Magyar Nemzet, 2008. február (71. évfolyam, 31-59. szám)
2008-02-16 / 46. szám
40ikor tart - Magazin 2008. február 16., szombat Különös futsalmeccs Székelyudvarhelyen Brazil gólék Egy alig negyvenezer lakosú erdélyi kisvárosban nagy focit láthat az egyre gyarapodó közönség: a többszörös országos bajnok (futsal-) teremfocicsapatot latin-amerikai idegenlégiósok erősítik, de náluk játszik öt magyar válogatott, és nekik dolgozik a nemzeti együttes edzője is. A város polgármesterét nemrég a sportág első emberévé választották Romániában, így nyugodtan kijelenthető: Székelyudvarhely futsalnagyhatalom. És Lukács Csaba étfő este van, fél órával vagyunk a teremlabdarúgó-mérkőzés kezdete előtt, amikor a helyi tűzoltóparancsnok úgy dönt, több ember nem fér a csarnokba, ezért bezárja a kapukat. Kétszer ekkora helyiség sem volna elég, dörmögi a bajsza alá, és a kint rekedteket azzal próbálja vigasztalni, hogy még hazaérnek a kezdésig, és a tévében megnézhetik a mérkőzést az egyik román sportcsatornán. Odabent egy tűt sem lehet leejteni, a parázs hangulatról pedig a csapat kék-sárga színeibe öltözött törzsszurkolói, a Székely Medvék síppal-dobbal gondoskodnak. Sportszerűségüket minden tudósításban kiemelik - most is egyenként tapsolják meg a dévai ellenfél bemelegítő játékosait. Ez azért is különösen érdekes most, mert hárman közülük székelyek, akik korábban Udvarhelyen játszottak, és az edzőjük is magyar: a helyi csapatot vezette az országos bajnoki címig öt évvel ezelőtt. A román futsalbajnokság néhány éve a Déva-Udvarhely párharcról szól (kétszer a székelyek, kétszer a dévaiak nyakába akasztották az aranyérmet), és most is ez a találkozó dönt az alapszakasz győzteséről. De nemcsak a pályán, hanem a sportdiplomáciában is nagy a küzdelem, hiszen az utóbbi években a dévai klub elnöke, George Mara képviselte a sportágat a Román Labdarúgó-szövetség végrehajtó bizottságában, de a tavalyi választáson nem tudta újraválasztatni magát. Első körben még döntetlenre állt Szász Jenő székelyudvarhelyi polgármesterrel szemben, de aztán rosszul sült el az utolsó kortesbeszéd. Azt kérdezte ugyanis Szász Jenőtől, a Sportklub elnökétől: kinek szurkolna a román és a magyar válogatott egymás ellen vívott futsalmérkőzésén? Az udvarhelyi polgármester azt válaszolta: buta kérdésre csak buta választ lehetne adni, ezért inkább ő egy garancialevelet mutat, amely szerint ha ő lesz az elnök, az egyik román sportcsatorna minden héten közvetít egy futsalmérkőzést. A szavazati joggal rendelkező klubvezetőknél ez többet nyomott a latban, mint a nacionalista szöveg, ugyanis a szponzorok nem az álhazafiságot, hanem a nézettséget díjazzák, így az udvarhelyi polgármester lett a sportág első embere öt évre. A székelyudvarhelyi csapat különben professzionális körülmények között készülhet. A főállású játékosoknak hetente hét-nyolc edzésük van, sokfős stáb teremt számukra ideális körülményeket. A negyedmillió eurós évi költségvetésbe még két brazil idegenlégiós is belefér: az örökmozgó Davi Costa a közönség kedvence, a labdazsonglőr Igor pedig a legfinyásabb szurkolókat is tapsra készteti. A keretben két helyi labdarúgó van, miközben a magyar válogatottból - az edzővel együtt - hatan itt futballoznak! Ilyen a profi élet. Déván egyetlen helyi játékos sincs a keretben, miközben három egykori udvarhelyi igazolt oda, és ott játszik a teljes román válogatott is. Elkezdődik a mérkőzés, és az első percekben tényleg román-magyar válogatott párharcot látunk. A dévai kispadon a román válogatott (magyar nemzetiségű) edzője ül, a pályára lépő öt játékos pedig a román válogatott első sora. Az udvarhelyieket a magyar kapitány, Kozma Mihály irányítja, a négy mezőnyjátékos pedig a magyar válogatott négy alapembere, miként a kapus is. A kétezres közönség lankadatlan biztatása meghozza az eredményt, már a második percben megszerzi a vezetést a hazai gárda. A dévaiak sem hagyják magukat, néha hosszú percekre kapujuk elé szegezik a székelyeket, de Balázs Zoltán kapus bravúrjainak köszönhetően nem tudnak egyenlíteni. A gyakori cserék miatt furcsa helyzetek adódnak: van olyan pillanata a mérkőzésnek, amikor a dévai színekben a pályán lévő öt játékosból három udvarhelyi, miközben a székely csapatot brazilok és anyaországi magyarok képviselik. Egy-nullával fordulnak a csapatok, de a második félidő az első forgatókönyve szerint indul, helyi lerohanás után már két gól a különbség. Aztán gólt szereznek a dévaiak is, újra nyílt lesz a mérkőzés, és pattanásig feszülnek az idegek. Jó látni, hogy a szurkolók is csak a mérkőzésre összpontosítanak, nem egymással vannak elfoglalva. Hazai részről zúg a „mindent bele!”, a dévaiak húszfős tábora sem emlegeti a bírók anyukáját vagy az erdélyi magyarok hontalanságát. (Ez nem mindenhol van így: egy hete Kolozsváron a hazai csapat ultrái legszívesebben kikergették volna a magyarokat az országból, miközben a kincses városban tanuló székely egyetemistáktól - akik olyan nagy számban mentek el a mérkőzésre, hogy létszámban-hangerőben lenyomták a helyieket - a csendőrség elvette a brazil és a magyar lobogókat. A mérkőzést különben a székelyek nyerték hatalmas fölénnyel. Négy perc van hátra a meccsből, a dévai edző, Jakab Zoltán mindent egy lapra tesz fel az egyenlítés érdekében, a kapust is mezőnyjátékosra cseréli. Valódi tűzijáték kezdődik az udvarhelyi kapu előtt, de a magyar válogatott kapusa bravúrt bravúrra halmoz, és amikor már ő is tehetetlen, a kapufa segít. Az izgalmaktól a nézők éveket öregednek, de a csapat kibírja a nyomást, és győz, négy pontra távolodva el a dévaiaktól. A csarnok felrobban, a brazilok is megilletődve hallgatják a székely himnuszt. A dévai tréner szerint az udvarhelyi kapus döntötte el a mérkőzést, és a szerencse is a helyieket segítette. Megkérdezem tőle, milyen érzés egykori csapata ellen játszani, de profihoz méltó módon válaszol: a székelyudvarhelyi közönség sportszerű, ez nem nehezítette meg a dolgát. Jó a viszonya régi együttesével, ezt az is bizonyítja, hogy egy hét múlva újra az udvarhelyi kispadon ül egy mérkőzés erejéig, ugyanis az első bajnoki cím megszerzésének ötödik évfordulóján nosztalgiamérkőzést szerveznek a régi csapattal. Kozma Mihálytól, a helyi edzőtől arról érdeklődöm, miért mondják a szakemberek Magyarországon azt, hogy az udvarhelyi légióskodás jót tett a nemzeti csapatnak. A válasz logikus: itt erős bajnokságban, profi körülmények között készülhetnek a játékosok, míg otthon mellékállásban űzik a sportot, és csak heti egy-két edzésre van idő. A mostani győzelmet annak tulajdonítja, hogy motiváltabbak voltak a dévaiaknál, lélekben erősebbek, és ilyen közönség előtt egyszerűen lehetetlen nem nyerni. Hagyjuk a csapatot ünnepelni, a helyi lányok a brazil fiúkkal fényképezkednek, néha egy-egy baráti puszi is elcsattan. Könnyen megeshet, hogy új kisebbség tűnik fel Romániában: néhány év, és a játszóterek környékén megjelennek a brazil góbék. “ ' ' 7 a szerző n00000T A hazaiak törzsszurkolói, a Székely Medvék hangorkánnal bátorítják csapatukat. Erős bajnokságban, profi körülmények között készülhetnek a játékosok SZÓLÓ Magyarok kivonulása -Id: Hanthy Kinga_________________________ ár-e a Feszty-körképért? Persze hogy kár. Ne egye meg a gomba, ne ázzon-fázzon, ne omoljon rá a körtető. Ki vigyázzon rá? A gazdája. És ki a gazdája? Az állam. Csakhogy nálunk az állam olyan gazda, amelyik szereti a dicsfényt, de hárítja a felelősséget. Ez utóbbit úgy oldja meg, hogy kimunkál olyan, az állami vagyon kezelésére irányuló társasági, működési formákat, amelyekre hivatkozva sikerrel hárítja át magáról a gazda feladatát, így megeshet, hogy a Feszty-körkép elvész a sok bába közt. Feszty Árpád két évig (1893-1894) festette a Magyarok bejövetelét, a 120 méter hosszú, 15 méter magas és 38 méter átmérőjű kört formázó panorámaképet. (Restaurálása a kilencvenes évek elején négy évig tartott. ) Gondoljuk el, a millennium idején, tévé és mozi nem lévén, mekkora élmény lehetett a látványosságra vágyó közönségnek egy körcsarnokban a hatalmas diaporáma. Szédítő! A körkép eredeti üvegkupolás épülete a mai Szépművészeti Múzeum helyén állt. A kép természetes megvilágítást kapott az épület üvegkupolájából. A fényt felfüggesztett vászonlamellákkal terelték a képre! Az ország Feszty képéért indult zarándoklatra. Ám a szenzációk ideje véges. Mikor az 1890-es évek végén a körkép visszaért a londoni világkiállításról, ideiglenes faépületbe került, a városligeti mutatványosbódék szomszédságába. Az ideiglenesség a második világháború végéig tartott, sőt egy gyújtóbombától súlyosan meg is sérült az alkotás. Negyvenöt nyarán ezért körképmentő egyesület alakult Budapesten, tagjai a megmaradt vásznat nyolc méter széles csíkokra darabolták, fahengerekre göngyölték és raktárakban tárolták. Lehet, hogy nem tették jól, de legalább jól akarták. Aztán hosszú csend. Erdei Ferenc 1970-ben kezdeményezte, hogy Ópusztaszeren, az első magyar országgyűlés helyén alakítsanak ki nemzeti emlékhelyet, és László Gyula azt javasolta, hogy a körképet a leendő emlékparkban állítsák fel. A pályázatnyertes lengyel restaurátorok 1991 őszén kezdtek munkához (2,7 millió dollár), az újjászületett körképet 1995. július 14-én avatták fel. És ismét megindult a zarándoklat. Az emberek látni akarták Feszty körképét. Az eltelt 12 évben több millióan nézték meg. A szenzáció ideje azonban ismét lejárt. A körképre egyre kevesebben kíváncsiak, tehát egyre kisebb a nemzeti park bevétele (gazdálkodjon maga, mondta egykor az állam), és most ebből a kevesebből kellene helyrehozni, ami az évtized alatt elromlott. Ilyenkor mindenki a másik zsebében kezd kotorászni. Miért kényszerít minket az állam arra, hogy kedvezményeket adjunk nyugdíjasnak, diáknak, mindenféle csoportnak, ha nem adja meg a kedvezmények ellenértékét? - így az egyik. Miért nem akkor gondolt a nemzeti emlékpark vezetése a felújításra, a karbantartásra, amikor még jól ment a kocsi? - így a másik. Most sürgősen 200 millió kellene, mert befolyik a víz, a szakértő gombásodási veszélyről ír, és a körkép rámehet a huzavonára. A kulturális minisztérium ígérgethet, de nincs pénze. Ami van, abból fizeti a Művészetek Palotája PPP-díját. Ezt is jól kitalálták. Nagyon igaz nálunk, hogy az állam rossz tulajdonos. Olyan országban élünk, amelyben ha valaki nagyon alkalmatlan, ha nagyon eltol valamit, akkor nagy végkielégítéssel felmentik, és magasabbra buktatják, nehogy több kárt csináljon. Felelősségre vonás nuku. Szegény Feszty Árpád, ha ezt látná, bizonyára megfestené bánatában a Magyarok kivonulását.