor kapuin kívül ismét magyarverés történt. Palicson szerb gimnazisták két magyar fiatalembert vertek meg csak azért, mert magyarul beszéltek. A történet a szokásos mederben zajlott: a magyarok kihívták a rendőröket, és megmutatták nekik az elkövetőket, jegyzőkönyv készült az esetről. Végül megállapítást nyert, hogy a palicsi incidens nem volt nacionalista indíttatású, szabálysértési eljárás indult a szerb gimnazista ellen, és a szabadkai rendőrfőnök közleményben nyomatékosította, hogy a magyar gimnazisták provokálták az étterem előtt álló szerb lányokat, ez okozta a verekedést. Ennyit a toleranciáról. Szili vizitje után egy nappal érkezett Belgrádba a magyar kormányfő. Szívélyes hangvételű találkozóin csak elvétve, érintőlegesen esett szó a délvidéki magyarellenes incidensekről. Szóba se került a Vajdaságma hírportál beszámolója, melyben a Vajdasági Magyar Demokrata Párt egyik politikusa arról tájékoztat, hogy három nappal azelőtt Újvidéken öt ismeretlen fiatal férfi súlyosan bántalmazott két magyar elsőéves egyetemi hallgatót, egyikük agyrázkódást szenvedett, másfél napig megfigyelés alatt kellett tartani elsötétített szobában, felrepedt az ajka, s a sebet össze kellett varrni, de egyéb testrészein is látható nyomai maradtak a verésnek. A két magyar fiú szülei az esetről nyomban értesítették a rendőrséget, azok kiküldtek egy járőrt, de már semmit és senkit sem találtak meg. Jegyzőkönyvet vettek fel, majd a sértetteknek és szüleiknek elmondták, nem látnak nemzetiségi vonatkozást az ügyben. A végső megállapítás szinte szó szerint azonos a néhány nappal későbbi, palicsi incidens végkövetkeztetésével. Nincs felelős, nincs magyarverés. Az elhallgatás a szerb hatóságok régóta alkalmazott taktikája, s - akárcsak Koszovó esetében - nyilván addig fogják ezt alkalmazni, amíg minden politikai következmény nélkül megtehetik. A szerbiai civil szféra ma már a belgrádi kabinetnél jóval őszintébben viszonyul a kialakult súlyos helyzethez. A nagybecskereki Civil Társadalom Fejlesztési Központ adatai szerint az elmúlt másfél évben a Tisza menti régióban, Észak-Bácskában és Észak-Bánátban csak kisebb, Szabadka és Zombor környékén pedig nagyobb etnikai incidensek is voltak. Dragán Kaljevszki, e szervezet képviselője egy kanizsai tanácskozáson elmondta, hogy a zombori és a szabadkai etnikumok közötti incidensek óriási károkat okoztak az itt élő nemzetek viszonyában. Kiemelte, az állam nem reagált kellőképpen az incidensekre, ezt csak az Európai Unió nyomására tette meg. Hozzátette, a szerbek többségét zavarja a magyar nyelv, ferde szemmel néznek a „környezetnyelv” oktatásának bevezetésére. Az etnikai közösségek tagjai közötti toleranciát pedig főleg az etnikai kisebbségek szorgalmazzák. Kaljevszki közlése szerint a kutatások azt mutatják, hogy a szerbiai médiumok továbbra sem tájékoztatnak megfelelően a nemzetek közötti viszonyokról, és főként nem az incidensekről. Ez utóbbi megállapítás telitalálat a magyar médiára is, hiszen a délvidéki magyarverés fogalma s a vajdasági incidensekről szóló hírek hosszú ideig nem érték el a magyarországi kormánypárti sajtó ingerküszöbét. Ha pedig mégis szóba kerültek, a beszámolók sok esetben a szerb álláspontot igyekeztek erősíteni, azaz, hogy nem etnikai indíttatású akcióról van szó. Gyurcsány szerbiai útjának píárjára vigyázva a kormányoldal médiája egyetlen sort sem közölt az újvidéki magyarverésről. De nemcsak erről, másról sem. Alig két mondatot ért a Népszabadság és a Magyar Hírlap hasábjain, hogy a magyar miniszterelnök ellen tüntetést szerveztek a vajdasági magyarok, pedig a demonstrálók közül tizenhét fiatalt a szerb rendőrség előállított. Őket csak akkor engedték szabadon, amikor Gyurcsány - látványos biztonsági intézkedések közepette - elhagyta Szabadka határát. A nemzeti tudathasadás tavaly december ötödikén csúcsra jutott megnyilvánulásai a mai napig végigkísérik a magyar politikai paletta balliberális oldalát és az azt kiszolgáló sajtót. Ép ésszel el tudja valaki képzelni, hogy a mindenkori szerb miniszterelnök a diplomácia kedvéért szó nélkül hagyná nemzettársai bántalmazását? De még mielőtt valaki kikérné magának Belgrád példaképpé avanzsálását, érdemes gyorsan elgondolkozni: volt-e olyan nemzet Európában, amely önszántából elvetette az anyaország állampolgárságának kiterjesztését nemzettársaira? Hiszen a lényegi probléma továbbra is ebben az elutasításban leledzik. Az utóbbi három évben nyilvánvalóvá vált, a szomszédos országokban akkor erősödik fel a nacionalizmus, ha a magyar kormány érezhetően mellőzi a határon túliak ügyét, s kizárólag a jószomszédi kapcsolatok erősítése a célja. Utóbbi törekvés dicsérendő, de nem zárja ki ezzel párhuzamosan a kisebbségben élő magyarok védelmét. Jobb lett-e a magyar-román (a bukaresti kormányváltás hozta pozitív folyamatot leszámítva), a magyar-szlovák (Dzurinda találkozni sem hajlandó Gyurcsánnyal), a magyar-szerb (Kostunica miniszterelnök változatlan nacionalizmusának és Tadics államfő européer politikájának szorításában) vagy a magyar-ukrán (előbb Janukovics budapesti támogatása, aztán gyors átlovagolás Juscsenko pártjára) viszony 2002 után? A válasz egyértelműen nem. Pedig egyebek mellett e viszonyok javítása érdekében került parkolópályára a határon túli magyarság ügye. S ennek természetes következményeként van ma soha nem látott mélyponton a magyar-magyar viszony. A balliberális oldal érzelmileg köztudottan semleges - olykor ellenséges - a határon túliak irányában, így belső indíttatástól vezérelve aligha várhattunk mást a kormányon lévőktől. Csakhogy ez a mocskos játszma külpolitikai szempontból sem hozott semmit a konyhára. Megérte, urak és elvtársak? Jobb lett-e a magyar-román, a magyar-szlovák, a magyar-szerb vagy a magyarukrán viszony 2002 után? A válasz egyértelműen nem. Pedig egyebek mellett e viszonyok javítása érdekében került parkolópályára a határon túli magyarság ügye. S ennek következményeként van ma soha nem látott mélyponton a magyarmagyar viszony SZABAD EURÓPA II Csontos János_____________________________________________________ magyar fővárost Dunagyöngyének javasolta elnevezni. Most tekintsünkel Minarik Ede Csabagyöngyéjétől, de érezzük azért Mándy Iván diszkrét hódolatát a XIX. századi Pest-Buda iránt. A Dunagyöngye a történelem folyamán sokáig találó név lett volna,, mára viszont a kagylóban jószerivel a piszok maradt, ami valahogy nem akar igazgyönggyé válni. Mégsem véletlen, hogy a Szeretem Budapestet mozgalom épp Széchenyi lánchídja közelében tartotta szerdai pályázathirdető happeningjét Szeresd Budapestet! címmel. Egyúttal pedig csatlakoztak Mándy-Minarikhoz is: kell egy csapat. A civil mozgalom létrehozói, megelégelve Demszky City lezüllését, tavaly budapesti kiáltványt fogalmaztak. Nyilván nem csak nekik van elegük az aluljárókat és köztereket eluraló nagyvárosi nyomorból, a közlekedési káoszból, a bűnözésből, a mocskos utcákból és levegőből, a kerületekké szabdalt várostestből, a mindent elárasztó szürkeségből. Nyilván nem csak ők akarják a város szociális, földrajzi, erkölcsi, jogi és környezetvédelmi újraegyesítését. Nyilván nem csak ők szeretik Budapestet, s nem csak ők gondolják úgy, hogy azokban viszont, akik most vezetik a fővárost, hiányzik a lokálpatrióta szeretet. (Ha tehetik, ki is költöznek a bűnös és bűzös városból.) Ebben bíztak, amikor kiírták pályázatukat építészeknek és laikusoknak, abból a feltételezésből kiindulva, hogy egy új építészeti létesítmény a főváros ikonjává, jelképévé válhatna. Tudják persze, hogy effélék ma is vannak (például ilyen az emlegetett Lánchíd is) - viszont a XXI. századnak is le kell tennie összetéveszthetetlen névjegyét. Mégsem természetes, hogy a budapesti képeslapokról csupa régi épület köszönjön vissza! A fővárosnak ma kevés és sekélyes kapcsolata van a Dunával. Sokszor elfordul a folyótól, nem kommunikál vele, falakkal és utakkal zárja el egymástól a folyópartot és a városlakókat. Az építész-ötletpályázat épp ezért a Dunára fűződik fel. A Margit-sziget és a Csepel-sziget csúcsára, a rakpartokra, a Citadellára és a Lánchíd preszszó hűlt helyére koncentrál - de nem marad ki a szórásból a makacs idea, a Vigadó tér és a Várkert Bazár közötti gyaloghíd sem. A városlakók ötletrohamait még ennyire sem határolják be. Az eltervezett alkotások funkciójának azonban azon a helyszínen megvalósíthatónak és életszerűnek kell lennie; egyébként funkcionális kötöttség nincs. A zsűribe nemcsak szociológusokat, építészeket és urbanistákat, de más területről ismert kiválóságokat is felkértek, Kovács Ákostól Pataki Ágin át Eszenyi Enikőig. Pályázati határidő, mint Petőfinél, szeptember végén. Rövid időn belül ez már a második jelpályázat, s egyiket sem a városháza kezdeményezte. Igaz, ha volna bennük egyáltalán bárminemű kezdeményezőkészség, azt tizenöt hosszú év során már tapasztalnunk kellett volna. Az igazsághoz tartozik, hogy Berlin főépítésze ittjártakor irigylésre méltónak ítélte Budapest adottságait, amelynek nincs szüksége új jelképre: egyszerűen csak rendbe kellene tennie eklektikus belvárosát, s kitalálni a közlekedését; egyébként pedig maga a vonzó, tiszta és gyalogosan bejárható városépítészeti együttes lehetne a szimbólum. Úgy tűnik azonban, hogy a Budapestet irányító technokraták fantáziátlansága már nem csupán a város hírét, hanem a város működőképességét is veszélyezteti. Ezért aztán az elárvult területre benyomulnak a reménytelen helyzetbe beletörődni nem kívánó civilek. Régi igazság: egy város vezetését le lehet cserélni, ám egy város lakosságát nem. Ez utóbbi a jelek szerint amúgy sem „alkalmatlan”. Hajrá, Dunagyöngye, hajrá, Minarikok! Dunagyöngye Gróf Széchenyi István az egyesített 7 2005. június 2., csütörtök Nézőpont • Magyar reme Hallgatni, de meddig? II Tóth Szabolcs Töhötöm_____________________________________________ Hogy az Egyesült Államok egyik legutáltabb elnökének bukása mögött egy hivatalnok személyes sértettsége áll, talán megmosolyogtató. Hogy az FBI magas rangú tisztviselője információval szolgálhatott a sajtónak Nixon veszélyes politikai játszmájáról, és mégis több mint harminc éven át őrizhette titkát, ennél többről mesél. Olyan történetről, amelynek tanulságait levonni Magyarországon épp időszerű. Mark Felt abban az FBI-ban emelkedett majdnem a csúcsig, amelyet a legendás J. Edgar Hoover szinte a semmiből teremtett meg. Amelynek politikai függetlensége, ezzel együtt számonkérhetetlensége fölött maga az alapító atya személyesen őrködött: míg az elnökök jöttek-mentek, Hoover maradt. 1972-ben, 77 éves korában Hoover meghalt, és a Fehér Ház elérkezettnek látta az időt, hogy a szövetségi nyomozó iroda felé kiterjessze befolyását: a szervezet élére kívülről küldött új igazgatót. Pár héttel később a Demokrata Párt irodájában elkövetett betörés, az ügy Nixonig vezető szálaival, alkalmat kínált Mark Feltnek - aki Hoover posztjának várományosa volt - a visszavágásra. A személyes sértettség és a politikai manipuláció miatt érzett őszinte aggodalom egyaránt szerepet játszhatott döntésében. A történelem mégis ez utóbbira fog emlékezni. Hálával. Nálunk, úgy tűnik, a Mark Félték sokszor hallgatnak még. Azok, akik például számot adhatnának arról, miképp törekszik a végrehajtó hatalom a politika igájába fogni a titkosszolgálatokat. Nekünk csupán - Tóth András személyében - egy olyan államtitkár jutott, aki a magyar „nemzetbiztonsági közösség” de facto fejeként legfőbb feladatának láthatólag azt tekinti, hogy lehetőség szerint semmi érdemi információ ne szivárogjon ki a kormány munkáját figyelemmel kísérő ellenzéki sajtóhoz, még akkor sem, ha a kormányzati munka hibáinak feltárásából elsősorban éppen a hatalom profitálhatna. Legalábbis a nyugati demokráciák gyakorlatában példátlan, hogy a titkosszolgálatokat felügyelő államtitkár - mint ahogy a Népszava egy tavalyi interjújából kiderül - a nemzetbiztonságiak bevonásával folytat keresztes hadjáratot azok ellen, akik a hivatalokban folyó korrupciót és visszásságokat a sajtó nyilvánosságával próbálják meg orvosolni. Nekünk csupán egy olyan nemzetbiztonsági államtitkár jutott, aki az évszázad botrányának ígérkező ügy főszereplőjével, Kulcsár Attilával szervez titkos találkozót. Eközben pedig a magyar sajtó jó részét nem a Kulcsár Attila vallomásában foglaltak érdeklik, hanem hogy ki szivárogtatta ki lapunknak a jegyzőkönyveket. Ki a magyar Deep Throat? Hogy Magyarországon kevesen vállalják a kockázatot, hogy akár név nélkül információt adjanak, ebben nyilván a Magyar Nemzet is hibás. Mert legnagyobb körültekintésünk ellenére sem tudjuk garantálni forrásainknak azt, amit a Post újságírói, Bob Woodward és Carl Bernstein eddig garantálni tudtak. Mert az elmúlt években azt tapasztaltuk: sok esetben azokat, akik bizalmas telefonbeszélgetésekben és találkozókon tárták fel a visszásságokat riportereinknek, később megfenyegették, egzisztenciálisan ellehetetlenítették, bármennyire is igyekeztünk kilétüket titokban tartani. A hallgatás a telefon másik végén beszédes csend. Nem csak azoké, akik a visszaéléseket feltárhatnák. Beszédes, hogy egyre nehezebb szóra bírni az „ártatlan ügyekben” nyilatkozó, állását féltő illetékest, hogy az egyetlen ellenzéki lap munkatársait - minden bizonnyal hivatali túlbuzgóságból - kizárják a sajtótájékoztatókról, hogy lassan vaskos kötetekké duzzadnak szerkesztőségünkben azoknak a faxüzeneteknek a másolatai, amelyekben államtitkároktól és miniszterektől kérünk interjút, és amelyekre jobb esetben elutasító válasz érkezik, de sokszor válaszra sem méltatják őket. Ki tudja, ki mitől fél? Bizonyára akadnak, akik Bob Woodwardtól és Carl Bernsteintől. E két riporter neve ugyanis az elmúlt három évtizedben összeforrt a hatalmat ellenőrző sajtó fogalmával. TOLLHEGYEN Laci, te! 11 Ph.hál. György_______________________________________________________ Juszt László médiamogul és igehirdető jogerősen pert veszített Lovas István kollégámmal és a Magyar Rádióval szemben. Majd misét mondatunk érte. Juszt ember azért szaladt a bíróságra, mert nehezményezte Lovas Pistának azt a rádióban két esztendeje elhangzott mondatát, amelyben egyebek mellett olyan titulust kapott, hogy „a Kádár-rendszerből jól ismert kormánypárti tévés”. Ami természetesen igaz. Na, ezen hőbörgött a velejéig sértett Juszt László először a Fővárosi Bíróságon, amely indokoltnak tartotta érveit. Nem így a Fővárosi Ítélőtábla. Merthogy ők jogerősen elhajtották a felperest: butaságot állított, idővel keresse fel orvosát, gyógyszerészét! Hát most itt van a médiamogul (gyakornoknak sem venném fel a lapomhoz, egy jogerős bírósági ítélettel a feje fölött, amin azért el kellene gondolkodnia. És - mert a baj nem jár egyedül - Juszt Lászlónak a perköltséget is meg kell fizetnie. Szép, rózsaszínű csekken, időben. Nehéz esztendőket élünk. Az ügy egyébként szegény Szász Károly megveretése kapcsán pattant ki, akinek legnagyobb bűne az volt, hogy fölfedte Kulcsár Attila vélelmezett szélhámos csibészségeit. Dagályosnak érzem Juszt László szereplését a sajtóban. Mondhatnám, kifejezetten untat. Sivár. Öntelt. Magamutogató. Hát most megint megbukott a lopásért elítélt nagy vadász, talán mert a fegyvere csütörtököt mondott. Lovas István és a rádió nyert. Az élet hosszú távon rendet teremt.