Magyar Nemzet, 2008. augusztus (71. évfolyam, 209-237. szám)

2008-08-30 / 237. szám

34Magyar Nemzet Magazin 2008. augusztus 30., szombat Vitéz Ferenc az egyszemélyes folyóiratról, a belső­ rend szabadságáról és az irodalmi jóslatokról Nézőpont Debrecen Csokonai óta Árkádia szinonimája - de vajon ismerjük-e, kik alakítják manapság a cívisváros szellemi arculatát? Vitéz Ferenc mindenképpen az imázsformálók között van. Volt már az év debreceni újságírója, közkedvelt tanáregyéniség, ontja a könyveket, képzőművészeti kiállítások megnyitójaként pedig alighanem országos csúcstartó. Ám van egy műfaj, amelyben a mai értelmiségi mezőnyben mindenképpen unikum: ő működteti az ország egyetlen egyszemélyes folyóiratát. ■ Csontos János___­_______________________­ ég szinte nyomda­meleg legújabb regé­nye, A táncosnő ha­lála. Bulvárosnak tűnik a cím. A mű­faji megjelölés meg misztikumra utal: metafizikus detek­­tívregény...­­ Mert valóban krimiről van szó, jóllehet sajátos karakterekkel. S ott lebeg végig a rejtély, amely nemcsak a felderítendő esetekre, egy gyilkosságra és egy szoborlopásra vo­natkozik: a műalkotás létrehozásának titka feszíti a történetet. Metafizikus abban az értelemben, hogy nemcsak a bűntény megmagyarázhatatlan, hanem a megoldás is túllép a realitás határain. Épp ezért kiszá­míthatatlan: csak a művészet logikája tudja értelmez­ni a kereteket. A főszereplő Medgyessy Ferenc Tán­cosnő című híres szobra, s akik az eltűnt szobor nyo­mába erednek, egyúttal a szobrászművész életével is megismerkednek. - Nyilván nem véletlenül időzítette a regény kiadá­sát Debrecen egyik művészbüszkesége, Medgyessy Fe­renc halálának ötvenedik évfordulójára. - Sőt maga a történet is a szobrász halálának ötve­nedik évfordulóján, 2008. július végén kezdődik, hogy pontosan huszonnégy óra múlva megértsük a titkot. Évek óta terveztem, hogy a másik nagy debre­ceni alkotó, Holló László festőművész életregényének megírása után Medgyessynek is szánjak egy regényt. Hollóéhoz hasonlóan Medgyessy életművével is éve­ken keresztül foglalkoztam. A munkát természetesen megkönnyítette, hogy Debrecenben van az emlékmú­zeuma, itt látható az életmű teljes keresztmetszete. - Bizonyára számolt azzal, hogy valakinek esetleg a Da Vinci-kód jut majd eszébe a művészet és a bűn­tény, illetve a misztikum összekapcsolásáról. - Olvastam Dan Brown könyvét, láttam a belőle készült filmet is, s nem szégyellem bevallani, hogy nekem mindkettő tetszett. Ha az említett könyv ol­vasóinak csupán egy százaléka kíváncsi a regényem­re, akkor nem lesz baj. De félretéve a tréfát: tisztában vagyok azzal, hogy a műfaj nem új, s azzal is, hogy tulajdonképpen nincsenek új témák az irodalomban. De van új stílus, van új mondanivaló. A trükk min­den bizonnyal eltanult: az olvasó jó értelemben vett csapdába esik, mert valóban leköti a nyomozás ala­kulása, miközben észre sem veszi, hogy 2008-ból visszacsöppent Medgyessy Ferenc korába, életébe és művészetébe. A különbség az, hogy a szobrásszal kapcsolatban minden adalék valós tény; az írói fan­tázia is csak annyit tett hozzá, hogy a művész karak­tere semmiben ne sérüljön. Roppant érdekes volt számomra, hogy a regényt még a múlt év végén befe­jezvén, a jelenig zajló cselekményt előre ki kellett ta­lálnom. Mindenesetre a júniusi nyomdába adás előtt semmit nem kellett változtatnom rajta: az eltelt fél esztendő nem írta át a képzeletemet. December 31- én kezdtem el a Báránykönnyek című regényt is; ezt most folytatásokban közlöm. Az alapötlet, amelyet akkor kitaláltam, azóta megvalósult, s csak április­ban derült rá fény. - Fényt derítene rá az olvasóink kedvéért is? - Az önkormányzatok titkosszolgálati megfigyelé­sére gondolok. Csak nehogy arra gyanakodjon valaki, hogy én voltam az ötletgazda! Az irodalom tehát, ha nem is alakítja a valóságot, a maga eszközeivel meg­sejtheti mindazt, ami történni fog... - Úgy tűnik, hogy első szépirodalmi kötetének meg­jelenése, 1991 óta két szakaszra válik szét a pályája. Az öröm alján című, posztmodern eszközöket is alkal­mazó szerelmi históriája 2000-ben jelent meg. Ez a mostani mára negyedik regénye, holott verskötetei ré­vén korábban inkább költőként tartották számon. Mi az oka a váltásnak? - író-olvasó találkozókon szoktam megfogalmaz­ni, hogy a költészet többnyire az egyes szám első sze­mélyről szól, ellenben a próza, különösen a hosszú próza a többi emberről. Úgy látszik, harmincöt éves koromra érkeztem el abba a fázisba, hogy ne csak magammal foglalkozzam, hanem a mások sorsával is. Talán összefügg ez a váltás azzal is, hogy az ezred­fordulóig dolgoztam aktív újságíróként, a cikkekben mindig mások ügyeit kellett istápolnom, míg saját magamra csak a líra erejéből futotta. Kétezerben hir­telen felszabadultam. Elkészítettem a doktori disz­­szertációmat, az addigi óraadóból főállású oktató let­tem a főiskolán, s szabadon megválaszthattam, hogy kiről, miről és mikor írok. Új műfajokkal kísérletez­hettem. A Holló-életregényben kipróbáltam az esszé és a cselekmény ötvözetét. Tavaly, hirtelen ötlettől vezérelve és a kínálkozó lehetőséget elfogadva, egy Tisza menti kis falu, Újszentmargita történetét he­lyeztem mai cselekménykeretbe. Azt hiszem, ráérez­­tem a próza finom ízharmóniáira. S 2006 végén régi vágyam megvalósításába kezdtem: egyszemélyes fo­lyóiratot indítottam, amelynek minden írását min­den műfajban én jegyzem. Sőt még a tördelést és a ti­­pografizálást is én végzem: minden műveletet, egé­szen a digitalizálásig, így sok időt és sok pénzt lehet megtakarítani. - Az egyszemélyes folyóirat műfajában hirtelen most csak Németh László Tanúja, továbbá Bródy Sán­dor és Szabó Dezső kísérletei jutnak eszembe párhu­zamként. Miközben manapság mind több helyről hal­lani a keserű panaszt, hogy folyóiratok mennek tönkre támogatás hiányában. - Az volt a célom, hogy ne fizessek rá - s ezt a fe­leségem is kikötötte. Azt nem bánta, hogy napi négy órát rendre a folyóirattal töltök, nem pedig el­­kocsmázom az időt. Ebben azért az is segített, hogy végre hagytam, hogy az Isten újra rám találjon, s engedtem, hogy segítsen. Meg szokták kérdezni, hogy a napi munka, a temérdek kiállításmegnyitó, tárlatvezetés, költői est, előadás, illetve a család, a két kislányom mellett hogyan futja az írásra. Senki­től nem veszem el az időt, még magamtól sem. Csakis a televíziótól. Este kilenckor általában már alszom. Éjfélig az órák duplán számítanak, reggel négykor kezdem a munkát. Ha nincs hivatalos el­foglaltságom vagy sürgős írnivalóm, délután négy után, ha tehetem, a családdal szeretek lenni. Tulaj­donképpen szinte mindenhez van valamilyen sze­mélyes közöm, amivel foglalkozom, nemcsak fizi­kai, hanem lelki és szellemi értelemben is. Tehát ez nagyszerű játék, a szó legkomolyabb értelmében. Huizingánál nem lehet jobban megfogalmazni. Vitéz Ferenc főiskolai docens, költő és művészeti író 1965-ben született Kisvárdán. A június­ban a 15. számot megért Nézőpont című egyszemélyes irodalmi, kulturális és művé­szeti folyóirat szerzője, szerkesztője, kiadó­ja. Magyar-francia szakos tanári diplomája van, újságíróskodott Debrecenben, nép­rajzból és kulturális antropológiából dokto­rált. A Kölcsey Ferenc Református Tanító­képző Főiskola Kommunikáció- és Média­tudományi Intézetében tanít, a Mediárium című szakfolyóirat alapító szerkesztője. Hat főiskolai tankönyv mellett eddig négy regé­nye, kilenc esszékönyve, hét verseskötete és egy novellagyűjteménye jelent meg, hogy minden értelmes emberi önkifejezés és közös­ségi szerveződés alapja a játék. - Még nem kaptam választ a folyóirat megjelente­tésének anyagi kondícióit firtató kérdésre.­­ Ez már csak azért sem érdektelen, mert a hétszáz példányban az utóbbi időben már 176 oldalon megje­lenő folyóirat ingyenes terjesztésű. Adományokból és szponzori, illetve pályázati támogatásokból tudom fe­dezni a nyomdaköltséget. Nagyon sok, a vállalkozást üdvözlő segítőre találtam, kezdve a nyomdai és köté­szeti, baráti árengedményektől, folytatva a művészet­­barátok segítőkészségén át egészen a szellemi támo­gatókig. Nem kell szerkesztőséget fenntartanom, nem kell munkatársakat fizetnem. A tördelés, szerkesztés és vizuális tervezés költségeit is megtakarítom. A tá­mogatóim postázzák, továbbítják a folyóiratot, illetve ha kell, személyesen adom át. Messzebbről is eljönnek érte. Sokan mondják, hogy ezt a napi négy órát, folya­matosan a kéthavi megjelenésre koncentrálva, akár pénzkeresetre is fordíthatnám. De mindenkinek el­mondom, hogy bár pénzt nem keresek a folyóirattal, én vagyok a legnagyobb kedvezményezettje saját ötle­temnek. Hiszen állandóan és nagyon sokat tanulok: mesterséget, ismereteket, szemléletet. Biztosan lesz olyan idő, amikor ezek akár pénzre is átválthatók lesz­nek, de amíg tudok könyveket és újságot vásárolni, amíg rendes ruhában járnak a gyermekeink, és tulaj­donképpen mindent meg tudunk venni, ami az egész­ségükre válik, addig nem panaszkodom, s a magam részéről nem is vágyom többre. Ott lebeg a szemem előtt Bródy Sándor Fehér Könyvének, Németh László Tanújának a példája, s egyre jobban bebizonyosodik, hogy a Néző-Pont valós hiányt tölt be. A régióban minden bizonnyal, de ha a távolabbi, sőt esetenként a fővárosi vagy a dunántúli érdeklődésre gondolok, azt kell mondanom, hogy lassan, de biztosan terjed. Kul­turális, művészeti és szellemi örökségőrzést vállaltam, s új értékek felfedezését, bemutatását. Olyanokét is, amelyekről valamilyen buta és önző érdek miatt a hi­vatalosságok nem akarnak vagy nem szeretnek tudo­mást venni. A kirekesztő irodalmi és művészeti klik­kek ellenpontjaként érthető nyelvű összekötő kapocs tud lenni e folyóirat a közönség és az alkotók között. - Az ilyesfajta kezdeményezésekre szokták rásütni a bélyeget, hogy provinciális. - Süssék rá, ha ettől boldogabbak lesznek. Az biz­tos, hogy én nem leszek boldogtalanabb. Azt is észre­vettem közben magamon, s ezt egyfajta jellemfejlő­désnek is lehetne nevezni, hogy egyre jobban örülök mások sikereinek. A sikereket pedig nem a szlogenek vagy a hirdetések szintjén kell megélni, hanem belül­ről fakadó módon. Persze hazudnék magamnak, ha nem számolnék azzal, hogy ez a folyóirat már sokat segít az értékrendet helyreigazítani vágyó egyensú­lyozásban. Amolyan csodabogár jellegnél fogva má­sok írásait nem közlöm ugyan, de nagyon szívesen írok a hozzám eljuttatott teljesítményekről. Minden­kiben fel lehet fedezni valamilyen értéket, s én igyek­szem a jóra, a pozitívra koncentrálni. Nálam csak a blöff és a másolat nem jöhet számításba. - Nem valamiféle elefántcsonttorony ez? - Az sem téved, aki erre gondol. Az elefántcsont igen kemény anyag, kívülről nehezen sérthető, a karcolások csak díszítik. A toronyból pedig messzi­re el lehet látni. Figyelmeztetni lehet az onnan kül­dött fénnyel másokat is a veszélyre. És csak a torony magasából látszik, hogy az úgynevezett elitizálás vá­lik igazán provinciálissá, amolyan megélhetési kiva­gyisággá. Egyébként a folyóirat egyik, immár állan­dó rovata a Toronynapló, s ez konkrétan is utal Montaigne-re. - Az írói publicisztikának oktatói munkájában is kiemelt helye van. Saját tankönyveiből tanít sajtó- és publicisztikatörténetet. Monográfiákat, esztétikatan­könyvet írt. Szükség volt ezekre, vagy csak belső szük­ségből születtek? - Mindkettő igaz. A Kölcsey-főiskola kommuni­káció és média szakosai az írott és elektronikus sajtó anyagát is javarészt az oktatók által írt könyvekből, itt szerkesztett szöveggyűjteményekből sajátítják el. Nem árt, ha az oktató tudja, hogy mit tanít, mit akar, mit tart fontosnak, milyen szemléletet kíván formál­ni. S nálunk a református főiskolai jellegből faka­dóan meghatározó alap a keresztyén és nemzeti szel­lemiség. Másrészt a szépíró publicisták életműve Jó­kaitól Márai Sándorig nagyrészt ismeretlen, részben feltáratlan. Ezért írtam meg Móricz Zsigmond és Mó­ra Ferenc újságírói tevékenységének monográfiáját, s ezért dolgozom most a hasonló szellemű Krúdy Gyula-könyvön. S van még egy előnyük a diákjaink­nak: a televíziós és rádiós újságírást, az írott sajtót, annak nyomtatott és on­line változatát saját élő mű­helyeinkben gyakorolhatják. A Lícium médiaportál tavaly különdíjas lett az oktatási kategóriában. - A sok szolgálat közepette nem maradnak el szép lassan a versek? - Szó sincs róla. Két éve folyamatosan közlöm a folyóiratban a verseimet. Ha kérnek, adok más fo­lyóiratoknak, antológiáknak is. Új színekkel is gya­rapodtam: feltűntek a gyerekversek. Ősszel ezekből is összeáll egy kötet. Soha nem gondoltam volna, hogy a függetlenség valóban ilyen nagy alkotói sza­badságot adhat. Ám a függetlenségnek is van egy alapfeltétele: hogy rend legyen bennünk. A szabad­ság nem a szabadelvűségből, hanem a belső rendből fakad.­ ­ F O T G : A N D I C S A R P A D Vitéz Ferenc: Csak a torony magasából látszik, hogy az elitizálás válik igazán provinciálissá

Next