Magyar Nemzet, 2006. október (69. évfolyam, 270-298. szám)

2006-10-21 / 289. szám

44 2006. október 21., szombat Kötelék Macif­­ Szymanowski magyarok évszázadok óta nagy rokon­­szenvnek örvendhetnek Lengyelország­ban, amit a közkeletű mondás is tanúsít a két jó barátról, akik mindig készen áll­nak a közös harcra csakúgy, mint a közös boroz­gatásra. Szívesen kortyolgattuk az in Hungaria natum, in Polonia educatum tokaji nevűt. A két államnak sem voltak egymással vitás kérdései. Magyarország és Lengyelország kapcsolata egyre szorosabbá vált a dinasztikus kötő­dések ál­tal, hiszen magyar fejedelmek ugyanúgy uralkod­tak lengyel trónon, mint Jagelló uralkodók a ma­gyarok fővárosában. Tömegesen szolgáltak ma­gyarok lengyel hadseregekben egészen a Rzecz­­pospolita, a nemesi lengyel köztársaság bukásáig, de később is aktívan támogatták a lengyeleket függetlenségi harcaikban. A szoros baráti kötelé­keket még a második világháború sem szakította szét, pedig ekkor országaink formálisan a barikád ellentétes oldalain álltak. Az a hatalmas segítség, amelyet akkor a magyarok nyújtottak a lengyelek­nek, örökre megmarad emlékezetünkben, s örök hálára kötelez bennünket. Ám az, ami 1956-ban történt, még ennek ismeretében is különleges je­lenség volt, érdemes arra, hogy a lengyelek és a magyarok egymást követő nemzedékei emlékez­zenek rá. Az 1956-os forradalom a XX. század leg­nagyobb magyar függetlenségi megmozdulása volt. Alakulása jóval az úgynevezett Brezsnyev­­doktrína megjelenése előtti, de az azt követő idő­szakban is meghatározta Magyarország és egész Közép-Európa történelmét. Lengyelország és a lengyelek szorosan össze­kapcsolódtak ezzel az eseménnyel. Hiszen a fel­kelés 1956. október 23-án a budapesti Bem-szo­­bornál tartott diáktüntetéssel kezdődött, ame­lyet a poznani munkások és a lengyelországi megmozdulások iránti szolidaritás kifejezésére szerveztek. A magyar október idején aztán a len­gyelek fejezték ki tömegesen szolidaritásukat, olyan mértékben, amilyenre még nem volt példa az úgynevezett keleti blokk egész történetében. És többek között a lengyel függetlenség elkötele­zett hazai és emigráns híveinek köszönhető az is, hogy az 1956-os forradalomnak és áldozatainak emléke évtizedeken át fennmaradt, s ma is él nemcsak Lengyelországban, hanem messze ha­tárainkon túl is. 1956 újra bizonyságát adta Len­gyelország és Magyarország sorsközösségének, a két nép egymás iránti nagy barátságának és szo­lidaritásának. A szerző­ a budapesti Lengyel Intézet igazgatója P­oznan-Budapest, 1956 Pawel Machcewicz szerint részben a magyarok fizették meg az októberi lengyel sikerek árát Lassítok Ötven éve szinte párhuzamosan zajlottak Lengyelországban és Magyarországon az események. Néhány nappal a magyar október előtt­­ Varsóban Moszkva ellenkezése dacára gyújtó hangú beszédet mondva - visszatért a Lengyel Egyesült Munkáspárt élére a lengyel Nagy Imre”, Wladyslaw Gomulka, Budapesten pedig azt skandálta a nép, hogy „Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!”. Aztán kitört a forradalom. Az események összekapcsolódásáról Pawel Machcewicz történésszel, az 1956-os események ismert lengyel kutatójával beszélgettünk. 11 Stier Gábor (Varsó)_________________ Kzismert, hogy az 1956. október 23-i bu­dapesti felvonulás a „lengyel október” 1­9­4 melletti szolidaritási tüntetésként indult, ezt jelképezte - mint helyszín - a Petőfi- és a Bem-szobor, illetve a lengyel út követését hir­dető jelszó, amely tömören fejezte ki a magyar em­berek követelését. Egy nappal később Varsóban a Tudomány és Kultúra Palotája előtti téren az 1956. októberi lengyelországi változások csúcspontját je­lentő több százezres nagygyűlésen megtörtént a tel­jes összekapcsolódás. Egyetemisták egy csoportja a budapesti eseményekről értesülve magyar zászló­kat lobogtatva vonult fel, a gyűlés után pedig több ezren a magyar nagykövetség elé vonulva fejezték ki szolidaritásukat a magyar nemzettel. Az 1956-os magyar forradalom rendkívül élénk visszhangot váltott ki a lengyel társadalomban, amelynek talán a legmegrendítőbb jele volt az egész országra kiter­jedő, önkéntes alapon szervezett, a kommunista hatalom hallgatólagos beleegyezésével zajló segély­akció. - Erőteljes volt a párhuzam a két országban zajló események között, hiszen hasonló helyzetben vol­tunk - szögezi le Pawel Macicewicz. - Később azon­ban valamelyest szétváltak az utak - teszi rögtön hoz­zá -, így Lengyelország akkor szerencsére elkerülte a vérfürdőt. Köszönhetően annak, hogy nálunk a poli­tikai ciklus néhány hónappal előrébb járt, így az elé­gedetlenség radikális társadalmi robbanása júniusra esett. Nyár volt, s ez a faktor jelentősen közrejátszott abban, hogy a zavargások nem terjedtek ki az egész országra. Az 1956-os évnek Lengyelországban is Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkárnak az SZKP XX. kong­resszusán a sztálini személyi kultuszról elmondott referátuma adta meg az alaphangot. Ez az impulzus azonban itt erősebbnek bizonyult, mint a tömb töb­bi országában. Talán annak is köszönhetően, hogy a kongresszusról már haza sem tért, hanem Moszkvá­ban elhunyt a „lengyel Sztálin”, Boleslaw Bierut. E válság fordulópontját jelentette június 28-án reggel a poznani Sztálin Művekben a gazdasági sztrájknak induló lázadás. A munkások az utcákra vonultak, és elindultak a városközpont felé, ahol más üzemek dolgozói is csatlakoztak hozzájuk. A helyi vezetés ta­nácstalanul fogadta a helyzetet, a tüntetők behatol­tak a középületekbe, s megtámadták a börtönöket is. A gazdasági követeléseket hamar politikai jelsza­vak váltották fel: „Vesszenek a kommunisták!”, „Szabad választásokat!”, „Ruszkik haza!” Délután harckészültségbe helyezték négy hadosztály egysé­geit, több mint négyszáz tankot és tízezer katonát. Újabb és újabb egységeket vezényelve Poznanba 24 óra alatt leverték a felkelést. Mintegy hetven polgári személy, nyolc katona, belbiztonsági és rendőr vesz­tette életét a harcokban, több százan megsebesültek. A 250 letartóztatott között 196 munkás volt.­­ A júniusi poznani események előre jelezték, mi fog történni októberben Magyarországon. Június és október között egyébként egészen megdöbbentőek a hasonlóságok. Egy békés tüntetés, amely néhány óra alatt hatalmas felkeléssé alakul át, a nemzeti szimbólumok, az oroszellenesség, a barikádok épí­tése az utcán, sőt az, hogy a tüntetők még a tankokat is megpróbálták megszerezni. Ugyanígy párhuzam­ba állítható a biztonsági szolgálatok brutális fellépé­se. Mindez ahhoz vezetett, ami Budapesten október­ben történt - hívja fel a figyelmet a történész. A hasonlóságok mellett nem szabad elfelejtkezni arról sem, hogy azért különbözött a két társadalom és a két pártvezetés. A poznani vérfürdő kiváltotta sokk megakasztotta ugyan a társadalmi erjedést, elejét vette az újabb megmozdulásoknak, a közvéle­mény azonban továbbra is háborgott. Poznan ráéb­resztette a pártvezetést arra, hogy a robbanást meg­előzendő változtatni kell. Edward Ochab első titkár felismerte, hogy vissza kell hozni a párt élére a hét évvel korábban „jobboldali-nacionalista” elhajló­ként megbélyegzett és félreállított, 1951-től 1954-ig börtönnek megfelelő szigorú házi őrizetben tartott Gomulkát.­­ A lengyel kommunisták rugalmasabbak, talán előrelátóbbak voltak, mint magyar elvtársaik, de fő­leg a poznani események hatására lettek ilyenek - mondja Machcewicz. - Poznan ugyanis megmutat­ta, annyira robbanékony már a hangulat az ország­ban, hogy ha a párt nem szerzi vissza a népszerűsé­gét a társadalomban, ha nem újul meg érezhetően, akkor az egész ország fellázad. S ez a felismerés hoz­ta vissza Gomulkát is októberben. Ő a „lengyel Nagy Imre”, aki hazájában talán népszerűbb volt, mint magyar reformer társa. Magyarázható ez a börtön­zéssel, de azzal is, hogy erőteljesebb személyiség volt, mint Nagy Imre. Képes volt ráerőltetni saját nézeteit a pártvezetés többi tagjára, s amikor még nem volt túl késő, bejelentett bizonyos lépéseket, amelyek mutatták, hogy szakítani kíván a sztálinis­ta világgal. Persze nem szabad figyelmen kívül hagy­ni azt sem, hogy a magyarországi sztálinizmus sok­kal brutálisabb, kegyetlenebb volt, mint a lengyel. Pawel Machcewicz FOTÓ: TÓSH TIBOR

Next