Magyar Nemzet, 2008. augusztus (71. évfolyam, 209-237. szám)
2008-08-30 / 237. szám
34Magyar Nemzet Magazin 2008. augusztus 30., szombat Vitéz Ferenc az egyszemélyes folyóiratról, a belső rend szabadságáról és az irodalmi jóslatokról Nézőpont Debrecen Csokonai óta Árkádia szinonimája - de vajon ismerjük-e, kik alakítják manapság a cívisváros szellemi arculatát? Vitéz Ferenc mindenképpen az imázsformálók között van. Volt már az év debreceni újságírója, közkedvelt tanáregyéniség, ontja a könyveket, képzőművészeti kiállítások megnyitójaként pedig alighanem országos csúcstartó. Ám van egy műfaj, amelyben a mai értelmiségi mezőnyben mindenképpen unikum: ő működteti az ország egyetlen egyszemélyes folyóiratát. ■ Csontos János__________________________ ég szinte nyomdameleg legújabb regénye, A táncosnő halála. Bulvárosnak tűnik a cím. A műfaji megjelölés meg misztikumra utal: metafizikus detektívregény... Mert valóban krimiről van szó, jóllehet sajátos karakterekkel. S ott lebeg végig a rejtély, amely nemcsak a felderítendő esetekre, egy gyilkosságra és egy szoborlopásra vonatkozik: a műalkotás létrehozásának titka feszíti a történetet. Metafizikus abban az értelemben, hogy nemcsak a bűntény megmagyarázhatatlan, hanem a megoldás is túllép a realitás határain. Épp ezért kiszámíthatatlan: csak a művészet logikája tudja értelmezni a kereteket. A főszereplő Medgyessy Ferenc Táncosnő című híres szobra, s akik az eltűnt szobor nyomába erednek, egyúttal a szobrászművész életével is megismerkednek. - Nyilván nem véletlenül időzítette a regény kiadását Debrecen egyik művészbüszkesége, Medgyessy Ferenc halálának ötvenedik évfordulójára. - Sőt maga a történet is a szobrász halálának ötvenedik évfordulóján, 2008. július végén kezdődik, hogy pontosan huszonnégy óra múlva megértsük a titkot. Évek óta terveztem, hogy a másik nagy debreceni alkotó, Holló László festőművész életregényének megírása után Medgyessynek is szánjak egy regényt. Hollóéhoz hasonlóan Medgyessy életművével is éveken keresztül foglalkoztam. A munkát természetesen megkönnyítette, hogy Debrecenben van az emlékmúzeuma, itt látható az életmű teljes keresztmetszete. - Bizonyára számolt azzal, hogy valakinek esetleg a Da Vinci-kód jut majd eszébe a művészet és a bűntény, illetve a misztikum összekapcsolásáról. - Olvastam Dan Brown könyvét, láttam a belőle készült filmet is, s nem szégyellem bevallani, hogy nekem mindkettő tetszett. Ha az említett könyv olvasóinak csupán egy százaléka kíváncsi a regényemre, akkor nem lesz baj. De félretéve a tréfát: tisztában vagyok azzal, hogy a műfaj nem új, s azzal is, hogy tulajdonképpen nincsenek új témák az irodalomban. De van új stílus, van új mondanivaló. A trükk minden bizonnyal eltanult: az olvasó jó értelemben vett csapdába esik, mert valóban leköti a nyomozás alakulása, miközben észre sem veszi, hogy 2008-ból visszacsöppent Medgyessy Ferenc korába, életébe és művészetébe. A különbség az, hogy a szobrásszal kapcsolatban minden adalék valós tény; az írói fantázia is csak annyit tett hozzá, hogy a művész karaktere semmiben ne sérüljön. Roppant érdekes volt számomra, hogy a regényt még a múlt év végén befejezvén, a jelenig zajló cselekményt előre ki kellett találnom. Mindenesetre a júniusi nyomdába adás előtt semmit nem kellett változtatnom rajta: az eltelt fél esztendő nem írta át a képzeletemet. December 31- én kezdtem el a Báránykönnyek című regényt is; ezt most folytatásokban közlöm. Az alapötlet, amelyet akkor kitaláltam, azóta megvalósult, s csak áprilisban derült rá fény. - Fényt derítene rá az olvasóink kedvéért is? - Az önkormányzatok titkosszolgálati megfigyelésére gondolok. Csak nehogy arra gyanakodjon valaki, hogy én voltam az ötletgazda! Az irodalom tehát, ha nem is alakítja a valóságot, a maga eszközeivel megsejtheti mindazt, ami történni fog... - Úgy tűnik, hogy első szépirodalmi kötetének megjelenése, 1991 óta két szakaszra válik szét a pályája. Az öröm alján című, posztmodern eszközöket is alkalmazó szerelmi históriája 2000-ben jelent meg. Ez a mostani mára negyedik regénye, holott verskötetei révén korábban inkább költőként tartották számon. Mi az oka a váltásnak? - író-olvasó találkozókon szoktam megfogalmazni, hogy a költészet többnyire az egyes szám első személyről szól, ellenben a próza, különösen a hosszú próza a többi emberről. Úgy látszik, harmincöt éves koromra érkeztem el abba a fázisba, hogy ne csak magammal foglalkozzam, hanem a mások sorsával is. Talán összefügg ez a váltás azzal is, hogy az ezredfordulóig dolgoztam aktív újságíróként, a cikkekben mindig mások ügyeit kellett istápolnom, míg saját magamra csak a líra erejéből futotta. Kétezerben hirtelen felszabadultam. Elkészítettem a doktori diszszertációmat, az addigi óraadóból főállású oktató lettem a főiskolán, s szabadon megválaszthattam, hogy kiről, miről és mikor írok. Új műfajokkal kísérletezhettem. A Holló-életregényben kipróbáltam az esszé és a cselekmény ötvözetét. Tavaly, hirtelen ötlettől vezérelve és a kínálkozó lehetőséget elfogadva, egy Tisza menti kis falu, Újszentmargita történetét helyeztem mai cselekménykeretbe. Azt hiszem, ráéreztem a próza finom ízharmóniáira. S 2006 végén régi vágyam megvalósításába kezdtem: egyszemélyes folyóiratot indítottam, amelynek minden írását minden műfajban én jegyzem. Sőt még a tördelést és a tipografizálást is én végzem: minden műveletet, egészen a digitalizálásig, így sok időt és sok pénzt lehet megtakarítani. - Az egyszemélyes folyóirat műfajában hirtelen most csak Németh László Tanúja, továbbá Bródy Sándor és Szabó Dezső kísérletei jutnak eszembe párhuzamként. Miközben manapság mind több helyről hallani a keserű panaszt, hogy folyóiratok mennek tönkre támogatás hiányában. - Az volt a célom, hogy ne fizessek rá - s ezt a feleségem is kikötötte. Azt nem bánta, hogy napi négy órát rendre a folyóirattal töltök, nem pedig elkocsmázom az időt. Ebben azért az is segített, hogy végre hagytam, hogy az Isten újra rám találjon, s engedtem, hogy segítsen. Meg szokták kérdezni, hogy a napi munka, a temérdek kiállításmegnyitó, tárlatvezetés, költői est, előadás, illetve a család, a két kislányom mellett hogyan futja az írásra. Senkitől nem veszem el az időt, még magamtól sem. Csakis a televíziótól. Este kilenckor általában már alszom. Éjfélig az órák duplán számítanak, reggel négykor kezdem a munkát. Ha nincs hivatalos elfoglaltságom vagy sürgős írnivalóm, délután négy után, ha tehetem, a családdal szeretek lenni. Tulajdonképpen szinte mindenhez van valamilyen személyes közöm, amivel foglalkozom, nemcsak fizikai, hanem lelki és szellemi értelemben is. Tehát ez nagyszerű játék, a szó legkomolyabb értelmében. Huizingánál nem lehet jobban megfogalmazni. Vitéz Ferenc főiskolai docens, költő és művészeti író 1965-ben született Kisvárdán. A júniusban a 15. számot megért Nézőpont című egyszemélyes irodalmi, kulturális és művészeti folyóirat szerzője, szerkesztője, kiadója. Magyar-francia szakos tanári diplomája van, újságíróskodott Debrecenben, néprajzból és kulturális antropológiából doktorált. A Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola Kommunikáció- és Médiatudományi Intézetében tanít, a Mediárium című szakfolyóirat alapító szerkesztője. Hat főiskolai tankönyv mellett eddig négy regénye, kilenc esszékönyve, hét verseskötete és egy novellagyűjteménye jelent meg, hogy minden értelmes emberi önkifejezés és közösségi szerveződés alapja a játék. - Még nem kaptam választ a folyóirat megjelentetésének anyagi kondícióit firtató kérdésre. Ez már csak azért sem érdektelen, mert a hétszáz példányban az utóbbi időben már 176 oldalon megjelenő folyóirat ingyenes terjesztésű. Adományokból és szponzori, illetve pályázati támogatásokból tudom fedezni a nyomdaköltséget. Nagyon sok, a vállalkozást üdvözlő segítőre találtam, kezdve a nyomdai és kötészeti, baráti árengedményektől, folytatva a művészetbarátok segítőkészségén át egészen a szellemi támogatókig. Nem kell szerkesztőséget fenntartanom, nem kell munkatársakat fizetnem. A tördelés, szerkesztés és vizuális tervezés költségeit is megtakarítom. A támogatóim postázzák, továbbítják a folyóiratot, illetve ha kell, személyesen adom át. Messzebbről is eljönnek érte. Sokan mondják, hogy ezt a napi négy órát, folyamatosan a kéthavi megjelenésre koncentrálva, akár pénzkeresetre is fordíthatnám. De mindenkinek elmondom, hogy bár pénzt nem keresek a folyóirattal, én vagyok a legnagyobb kedvezményezettje saját ötletemnek. Hiszen állandóan és nagyon sokat tanulok: mesterséget, ismereteket, szemléletet. Biztosan lesz olyan idő, amikor ezek akár pénzre is átválthatók lesznek, de amíg tudok könyveket és újságot vásárolni, amíg rendes ruhában járnak a gyermekeink, és tulajdonképpen mindent meg tudunk venni, ami az egészségükre válik, addig nem panaszkodom, s a magam részéről nem is vágyom többre. Ott lebeg a szemem előtt Bródy Sándor Fehér Könyvének, Németh László Tanújának a példája, s egyre jobban bebizonyosodik, hogy a Néző-Pont valós hiányt tölt be. A régióban minden bizonnyal, de ha a távolabbi, sőt esetenként a fővárosi vagy a dunántúli érdeklődésre gondolok, azt kell mondanom, hogy lassan, de biztosan terjed. Kulturális, művészeti és szellemi örökségőrzést vállaltam, s új értékek felfedezését, bemutatását. Olyanokét is, amelyekről valamilyen buta és önző érdek miatt a hivatalosságok nem akarnak vagy nem szeretnek tudomást venni. A kirekesztő irodalmi és művészeti klikkek ellenpontjaként érthető nyelvű összekötő kapocs tud lenni e folyóirat a közönség és az alkotók között. - Az ilyesfajta kezdeményezésekre szokták rásütni a bélyeget, hogy provinciális. - Süssék rá, ha ettől boldogabbak lesznek. Az biztos, hogy én nem leszek boldogtalanabb. Azt is észrevettem közben magamon, s ezt egyfajta jellemfejlődésnek is lehetne nevezni, hogy egyre jobban örülök mások sikereinek. A sikereket pedig nem a szlogenek vagy a hirdetések szintjén kell megélni, hanem belülről fakadó módon. Persze hazudnék magamnak, ha nem számolnék azzal, hogy ez a folyóirat már sokat segít az értékrendet helyreigazítani vágyó egyensúlyozásban. Amolyan csodabogár jellegnél fogva mások írásait nem közlöm ugyan, de nagyon szívesen írok a hozzám eljuttatott teljesítményekről. Mindenkiben fel lehet fedezni valamilyen értéket, s én igyekszem a jóra, a pozitívra koncentrálni. Nálam csak a blöff és a másolat nem jöhet számításba. - Nem valamiféle elefántcsonttorony ez? - Az sem téved, aki erre gondol. Az elefántcsont igen kemény anyag, kívülről nehezen sérthető, a karcolások csak díszítik. A toronyból pedig messzire el lehet látni. Figyelmeztetni lehet az onnan küldött fénnyel másokat is a veszélyre. És csak a torony magasából látszik, hogy az úgynevezett elitizálás válik igazán provinciálissá, amolyan megélhetési kivagyisággá. Egyébként a folyóirat egyik, immár állandó rovata a Toronynapló, s ez konkrétan is utal Montaigne-re. - Az írói publicisztikának oktatói munkájában is kiemelt helye van. Saját tankönyveiből tanít sajtó- és publicisztikatörténetet. Monográfiákat, esztétikatankönyvet írt. Szükség volt ezekre, vagy csak belső szükségből születtek? - Mindkettő igaz. A Kölcsey-főiskola kommunikáció és média szakosai az írott és elektronikus sajtó anyagát is javarészt az oktatók által írt könyvekből, itt szerkesztett szöveggyűjteményekből sajátítják el. Nem árt, ha az oktató tudja, hogy mit tanít, mit akar, mit tart fontosnak, milyen szemléletet kíván formálni. S nálunk a református főiskolai jellegből fakadóan meghatározó alap a keresztyén és nemzeti szellemiség. Másrészt a szépíró publicisták életműve Jókaitól Márai Sándorig nagyrészt ismeretlen, részben feltáratlan. Ezért írtam meg Móricz Zsigmond és Móra Ferenc újságírói tevékenységének monográfiáját, s ezért dolgozom most a hasonló szellemű Krúdy Gyula-könyvön. S van még egy előnyük a diákjainknak: a televíziós és rádiós újságírást, az írott sajtót, annak nyomtatott és online változatát saját élő műhelyeinkben gyakorolhatják. A Lícium médiaportál tavaly különdíjas lett az oktatási kategóriában. - A sok szolgálat közepette nem maradnak el szép lassan a versek? - Szó sincs róla. Két éve folyamatosan közlöm a folyóiratban a verseimet. Ha kérnek, adok más folyóiratoknak, antológiáknak is. Új színekkel is gyarapodtam: feltűntek a gyerekversek. Ősszel ezekből is összeáll egy kötet. Soha nem gondoltam volna, hogy a függetlenség valóban ilyen nagy alkotói szabadságot adhat. Ám a függetlenségnek is van egy alapfeltétele: hogy rend legyen bennünk. A szabadság nem a szabadelvűségből, hanem a belső rendből fakad. F O T G : A N D I C S A R P A D Vitéz Ferenc: Csak a torony magasából látszik, hogy az elitizálás válik igazán provinciálissá