Magyar Nemzet, 2006. június (69. évfolyam, 148-176. szám)

2006-06-26 / 172. szám

Albert Camus és az eleven kő története RODALOM 81 Kákonyi Péter____________________ N­em vagyok benne biztos, hogy vagyok. De majd leszek, azt biztosan tudom... - mondja Albert Camus egyik hőse, A száműzetés és az ország című novelláskötet festő­művésze. Pontosan nevezi meg a modern ember nagy dilemmáját. A múltjától, környezetétől és a maga sorsától elszakadt lélek önámítását, amelyet Hamvas Béla már a negy­venes években megfogalmazott az Anthologia humana előszavában. A Nobel-díjas Albert Camus (1910-1960), akit a XX. század egyik legjelentősebb filozófusának is tartanak (bár ő ez ellen mindig tiltakozott, írónak, nem bölcselő­nek tudta magát), Algériában szüle­tett francia apától és spanyol anyá­tól. Afrikai francia volt tehát, és leg­több novellája helyszíne is a kövek­kel hánytorgó homoksivatag, amely az ember lakóhelyét körülveszi. És ez a nappal perzselő, éjszaka der­mesztően hideg vidék nemcsak földrajzilag leírható hely, hanem a lélekben is folytatódó világ. Akik itt élnek, idegenek. Az még hagyján, hogy a más és más kultúrához tar­tozók gyanakodva nézik egymást. Még ennél is nagyobb tragédia, hogy a modern ember önmaga szá­mára is talány. A hűtlen asszony című novella hősnője felriad álmából, és elindul az ismeretlenbe. „Dél felől fújt a szél, onnan, ahol most összevegyült a sivatag és az éjszaka az újra meg­dermedt ég alatt, onnan, ahol meg­állt az élet, ahol senki sem öregszik meg, senki se hal meg többé...” Ám rövid lázadása végén hazatér, mert a hívogató vidék is hideg, sötét és borzongató. Másik novellahőse, a papneveldéből szökött ifjú - aki kimondja: „becsaptak azzal a mocskos Európával, mert minden­ki becsapott...” - végül megtébo­­lyodik. Szemforgató tanítói áltat­ták, ezért elszökik tőlük, de a másik világ sem fogadja be véres szertar­tásaival és érthetetlen szimbólu­maival. A vendég című elbeszélés hőse, a francia tanító is meghason­­lik. Látja az iskola térképén a szí­nes, büszke francia folyókat, más­részt itt terjeng körülötte a sivatag időtlen emlékeivel és alig ismert la­kóival. Hiába bocsátja útjára „ven­dégét”, a gondjaira bízott arab fog­lyot, hiába lázad fel ezzel a francia jogrend ellen, az arabok baljós kö­zelsége továbbra is fenyegető szá­mára, hiszen ugyanúgy nem ért semmit azok gesztusaiból és gon­dolataiból - holott beszéli a nyelvü­ket -, ahogy azok sem az övéiből. Ez csak Az eleven kő főhősének, a mérnöknek sikerül, aki nyitott a szenvedésre, nyitott a teljes önát­adásra. Ez a Camus-novella kivéte­lesen Brazíliában játszódik. Messzi­ről érkezik a mérnök, és hazudozó, ájtatoskodó „helyi nagyságok” fo­gadják. Ám őt nem érdekli ez a szi­rupos világ. Átadja magát a hely szellemének, amely sajátos elegye az ősi hiedelmeknek meg a keresz­ténységnek. És összebarátkozik egy jámbor szakáccsal, a helyi „Sziszü­­phosszal” - Camus életművének tán legismertebb szimbóluma a „boldog Sziszüphosz”­­, aki egy ha­talmas követ hurcol a fején a szer­tartási menetben, mert erre kötele­zi a fogadalma. Amikor pedig a sze­rencsétlen szakács összeroskad „az eleven kő” súlya alatt, ő, az idegen mérnök viszi tovább a félmázsányi követ, s ekkor ez a titokzatos közös­ség végre befogadja. (Albert Camus: A száműzetés és az ország. Európa Kiadó, Budapest, 2006,154 oldal, 1900 Ft.) I Magyar kékszakállú a Szajna partján Mesterhármas lépett közönség elé a párizsi Bartók-operában: Jessye Norman, Fried Péter, Pierre Boulez Az énekesnők királynője, Jessye Norman oldalán lépett fel Fried Péter, az Operaház tagja az elő­kelő párizsi színház, a Théatre du Chatelet színpadán előadott Bartók-opera címszerepében. A kékszakállú herceg várá­nak koncertszerű produkcióját Pierre Boulez vezényelte. I­­ertz Katalin ÍPárizsi___________ A morcos tavasz után végre zöld ünneplőjükben pompáznak a párizsi platánok. Akárcsak a kön­­­nyű selyemruhába öltözött nők, akik a Chatelet színházba özönle­nek. Nem akármilyen előadásnak nézünk elébe: A kékszakállú herceg várát Pierre Boulez zeneszerző, a vi­lág egyik legkiválóbb Bartók-diri­­gense vezényli az Orchestre de Paris élén. És ez még nem minden: Judit szerepét Jessye Norman, korunk legnagyobb énekesnője, a kéksza­kállúét pedig a budapesti Opera vi­lágjáró, fiatal basszusa, Fried Péter énekli. A koncertszerű előadáson az amerikai szoprán mégsem fukarko­dik a tobzódó jelmezben: Juditja buján-rafináltan omló, fűzőid ne­hézselyemben lép színre, nincs az a kékszakállú, akinek iránta való von­zalmát ne értenénk meg. Hát még, amikor megszólal... A prológust francia nyelven el­regélő, Párizsban élő magyar szí­nész, Funtek Frigyes a népballadák epikus atmoszféráját hozza a Cha­telet többemeletes színháztermébe, a bartóki szándék szerint vezetvén elő a legendás történetet. „Megérkeztünk. Ez a kékszakál­lú vára... Judit, Judit, jössz-e még utánam?” - hangzik fel Fried Péter erőteljes basszus hangján az indító mondat. „Megyek, megyek, kéksza­kállú” - szólal meg mennyezetig szárnyaló, tisztán artikulált válasz Jessye Norman ajkán. Már a pon­­tos-nyomatékosan kiejtett „kéksza­kállú” szó elnyeri a magyar néző el­ismerését. Hogy aztán a fantaszti­kusan oszcilláló, zenei kontrasztok­ban bővelkedő, mértani precizitás­sal komponált opera során a gya­nakvás, a kétség, a lelki gyötrelem megannyi hangi árnyalatát, belső vívódását, egész termet beterítő, hatalmas szólóit élvezhessük véges­végig. Anélkül, hogy egyszer is meg­bicsaklana, kifulladna, szólamának magas regisztereiben erejéből veszí­tene Jessye Norman hangja. Amilyen megszenvedett, asszo­­nyi átéléssel csapong­­ a lírától a szenvedélyes követelésig - a nor­mám Judit hegyeket mozdító, ele­mentáris alakítása­­, éppolyan drá­mai töltettel, misztikus belső erővel szembesül vele Fried Péter kéksza­kállúja. Halk, bűnbánó poézissel a könnyek tavának feltárulásakor, kegyetlen múltjának beismerése­kor, ám annál kategorikusabb el­zárkózással az utolsó ajtó kinyitása előtt. Kettejük operahossznyi, pá­ratlanul mély párbeszédében a leg­szebb a két nem, a két karakter lé­lektani „váltólázának” gyönyörűsé­ges megidézése. A bartóki polaritás, a férfi-nő örök harcának, mi több, az élet univerzális fény-árnyék, nappal-és kontrasztjának szimboli­kus, ha úgy tetszik, egymást kiegé­szítő jin-jang ellenpárjának zenei megfogalmazása­­ a pentatóniától az akusztikus hangközökig ívelő, mesteri kompozícióban. Ahány ka­put nyittat ki a férfi lelkének biro­dalmát kiismerni vágyó Judit, úgy részesülünk újra és újra Jessye Nor­man kedélyhullámzását követő, pa­zar hangváltásaiban, telivér vécéjá­­nak valamennyi regisztert uraló szárnyalásában. Az örvénylő szen­vedélyben fogant kérdésekre, a kék­­szakállú­ Fried - a kölcsönös inspi­ráció jegyében is - hol a magabiztos férfi nyugalmával válaszol, hol pe­dig vészjósló hangerejével lép fel a titkos birodalmát, bensejének tit­kait fürkésző asszony követelőzésé­re. Fojtott, belső izzással figyelmez­teti az immár feltartóztathatatlan lavinát indító lányt: „Vigyázz, vi­gyázz miránk, Judit!” Vág­­ lírai hangnemben, rejtett, filozofikus ösztönnel próbálja eltéríteni veszé­lyes szándékától: „Csókolj, csókolj, sose kérdezz...” A dantei pokol, azaz a régi as­­­szonyokat rejtő kapu kinyitása, majd a végső apoteózis bekövetkez­tét megelőzően („Te voltál a leg­szebb asszony!) szót kell ejtenünk a mű egyenrangú, ha nem épp fősze­replőjéről, a zenekarról. Bartók a Balázs Béla írta librettó s a maga megélte drámák megannyi viharzá­sát sűríti a partitúrába, jóval in­kább, mint bárki előtte az opera vi­lágában. A művet akár szimfonikus költeménynek is felfoghatnánk. Pierre Boulez, a világhírű karmester a nagy mesterekre valló szerénység­gel előkelő teret hagyott az éneke­seknek hangjuk érvényesülésére. Ám a csöndes meditációt, táj- és lé­­lekfestést éppúgy tökélyre vitte az instrumentumcsoportok hihetetle­nül érzékeny megszólaltatásával, mint a szereplők drámájának hullámverését, a rebbenésnyi só­hajoktól a hetedik ajtó előterében felzúgó zenekari orkánig. Boulez keze alatt az Orchestre de Paris a bartóki zene mélységeiben mártó­zott meg, és hegyeket ostromló hegyvonulatait járta be. Pierre Boulez (balról: Jessye Norman, Fried Péter Ízek és zenék Pakson Megörökíteni készül koncertjét a Ten Years After Tizennegyedik alkalommal rendezik meg Pakson a nemzetközi Gastroblues-fesztivált, ezúttal június 26. és július 2. között. A vendéglátók blues-, dzsessz- és rockzenével, valamint a legkü­lönfélébb gasztronómiai alkotásokkal és borokkal várják a zené­re és ínyencségekre kíváncsiakat. Sztárok, koncertek és halászlé lesz minden mennyiségben. M Nf.dbái. Mikl.ós____________________ P­aksra a szervezők az év egyik legjelentősebb közép-európai gastroblues-találkozóját ígérik. A Gastroblues Klubban ma kezdődik a koncertsorozat, itt csütörtökig többek között a Madács Quartett, a Böllér Blues Band, a Midnight Boogie, a Chaméleon Group és a Ripoff Raskolnikov lép fel. A feszti­válra péntekre várják többek között az újjáalakult, minden idők legna­gyobb rockfesztiválján, a woodsto­­ckin is sikeresen szereplő Ten Years Affért és a francia Nina Van Hornt, míg szombaton a dallamos hard­­rock-zenét játszó Nazareth és a Twin Dragons ad koncertet. Vasár­nap a paksi kötődésű, a közelmúlt­ban megjelent Hungary For The Blues című lemez európai turnéjá­nak­­ záróakkordjaként fellép Chris Farlowe, majd a Nice és az ELP trió frontembere, Keith Emerson lép a nagy­színpadra négytagú zenekará­val. Természetesen fellépnek a mű­faj ismert hazai együttesei, előadói, például pénteken a csarnokban ze­nél a Tűzkerék XT, a Little G. Wee­vil és a Deák Bill Blues Band. Mint Gárdas (Kaktusz) György, a fesztivál fő szervezője lapunknak elmondta, sikerült elérniük, hogy az összes előadó koncertjét rögzíthessék, s azt majd - a korábbi hagyományokhoz híven - DVD-n ki is adják. „Az egyik nagy idei sztárfellépő Chris Farlowe, akinek 2000-es paksi fellé­pését szintén felvettük, rögzítettük, és annak rendje és módja szerint kevertük. Nagy megtiszteltetés, hogy a zenésznek tavaly megjelent lemezére több mint tíz, általunk elő­készített szám is felkerült. Az idén a Ten Years After jelezte, hogy kifeje­zetten szeretné, ha a mostani paksi koncertjét rögzítenénk, hogy azt ők is ki tudják adni DVD-n” - meséli Kaktusz. De nemcsak a zenéről, hanem a hasról és az ízlelőbimbókról is szól a paksi Gastroblues-fesztivál. Meg­rendezik a Borbarátok országos ta­lálkozóját, ahol a magyar történelmi borvidékek legjobb pincészetei kép­viseltetik magukat, többek között a Demeter Tokaj-hegyaljai Pincészet, az etyeki Hernyák Pince, a Légii Szőlő- és Bortermelő Gazdaság, a Takler Pince, Tiffán Ede és Zsolt, il­letve Weninger és Gere is. Rendez­nek halászléfőző versenyt és szabad tűzön készült ételek versenyét is, ahol a zenészek is rendre megmére­tik méretni - több-kevesebb si­kerrel. Egy nagy visszatérő: Deák Bill Gyula FOTÓ: MTI/BOGNÁR GÁBOR 2006. június 26., hétfőKultura • Mafar­ium/H EXKLUZÍV INTERJÚ BOULEZZEL . A hosszas ovációval záruló koncert után rö­vid, exkluzív interjút adott lapunknak az est dirigense. - Ön szerint mi a Bartók-opera titka? - kérdeztem. - A titka a hősnő átváltozá­sában rejlik - válaszolja a mester aki meg szeretné hódítani a kékszakállút, ám végül a férfi hódítja meg őt, és teszi lakat alá a régebbi asszonyok mellé. Roppant érdekes nyomon követni Judit pszichológiai átalakulását a kezdeti magabiztosságától a végső megtörtségéig. Nem kevésbé érdekes a kéksza­kállú átváltozása sem, aki eleinte szintúgy fölényben érzi magát, sokáig nem hagyja magát legyűrni, de mire az összes titkos ajtót rendre kinyitni engedi, éppan­nyira lesújtottá válik, mint az asszony. Mindketten súlyos reménytelen­ségbe zuhannak, ami teljes ellentéte kezdeti bizakodásuknak Mindkét szereplővel igen elégedett, fejti ki kérdésemre. Fried Péterrel először dolgozott, de máris nagy elismeréssel szól művészi teljesítményéről, a kéksza­kállú­ megformálásában semminemű kifogásolnivalót nem talált. Persze neki Jessye Normannal szemben megvolt az az előnye, hogy anyanyelve ez a szá­mukra igen nehezen kiejthető magyar nyelv. Jessye Normannak viszont, aki­vel a dirigens régóta együtt dolgozik s több közös lemezfelvételt is készítet­tek rengeteget kellett küszködnie, amíg elsajátította a magyar szöveg szó sze­rinti értelmét és pontos kiejtését , ugyan nem tudja tökéletesen megítélni, de úgy hiszi, nagyon jól sikerült ez neki; érzi, a művésznő artikulációja megfe­lel a kellő zenei hangzásnak Amúgy a nagy párizsi lapok (La Libération, Le Monde, L'Écho stb.) máris ko­moly terjedelemben, szuperlatívuszokban írtak a koncertről és a két revelatív szereplőről. Ami a zene neheze az operadívának H­A­N­G K­É­P ___Ókovács Szilveszter______________ M­últkorában egy liturgikus slágerdarabokkal és csinos pofival mosolygó énekesnő volt, ma Barbara Hendricks a soros. Operista ő is, s aki a törékeny ében­­színt szereti, ugyancsak szépnek látja. A dolgot, már úgy értem, a muzsikát ezúttal ő is a könnyebb­nek látszó vég felől közelíti: míg Miss Fleming a karácsonyi toplistás gyönyörűségek tuti strasszaiba bújt, addig Hendricks kisasszony a jó öreg Duke Ellington sokszor le­­bőrözött dalaival rukkol elő... 1994 nyara. Montreaux híres dzsesszfesztiválján (egy jazzcafé­­ban, de nyilván mindet így hívják arra) lép fel Monty Alexander triója. Monty nem átallja fehér zongorista­ként afrovirtuozitással pergetni a csontbillentyűket. Ám zongorája mellől hamar szólítja „a nagy Bar­barát”, aki akkortájt valóban művé­szetének csúcsán jár. Úgy is igaz ez, ha nem feledjük pár évvel korábbi, már-már röhejesen naiv, gospeles Mimi-alakítását az épp leukémiába zuhanó Carreras oldalán. E Puccini­­filmen négeresen felfűzött magas regisztere zavarón mekeg, mégsem ezért féltenénk a szopránt a dzsessz­­től. Hanem dívapózból hogy lazul el, hogy tart vibrátó mértéket. Hát persze! Hát persze hogy ne Ella Fitz­­geraldot keressük benne, habár az énekesnő virító jeleit adja annak, hogy a dzsessz nagyasszonyát tán többet hallgatta, mint Callast. Kez­detben még lefúrt lábú bárdizőr csak­­ jó, Ella álla is felkopott volna pomponlányként­­, de aztán a So­phisticated Lady környékén élvezni kezdi a klasszikus partitúrákból ki­irtott, itt meglelt szabadságot. Ráadásul a dobos, Ed Thigpen varázsló, a Caravan-sláger wampjé­­be huncutkodja az oázistamtamok fojtott ropogású ritmusszőnyegét. A Take The „A” Train mindenki­nek fülben van, s e kényes intoná­­ciójú távhangközök nyomán kez­dem az Ellington-dalok trükkjét vérprofi illúziónak látni. Miss Hendricks eközben már csettint, és finom súlyponttekerésekkel operál, bár nem téve tűvé a dobogót. Vi­szont jól érzi magát s a visszafogott néhai Duke papát. Kanadai közön­sége a kis asztaloknál nem szürcsöl, nem morzsál, figyel megigézetten. Ős­ izgalmas sose lesz ez a finom antisztárnő, végül is ő nem addig tú­rázza magát, amíg a torkán kifér. Neki ez kisujjból. Mégsem könnyű a lightosnak hitt terep, speciális „kor­társ” alkotások tűfoka. Operadívá­nak következésképp: a zene neheze. (A Tribute To Duke Ellington - Hendricks/Alexander; EMI DVD, 2006.)

Next