Magyar Nemzet, 2006. október (69. évfolyam, 270-298. szám)
2006-10-21 / 289. szám
44 2006. október 21., szombat Kötelék Macif Szymanowski magyarok évszázadok óta nagy rokonszenvnek örvendhetnek Lengyelországban, amit a közkeletű mondás is tanúsít a két jó barátról, akik mindig készen állnak a közös harcra csakúgy, mint a közös borozgatásra. Szívesen kortyolgattuk az in Hungaria natum, in Polonia educatum tokaji nevűt. A két államnak sem voltak egymással vitás kérdései. Magyarország és Lengyelország kapcsolata egyre szorosabbá vált a dinasztikus kötődések által, hiszen magyar fejedelmek ugyanúgy uralkodtak lengyel trónon, mint Jagelló uralkodók a magyarok fővárosában. Tömegesen szolgáltak magyarok lengyel hadseregekben egészen a Rzeczpospolita, a nemesi lengyel köztársaság bukásáig, de később is aktívan támogatták a lengyeleket függetlenségi harcaikban. A szoros baráti kötelékeket még a második világháború sem szakította szét, pedig ekkor országaink formálisan a barikád ellentétes oldalain álltak. Az a hatalmas segítség, amelyet akkor a magyarok nyújtottak a lengyeleknek, örökre megmarad emlékezetünkben, s örök hálára kötelez bennünket. Ám az, ami 1956-ban történt, még ennek ismeretében is különleges jelenség volt, érdemes arra, hogy a lengyelek és a magyarok egymást követő nemzedékei emlékezzenek rá. Az 1956-os forradalom a XX. század legnagyobb magyar függetlenségi megmozdulása volt. Alakulása jóval az úgynevezett Brezsnyevdoktrína megjelenése előtti, de az azt követő időszakban is meghatározta Magyarország és egész Közép-Európa történelmét. Lengyelország és a lengyelek szorosan összekapcsolódtak ezzel az eseménnyel. Hiszen a felkelés 1956. október 23-án a budapesti Bem-szobornál tartott diáktüntetéssel kezdődött, amelyet a poznani munkások és a lengyelországi megmozdulások iránti szolidaritás kifejezésére szerveztek. A magyar október idején aztán a lengyelek fejezték ki tömegesen szolidaritásukat, olyan mértékben, amilyenre még nem volt példa az úgynevezett keleti blokk egész történetében. És többek között a lengyel függetlenség elkötelezett hazai és emigráns híveinek köszönhető az is, hogy az 1956-os forradalomnak és áldozatainak emléke évtizedeken át fennmaradt, s ma is él nemcsak Lengyelországban, hanem messze határainkon túl is. 1956 újra bizonyságát adta Lengyelország és Magyarország sorsközösségének, a két nép egymás iránti nagy barátságának és szolidaritásának. A szerző a budapesti Lengyel Intézet igazgatója Poznan-Budapest, 1956 Pawel Machcewicz szerint részben a magyarok fizették meg az októberi lengyel sikerek árát Lassítok Ötven éve szinte párhuzamosan zajlottak Lengyelországban és Magyarországon az események. Néhány nappal a magyar október előtt Varsóban Moszkva ellenkezése dacára gyújtó hangú beszédet mondva - visszatért a Lengyel Egyesült Munkáspárt élére a lengyel Nagy Imre”, Wladyslaw Gomulka, Budapesten pedig azt skandálta a nép, hogy „Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!”. Aztán kitört a forradalom. Az események összekapcsolódásáról Pawel Machcewicz történésszel, az 1956-os események ismert lengyel kutatójával beszélgettünk. 11 Stier Gábor (Varsó)_________________ Kzismert, hogy az 1956. október 23-i budapesti felvonulás a „lengyel október” 194 melletti szolidaritási tüntetésként indult, ezt jelképezte - mint helyszín - a Petőfi- és a Bem-szobor, illetve a lengyel út követését hirdető jelszó, amely tömören fejezte ki a magyar emberek követelését. Egy nappal később Varsóban a Tudomány és Kultúra Palotája előtti téren az 1956. októberi lengyelországi változások csúcspontját jelentő több százezres nagygyűlésen megtörtént a teljes összekapcsolódás. Egyetemisták egy csoportja a budapesti eseményekről értesülve magyar zászlókat lobogtatva vonult fel, a gyűlés után pedig több ezren a magyar nagykövetség elé vonulva fejezték ki szolidaritásukat a magyar nemzettel. Az 1956-os magyar forradalom rendkívül élénk visszhangot váltott ki a lengyel társadalomban, amelynek talán a legmegrendítőbb jele volt az egész országra kiterjedő, önkéntes alapon szervezett, a kommunista hatalom hallgatólagos beleegyezésével zajló segélyakció. - Erőteljes volt a párhuzam a két országban zajló események között, hiszen hasonló helyzetben voltunk - szögezi le Pawel Macicewicz. - Később azonban valamelyest szétváltak az utak - teszi rögtön hozzá -, így Lengyelország akkor szerencsére elkerülte a vérfürdőt. Köszönhetően annak, hogy nálunk a politikai ciklus néhány hónappal előrébb járt, így az elégedetlenség radikális társadalmi robbanása júniusra esett. Nyár volt, s ez a faktor jelentősen közrejátszott abban, hogy a zavargások nem terjedtek ki az egész országra. Az 1956-os évnek Lengyelországban is Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkárnak az SZKP XX. kongresszusán a sztálini személyi kultuszról elmondott referátuma adta meg az alaphangot. Ez az impulzus azonban itt erősebbnek bizonyult, mint a tömb többi országában. Talán annak is köszönhetően, hogy a kongresszusról már haza sem tért, hanem Moszkvában elhunyt a „lengyel Sztálin”, Boleslaw Bierut. E válság fordulópontját jelentette június 28-án reggel a poznani Sztálin Művekben a gazdasági sztrájknak induló lázadás. A munkások az utcákra vonultak, és elindultak a városközpont felé, ahol más üzemek dolgozói is csatlakoztak hozzájuk. A helyi vezetés tanácstalanul fogadta a helyzetet, a tüntetők behatoltak a középületekbe, s megtámadták a börtönöket is. A gazdasági követeléseket hamar politikai jelszavak váltották fel: „Vesszenek a kommunisták!”, „Szabad választásokat!”, „Ruszkik haza!” Délután harckészültségbe helyezték négy hadosztály egységeit, több mint négyszáz tankot és tízezer katonát. Újabb és újabb egységeket vezényelve Poznanba 24 óra alatt leverték a felkelést. Mintegy hetven polgári személy, nyolc katona, belbiztonsági és rendőr vesztette életét a harcokban, több százan megsebesültek. A 250 letartóztatott között 196 munkás volt. A júniusi poznani események előre jelezték, mi fog történni októberben Magyarországon. Június és október között egyébként egészen megdöbbentőek a hasonlóságok. Egy békés tüntetés, amely néhány óra alatt hatalmas felkeléssé alakul át, a nemzeti szimbólumok, az oroszellenesség, a barikádok építése az utcán, sőt az, hogy a tüntetők még a tankokat is megpróbálták megszerezni. Ugyanígy párhuzamba állítható a biztonsági szolgálatok brutális fellépése. Mindez ahhoz vezetett, ami Budapesten októberben történt - hívja fel a figyelmet a történész. A hasonlóságok mellett nem szabad elfelejtkezni arról sem, hogy azért különbözött a két társadalom és a két pártvezetés. A poznani vérfürdő kiváltotta sokk megakasztotta ugyan a társadalmi erjedést, elejét vette az újabb megmozdulásoknak, a közvélemény azonban továbbra is háborgott. Poznan ráébresztette a pártvezetést arra, hogy a robbanást megelőzendő változtatni kell. Edward Ochab első titkár felismerte, hogy vissza kell hozni a párt élére a hét évvel korábban „jobboldali-nacionalista” elhajlóként megbélyegzett és félreállított, 1951-től 1954-ig börtönnek megfelelő szigorú házi őrizetben tartott Gomulkát. A lengyel kommunisták rugalmasabbak, talán előrelátóbbak voltak, mint magyar elvtársaik, de főleg a poznani események hatására lettek ilyenek - mondja Machcewicz. - Poznan ugyanis megmutatta, annyira robbanékony már a hangulat az országban, hogy ha a párt nem szerzi vissza a népszerűségét a társadalomban, ha nem újul meg érezhetően, akkor az egész ország fellázad. S ez a felismerés hozta vissza Gomulkát is októberben. Ő a „lengyel Nagy Imre”, aki hazájában talán népszerűbb volt, mint magyar reformer társa. Magyarázható ez a börtönzéssel, de azzal is, hogy erőteljesebb személyiség volt, mint Nagy Imre. Képes volt ráerőltetni saját nézeteit a pártvezetés többi tagjára, s amikor még nem volt túl késő, bejelentett bizonyos lépéseket, amelyek mutatták, hogy szakítani kíván a sztálinista világgal. Persze nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a magyarországi sztálinizmus sokkal brutálisabb, kegyetlenebb volt, mint a lengyel. Pawel Machcewicz FOTÓ: TÓSH TIBOR