Magyar Nemzet, 2009. április (72. évfolyam, 90-118. szám)

2009-04-11 / 100. szám

Mapi Nemzet Magazin 2009. április 11., szombat A szerző egyetemi docens I­­ .11. I­ ­Kiss K Á R 0 I. Y­ lőrehaladásával egyre félelme­tesebben bontakozik ki a vál­ság fő velejárója, a munkanél­küliség. Amerikában a recesz­­szió kezdete óta 4,4 millió munkahely szűnt meg. A 8,1 százalékos munkanélküliségi ráta becslések szerint 2010- ben tíz százalék fölé emelke­dik. Az Európai Unióban - mi­vel a válság itt még fáziskésésben van, s a munkahe­lyek védettebbek - némileg alacsonyabb, 7,6 száza­lék, de várhatóan itt is két számjegyű lesz. Kínában húszmillió vándormunkás veszítette el munkáját. Ja­pánt - ahol korábban a munkanélküliség szinte is­meretlen volt - hasonló veszélyek fenyegetik. Eköz­ben riasztó adatok látnak napvilágot a magyarorszá­gi munkanélküliség növekedéséről is. Az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezetének (ILO) adatai szerint a feltörekvő országokban tavaly nyolcmillióval nőtt az állástalanok száma, elérte a 158 milliót. Az idén ez a szám további 32 millióval nőhet. Ennek következtében megtorpan a már egy évtizede tartó felzárkózás, állapítja meg a Világbank. Az idén 65 millió ember csúszik vissza a napi két dollár jöve­delemmel jellemzett szegénységi küszöb alá, és 53 millióval gyarapszik a rendkívüli szegénységben élők, a napi 1,25 dollárnál kevesebbel rendelkezők milliár­dos tábora. Az 1929-32-es nagy gazdasági világválság idején Amerika munkaképes korú népességének egynegye­de veszítette el munkáját. A kormányok ezért most arra törekszenek, hogy az emberek megtartsák az ál­lásukat. Ennek érdekében támogatják a vállalatokat, bátorítják a rövidebb munkahetet és a kényszersza­badságolást. A válság hatására újraélednek a reagani és thatcheri idők óta elnyomott szakszervezetek. Obama elnök ezt kifejezetten támogatja, vezető köz­gazdászok szintén (köztük Nobel-díjasok: Arrow, Solow, Stiglitz). Ám a régimódi szakszervezeti felfogást - amikor egyre jobb feltételeket követeltek egyre kevesebb em­bernek - fel kell hogy váltsa egy új mentalitás: a szak­­szervezeteknek is elő kell segíteniük a munkaerőpiac rugalmasságát, új lehetőségek felé kell irányítaniuk a munkaerőt. Mert a recesszió feltehetőleg néhány éven belül el fog múlni. De vajon visszaállhat-e a ma­gas foglalkoztatási ráta és alacsony munkanélküliség? Az a kényelmes világ, amelyben a gazdag országok többé-kevésbé a második világháború óta éltek? Hozzászoktunk ahhoz, hogy az államnak szinte bármi áron törekednie kell a magas foglalkoztatási szint fenntartására; az 1929-32-es válságból kivezető amerikai New Deal és a keynesizmus óta ez a gazda­ságpolitika fő célja. Csakhogy súlyos árat fizetünk a gazdaság állandó pörgésben tartásáért, a hosszabb távon exponenciális trendek mentén alakuló folya­matokért, a szakadatlanul növekvő anyag- és ener­giafelhasználásért, a mániákus fogyasztásért: tönkre­tesszük a természetet, és megjelentek a globális kör­nyezeti problémák. Világviszonylatban úgy élünk, mintha 1,3 Földünk lenne, ha pedig mindenki az észak-amerikaiak szintjén élne, három Föld sem len­ne elég. „Úgy tékozoltuk bolygónk természeti kin­cseit, a levegőt és a vizet, mintha nem lenne holnap, s így már nem is lesz - írja Vonnegut. - Alig kétszáz év alatt szinte teljesen elpusztítottuk ennek az egykor egészséges bolygónak a létfenntartó rendszerét - fő­leg azzal, hogy termodinamikai dáridót rendeztünk az ásványi energiahordozókkal.” Ezért ha valóban tenni akarunk a környezeti gon­dok, a klímaváltozás ellen, oly mértékben kell korlá­toznunk a természethasználatot, az energia- és nyers­anyag-felhasználást, valamint a szennyezéskibocsá­tást, hogy az vissza fogja vetni a foglalkoztatást. Korunk felvilágosult vezető politikusai és közgaz­dászai egy „zöld energetikai forradalomban” látják a kiutat a mai pénzügyi és világgazdasági válságból. A nagy fellendülések ugyanis a korszakos áttörésektől, a műszaki fejlődés egy-egy paradigmaváltást hozó új hullámától (Kondratyev­­ciklusok) várhatók. Mivel a klímastabilizálás érde­kében a hagyományos ásványi tüzelőanyagok felhasználását amúgy is jelentősen korlátozni kel­lene, adódik a lehetőség: a megújuló energiák fej­lesztése legyen a felemel­kedés hajtóereje. Ezt a fordulatot - ha valóban bekövetkezik - üdvözöl­nünk kell, de távolról sem várható tőle akkora foglalkoztatásbővülés, hogy a kieső munkahelyek pótolásán túl (szénbányá­szat, nehézipar, vegyipar, autóipar esetleges leépülé­se) még jelentős mértékben újakat teremtsen. A fejlett országok gazdaságában az alacsony fajlagos energia- és anyagigényű szolgáltatások adják a nemze­ti termék több mint 70 százalékát. Az oktatás, az egész­ségügy, az államigazgatás, a kereskedelem, a pénzügyi szolgáltatások egyben magas munkaigényű tevékeny­ségek, s így arra gondolhatnánk, hogy ez a tendencia megoldja a gondot. De a tények nem ezt mutatják, en­nek ellenére akut probléma a munkanélküliség. Jánossy Ferenc a hetvenes évek világhírű közgaz­dásza volt. A kapitalizmust olyan kúthoz hasonlítot­ta, amelyből feltartóztathatatlanul és bőségesen bu­zog a víz, s a fő gondot az jelenti, hogy újabb és újabb edényeket, tartályokat kell előteremteni a folyadék felfogásához. E hasonlat a hallatlanul gyorsan növek­vő termelékenységre utalt, illetve arra, hogy a legna­gyobb probléma a kereslet megfelelő szinten tartása. A produktivitás gyors növekedése miatt pedig egyre kevesebb munkásra és alkalmazottra lesz szükség. Jánossy egy nyugat-európai diákok előtt mondott be­szédében azt vetítette előre, hogy a munkahelyek szá­ma idővel drasztikusan csökken, sem az állam, sem a magánszektor nem fogja tudni fenntartani a magas foglalkoztatást. Az akkorra már szinte mind magasan képzett emberek többnyire az egymásnak végzett in­gyenes munkákban és szolgáltatásokban fejtik ki kreativitásukat, hasznosságukat. Fizetést viszont csak a még megmaradt, fizikailag nehéz, kellemetlen és veszélyes munkákért lehet majd kapni, ezért efféle munkát az embe­rek csak olyan mérték­ben végeznek, ahogy ar­ra pénzszükségletük rá­kényszeríti őket. És van még egy reál­­gazdasági tényező is, amely hosszú távon gá­tolja az állam munka­helyteremtő képességét, a krónikus eladósodás. Ez néhány ország (első­sorban Kína és az olajter­melő országok) kivételé­vel mind a gazdag, mind a szegény országokra jellem­ző. Ráadásul a jelenlegi válságból való kijutás legfőbb módja is az állam további eladósodása (a csődbe jutott bankok felvásárlása, feltőkésítése és a gazdaságélénkí­tés miatt). Ez az adósságteher nagyon hosszú ideig megbénítja majd az államok további túlköltekezését. A magas szintű foglalkoztatásnak tehát gátat szab mind a bioszféra terhelhetősége, mind a szakadatla­nul növekvő termelékenység és az államok eladóso­dottsága. Emellett azzal is kell számolnunk, hogy az infrastruktúrák és globális hálózatok kialakulása miatt egyre inkább függővé válunk, egyre nagyobb mértékben rá vagyunk utalva a nagy ellátórendsze­rekre. Az élelmiszer-kereskedelem, a közüzemi szol­gáltatások (áram, víz, csatorna, gáz, fűtés), a városi tömegközlekedés, a köz- és vasúti hálózat, a társada­lombiztosítás, a nyugdíjrendszer, az oktatási rend­szer, a bank- és hitelrendszer, a pénz (igen, maga a pénz) - ez mind-mind hallatlanul nagy mértékben függővé és kiszolgáltatottá tesz. Wilhelm Röpke svájci származású német közgaz­dász (az ő nevéhez fűződik a szociális piacgazdaság elmélete) az 1929-32-es nagy válság után az egyén önállóságát hirdette. A saját vállalkozás, a saját eg­zisztencia megteremtését, hogy minél nagyobb mér­tékben függetlenedjünk a nagy hálózatoktól, a pénz­ügyi rendszertől, a kiszolgáltatottság állapotától. (Pe­dig az akkori nagy ellátórendszerek és a nekik való kiszolgáltatottság meg sem közelítették a maiakat!) Egy nagyvárosi bérházban, de akár lakóparkban élő család teljes mértékben függ az ellátórendszerektől. De vidéken egy nagyobb kertben megtermelhetjük a család zöldség- és gyümölcsszükségletét, baromfit tarthatunk, lehet saját kutunk, s a téli fűtéshez is kép­ződik némi tüzelő. Emellett alternatív megoldásokkal kísérletezhetünk. Hasznosíthatjuk a nap- és szélener­giát, a földhőt, építhetünk környezetbarát szennyvíz­­tisztítót, amelynek visszanyert vize öntözésre hasz­nálható. Munkanélküliként vagy nyugdíjasként sem vagyunk tétlenségre kárhoztatva, s egészségi állapo­tunk garantáltan jobb lesz. Egy-egy vidéki közösség saját pénzt is teremthet: az egymásnak végzett munka elszámolásával „szíves­ségbankot” hozhat létre, s a helyi valuta árfolyamát nem befolyásolja a központi monetáris politika, sem a nemzetközi pénzpiacok „volatilitása” (árfolyam­­kockázata). Némi rosszindulattal hasonlíthatjuk ezt az állapotot a középkor széttagoltságához, falusi éle­téhez vagy egy nukleáris háború utáni maradvány­élethez (lásd: Robert Merle Maleviljét), nevezhetjük reprimitivizálódásnak. A cél azonban nem a visszaté­rés ezekhez az állapotokhoz, hanem biztonságunk megteremtése egy olyan globalizált világban, ahol a globalizációnak elsősorban az informatikai rendsze­rére támaszkodunk, s kihasználjuk az önellátás lehe­tőségeit. A föld még a múlt század első felében is a legbiz­tosabb megélhetési forrást jelentette a legtöbb em­bernek. Ma a szántóföldek egy része parlagon hever, és azoknak sem kell, akik jórészt segélyen élnek. A második világháború után hazánk lakosságának többsége még a mezőgazdaságból élt. Ma alig két­százezren dolgoznak az ágazatban. Mivel az Európai Unió gondoskodik arról, hogy ne éhezzünk, megter­mel mindent, amire szükségünk van, a föld egyre in­kább spekulációs célokat szolgál. Egy átlagos alföldi nagyközségben legfeljebb egy tucat család él kizáró­lag földművelésből. A falusi portákon ma nem ba­romfi káral, hanem fűnyíróval vágott gyep zöldell. A pajtákban autó áll. Az öregek, akik már nem bírják megművelni, igyekeznek megszabadulni a földtől, mert a fiatalok másból akarnak megélni. Nyugat-Ma­­gyarország földtulajdonosai - ha még nem kötöttek zsebszerződést - arra várnak, hogy mikor adhatják el legálisan külföldieknek a földet. A nagy hazai földfel­vásárlók szintén. Világunkban hatalmas buborékok és léggömbök durrannak szét, vagyonok enyésznek el, milliárdos befektetések feleződnek, értékek (vagy legalábbis an­nak hitt papírok és számlakövetelések) válnak sem­mivé. Soha nem volt bizonytalanabb annak meghatá­rozása, mi is az érték. Közgazdászokról szokták mon­dani, hogy mindennek tudják az árát, de semminek sem ismerik az értékét. A ma uralkodó gazdaságel­méletekre ez igaz is. A „marginalista forradalom” óta az érték szubjektív fogalom, ami nekem az, lehet, hogy másnak nem az. Nem is nagyon használatos, a jólét fogalma, a jóléti változás lépett helyébe a jóléti közgazdaságtanban. Régebben ez nem így volt. Ricardo és a klassziku­sok a munkában látták az érték forrását, bár tisztá­ban voltak e tétel több zavaró ellentmondásával. A munka érték elméletére épült a világmegváltó marxi közgazdaságtan és társadalomelmélet is, amelynek apostola - miközben a munkásosztály uralomra jutá­sát hirdette - magánéletében mindent megtett azért, hogy a lecsúszott porosz arisztokrácia közé tartoz­hasson. Ha még hátrább lépünk, a francia merkanti­listákkal találkozunk, köztük Colbert-tal, a Napkirály pénzügyminiszterével, akik a kereskedelemben vél­ték felfedezni az érték forrását, és azt magával az arannyal és nemesfémekkel azonosították. Egy Francois Quesnay nevű, alacsony sorból szár­mazó és magát autodidakta módon képező ember, Madame de Pompadour háziorvosa, 64 éves korától közgazdász, a mai ágazati kapcsolatok mérlegének előfutára úgy vélte, hogy érték csakis a mezőgazda­ságban keletkezhet, értéket csakis a föld teremthet, az ipar és a kereskedelem már csak a saját költségeit te­szi hozzá a mezőgazdaság és a föld termékeihez. Fizi­­okratizmusa egyben az állami beavatkozás lehető leg­kisebbre szorítását hirdette. Ha el akarjuk kerülni a jövőben bizonyára töme­gessé váló munkanélküliséget, és nem akarunk a nagy hálózatok és ellátórendszerek tehetetlen bábjaivá vál­ni, valószínűleg másképpen kell gondolkoznunk a földről. Meg kell látnunk azokat a lehetőségeket, ame­lyeket a kert, a termőföld kínál megélhetésben, egész­séges életmódban, a nagy rendszerektől való részleges függetlenedésben. És akkor talán még megérjük, hogy újból divat lesz a fiziokratizmus. A pénzügyi válság kapcsán nemcsak azon kell elgondolkozni, hogy működtethető-e hosszú távon az a pénzügyi rendszer, amely a krízis egyik okozója volt, hanem azon is, fenntartható-e az a magas foglalkoztatottság, amely eddig a jóléti társadalmakat jellemezte. És ha nem, mihez kezdjenek majd az újonnan megjelenő munkanélküliek tömegei. Rendőrök állják el az utat a növekvő munkanélküliség ellen tüntetők előtt a brazíliai Sao Paulóban. Léggömbök és buborékok A fiziokratizmus régi-új receptje, avagy a függetlenedés esélyei válság idején A hálózat fogságában Vajon visszaállhat-e a magas foglalkoztatási ráta és alacsony munkanélküliség? Az a kényelmes világ, amelyben a gazdag országok többé-kevésbé a második világháború óta éltek? FOTÓ: AFP-MAURICIO LIMA

Next