Magyar Nemzet, 2007. április (70. évfolyam, 90-117. szám)

2007-04-07 / 95. szám

Viráglitánia Tollas Tibor versei és műfordításai . A i. f 01. n y Jf.nő_____________________________________ Tollas Tibor (1920-1997) összegyűjtött verseit és mű­fordításait az 1956-os forradalom ötvenedik évfordu­lójára jelentette meg a Mundus Kiadó. Az emigráció­ban élt költő­ műveit eddig főként az 1991-ben és ’92- ben Lakiteleken kiadott, Hazafelé című válogatott ver­seket tartalmazó kötetből s az ötvenhatos forradalom emlékére publikált antológiákból ismerhette a hazai olvasóközönség. Ezekből is látható: a mélyen érző, kulturált mester a kötött formák művelője, aki a szép­ség és az igazság harmonikus kifejezésére törekszik. Legjobban éppen olyankor, amikor kilenc évig tartó raboskodása idején rója le sokáig fejben hordott ver­seit. Kárpáti Kamil, Tóth Bálint, Béri Géza, Gérecz At­tila és mások példáiból is tudom, hogy a jól memori­zálható forma mennyire fontos a szabadság éltető ele­métől megfosztott költőnek, ha nincsenek íróeszkö­­­ei. A fegyházban vagy a bányabörtönben a jó léleg­zetvételű mondat, a ritmus vagy a rím nem csupán ze­nei eszköz vagy „konzervatív ízlés” dolga, hanem gya­korlatias eszköz is. A gyűjteményes kiadás kísérő­ tanulmányaiból - Kabdebó Tamás s a kötetet összeállító Szakolczay Lajos írásaiból - pótolhatjuk töredékes ismereteinket Tollas Tibor költészetéről és személyéről. Arról, hogy katona volt, s hogy miért tartóztatták le a koalíciós évek utolsó hónapjaiban, 1947 végén, huszonhét évesen. Tiszta emberséget hordozó versei számos önéletraj­zi mozzanatot tartalmaznak. Összeomlás című elbeszé­lő költeményében részletesebben is összefoglalta döb­benetes világháborús tapasztalatait. Az átfogó gyűjte­ményből kiderül, hogy Tollas Tibor nem csupán az anyanyelv gyönyörködtető játékának tartotta a költői eszmélkedést. Bár a nyelv hangszerén természetesen ő is játszott, a verset a személyiség erkölcsi önépítésének és a közösség szolgálatának tartotta. Művei nem szorul­nak arra, hogy a történelmi és életrajzi adatokkal külön is hitelesítsük őket. Mulasztás volna mégis, ha elhall­gatnám: a háborúban, költőhöz méltón, arra használta a mundért, hogy embereket mentsen. A diktatúra meg­szervezésének idején az igazolóbizottság kedvező jelen­tése sem térítette el bíráit attól, hogy németbérencként, majd a jugoszláv partizánokkal összejátszó hazaáruló­ként bélyegezzék meg s ítéljék rabságra. A börtönévek alatt sors- és eszmetársakra talált. A fegyházban vállalta az írnok, mondhatni, a kódexíró szerepét: nemcsak saját verseit, hanem a vele együtt ra­boskodó költőkéit is ő jegyezte le a Füveskert című fü­zetekbe. Ötvenhat nyarán szabadult. A forradalom napjaiban a nemzetőrség összekötő tisztje volt, új lapot szervezett. Jó oka volt, hogy a megtorlás elől külföldre meneküljön. Művei főként lakóhelyén, Münchenben jelentek meg, ahol a Nemzetőrt szerkesztette ötvenha­tos szellemben. Emigráns költőként sok mindent meg­írt a forradalomról, amit az itthoniak nem írhattak meg. A sors kegyetlen tréfájának tartotta, hogy 1956 őszéig Magyarországról kellett csempészáruként nyu­gatra juttatnia verseit, később pedig nyugatról kerültek haza művei, szintén csak titokban, szamizdatként. Eltűnődöm: milyen költő volna Tollas Tibor a poli­tikai szerep és a fizikai szenvedés hitelesítő háttere nél­kül? A költészet önmagában is „pokoljárás”, de a tila­lom és a fájdalom kétségtelenül megnöveli a versek fel­hajtóerejét. Ezzel együtt jó lenne, ha Tollas Tibort első­sorban nem csupán politikai jóvátételben részesítené az utókor, hanem költői értékeit is méltányolná, tehet­ségének és teljesítményének mértékében. Örök értékei a magyar költészetnek a börtönversek - például a Hársfa a börtönudvaron, Az őr, a Pók a cel­lában vagy a Sötétzárka -, az ötvenhatos költemények - Túlélők, Emlékbeszéd egy fiatal harcos felett vagy a Gérecz Attiláról megemlékező Csillagok - és az emigrá­­ciós versek, mint a Tiborc fohásza Szent Erzsébetnek, a Lezsák Sándornak 1987-ben írt Tavaszi üzenet vagy a kaszli magyar gimnázium vezetőjének ajánlott Varázs­sziget. Megannyi huszadik századi híradás egy nemzet­ről, amelynek értékes egyedeit ellenségként kezelték hazájukban, életükre törtek, és kirekesztették a magyar kultúrából. Van azonban Tollas Tibornak másik arca is, amely arról győz meg, hogy a létezést mint önmagáért való értéket is igaz költőként fogta fel. Nemcsak fegyvert, vitézt énekelt, nemcsak vészjelzést adott, hanem szív­hangokat is megszólaltatott. A rabság nemcsak földi pokol a verseiben, hanem az emberi emlékezés, vágya­kozás televénye is. Remek ciklust írt a börtönben föl­idézett, ifjúkora óta nem ízlelt ételekről - ezek is egé­szen egyedi értékek. A szülőföld, a család, a barátság és a természet is emlékezetes versekre késztette. Bár ed­dig főként politikai versei tették ismertté a nevét, a jö­vőben létköltészetét is jobban kellene népszerűsíteni, hogy végre elfoglalja megérdemelt helyét a magyar művelődéstörténetben. Nem ismerek még egy költőt, aki annyi mindent ki tudott fejezni a világról életünk néma őreivel, a fákkal, mint ő. A fákról sok szép mű született már a népmesék égig érő fája, Arany János tölgyfái és Nemes Nagy Ágnes Fák vagy Éjszakai tölgy­fa című költeménye óta; ezt a sorozatot gazdagította Tollas Tibor. „Szálegyedül” - írta le állapotát magá­nyos tölgyként. Kapcsolatot tartott a fák és a virágok által a végtelen magassággal, a panteista módon felfo­gott mindenséggel, Istennel, a szabadsággal és az anyanyelv kincsestárával is. A Fából faragott litánia vagy a pitypang (eszterlánc) huszonhét magyar nevére írt Viráglitánia igazi nyelvi bravúr. Gyönyörű versekre ihlette a föld, a vizek s a levegő veszélyeztetettsége is. Egyik költeményében olyan Noé-bárkáról álmodott, amely átmenti az álatos, oxigént lehelő hársak, töl­gyek, bükkök, gyümölcsök és fenyők magvait a jövőbe, hogy a várható új víz- és tűzözön után ismét kivirulja­nak az erdők, a ligetek és a kertek. (Tollas Tibor összegyűjtött versei és műfordításai. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2006. Ára: 5400 forint) FOTÓ: MTI - NÉMETH GYÖRGY Tollas Tibor a kilencvenes években Fókusz Könyváruház Szépirodalmi sikerlista 1. Coelho, Paulo: A portobellói boszorkány - Athenaeum 2490 Ft 2. Spiró György: Messiások - Magvető 3990 Ft 3. Harris, Thomas: Hannibál ébredése - Magvető 2890 Ft 4. Coelho, Paulo: A Piedra folyó partján ültem és sírtam - Athenaeum 2490 Ft 5. Kehlmann, Dániel: A világ fölmérése - Magvető 2690 Ft 6. Lukjanyenko, Szergej: Éjszakai őrség - Metropolis Media 2990 Ft 7. Parti Nagy Lajos: Grafitnesz - Magvető 1890 Ft 8. Saylor, Steven: A Vesta-szüzek háza - Agave Könyvek 2380 Ft 9. Süskind, Patrick: A parfüm - Partvonal 2690 Ft 10. Hofmann, Corinne: Búcsú Afrikától - Ulpius-ház 2999 Ft Magazin 2007. április 7., szombat 35 Lázadók és tétovák Magyar kézműves-történelem L­őcsei G a b r i f. i. i. a______________________________ Móricz Zsigmond talán az egyetlen olyan nevezetes alakja a magyar irodalomtörténetnek, aki sikerei csú­csán sem szakadt el a mindennapi valóságtól. Apák, fiúk, unokák a kisiparban címmel örökítette meg az iparosemberek három típusát. Az első, az ötvenöt és hatvanöt év közöttiek nemzedéke, írta, a béke híve. Sze­reti a mesterségét, és készül az öregkorra. A második, a negyven év körüliek társasága, lázadó és túlhajszolt, azért akar meggazdagodni, hogy hatalomra tegyen szert. Hiányzik belőle a műgond, iparát az érvényesülés eszközének tekinti, belőlük áll össze a forradalmárok generációja. A legfiatalabbak nemzedéke, a húsz-hu­szonöt évesek a hivatalnokréteghez szeretnének hason­lítani. Nem rohannak elérhetetlen vágyak után, alkotni szeretnének, de nincs módjuk rá. Móricz egymást váltó nemzedékekről elmélkedik. Mi, akik a XXI. század haj­nalán találkozunk bölcs megállapításaival, a magyar iparos három archetípusát ismerjük fel Móricz találó rajzolataiban, az adott gazdaságpolitikai és történelmi viszonyoktól függetlenül. A megbízható, szerény és mindig derűs mestert, akinek élvezet a munkáját igénybe venni, a megbízhatatlan, méregdrága s kifogá­solható teljesítményt nyújtó lázadót és a szüntelen szo­rongások közt élő tétovát, akinek az is gondot jelent, ha van munkája, s az is, ha nincs. Ezeket az időtálló megállapításokat a Magyar Tudo­mányos Akadémia Történettudományi Intézetében ké­szült, Szulovszky János által szerkesztett és a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara által kiadott kötetben ol­vashatjuk. A kiadó elsőként a mai iparosoknak ajánlja figyelmébe a gazdagon illusztrált kiadványt, másodsor­ban a nemzeti múlt iránt érdeklődőknek, harmadsor­ban a gazdaság, a kultúra, az oktatás és az államigazga­tás döntéshozóinak. Nekik követendő mintául is, az élet- és munkakultúra számos vonatkozásában. Rájuk férne. A honfoglalástól az ezredfordulóig bemutatott magyar kézművesség története, amiként a főleg levéltá­ri források és régészeti leletek alapján dolgozó archeo­lógusok, néprajzkutatók, történészek rögzítették, nem­csak történelmi ismereteinket pontosítja, de - tán aka­rata ellenére - hasznosítható ötletekkel szolgál a jelen számára is. Tanúsítja, hogy valamennyi emberi közös­ség, pásztornépek, földművelők, harcoló alakulatok számára egyaránt nélkülözhetetlen a minőségi munka és a kvalitatív teljesítményre képes mesterember. Magasra helyezik a mércét e könyv szerzői már a kézművesség fogalmának meghatározásával is. Szerin­tük ugyanis olyan önálló termelőtevékenységet kell e kifejezésen érteni, amelyben a munkát végzők átlátják a termelés egész folyamatát, annak bármely mozzanatát el tudják végezni, és amelynél az elsajátított szakisme­ret és a kézi megformálás az elsődleges, nem pedig a gé­pi munka. Mindehhez, persze, nem csupán manuális ügyesség, de magas fokú intelligencia is szükségeltetik. Úgy tűnik, honszerző őseink nagy többsége már a IX-X. században is rendelkezett ezekkel az adottságok­kal. Az új hazában a társadalom létalapját - írja Fodor István a honfoglalás kori kézművességről szóló fejezet­ben - az ő kezük munkája teremtette meg, nem pedig a kalandozó hadjáratokban szerzett zsákmány, ahogyan oly sokáig tudós emberek is állították. Aki nem szakemberként, hanem lelkes „kívülálló­ként” forgatja A magyar kézművesipar történetét, an­nak azok a leírások ragadják meg a figyelmét, amelyek régi korok kézműveseinek találékonyságát dicsérik. Például a nyergesmesterét, aki ismerte a hibátlan fanye­reg titkát. Hibásan elkészített nyeregben a kalandozó vi­tézek aligha jutottak volna el Hispániáig vagy az Atlan­ti-óceánig, nem tudtak volna a nyeregből hátrafelé for­dulva nyilazni, vagy abból kihajolva, bámulatos ügyes­séggel vívni az ellenséggel - olvassuk, és közben eszünkbe ötlik az a tömérdek irodalmi emlék és ábrázo­lás, amely a nyeregtulajdonosokat megörökíti. De nem jut eszünkbe egyetlenegy kép vagy mondat sem, amely a nyeregkészítő mestert idézné fel az utókor előtt. Talán mert nincs is ilyen kép és leírás? (A kézműves-történeti kézikönyvben találni egyet, László Gyula fényképeztette, rajzolta le az 1940-es években az utolsó nyeregkészítő dinasztia legutolsó mesterét. Nemesi almanachokban hiába keresnénk a családnevét, Kuli Mihálynak hívták.) Elgondolkodtatók a könyv azon részletei is, a gazda­ságpolitikai alapkérdéseket felvető 2007-es esztendő­ből nézvést kiváltképpen, amelyekben a viszontagságos századok termelési rendszereit, ma úgy mondanánk, ökonómiai kísérleteit mutatják be. Például azt, aho­gyan az Árpád-kori gazdálkodás, amelyben a vas (!) ját­szotta a főszerepet, önellátásra rendezkedett be, még­hozzá igen tudatosan... Vagy ahogyan a tatárdúlás után felgyorsították az ország újjáépítését a kézműve­seknek adott kiváltságokkal... És persze az is tanulsá­gos, ahogyan az ország ipari önállósodását és a vele együtt járó polgári törekvéseket akadályozó országve­zetést „tetten éri” a kézművesipar történetét bemutató testes kötet. A török kiűzetése utáni siralmas, tőkesze­gény állapotok érzékeltetésére magát II. Rákóczi Feren­cet idézi a kiadvány: „A királyi városok, az ország ne­gyedik rendje is tanúbizonyságai voltak az osztrák ura­lomnak. Szegénységük, a polgárok kis száma, az ipar­ban való járatlanság és a kézművesség hiánya megmu­tatta, hogy az ország árvaságra jutott, és hogy az árvák javait a gyámok élik fel.” • A hazai kézművesség történetének utolsó - de re­mélhetőleg nem a legutolsó - fejezetét, az 1945 utáni időket nem drámai mondatokkal, hanem lehangoló statisztikai adatokkal tárja olvasói elé a kötet. Ezeken az oldalakon már nem sok nemzeti büszkeségre méltó si­kertörténetet találni. Hacsak nem azt, hogy az 1945 és 1949 között végbevitt államosítások, majd a különböző tervgazdálkodási rendeletek, termelési szövetkezetek és reformok által tönkretett magyar kézművesség és háziipar megfogyva bár, de életben maradt. Az ezred­fordulóig követett történet folytatását az Akadémia Történettudományi Intézetének majdani feladata meg­írni. Ha lesz folytatás. A magyar kézművesipar történe­te megkülönböztetett tisztelettel foglalkozik annak a csúcsminiszternek az iparpolitikájával, aki tudatosítot­ta az emberekben, hogy a gazdaság versenyképességé­nek növelésében kulcsszerepe van az oktatásnak. Ba­ross Gábor alig három esztendeig tartó minisztersége alatt hatvanegy tanoncintézetet, szakiskolát létesített. Ma sorra zárják be a középfokú szakképző tanodákat. (A magyar kézművesipar története. Magyar Keres­kedelmi és Iparkamara, Budapest, 2006. Ármegjelölés nélkül) ljenek cserepes és koráké mester uraink sokáig.’ Kik legényt társaságunkat így össze al­koják. s Szomorú élet sohá ne érje víg­­társulatunk által. Béke, hív szereiül rozsaival fűzzön össze bennünk irántuk. Mesterek és legény a nyitott céhláda előtt a szegedi kőrakó- és cserepescéh szállásjelvé­nyén (Móra Ferenc Múzeum)

Next