Magyar Nemzet, 2006. június (69. évfolyam, 148-176. szám)
2006-06-26 / 172. szám
Albert Camus és az eleven kő története RODALOM 81 Kákonyi Péter____________________ Nem vagyok benne biztos, hogy vagyok. De majd leszek, azt biztosan tudom... - mondja Albert Camus egyik hőse, A száműzetés és az ország című novelláskötet festőművésze. Pontosan nevezi meg a modern ember nagy dilemmáját. A múltjától, környezetétől és a maga sorsától elszakadt lélek önámítását, amelyet Hamvas Béla már a negyvenes években megfogalmazott az Anthologia humana előszavában. A Nobel-díjas Albert Camus (1910-1960), akit a XX. század egyik legjelentősebb filozófusának is tartanak (bár ő ez ellen mindig tiltakozott, írónak, nem bölcselőnek tudta magát), Algériában született francia apától és spanyol anyától. Afrikai francia volt tehát, és legtöbb novellája helyszíne is a kövekkel hánytorgó homoksivatag, amely az ember lakóhelyét körülveszi. És ez a nappal perzselő, éjszaka dermesztően hideg vidék nemcsak földrajzilag leírható hely, hanem a lélekben is folytatódó világ. Akik itt élnek, idegenek. Az még hagyján, hogy a más és más kultúrához tartozók gyanakodva nézik egymást. Még ennél is nagyobb tragédia, hogy a modern ember önmaga számára is talány. A hűtlen asszony című novella hősnője felriad álmából, és elindul az ismeretlenbe. „Dél felől fújt a szél, onnan, ahol most összevegyült a sivatag és az éjszaka az újra megdermedt ég alatt, onnan, ahol megállt az élet, ahol senki sem öregszik meg, senki se hal meg többé...” Ám rövid lázadása végén hazatér, mert a hívogató vidék is hideg, sötét és borzongató. Másik novellahőse, a papneveldéből szökött ifjú - aki kimondja: „becsaptak azzal a mocskos Európával, mert mindenki becsapott...” - végül megtébolyodik. Szemforgató tanítói áltatták, ezért elszökik tőlük, de a másik világ sem fogadja be véres szertartásaival és érthetetlen szimbólumaival. A vendég című elbeszélés hőse, a francia tanító is meghasonlik. Látja az iskola térképén a színes, büszke francia folyókat, másrészt itt terjeng körülötte a sivatag időtlen emlékeivel és alig ismert lakóival. Hiába bocsátja útjára „vendégét”, a gondjaira bízott arab foglyot, hiába lázad fel ezzel a francia jogrend ellen, az arabok baljós közelsége továbbra is fenyegető számára, hiszen ugyanúgy nem ért semmit azok gesztusaiból és gondolataiból - holott beszéli a nyelvüket -, ahogy azok sem az övéiből. Ez csak Az eleven kő főhősének, a mérnöknek sikerül, aki nyitott a szenvedésre, nyitott a teljes önátadásra. Ez a Camus-novella kivételesen Brazíliában játszódik. Messziről érkezik a mérnök, és hazudozó, ájtatoskodó „helyi nagyságok” fogadják. Ám őt nem érdekli ez a szirupos világ. Átadja magát a hely szellemének, amely sajátos elegye az ősi hiedelmeknek meg a kereszténységnek. És összebarátkozik egy jámbor szakáccsal, a helyi „Sziszüphosszal” - Camus életművének tán legismertebb szimbóluma a „boldog Sziszüphosz”, aki egy hatalmas követ hurcol a fején a szertartási menetben, mert erre kötelezi a fogadalma. Amikor pedig a szerencsétlen szakács összeroskad „az eleven kő” súlya alatt, ő, az idegen mérnök viszi tovább a félmázsányi követ, s ekkor ez a titokzatos közösség végre befogadja. (Albert Camus: A száműzetés és az ország. Európa Kiadó, Budapest, 2006,154 oldal, 1900 Ft.) I Magyar kékszakállú a Szajna partján Mesterhármas lépett közönség elé a párizsi Bartók-operában: Jessye Norman, Fried Péter, Pierre Boulez Az énekesnők királynője, Jessye Norman oldalán lépett fel Fried Péter, az Operaház tagja az előkelő párizsi színház, a Théatre du Chatelet színpadán előadott Bartók-opera címszerepében. A kékszakállú herceg várának koncertszerű produkcióját Pierre Boulez vezényelte. Iertz Katalin ÍPárizsi___________ A morcos tavasz után végre zöld ünneplőjükben pompáznak a párizsi platánok. Akárcsak a könnyű selyemruhába öltözött nők, akik a Chatelet színházba özönlenek. Nem akármilyen előadásnak nézünk elébe: A kékszakállú herceg várát Pierre Boulez zeneszerző, a világ egyik legkiválóbb Bartók-dirigense vezényli az Orchestre de Paris élén. És ez még nem minden: Judit szerepét Jessye Norman, korunk legnagyobb énekesnője, a kékszakállúét pedig a budapesti Opera világjáró, fiatal basszusa, Fried Péter énekli. A koncertszerű előadáson az amerikai szoprán mégsem fukarkodik a tobzódó jelmezben: Juditja buján-rafináltan omló, fűzőid nehézselyemben lép színre, nincs az a kékszakállú, akinek iránta való vonzalmát ne értenénk meg. Hát még, amikor megszólal... A prológust francia nyelven elregélő, Párizsban élő magyar színész, Funtek Frigyes a népballadák epikus atmoszféráját hozza a Chatelet többemeletes színháztermébe, a bartóki szándék szerint vezetvén elő a legendás történetet. „Megérkeztünk. Ez a kékszakállú vára... Judit, Judit, jössz-e még utánam?” - hangzik fel Fried Péter erőteljes basszus hangján az indító mondat. „Megyek, megyek, kékszakállú” - szólal meg mennyezetig szárnyaló, tisztán artikulált válasz Jessye Norman ajkán. Már a pontos-nyomatékosan kiejtett „kékszakállú” szó elnyeri a magyar néző elismerését. Hogy aztán a fantasztikusan oszcilláló, zenei kontrasztokban bővelkedő, mértani precizitással komponált opera során a gyanakvás, a kétség, a lelki gyötrelem megannyi hangi árnyalatát, belső vívódását, egész termet beterítő, hatalmas szólóit élvezhessük végesvégig. Anélkül, hogy egyszer is megbicsaklana, kifulladna, szólamának magas regisztereiben erejéből veszítene Jessye Norman hangja. Amilyen megszenvedett, asszonyi átéléssel csapong a lírától a szenvedélyes követelésig - a normám Judit hegyeket mozdító, elementáris alakítása, éppolyan drámai töltettel, misztikus belső erővel szembesül vele Fried Péter kékszakállúja. Halk, bűnbánó poézissel a könnyek tavának feltárulásakor, kegyetlen múltjának beismerésekor, ám annál kategorikusabb elzárkózással az utolsó ajtó kinyitása előtt. Kettejük operahossznyi, páratlanul mély párbeszédében a legszebb a két nem, a két karakter lélektani „váltólázának” gyönyörűséges megidézése. A bartóki polaritás, a férfi-nő örök harcának, mi több, az élet univerzális fény-árnyék, nappal-és kontrasztjának szimbolikus, ha úgy tetszik, egymást kiegészítő jin-jang ellenpárjának zenei megfogalmazása a pentatóniától az akusztikus hangközökig ívelő, mesteri kompozícióban. Ahány kaput nyittat ki a férfi lelkének birodalmát kiismerni vágyó Judit, úgy részesülünk újra és újra Jessye Norman kedélyhullámzását követő, pazar hangváltásaiban, telivér vécéjának valamennyi regisztert uraló szárnyalásában. Az örvénylő szenvedélyben fogant kérdésekre, a kékszakállú Fried - a kölcsönös inspiráció jegyében is - hol a magabiztos férfi nyugalmával válaszol, hol pedig vészjósló hangerejével lép fel a titkos birodalmát, bensejének titkait fürkésző asszony követelőzésére. Fojtott, belső izzással figyelmezteti az immár feltartóztathatatlan lavinát indító lányt: „Vigyázz, vigyázz miránk, Judit!” Vág lírai hangnemben, rejtett, filozofikus ösztönnel próbálja eltéríteni veszélyes szándékától: „Csókolj, csókolj, sose kérdezz...” A dantei pokol, azaz a régi asszonyokat rejtő kapu kinyitása, majd a végső apoteózis bekövetkeztét megelőzően („Te voltál a legszebb asszony!) szót kell ejtenünk a mű egyenrangú, ha nem épp főszereplőjéről, a zenekarról. Bartók a Balázs Béla írta librettó s a maga megélte drámák megannyi viharzását sűríti a partitúrába, jóval inkább, mint bárki előtte az opera világában. A művet akár szimfonikus költeménynek is felfoghatnánk. Pierre Boulez, a világhírű karmester a nagy mesterekre valló szerénységgel előkelő teret hagyott az énekeseknek hangjuk érvényesülésére. Ám a csöndes meditációt, táj- és lélekfestést éppúgy tökélyre vitte az instrumentumcsoportok hihetetlenül érzékeny megszólaltatásával, mint a szereplők drámájának hullámverését, a rebbenésnyi sóhajoktól a hetedik ajtó előterében felzúgó zenekari orkánig. Boulez keze alatt az Orchestre de Paris a bartóki zene mélységeiben mártózott meg, és hegyeket ostromló hegyvonulatait járta be. Pierre Boulez (balról: Jessye Norman, Fried Péter Ízek és zenék Pakson Megörökíteni készül koncertjét a Ten Years After Tizennegyedik alkalommal rendezik meg Pakson a nemzetközi Gastroblues-fesztivált, ezúttal június 26. és július 2. között. A vendéglátók blues-, dzsessz- és rockzenével, valamint a legkülönfélébb gasztronómiai alkotásokkal és borokkal várják a zenére és ínyencségekre kíváncsiakat. Sztárok, koncertek és halászlé lesz minden mennyiségben. M Nf.dbái. Mikl.ós____________________ Paksra a szervezők az év egyik legjelentősebb közép-európai gastroblues-találkozóját ígérik. A Gastroblues Klubban ma kezdődik a koncertsorozat, itt csütörtökig többek között a Madács Quartett, a Böllér Blues Band, a Midnight Boogie, a Chaméleon Group és a Ripoff Raskolnikov lép fel. A fesztiválra péntekre várják többek között az újjáalakult, minden idők legnagyobb rockfesztiválján, a woodstockin is sikeresen szereplő Ten Years Affért és a francia Nina Van Hornt, míg szombaton a dallamos hardrock-zenét játszó Nazareth és a Twin Dragons ad koncertet. Vasárnap a paksi kötődésű, a közelmúltban megjelent Hungary For The Blues című lemez európai turnéjának záróakkordjaként fellép Chris Farlowe, majd a Nice és az ELP trió frontembere, Keith Emerson lép a nagyszínpadra négytagú zenekarával. Természetesen fellépnek a műfaj ismert hazai együttesei, előadói, például pénteken a csarnokban zenél a Tűzkerék XT, a Little G. Weevil és a Deák Bill Blues Band. Mint Gárdas (Kaktusz) György, a fesztivál fő szervezője lapunknak elmondta, sikerült elérniük, hogy az összes előadó koncertjét rögzíthessék, s azt majd - a korábbi hagyományokhoz híven - DVD-n ki is adják. „Az egyik nagy idei sztárfellépő Chris Farlowe, akinek 2000-es paksi fellépését szintén felvettük, rögzítettük, és annak rendje és módja szerint kevertük. Nagy megtiszteltetés, hogy a zenésznek tavaly megjelent lemezére több mint tíz, általunk előkészített szám is felkerült. Az idén a Ten Years After jelezte, hogy kifejezetten szeretné, ha a mostani paksi koncertjét rögzítenénk, hogy azt ők is ki tudják adni DVD-n” - meséli Kaktusz. De nemcsak a zenéről, hanem a hasról és az ízlelőbimbókról is szól a paksi Gastroblues-fesztivál. Megrendezik a Borbarátok országos találkozóját, ahol a magyar történelmi borvidékek legjobb pincészetei képviseltetik magukat, többek között a Demeter Tokaj-hegyaljai Pincészet, az etyeki Hernyák Pince, a Légii Szőlő- és Bortermelő Gazdaság, a Takler Pince, Tiffán Ede és Zsolt, illetve Weninger és Gere is. Rendeznek halászléfőző versenyt és szabad tűzön készült ételek versenyét is, ahol a zenészek is rendre megméretik méretni - több-kevesebb sikerrel. Egy nagy visszatérő: Deák Bill Gyula FOTÓ: MTI/BOGNÁR GÁBOR 2006. június 26., hétfőKultura • Mafarium/H EXKLUZÍV INTERJÚ BOULEZZEL . A hosszas ovációval záruló koncert után rövid, exkluzív interjút adott lapunknak az est dirigense. - Ön szerint mi a Bartók-opera titka? - kérdeztem. - A titka a hősnő átváltozásában rejlik - válaszolja a mester aki meg szeretné hódítani a kékszakállút, ám végül a férfi hódítja meg őt, és teszi lakat alá a régebbi asszonyok mellé. Roppant érdekes nyomon követni Judit pszichológiai átalakulását a kezdeti magabiztosságától a végső megtörtségéig. Nem kevésbé érdekes a kékszakállú átváltozása sem, aki eleinte szintúgy fölényben érzi magát, sokáig nem hagyja magát legyűrni, de mire az összes titkos ajtót rendre kinyitni engedi, éppannyira lesújtottá válik, mint az asszony. Mindketten súlyos reménytelenségbe zuhannak, ami teljes ellentéte kezdeti bizakodásuknak Mindkét szereplővel igen elégedett, fejti ki kérdésemre. Fried Péterrel először dolgozott, de máris nagy elismeréssel szól művészi teljesítményéről, a kékszakállú megformálásában semminemű kifogásolnivalót nem talált. Persze neki Jessye Normannal szemben megvolt az az előnye, hogy anyanyelve ez a számukra igen nehezen kiejthető magyar nyelv. Jessye Normannak viszont, akivel a dirigens régóta együtt dolgozik s több közös lemezfelvételt is készítettek rengeteget kellett küszködnie, amíg elsajátította a magyar szöveg szó szerinti értelmét és pontos kiejtését , ugyan nem tudja tökéletesen megítélni, de úgy hiszi, nagyon jól sikerült ez neki; érzi, a művésznő artikulációja megfelel a kellő zenei hangzásnak Amúgy a nagy párizsi lapok (La Libération, Le Monde, L'Écho stb.) máris komoly terjedelemben, szuperlatívuszokban írtak a koncertről és a két revelatív szereplőről. Ami a zene neheze az operadívának HANG KÉP ___Ókovács Szilveszter______________ Múltkorában egy liturgikus slágerdarabokkal és csinos pofival mosolygó énekesnő volt, ma Barbara Hendricks a soros. Operista ő is, s aki a törékeny ébenszínt szereti, ugyancsak szépnek látja. A dolgot, már úgy értem, a muzsikát ezúttal ő is a könnyebbnek látszó vég felől közelíti: míg Miss Fleming a karácsonyi toplistás gyönyörűségek tuti strasszaiba bújt, addig Hendricks kisasszony a jó öreg Duke Ellington sokszor lebőrözött dalaival rukkol elő... 1994 nyara. Montreaux híres dzsesszfesztiválján (egy jazzcaféban, de nyilván mindet így hívják arra) lép fel Monty Alexander triója. Monty nem átallja fehér zongoristaként afrovirtuozitással pergetni a csontbillentyűket. Ám zongorája mellől hamar szólítja „a nagy Barbarát”, aki akkortájt valóban művészetének csúcsán jár. Úgy is igaz ez, ha nem feledjük pár évvel korábbi, már-már röhejesen naiv, gospeles Mimi-alakítását az épp leukémiába zuhanó Carreras oldalán. E Puccinifilmen négeresen felfűzött magas regisztere zavarón mekeg, mégsem ezért féltenénk a szopránt a dzsessztől. Hanem dívapózból hogy lazul el, hogy tart vibrátó mértéket. Hát persze! Hát persze hogy ne Ella Fitzgeraldot keressük benne, habár az énekesnő virító jeleit adja annak, hogy a dzsessz nagyasszonyát tán többet hallgatta, mint Callast. Kezdetben még lefúrt lábú bárdizőr csak jó, Ella álla is felkopott volna pomponlányként, de aztán a Sophisticated Lady környékén élvezni kezdi a klasszikus partitúrákból kiirtott, itt meglelt szabadságot. Ráadásul a dobos, Ed Thigpen varázsló, a Caravan-sláger wampjébe huncutkodja az oázistamtamok fojtott ropogású ritmusszőnyegét. A Take The „A” Train mindenkinek fülben van, s e kényes intonációjú távhangközök nyomán kezdem az Ellington-dalok trükkjét vérprofi illúziónak látni. Miss Hendricks eközben már csettint, és finom súlyponttekerésekkel operál, bár nem téve tűvé a dobogót. Viszont jól érzi magát s a visszafogott néhai Duke papát. Kanadai közönsége a kis asztaloknál nem szürcsöl, nem morzsál, figyel megigézetten. Ős izgalmas sose lesz ez a finom antisztárnő, végül is ő nem addig túrázza magát, amíg a torkán kifér. Neki ez kisujjból. Mégsem könnyű a lightosnak hitt terep, speciális „kortárs” alkotások tűfoka. Operadívának következésképp: a zene neheze. (A Tribute To Duke Ellington - Hendricks/Alexander; EMI DVD, 2006.)