Magyar Nemzet, 2008. október (71. évfolyam, 269-298. szám)

2008-10-04 / 272. szám

24 Magazin 2008. október 4., szombat Harckocsis ámokfutás a 4-es főúton: egy elhallgatott incidens története Vonalak Harminc évvel ezelőtt egy szovjet katona átszáguldott a fél országon kétéltű páncélosával. A Soltvadkert melletti Bocsa laktanyájából tört ki, majd az autósokat letaszítva végigrobogott a négyes úton, bejutott Debrecen belvárosába, ott megfordult, aztán a Hortobágy felé vette az irányt, és a Keleti-főcsatornánál belehajtott nyolc kerékpárversenyzőbe. Túlélőkkel és szemtanúkkal próbáltuk felidézni az akkor majdnem teljesen elhallgatott ámokfutás részleteit. B­arga Attil­a_______________________________________L­ ászló Sándort aznap kedvenc ételével, paprikás csir­kével várták otthon. De már nem tért haza. A kerék­páros az olimpiai keret tagjaként a közelgő sze­ged-szabadkai felszabadulási emlékversenyre ké­szült, amikor egy kétéltű harci járművel, gumikerekű tankkal elgázolta a részeg szovjet katona. Tizennyolc éves volt.­­ Fél nyolckor indultunk Debrecenből. Nem fog­laltunk el sokat a sávból, mert nem takarásban, ol­dalszélre felkészülve, hanem a hátszelet kihasználva libasorban haladtunk. A Keleti-főcsatorna felhajtójánál hallottuk, hogy közeledik egy hangos jármű. Annak idején nem volt szokatlan az utakon a szovjet harckocsi vagy tank, így nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget neki. Mikor utolért bennünket, lendületes előzésbe kezdett, de a kanyar­ban meglátta, hogy szemből jön egy sötétkék Zsiguli. Inkább bennünket választott. Én voltam leghátul, engem ütött el először. Szaltóztam a bicik­livel, és bevágódtam az árokba - eleveníti fel a történteket Korhán László, aki akkor tizenöt éves volt. Ma fogtechnikus, egy debreceni támogató ala­pítvány vezető szociálpedagógusa. Szakértők megállapították: ahogy a harckocsi, a gumikerekű páncélos a fiúk közé hajtott, egy-két másodpercig maradt a biciklisek sorában, és így ütötte el a hátsó négy embert, majd az első négyet kikerülte. - Az előttem kerekező Máté Béla a jármű alá esett, s átment felette a harminctonnás szörnyeteg. Aznap volt tizennégy éves. Hátulról a harma­dik Mányi Gabi volt, sorozatos borda- és kulcscsonttörést szenvedett, in­tenzív osztályon ápolták hetekig, ugyanis egy törött borda átszúrta a tüde­jét. Összeforrás után rövidebb lett a kulcscsontja, nem ült kerékpárra so­ha többet. A szakértők szerint meghalt társunknak, László Sanyinak át­ment a derekán a jármű - ismerteti a baleset körülményeit az egykori sportoló. A harckocsi vezetője - két tiszttel a fedélzeten - gyorsított és elmene­kült. A fölöttesek még a debreceni Árpád téren ugrottak fel a harckocsira, s köpenyükkel megpróbálták eltakarni a kémlelőnyílást, hogy így késztes­sék megállásra az ittas katonát, de az a periszkópon keresztül figyelte az utat, a tisztek pedig belátva, hogy az ámokfutó így még több kárt okozhat, újra szabaddá tették számára a kémlelő­ nyitást. Elgázolásukat követően a kék Zsigulival közlekedő férfi megállt, pró­bált segíteni. Rövidesen újabb autók érkeztek, de akkor még nem volt mo­biltelefon, így a mentőknek a Kadarcsi csárdából telefonált valaki, s az negyven perc múlva ért a helyszínre. László Sándor élete nem ezen múlott, ő az ütközéskor azonnal meghalt. A zsigulis és a nyolc kerékpáros előtt kismotoron haladó edző az autó­val üldözni kezdte a harcjárművet, de nyomát sem találták. Ennek oka ké­sőbb lett viágos: a páncélozott, de gumikerekű jármű közúton 110-120 kilométeres sebességgel is képes haladni. A szökött katonának Leninvá­­rosban (ma Tiszaújváros) tankokkal állták el az útját, s járművére heli­kopterről ledobtak egy speciális tankfogó hálót, így megállásra, megadás­ra kényszerítették. - Az ember úgy gondolná, hogy a helyszínen agyonlőtték. S ezt a deb­receniek nagy része így is tudja - vetem fel Korhán Lászlónak. - Sok legenda született, elsőként az, hogy egyik tiszt elővette az oldal­fegyverét, és a helyszínen agyonlőtte a katonát. Nos, ebből egy szó sem igaz - mondja az egykori versenyző. - December elején a Budapesti Kato­nai Ügyészségre hívtak bennünket a vádirat ismertetésére. Az egyesület delegált vezetőjével, edzőnkkel voltunk ott. Betekinthettünk a vaskos, ké­pekkel illusztrált dossziéba is. A katona Bócsáról indulva a záhony-csapi határátkelőn át Munkácsra akart eljutni. A szembesítéskor megkérdezték tőle a jelenlétünkben, hogy mit akart csinálni, hová ment. Annyit vála­szolt, hogy „damoj mama”. Rabruhás, enyhén közép-ázsiai vonású, zavart viselkedésű fiú volt. Tizennégy-tizennyolc év közöttiek voltak a tankkal elgázoltak. Hogyan dolgozták fel a tragédiát, miként alakult további életük? Korhán László rövidlátóként mínusz ötdioptriás szemüveget hordott, amely a helyszínen összetört, így minden tompává, homályossá vált szá­mára. Évekig kísértette a baleset, ezekre a félelmekre vezeti vissza későb­bi konfliktusait az autósokkal. - Úgy gondolom, egyik utóhatás az volt, hogy a közúton sportolva a legkisebb jelre, hogy elgázolhatnak bennünket, agresszívak lettünk - mondja. - Többször keveredtünk konfliktusba. Ha túl közel jöttek hozzájuk, szitkozódtak, s egyszer garázdaság miatt eljártak ellenük, pénzbüntetést is kaptak. Beszámol olyan esetről, hogy egy autós a könyökét súrolta, mire szidalmazni kezdték. A sofőr tovább­hajtott, de később be akart fordulni valahova, ám a szembejövő forgalom miatt nem tudott, így utolérték, megkocogtatták a kocsi oldalát, s leköp­­dösték a karosszériát. Az autós erre felbő­gette a motort, s közéjük hajtott. - Nem állíthatom, hogy el akart ütni bennünket, de végül is ezt nem tudhattuk - mondja Korhán László. Szétrebbentek a biciklikkel, mire az autó továbbhajtott, de később megállt, és a sofőr vasvillával a kezében lé­pett ki eléjük az útra. A harckocsis tragédia után fél évvel Bálla Viktor sporttársukat is halálos közúti baleset érte, egy velük egykorú fiatalember ütötte el motorral. - Ez a két tragédia, a harckocsis baleset s Viktor halála nagyon mély nyomot hagyott bennünk. Ha a fent említett férfi nem zárkózik be az au­tójába, még jobban megvertük volna. Máskor egy fuvaros vágott elénk, s leszorított bennünket az útról. Szóváltást követően leszállt a bakról, s összeverekedtünk. Ha nincs a baleset, nem váltunk volna ilyenné - szö­gezi le. Máté Béla úgy érezte a tankos baleset után, mintha másodszor szüle­tett volna meg. - Arccal a föld felé estem le, s csak azt éreztem, hogy valami elmegy fe­lettem, később meghallottam a jajgatást, kiáltozást - idézi fel a történteket a ma egy debreceni gyógyszergyárban raktárosként dolgozó férfi. - Akkor még nem volt divat pszichológushoz járni, viszont a kerékpáros sportolók közössége összetartó csapat volt, s a tragédiát követően még inkább össze­­kovácsolódtunk - teszi hozzá. Mányi Gábor csak elmondásból ismeri a történteket, neki ugyanis az a nap kiesett az emlékezetéből súlyos balesete miatt. Mivel rajta is átment a tank, többszörös bordatörést szenvedett, bordacsontja a tüdejét is átszúr­ta. Agyrázkódása is volt, életveszélyes állapotban feküdt a kórházban. Többet nem versenyezhetett, így jól jött neki a felkérés a sportiskolától, hogy legyen edző. Nem annyira a maga sorsának az alakulása, hanem a barátja, csapattársa, Sanyika halála törte meg. Ma egy kereskedelmi társa­ság területi képviselője. Rendkívül tehetséges sportoló pályafutása ért véget akkor, 1978. szeptem­ber 10-én szörnyű módon. László Sándor akkoriban a legjobb debreceni kerékpárosnak számított. Halála előtt nem sokkal a Debreceni Vasutas Sport Club (DVSC) versenyzőjeként megnyerte a csehszlovák körver­senyt, a moszkvai nagydíjat s a jugoszláv körversenyt. Másnap elterjedt a debreceniek körében, hogy egy szökött orosz katona elgázolt fiatal gyere­keket, így a helyiek kizavarták az orosz vásárlókat az Árpád téri ABC-ból. A belügyi szervek vélhetően igyekeztek eltussolni a történteket, nehogy politikai ügy legyen belőlük. A tragédia vasárnap reggel történt, de a hét­fői Hajdú-Bihari Naplóban egy szó sem esett róla. Kedden megjelent egy hír arról, hogy László Sándor „edzés közben történt tragikus balesetben meghalt”, a szerdai rendőrségi közlemény viszont már arról is beszámolt, hogy a balesetet egy „alakulatát engedély nélkül elhagyó szovjet sorkatona okozta”, „akinek elfogására az illetékes rendőri és szovjet katonai szervek a szükséges intézkedéseket megtették, néhány óra múlva elfogták és őri­zetbe vették”. A haláleset a család tragédiáján túl nagy törést jelentett Debrecen ke­rékpársportjában is, a történtek miatt a DVSC-nél kerékpárosedzőként dolgozó Kaszab Gyula és a debreceni sportiskolánál dolgozó Bujdosó Zsig­­mond is abbahagyta a munkát. Korhán László hangsúlyozta, hogy az eljá­rás és a későbbi kárpótlás során a szovjet katonai parancsnokság tagjai végtelenül korrekten viselkedtek velük, túlélőkkel szemben. A pártbizott­ság a szovjet katonai parancsnoksággal a háta mögött igen kézenfekvő módon próbálta kárpótolni a versenyzőket és az egyesületet: a négy össze­tört kerékpár helyett beszereztek négy vadonatúj, az NSZK-ból hozott Gudereight kerékpárt a világban akkor legjobbnak tartott Campagnolo­­alkatrészekkel felszerelve. - Borzasztóan vágyott csodakerékpár volt, de nagyon bántott bennün­ket, hogy mi miatt kaptuk, s bűntudattal ültünk fel rá. Könnyebbek voltak, mint a régiek, s kimondottan versenybiciklihez szánt kerekük volt. Egé­szen pontosan emlékszem, darabjuk 54 ezer forintba került volt, s ez 1978-ban igen nagy összeget jelentett. Akkor ezek a biciklik a magyar ke­rékpársport legjobb kerékpárjainak számítottak. Azonnal megugrott a tel­jesítményünk, későbbi nagy sikereinket ezekkel a kerékpárokkal értük el - ismeri el a férfi. Az egykori sportolók tudomása szerint a sportegyesület egymillió fo­rint nevelési támogatást is kapott a magyar pártszervektől. László Sándor szülei, Sanyi bácsi és Aranka néni ma is ott laknak, ahol a tragédia napján. Harminc év után is szinte érintetlen a fiuk szobája. A fa­lon nagy portréfelvétel vastag gyászszalaggal. Nagy dobozban tárolják a sok érmet. Azt mondják, a gyermek a szemük fénye volt. László Sándor kerékpárversenyző tizennyolc évesen halt meg. Áthaj­tott rajta tankjával a szovjet katona A debreceni sportélet reménységeként (baloldalt) megnyerte a csehszlovák körversenyt és a moszkvai nagydíjat is

Next