Magyar Nemzet, 2007. július (70. évfolyam, 178-207. szám)
2007-07-14 / 190. szám
26 2007. július 14., szombat• Magazin Fáy Zoltán osszú és érdekes története van a vatikáni szerződés felmondásával való fenyegetőzésnek, és bizonyos szempontból a 2007. július eleji koalíciós megállapodás új fejezetet nyitott e mind kíno II ./■ sabbá váló históriában. Mint ismeretes, a hónap első napján Gyurcsány Ferenc és Kóka János pártelnökök megállapodást írtak alá. A koalíciós pártok által elfogadott reformok címet viselő dokumentum 3. mellékletének III. fejezete, amely ::: Átláthatósági csomag címmel szerepel, 2. pontjában olyan felvetéseket tartalmaz, amelyek - megvalósulásuk esetén - alighanem érintenék az 1997. június 20-án aláírt, tehát épp tízesztendős vatikáni-magyar konkordátumot. Nehéz véletlennek tekinteni, hogy ugyanebben a dokumentumban szó esik az egyházi személyeket érintő titkosszolgálati akták kiteregetéséről, ami - ámbátor meglehet, a szöveg készítőinek szándékaival ellentétesen - azt a benyomást kelti, mintha mindezt az egyezmény megváltoztatásához kívánná bevetni a koalíció nyomásgyakorló eszközként a tárgyalóasztalnál. Nagyon beszédes az is, kiket jelölt a két párt az egyház-finanszírozás áttekintése kapcsán a politikai egyeztetések felelőseinek: az SZDSZ Fodor Gábort, az MSZP pedig Hiller Istvánt. Hogy miért érdekes a két szereplő személye, ahhoz érdemes áttekinteni a vatikáni szerződés elleni támadások egész történetét. Az 1998. április 3-án hatályba lépett és az 1999. évi LXX. törvénnyel kihirdetett megállapodás - amelyet a magyar kormány nevében Horn Gyula miniszterelnök, a Szentszék részéről Angelo Sodano bíboros, államtitkár írt alá - történelmi tett volt. Ehhez hasonló megállapodás korábban nem jött létre, ugyanis az 1855-ben kötött, IX. Piusz pápa és Ferenc József közötti konkordátumot a magyar katolikus püspöki kar nem ismerte el Magyarországra nézve, hiszen az részint sértette a magyar egyház önállóságát, részint pedig a Szent Koronával meg nem koronázott, illegitim uralkodó kötötte. 1927-ben és 1964-ben csupán részleges megállapodás jött létre, ráadásul ez utóbbit hatályon kívül helyezte a diplomáciai kapcsolatok helyreállításakor, 1990. február 9-én aláírt megállapodás. A konkordátum semmilyen „külön joghoz” nem juttatta a katolikus egyházat, csupán nemzetközi dokumentumban rögzítette az egyenlő elbánás elvét a közszolgáltatások terén, vagyis a dokumentum értelmében a közszolgáltatást végző katolikus intézményeknek (az iskoláknak és kórházaknak) ugyanannyi állami támogatás jár, mint a hasonló tevékenységet folytató államiaknak. Mégis azonnal a belpolitikai csatározások középpontjába került az egyezmény. Egészen pontosan a kisebbik koalíciós partner nehezményezte a konkordátum megkötését. A leghevesebben Bauer Tamás támadta a megállapodást 1997 őszén, a törvény ratifikálása előtt, Mészáros István Tamás abnormálisnak, Fodor Gábor rosszul kidolgozottnak nevezte, de ellenezte felszólalásában Iványi Tamás képviselő is. Ezzel szemben a szocialista Hegyi Gyula melegen és ünnepélyesen üdvözölte, Donáth László inkább kényszeredetten állapította meg, hogy a szerződés valamennyi egyház számára iránymutató lesz. Ennek ellenére - az Országgyűlési Napló szerint - különös módon Donáth is nemmel szavazott, úgy látszik, utolsóként elmondott felszólalása és a szavazás között valaki mégiscsak meggyőzhette arról, hogy a saját pártja által előkészített és a miniszterelnök által aláírt szerződés rossz. Ez a vélekedés azonban nem nevezhető tipikusnak az akkori MSZP-frakcióban, hiszen képviselőtársainak körében mindössze két nem szavazat és három tartózkodás született. Nem úgy az SZDSZ-nél: ott csupán öt képviselő szavazott igennel, tizenhárom pedig - köztük Kuncze Gábor - tartózkodott. Hogy mi is a liberálisok baja a konkordátummal, azt Bauer Tamás 1997. november 11-én világosan megfogalmazta: a vatikáni megállapodás nemzetközi szinten rendezi a katolikus egyház közfeladatot ellátó intézményeinek finanszírozását, és ez igencsak beszűkíti a belpolitikai mozgásteret, megakadályozza a szerződés felrúgását, de legalábbis „kreatív” átértelmezését. „Vitattuk a megkötése előtt, vitattuk a megkötésekor és vitattuk az Országgyűlés általános vitájában is. Egyrészt a tartalma miatt, hogy mit is tartalmaz a megállapodás, másrészt, ha úgy tetszik, a ténye miatt. Amiatt, hogy azt a tartalmat, amit a megállapodás tartalmaz, nem elsősorban a Magyar Országgyűlés törvényeiben, hanem a Vatikánnal kötött megállapodásban rögzítik.” A végszavazáson nagy többséggel elfogadott törvény - voltaképpen nemzetközi szerződés - elleni liberális küzdelem ezzel nem ért véget, szinte csak ekkor kezdődött és azóta is fel-fellángol a sajtó által jelentős mértékben felnagyított szabad demokrata tiltakozás. A párt leginkább akkor hallatta hangját e téren, amikor a költségvetési vita vagy az egyházaknak felajánlható adóbevallási egy százalékok határideje közelgett: kétségkívül üde színfoltot jelent az év eleji belpolitikai pangás idején, amikor egy-egy szabad demokrata politikus látványos sajtótájékoztatón jelenti be az állam és az egyház elválasztása iránt érzett csillapíthatatlan vágyát, majd néhány napon belül megindul a médiadömping, és az ismert független szakértők elmagyarázzák, miért is tarthatatlan a hitélet közpénzekből való finanszírozása. Hozzászokhattunk ehhez az azóta eltelt években. Például 2003-ban és 2004-ben február közepén indult intenzív támadás egyház-finanszírozási kérdésben, a kampány szereplői Gábor György, Horn Gábor, Fodor Gábor és Demszky Gábor voltak, majd egyre nagyobb szerepet kapott az eleinte a Human Rights Without Frontiers regionális koordinátoraként, később egyház-politikai szakembereként megnyilatkozó, majd a Miniszterelnöki Hivatal egyház-politikai tanácsadójaként fellépő Buda Péter is. A 2004-es támadás sajátsága volt, hogy ebben az évben még nemigen hangzott el a konkordátum felbontásával való fenyegetőzés, viszont kísérletet tettek annak csöndes felrúgására, amennyiben a 2005. évi állami költségvetésről szóló törvénytervezet módosítani kívánta a konkordátumot kihirdető törvényt. Talán nem vették észre, hogy a költségvetés-tervezet nemzetközi szerződést sért. De az is lehet, hogy az előkészítők abban reménykedtek, senkinek nem tűnik fel a próbálkozás. Ki tudja. Mindenesetre Juliusz Janusz érsek, apostoli nuncius azonnal találkozót kezdeményezett Hiller István miniszterrel, hogy a kormány elkerülje a nemzetközi megállapodás rendelkezéseinek megsértését. A találkozó létre is jött, és Hiller miniszter mindent megígért. A szocialista politikus azóta is mintha az ütköző szerepét vállalná hasonló problémák esetén. Nem tudjuk, mekkora mozgástere volt/van ténylegesen, de az oktatási és egyházügyi területen tapasztalható kormányzati adok-kapok ismeretében úgy tűnik, a miniszter hatékony ellensúlyát képezi a liberális törekvéseknek. (Ezért is érdekes, hogy a konkordátum esetleges felülvizsgálatáról szóló pártegyeztetésekre is Hiller Istvánt és Fodor Gábort jelölték most ki.) A konkordátum felbontásával való fenyegetőzés, valamint a titkosszolgálati akták kiteregetésének különös, egyidejű sajtómegjelenése a 2004. év végén történt először. December 10-én Dési János a Népszava hasábjairól üzent: „Ha én lennék a pápa - persze nem én vagyok -, akkor rögtön arra kérném kedves bíborosaimat, püspökeimet, plébánosaimat, káplánjaimat és a többieket, hogy feltétlenül kezdjenek neki legalább ők annak a nehéz munkának, amely a közelmúlttal való szembenézést jelenti. Ne várjanak az állami hatóságokra, a körülményes pártokra, a nehézkes jogalkotásra. Igenis derüljön ki, hogy volt-e köztünk olyan, aki besúgóként működött, megsértette esetleg még a legszentebb titkot, a gyónásit is. Mert csak így állhatunk a hívek elé ismét, emelt fővel. Nézzük meg, hogy ha tényleg akad beszervezett, azt miként vették rá, hogyan működött a gépezet. Már csak a jövő okulására is.” A felvetés persze álnaiv, hiszen papi közösségekben korábban sem volt titok, hogy kit és milyen mértékben kényszerítettek együttműködésre, viszont az állampárt dokumentumainak részleges és manipulált kiteregetése egyáltalán nem segíti a kutatást, és legfőképp nem segíti a tisztánlátást. Majd következett Gyurcsány Ferenc szégyenletes vatikáni látogatása a nagybeteg pápánál, aki a nemzetközi szerződés betartásának fontosságára figyelmeztette az azóta nem csupán bátorságáról, hanem őszinteségéről és gyakori igazmondásáról elhíresült miniszterelnököt. Vatikáni látogatásáról a miniszterelnök meglehetősen sajátos, bizonyos szempontból kissé szűkszavú nyilatkozatot tett, amelyet egyházi közleménnyel kellett helyesbíteni az igazság érdekében. Ezek után 2005 elején sajtótémává vált az egyház politikai szerepvállalása és a bátor magyar miniszterelnök hősies kiállása a Vatikánban, aki, ugye, „beolvasott” a pápának. Innentől a már szokott módon, február 9-én Horn Gábor fejtette ki a Magyar Hírlapban, hogy a hit magánügy, az egyházak közpénzből való finanszírozása súlyosan sérti a semleges állam elvét, a Népszabadságban megjelent az SZDSZ Liberális javaslat az állam és az egyház teljes szétválasztására című dolgozata. Ez utóbbi érdekessége, hogy ezúttal udvariasan elküldték az érintett egyházaknak is, valamint, hogy a tervezetbe beépült a nem adózók után fizetendő állami átalány, ugyanis a korábbi liberális javaslatok nemes egyszerűséggel átsiklottak azon tény felett, hogy nem minden magyar állampolgár adófizető. (Ismeretes, hogy a liberális párt megszüntetné az egyházak költségvetési támogatását, és helyette az adókból önkéntesen felajánlható támogatást vezetné be, csakhogy ez esetben az adót nem fizető hívek után az egyházak értelemszerűen nem jutnának támogatáshoz.) Még el sem ült a liberális javaslat sajtóvisszhangja, amikor megkezdődött a többfrontos ügynöktámadás. (Tényleges kapcsolat ugyan nem mutatható ki a két kampány, az egyház-finanszírozási, valamint a vezető egyházi személyiségek lejáratására irányuló ügynökkampány között, de a mostani, 2007. július 1-jén aláírt koalíciós megállapodás fényében egyre nehezebb véletlen egybeesésről beszélni.) Az offenzív kommunikációs stratégia 2005 márciusában már a konkordátumra terelte a figyelmet. Összeült a vegyes bizottság, és bár a hivatalos nyilatkozatok megerősítették a vatikáni szerződés betartásának szándékát, a metakommunikáció arról szólt, hogy az egyezményre nincs szükség. A nyári uborkaszezonban, július 7-én szivárogtatták ki a mindenhez értő, akkor épp ifjúsági, családügyi, szociális és esélyegyenlőségi miniszterként tevékenykedő Göncz Kingának a miniszterelnökhöz írt egyik levelét, amelyben a politikus a vatikáni szerződés felbontását javasolta. A történet érdekessége, hogy a levél következmények nélkül maradt. Se helyesbítés, se bocsánatkérés nem követte, mintha kiszivárogtatásával nem is lett volna más céljuk az akció kitervelőinek, mint a közhangulat befolyásolása. A miniszter asszony akkori véleménye szerint a csődhöz közeli állapotba került önkormányzatok tömegesen adják át az egyházaknak szociális intézményeiket, csak hogy megszabaduljanak a fölös kiadásoktól. Ez pedig azért baj, mert így meghatározóvá válik az egyházak szerepe a szociális ellátórendszerben. Baloldali politikus ilyet nem tűrhet el. Egy nap sem kellett hozzá, hogy kiderüljön a hazugság: az önkormányzatok nagyon rossz helyzetben vannak ugyan, de szó sincs arról, hogy tömegesen adnának át az egyházaknak szociális intézményeket. Sebaj, ugyan ki várhatná el, hogy az ország kormányának minisztere utánanézzen valaminek, mielőtt súlyos, nemzetközi szerződést érintő javaslat tárgyában levelet ír a miniszterelnöknek. A konkordátum körüli játszmának nem csupán Hiller István állandó szereplője, hanem Fodor Gábor is. Utóbbi 2006. június 10-én hevesen támadta a vatikáni megállapodást parlamenti felszólalásában, de üdvözölte annak a bizottságnak a felállítását, amelynek az volt a feladata, hogy értékelje a vatikáni megállapodás tapasztalatait és erről jelentést készítsen. Fodor nem titkolt reménye volt, hogy a Tamás Pál, a Magyar Tudományos Akadémia szociológiai intézetének igazgatója által vezetett bizottság végkövetkeztetése a nemzetközi szerződés felülvizsgálását eredményezi. Ennek a bizottságnak ugyanis, ha más nem is, legalább igen fontos kommunikációs szerepe volt. Működésének ideje alatt újra meg újra elhangozhatott: a független szakértők segítségével immár bizonyossá válik, hogy a konkordátum felbontandó, de legalábbis módosításra szorul. A végső következtetés egy utolsó pillanatra hagyott kommunikációs csavarral mégsem ez lett, így az SZDSZ folytatni kényszerült a harcot. Valószínűleg a július 1-jén kötött koalíciós megállapodás sem vezeti el az SZDSZ-t a végső sikerre, de a napvilágot látott dokumentum témáinak csoportosítása legalábbis rendkívül ismerős jelenséget sejtet. Az ehhez hasonló nyomásgyakorlás a hazai politikai gyakorlatban nem példátlan, de az egyházakkal való kapcsolattartás terén a hetvenes évek világát idézi. A dokumentum III., Átláthatósági csomag nevet viselő részének 1. pontja így kezdődik: „A lezáratlan múlt, az »ügynökkérdés« kapcsán a következő intézkedésekre kerül sor”; majd következik egy sereg olyan döntés, amelyek a korábbiakban túlnyomórészt az egyházakat ért ügynökvádakban és vitákban merültek fel. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának történő teljes körű iratátadás, tehát a korszak megismerése szempontjából legfontosabb momentum továbbra is szabályozatlan. A leadott és/vagy kiszivárogtatott doszsziék továbbra is a szolgálatok kénye-kedve szerint kerülnek majd ki, viszont a Gulyás József és Lendvai Ildikó (!) által felügyelt Átláthatósági csomag bőségesen kitér a közszereplő fogalmának gyorsított bírósági elbírálására. Ez azért fontos, mert csak közszereplőt lehet átvilágítani, az azonban egyelőre még kérdéses, hogy az egyházi személyek közszereplőnek számítanak-e. A legkülönösebb, hogy a dokumentumban közvetlenül az ügynökkérdés után az egyház-finanszírozás problémája áll második pontként. Igaz, amikor július 2-án megkérdezték a pártelnököket a vatikáni megállapodás fenntartásáról vagy felmondásáról, a becsületes miniszterelnök teátrálisan elkomorodott, majd azt mondta, hogy a szerződést nem felülvizsgálni kell, hanem betartani. De mi van akkor, ha az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának egyre nagyobb számban leadott, gondosan válogatott egyházi akták nyomásgyakorló képessége nem elegendő? Újból elkomorul a miniszterelnök, és II. János Pál után bátran „beolvas” XVI. Benedek pápának is? Az ügynökakták és a vatikáni konkordátum Játék a betűkkel A két hete kötött koalíciós megállapodás mellékletének egyik pontja az eddig lappangó ügynökdossziék feltárásának szükségességét hangsúlyozza. Majd az egyházi kórházak és iskolák finanszírozásának kérdéseit feszegető pont következik. Ez azt a szerencsétlen benyomást kelti, mintha bizonyos dossziék ezután annak függvényében kerülnének nyilvánosságra, hogy hajlandó lesz-e a katolikus egyház beleegyezni az eddigi egyház finanszírozási rendszer megváltoztatásába. ALBERTO PIZZOL Gyurcsány Ferenc miniszterelnök vatikáni látogatásán könyvet ajándékoz a szentatyának. Beolvasott a pápának