Magyar Nemzet, 2008. február (71. évfolyam, 31-59. szám)

2008-02-16 / 46. szám

40ikor tart - Magazin 2008. február 16., szombat Különös futsalmeccs Székelyudvarhelyen Brazil gólék Egy alig negyvenezer lakosú erdélyi kisvárosban nagy focit láthat az egyre gyarapodó közönség: a többszörös országos bajnok (futsal-) teremfocicsapatot latin-amerikai idegenlégiósok erősítik, de náluk játszik öt magyar válogatott, és nekik dolgozik a nemzeti együttes edzője is. A város polgármesterét nemrég a sportág első emberévé választották Romániában, így nyugodtan kijelenthető: Székely­udvarhely futsalnagyhatalom. És Lukács Csaba étfő este van, fél órával vagyunk a terem­labdarúgó-mérkőzés kezdete előtt, amikor a helyi tűzoltóparancsnok úgy dönt, több ember nem fér a csarnokba, ezért bezárja a kapukat. Kétszer ekkora helyiség sem volna elég, dör­­mögi a bajsza alá, és a kint rekedteket azzal próbálja vigasztalni, hogy még hazaérnek a kezdésig, és a tévé­ben megnézhetik a mérkőzést az egyik román sport­­csatornán. Odabent egy tűt sem lehet leejteni, a parázs hangu­latról pedig a csapat kék-sárga színeibe öltözött törzs­szurkolói, a Székely Medvék síppal-dobbal gondoskod­nak. Sportszerűségüket minden tudósításban kiemelik - most is egyenként tapsolják meg a dévai ellenfél be­melegítő játékosait. Ez azért is különösen érdekes most, mert hárman közülük székelyek, akik korábban Udvarhelyen játszottak, és az edzőjük is magyar: a he­lyi csapatot vezette az országos bajnoki címig öt évvel ezelőtt. A román futsalbajnokság néhány éve a Déva-Ud­­varhely párharcról szól (kétszer a székelyek, kétszer a dévaiak nyakába akasztották az aranyérmet), és most is ez a találkozó dönt az alapszakasz győztesé­ről. De nemcsak a pályán, hanem a sportdiplomáciá­ban is nagy a küzdelem, hiszen az utóbbi években a dévai klub elnöke, George Mara képviselte a sport­ágat a Román Labdarúgó-szövetség végrehajtó bi­zottságában, de a tavalyi választáson nem tudta újra­választatni magát. Első körben még döntetlenre állt Szász Jenő székelyudvarhelyi polgármesterrel szem­ben, de aztán rosszul sült el az utolsó kortesbeszéd. Azt kérdezte ugyanis Szász Jenőtől, a Sportklub el­nökétől: kinek szurkolna a román és a magyar válo­gatott egymás ellen vívott futsalmérkőzésén? Az ud­varhelyi polgármester azt válaszolta: buta kérdésre csak buta választ lehetne adni, ezért inkább ő egy ga­rancialevelet mutat, amely szerint ha ő lesz az elnök, az egyik román sportcsatorna minden héten közvetít egy futsalmérkőzést. A szavazati joggal rendelkező klubvezetőknél ez többet nyomott a latban, mint a nacionalista szöveg, ugyanis a szponzorok nem az álhazafiságot, hanem a nézettséget díjazzák, így az udvarhelyi polgármester lett a sportág első embere öt évre. A székelyudvarhelyi csapat különben professzioná­lis körülmények között készülhet. A főállású játékosok­nak hetente hét-nyolc edzésük van, sokfős stáb teremt számukra ideális körülményeket. A negyedmillió eurós évi költségvetésbe még két brazil idegenlégiós is bele­fér: az örökmozgó Davi Costa a közönség kedvence, a labdazsonglőr Igor pedig a legfinyásabb szurkolókat is tapsra készteti. A keretben két helyi labdarúgó van, miközben a magyar válogatottból - az edzővel együtt - hatan itt futballoznak! Ilyen a profi élet. Déván egyetlen helyi játékos sincs a keretben, miközben három egyko­ri udvarhelyi igazolt oda, és ott játszik a teljes román válogatott is. Elkezdődik a mérkőzés, és az első percekben tény­leg román-magyar válogatott párharcot látunk. A dé­vai kispadon a román válogatott (magyar nemzetisé­gű) edzője ül, a pályára lépő öt játékos pedig a román válogatott első sora. Az udvarhelyieket a magyar kapi­tány, Kozma Mihály irányítja, a négy mezőnyjátékos pedig a magyar válogatott négy alapembere, miként a kapus is. A kétezres közönség lankadatlan biztatása meghozza az eredményt, már a második percben meg­szerzi a vezetést a hazai gárda. A dévaiak sem hagyják magukat, néha hosszú percekre kapujuk elé szegezik a székelyeket, de Balázs Zoltán kapus bravúrjainak kö­szönhetően nem tudnak egyenlíteni. A gyakori cserék miatt furcsa helyzetek adódnak: van olyan pillanata a mérkőzésnek, amikor a dévai szí­nekben a pályán lévő öt játékosból három udvarhelyi, miközben a székely csapatot brazilok és anyaországi magyarok képviselik. Egy-nullával fordulnak a csapatok, de a második félidő az első forgatókönyve szerint indul, helyi leroha­­nás után már két gól a különbség. Aztán gólt szereznek a dévaiak is, újra nyílt lesz a mérkőzés, és pattanásig fe­szülnek az idegek. Jó látni, hogy a szurkolók is csak a mérkőzésre összpontosítanak, nem egymással vannak elfoglalva. Hazai részről zúg a „mindent bele!”, a dé­vaiak húszfős tábora sem emlegeti a bírók anyukáját vagy az erdélyi magyarok hontalanságát. (Ez nem min­denhol van így: egy hete Kolozsváron a hazai csapat ult­rái legszívesebben kikergették volna a magyarokat az országból, miközben a kincses városban tanuló székely egyetemistáktól - akik olyan nagy számban mentek el a mérkőzésre, hogy létszámban-hangerőben lenyom­ták a helyieket - a csendőrség elvette a brazil és a ma­gyar lobogókat. A mérkőzést különben a székelyek nyerték hatalmas fölénnyel.­ Négy perc van hátra a meccsből, a dévai edző, Jakab Zoltán mindent egy lapra tesz fel az egyenlítés érdeké­ben, a kapust is mezőnyjátékosra cseréli. Valódi tűzijá­ték kezdődik az udvarhelyi kapu előtt, de a magyar vá­logatott kapusa bravúrt bravúrra halmoz, és amikor már ő is tehetetlen, a kapufa segít. Az izgalmaktól a né­zők éveket öregednek, de a csapat kibírja a nyomást, és győz, négy pontra távolodva el a dévaiaktól. A csarnok felrobban, a brazilok is megilletődve hall­gatják a székely himnuszt. A dévai tréner szerint az ud­varhelyi kapus döntötte el a mérkőzést, és a szerencse is a helyieket segítette. Megkérdezem tőle, milyen érzés egykori csapata ellen játszani, de profihoz méltó mó­don válaszol: a székelyudvarhelyi közönség sportszerű, ez nem nehezítette meg a dolgát. Jó a viszonya régi együttesével, ezt az is bizonyítja, hogy egy hét múlva új­ra az udvarhelyi kispadon ül egy mérkőzés erejéig, ugyanis az első bajnoki cím megszerzésének ötödik év­fordulóján nosztalgiamérkőzést szerveznek a régi csa­pattal. Kozma Mihálytól, a helyi edzőtől arról érdeklődöm, miért mondják a szakemberek Magyarországon azt, hogy az udvarhelyi légióskodás jót tett a nemzeti csa­patnak. A válasz logikus: itt erős bajnokságban, profi körülmények között készülhetnek a játékosok, míg ott­hon mellékállásban űzik a sportot, és csak heti egy-két edzésre van idő. A mostani győzelmet annak tulajdo­nítja, hogy motiváltabbak voltak a dévaiaknál, lélekben erősebbek, és ilyen közönség előtt egyszerűen lehetet­len nem nyerni. Hagyjuk a csapatot ünnepelni, a helyi lányok a bra­zil fiúkkal fényképezkednek, néha egy-egy baráti puszi is elcsattan. Könnyen megeshet, hogy új kisebbség tű­nik fel Romániában: néhány év, és a játszóterek kör­nyékén megjelennek a brazil góbék. “ ' ' 7 a szerző n0­0000T A hazaiak törzsszurkolói, a Székely Medvék hangorkánnal bátorítják csapatukat. Erős bajnokságban, profi körülmények között készülhet­nek a játékosok S­ZÓLÓ Magyarok kivonulása -Id: Hanthy Kinga_________________________ ár-e a Feszty-körképért? Persze hogy kár. Ne egye meg a gomba, ne ázzon-fázzon, ne omoljon rá a körtető­. Ki vigyázzon rá? A gazdája. És ki a gazdája? Az állam. Csak­hogy nálunk az állam olyan gazda, ame­lyik szereti a dicsfényt, de hárítja a fele­lősséget. Ez utóbbit úgy oldja meg, hogy kimunkál olyan, az állami vagyon kezelé­sére irányuló társasági, működési formá­kat, amelyekre hivatkozva sikerrel hárítja át magáról a gazda feladatát, így meges­het, hogy a Feszty-körkép elvész a sok bá­ba közt. Feszty Árpád két évig (1893-1894) fes­tette a Magyarok bejövetelét, a 120 méter hosszú, 15 méter magas és 38 méter át­mérőjű kört formázó panorámaképet. (Restaurálása a kilencvenes évek elején négy évig tartott. ) Gondoljuk el, a millen­nium idején, tévé és mozi nem lévén, mekkora élmény lehetett a látványosság­ra vágyó közönségnek egy körcsarnokban a hatalmas diaporáma. Szédítő! A körkép eredeti üvegkupolás épülete a mai Szép­­művészeti Múzeum helyén állt. A kép ter­mészetes megvilágítást kapott az épület üvegkupolájából. A fényt felfüggesztett vászonlamellákkal terelték a képre! Az or­szág Feszty képéért indult zarándoklatra. Ám a szenzációk ideje véges. Mikor az 1890-es évek végén a körkép visszaért a londoni világkiállításról, ideiglenes fa­épületbe került, a városligeti mutatvá­nyosbódék szomszédságába. Az ideigle­nesség a második világháború végéig tar­tott, sőt egy gyújtóbombától súlyosan meg is sérült az alkotás. Negyvenöt nya­rán ezért körképmentő egyesület alakult Budapesten, tagjai a megmaradt vásznat nyolc méter széles csíkokra darabolták, fahengerekre göngyölték és raktárakban tárolták. Lehet, hogy nem tették jól, de legalább jól akarták. Aztán hosszú csend. Erdei Ferenc 1970-ben kezdeményezte, hogy Ópusz­taszeren, az első magyar országgyűlés helyén alakítsanak ki nemzeti emlékhe­lyet, és László Gyula azt javasolta, hogy a körképet a leendő emlékparkban állítsák fel. A pályázatnyertes lengyel restauráto­rok 1991 őszén kezdtek munkához (2,7 millió dollár), az újjászületett körképet 1995. július 14-én avatták fel. És ismét megindult a zarándoklat. Az emberek látni akarták Feszty körképét. Az eltelt 12 évben több millióan nézték meg. A szenzáció ideje azonban ismét lejárt. A körképre egyre kevesebben kíváncsiak, tehát egyre kisebb a nemzeti park bevé­tele (gazdálkodjon maga, mondta egykor az állam), és most ebből a kevesebből kellene helyrehozni, ami az évtized alatt elromlott. Ilyenkor mindenki a másik zsebében kezd kotorászni. Miért kény­szerít minket az állam arra, hogy kedvez­ményeket adjunk nyugdíjasnak, diák­nak, mindenféle csoportnak, ha nem ad­ja meg a kedvezmények ellenértékét? - így az egyik. Miért nem akkor gondolt a nemzeti emlékpark vezetése a felújítás­ra, a karbantartásra, amikor még jól ment a kocsi? - így a másik. Most sürgő­sen 200 millió kellene, mert befolyik a víz, a szakértő gombásodási veszélyről ír, és a körkép rámehet a huzavonára. A kulturális minisztérium ígérgethet, de nincs pénze. Ami van, abból fizeti a Mű­vészetek Palotája PPP-díját. Ezt is jól ki­találták. Nagyon igaz nálunk, hogy az állam rossz tulajdonos. Olyan országban élünk, amelyben ha valaki nagyon alkalmatlan, ha nagyon eltol valamit, akkor nagy vég­­kielégítéssel felmentik, és magasabbra buktatják, nehogy több kárt csináljon. Fe­lelősségre vonás nuku. Szegény Feszty Árpád, ha ezt látná, bizonyára megfestené bánatában a Magyarok kivonulását.

Next