Magyar Nemzet, 2007. július (70. évfolyam, 178-207. szám)

2007-07-14 / 190. szám

26 2007. július 14., szombat• Magazin Fáy Zoltán osszú és érdekes története van a vatikáni szerző­­­­dés felmondásával való fenyegetőzésnek, és bi­zonyos szempontból a 2007. július eleji koalíciós megállapodás új fejezetet nyitott e mind kíno­ II ./■ sabbá váló históriában. Mint ismeretes, a hónap­­ első napján Gyurcsány Ferenc és Kóka János pártelnökök megállapodást írtak alá. A koalíciós pártok által elfogadott reformok címet viselő do­­kumentum 3. mellékletének III. fejezete, amely ::: Átláthatósági csomag címmel szerepel, 2. pont­jában olyan felvetéseket tartalmaz, amelyek - megvalósulásuk esetén - alig­hanem érintenék az 1997. június 20-án aláírt, tehát épp tízesztendős vatiká­ni-magyar konkordátumot. Nehéz véletlennek tekinteni, hogy ugyanebben a dokumentumban szó esik az egyházi személyeket érintő titkosszolgálati akták kiteregetéséről, ami - ámbátor meglehet, a szöveg készítőinek szándékaival ellentétesen - azt a benyomást kelti, mintha mindezt az egyezmény megváltoztatásához kíván­ná bevetni a koalíció nyomásgyakorló eszközként a tárgyalóasztalnál. Nagyon beszédes az is, kiket jelölt a két párt az egyház-finanszírozás át­tekintése kapcsán a politikai egyeztetések felelőseinek: az SZDSZ Fodor Gábort, az MSZP pedig Hiller Istvánt. Hogy miért érdekes a két szerep­lő személye, ahhoz érdemes áttekinteni a vatikáni szerződés elleni tá­madások egész történetét. Az 1998. április 3-án hatályba lépett és az 1999. évi LXX. tör­vénnyel kihirdetett megállapodás - amelyet a magyar kormány nevében Horn Gyula miniszterelnök, a Szentszék részéről Angelo Sodano bíboros, államtitkár írt alá - történelmi tett volt. Ehhez hasonló megállapodás korábban nem jött létre, ugyanis az 1855-ben kötött, IX. Piusz pápa és Ferenc József kö­­zötti konkordátumot a magyar katolikus püspöki kar nem is­merte el Magyarországra nézve, hiszen az részint sértette a magyar egyház önállóságát, részint pedig a Szent Koronával meg nem koronázott, illegitim uralkodó kötötte. 1927-ben és 1964-ben csupán részleges megállapodás jött létre, ráadásul ez utóbbit hatályon kívül helyezte a diplomáciai kapcsolatok helyreállításakor, 1990. február 9-én aláírt megállapodás. A konkordátum semmilyen „külön joghoz” nem juttatta a katolikus egyházat, csupán nemzetközi dokumentumban rögzí­tette az egyenlő elbánás elvét a közszolgáltatások terén, vagyis a dokumentum értelmében a közszolgáltatást végző katolikus intéz­ményeknek (az iskoláknak és kórházaknak) ugyanannyi állami támo­gatás jár, mint a hasonló tevékenységet folytató államiaknak. Mégis azonnal a belpolitikai csatározások középpontjába került az egyezmény. Egészen pontosan a kisebbik koalíciós partner nehezményezte a konkordátum megkötését. A leghevesebben Bauer Tamás támadta a megál­lapodást 1997 őszén, a törvény ratifikálása előtt, Mészáros István Tamás ab­normálisnak, Fodor Gábor rosszul kidolgozottnak nevezte, de ellenezte fel­szólalásában Iványi Tamás képviselő is. Ezzel szemben a szocialista Hegyi Gyula melegen és ünnepélyesen üdvözölte, Donáth László inkább kénysze­redetten állapította meg, hogy a szerződés valamennyi egyház számára iránymutató lesz. Ennek ellenére - az Országgyűlési Napló szerint - különös módon Donáth is nemmel szavazott, úgy látszik, utolsóként elmondott fel­szólalása és a szavazás között valaki mégiscsak meggyőzhette arról, hogy a saját pártja által előkészített és a miniszterelnök által aláírt szerződés rossz. Ez a vélekedés azonban nem nevezhető tipikusnak az akkori MSZP-frakció­­ban, hiszen képviselőtársainak körében mindössze két nem szavazat és há­rom tartózkodás született. Nem úgy az SZDSZ-nél: ott csupán öt képviselő szavazott igennel, tizenhárom pedig - köztük Kuncze Gábor - tartózkodott. Hogy mi is a liberálisok baja a konkordátummal, azt Bauer Tamás 1997. november 11-én világosan megfogalmazta: a vatikáni megállapodás nem­zetközi szinten rendezi a katolikus egyház közfeladatot ellátó intézményei­nek finanszírozását, és ez igencsak beszűkíti a belpolitikai mozgásteret, meg­akadályozza a szerződés felrúgását, de legalábbis „kreatív” átértelmezését. „Vitattuk a megkötése előtt, vitattuk a megkötésekor és vitattuk az Ország­­gyűlés általános vitájában is. Egyrészt a tartalma miatt, hogy mit is tartalmaz a megállapodás, másrészt, ha úgy tetszik, a ténye miatt. Amiatt, hogy azt a tartalmat, amit a megállapodás tartalmaz, nem elsősorban a Magyar Ország­­gyűlés törvényeiben, hanem a Vatikánnal kötött megállapodásban rögzítik.” A végszavazáson nagy többséggel elfogadott törvény - voltaképpen nem­zetközi szerződés - elleni liberális küzdelem ezzel nem ért véget, szinte csak ekkor kezdődött és azóta is fel-fellángol a sajtó által jelentős mértékben fel­nagyított szabad demokrata tiltakozás. A párt leginkább akkor hallatta hang­ját e téren, amikor a költségvetési vita vagy az egyházaknak felajánlható adó­­bevallási egy százalékok határideje közelgett: kétségkívül üde színfoltot je­lent az év eleji belpolitikai pangás idején, amikor egy-egy szabad demokrata politikus látványos sajtótájékoztatón jelenti be az állam és az egyház elvá­lasztása iránt érzett csillapíthatatlan vágyát, majd néhány napon belül meg­indul a médiadömping, és az ismert független szakértők elmagyarázzák, miért is tarthatatlan a hitélet közpénzekből való finanszírozása. Hozzászokhattunk ehhez az azóta eltelt években. Például 2003-ban és 2004-ben február közepén indult intenzív támadás egyház-finanszírozási kérdésben, a kampány szereplői Gábor György, Horn Gábor, Fodor Gábor és Demszky Gábor voltak, majd egyre nagyobb szerepet kapott az eleinte a Human Rights Without Frontiers regionális koordinátoraként, később egy­ház-politikai szakembereként megnyilatkozó, majd a Miniszterelnöki Hiva­tal egyház-politikai tanácsadójaként fellépő Buda Péter is. A 2004-es táma­dás sajátsága volt, hogy ebben az évben még nemigen hangzott el a konkor­dátum felbontásával való fenyegetőzés, viszont kísérletet tettek annak csön­des felrúgására, amennyiben a 2005. évi állami költségvetésről szóló tör­vénytervezet módosítani kívánta a konkordátumot kihirdető törvényt. Talán nem vették észre, hogy a költségvetés-tervezet nemzetközi szerződést sért. De az is lehet, hogy az előkészítők abban reménykedtek, senkinek nem tűnik fel a próbálkozás. Ki tudja. Mindenesetre Juliusz Janusz érsek, apostoli nun­­cius azonnal találkozót kezdeményezett Hiller István miniszterrel, hogy a kormány elkerülje a nemzetközi megállapodás rendelkezéseinek megsérté­sét. A találkozó létre is jött, és Hiller miniszter mindent megígért. A szocia­lista politikus azóta is mintha az ütköző szerepét vállalná hasonló problémák esetén. Nem tudjuk, mekkora mozgástere volt/van ténylegesen, de az okta­tási és egyházügyi területen tapasztalható kormányzati adok-kapok ismere­tében úgy tűnik, a miniszter hatékony ellensúlyát képezi a liberális törekvé­seknek. (Ezért is érdekes, hogy a konkordátum esetleges felülvizsgálatáról szóló pártegyeztetésekre is Hiller Istvánt és Fodor Gábort jelölték most ki.) A konkordátum felbontásával való fenyegetőzés, valamint a titkosszolgá­lati akták kiteregetésének különös, egyidejű sajtómegjelenése a 2004. év vé­gén történt először. December 10-én Dési János a Népszava hasábjairól üzent: „Ha én lennék a pápa - persze nem én vagyok -, akkor rögtön arra kérném kedves bíborosaimat, püspökeimet, plébánosaimat, káplánjaimat és a többieket, hogy feltétlenül kezdjenek neki legalább ők annak a nehéz munkának, amely a közelmúlttal való szembenézést jelenti. Ne várjanak az állami hatóságokra, a körülményes pártokra, a nehézkes jogalkotásra. Igen­is derüljön ki, hogy volt-e köztünk olyan, aki besúgóként működött, megsér­tette esetleg még a legszentebb titkot, a gyónásit is. Mert csak így állhatunk a hívek elé ismét, emelt fővel. Nézzük meg, hogy ha tényleg akad beszervezett, azt miként vették rá, hogyan működött a gépezet. Már csak a jövő okulására is.” A felvetés persze álnaiv, hiszen papi közösségekben korábban sem volt titok, hogy kit és milyen mértékben kényszerítettek együttműködésre, vi­szont az állampárt dokumentumainak részleges és manipulált kiteregetése egyáltalán nem segíti a kutatást, és legfőképp nem segíti a tisztánlátást. Majd következett Gyurcsány Ferenc szégyenletes vatikáni látogatása a nagybeteg pápánál, aki a nemzetközi szerződés betartásának fontosságára figyelmeztette az azóta nem csupán bátorságáról, hanem őszinteségéről és gyakori igazmondásáról elhíresült miniszterelnököt. Vatikáni látogatásáról a miniszterelnök meglehetősen sajátos, bizonyos szempontból kissé szűk­szavú nyilatkozatot tett, amelyet egyházi közleménnyel kellett helyesbíteni az igazság érdekében. Ezek után 2005 elején sajtótémává vált az egyház poli­tikai szerepvállalása és a bátor magyar miniszterelnök hősies kiállása a Vati­kánban, aki, ugye, „beolvasott” a pápának. Innentől a már szokott módon, február 9-én Horn Gábor fejtette ki a Ma­gyar Hírlapban, hogy a hit magánügy, az egyházak közpénzből való finanszí­rozása súlyosan sérti a semleges állam elvét, a Népszabadságban megjelent az SZDSZ Liberális javaslat az állam és az egyház teljes szétválasztására című dolgozata. Ez utóbbi érdekessége, hogy ezúttal udvariasan elküldték az érin­tett egyházaknak is, valamint, hogy a tervezetbe beépült a nem adózók után fizetendő állami átalány, ugyanis a korábbi liberális javaslatok nemes egy­szerűséggel átsiklottak azon tény felett, hogy nem minden magyar állampol­gár adófizető. (Ismeretes, hogy a liberális párt megszüntetné az egyházak költségvetési támogatását, és helyette az adókból önkéntesen felajánlható tá­mogatást vezetné be, csakhogy ez esetben az adót nem fizető hívek után az egyházak értelemszerűen nem jutnának támogatáshoz.) Még el sem ült a liberális javaslat sajtóvisszhangja, amikor megkezdődött a többfrontos ügynöktámadás. (Tényleges kapcsolat ugyan nem mutatható ki a két kampány, az egyház-finanszírozási, valamint a vezető egyházi sze­mélyiségek lejáratására irányuló ügynökkampány között, de a mostani, 2007. július 1-jén aláírt koalíciós megállapodás fényében egyre nehezebb vé­letlen egybeesésről beszélni.) Az offenzív kommunikációs stratégia 2005 márciusában már a konkor­dátumra terelte a figyelmet. Összeült a vegyes bizottság, és bár a hivatalos nyilatkozatok megerősítették a vatikáni szerződés betartásának szán­dékát, a metakommunikáció arról szólt, hogy az egyezményre nincs szükség. A nyári uborkaszezonban, július 7-én szivárogtatták ki a mindenhez értő, akkor épp ifjúsági, családügyi, szociális és esélyegyenlőségi miniszterként tevékenykedő Göncz Kingá­nak a miniszterelnökhöz írt egyik levelét, amelyben a politi­kus a vatikáni szerződés felbontását javasolta. A történet érdekessége, hogy a levél következmények nélkül maradt. Se helyesbítés, se bocsánatkérés nem követte, mintha ki­szivárogtatásával nem is lett volna más céljuk az akció kitervelőinek, mint a közhangulat befolyásolása. A mi­niszter asszony akkori véleménye szerint a csődhöz kö­zeli állapotba került önkormányzatok tömegesen adják át az egyházaknak szociális intézményeiket, csak hogy megszabaduljanak a fölös kiadásoktól. Ez pedig azért baj, mert így meghatározóvá válik az egyházak szerepe a szociális ellátórendszerben. Baloldali politikus ilyet nem tűrhet el. Egy nap sem kellett hozzá, hogy kiderüljön a ha­zugság: az önkormányzatok nagyon rossz helyzetben van­nak ugyan, de szó sincs arról, hogy tömegesen adnának át az egyházaknak szociális intézményeket. Sebaj, ugyan ki vár­hatná el, hogy az ország kormányának minisztere utánanéz­zen valaminek, mielőtt súlyos, nemzetközi szerződést érintő ja­vaslat tárgyában levelet ír a miniszterelnöknek. A konkordátum körüli játszmának nem csupán Hiller István ál­landó szereplője, hanem Fodor Gábor is. Utóbbi 2006. június 10-én he­vesen támadta a vatikáni megállapodást parlamenti felszólalásában, de üd­vözölte annak a bizottságnak a felállítását, amelynek az volt a feladata, hogy értékelje a vatikáni megállapodás tapasztalatait és erről jelentést készítsen. Fodor nem titkolt reménye volt, hogy a Tamás Pál, a Magyar Tudományos Akadémia szociológiai intézetének igazgatója által vezetett bizottság végkö­vetkeztetése a nemzetközi szerződés felülvizsgálását eredményezi. Ennek a bizottságnak ugyanis, ha más nem is, legalább igen fontos kommunikációs szerepe volt. Működésének ideje alatt újra meg újra elhangozhatott: a függet­len szakértők segítségével immár bizonyossá válik, hogy a konkordátum fel­bontandó, de legalábbis módosításra szorul. A végső következtetés egy utol­só pillanatra hagyott kommunikációs csavarral mégsem ez lett, így az SZDSZ folytatni kényszerült a harcot. Valószínűleg a július 1-jén kötött koalíciós megállapodás sem vezeti el az SZDSZ-t a végső sikerre, de a napvilágot látott dokumentum témáinak cso­portosítása legalábbis rendkívül ismerős jelenséget sejtet. Az ehhez hasonló nyomásgyakorlás a hazai politikai gyakorlatban nem példátlan, de az egyhá­zakkal való kapcsolattartás terén a hetvenes évek világát idézi. A dokumen­tum III., Átláthatósági csomag nevet viselő részének 1. pontja így kezdődik: „A lezáratlan múlt, az »ügynökkérdés« kapcsán a következő intézkedésekre kerül sor”; majd következik egy sereg olyan döntés, amelyek a korábbiakban túlnyomórészt az egyházakat ért ügynökvádakban és vitákban merültek fel. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának történő teljes körű iratátadás, tehát a korszak megismerése szempontjából legfontosabb mo­mentum továbbra is szabályozatlan. A leadott és/vagy kiszivárogtatott dosz­­sziék továbbra is a szolgálatok kénye-kedve szerint kerülnek majd ki, viszont a Gulyás József és Lendvai Ildikó (!) által felügyelt Átláthatósági csomag bő­ségesen kitér a közszereplő fogalmának gyorsított bírósági elbírálására. Ez azért fontos, mert csak közszereplőt lehet átvilágítani, az azonban egyelőre még kérdéses, hogy az egyházi személyek közszereplőnek számítanak-e. A legkülönösebb, hogy a dokumentumban közvetlenül az ügynökkérdés után az egyház-finanszírozás problémája áll második pontként. Igaz, amikor július 2-án megkérdezték a pártelnököket a vatikáni megállapodás fenntar­tásáról vagy felmondásáról, a becsületes miniszterelnök teátrálisan elkomo­­rodott, majd azt mondta, hogy a szerződést nem felülvizsgálni kell, hanem betartani. De mi van akkor, ha az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Le­véltárának egyre nagyobb számban leadott, gondosan válogatott egyházi ak­ták nyomásgyakorló képessége nem elegendő? Újból elkomorul a miniszter­­elnök, és II. János Pál után bátran „beolvas” XVI. Benedek pápának is? Az ügynökakták és a vatikáni konkordátum Játék a betűkkel A két hete kötött koalíciós megállapodás mellékletének egyik pontja az eddig lappangó ügynökdossziék feltárásának szükségességét hangsúlyozza. Majd az egyházi kórházak és iskolák finanszírozásának kérdéseit feszegető pont következik. Ez azt a szerencsétlen benyomást kelti, mintha bizonyos dossziék ezután annak függvényében kerülnének nyilvánosságra, hogy hajlandó lesz-e a katolikus egyház beleegyezni az eddigi egyház finanszírozási rendszer megváltoztatásába. ALBERTO PIZZOL Gyurcsány Ferenc miniszterelnök vatikáni látogatásán köny­vet ajándékoz a szentatyának. Beolvasott a pápának

Next