Magyar Nemzet, 2009. április (72. évfolyam, 90-118. szám)
2009-04-11 / 100. szám
Mapi Nemzet Magazin 2009. április 11., szombat A szerző egyetemi docens I .11. I Kiss K Á R 0 I. Y lőrehaladásával egyre félelmetesebben bontakozik ki a válság fő velejárója, a munkanélküliség. Amerikában a receszszió kezdete óta 4,4 millió munkahely szűnt meg. A 8,1 százalékos munkanélküliségi ráta becslések szerint 2010- ben tíz százalék fölé emelkedik. Az Európai Unióban - mivel a válság itt még fáziskésésben van, s a munkahelyek védettebbek - némileg alacsonyabb, 7,6 százalék, de várhatóan itt is két számjegyű lesz. Kínában húszmillió vándormunkás veszítette el munkáját. Japánt - ahol korábban a munkanélküliség szinte ismeretlen volt - hasonló veszélyek fenyegetik. Eközben riasztó adatok látnak napvilágot a magyarországi munkanélküliség növekedéséről is. Az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezetének (ILO) adatai szerint a feltörekvő országokban tavaly nyolcmillióval nőtt az állástalanok száma, elérte a 158 milliót. Az idén ez a szám további 32 millióval nőhet. Ennek következtében megtorpan a már egy évtizede tartó felzárkózás, állapítja meg a Világbank. Az idén 65 millió ember csúszik vissza a napi két dollár jövedelemmel jellemzett szegénységi küszöb alá, és 53 millióval gyarapszik a rendkívüli szegénységben élők, a napi 1,25 dollárnál kevesebbel rendelkezők milliárdos tábora. Az 1929-32-es nagy gazdasági világválság idején Amerika munkaképes korú népességének egynegyede veszítette el munkáját. A kormányok ezért most arra törekszenek, hogy az emberek megtartsák az állásukat. Ennek érdekében támogatják a vállalatokat, bátorítják a rövidebb munkahetet és a kényszerszabadságolást. A válság hatására újraélednek a reagani és thatcheri idők óta elnyomott szakszervezetek. Obama elnök ezt kifejezetten támogatja, vezető közgazdászok szintén (köztük Nobel-díjasok: Arrow, Solow, Stiglitz). Ám a régimódi szakszervezeti felfogást - amikor egyre jobb feltételeket követeltek egyre kevesebb embernek - fel kell hogy váltsa egy új mentalitás: a szakszervezeteknek is elő kell segíteniük a munkaerőpiac rugalmasságát, új lehetőségek felé kell irányítaniuk a munkaerőt. Mert a recesszió feltehetőleg néhány éven belül el fog múlni. De vajon visszaállhat-e a magas foglalkoztatási ráta és alacsony munkanélküliség? Az a kényelmes világ, amelyben a gazdag országok többé-kevésbé a második világháború óta éltek? Hozzászoktunk ahhoz, hogy az államnak szinte bármi áron törekednie kell a magas foglalkoztatási szint fenntartására; az 1929-32-es válságból kivezető amerikai New Deal és a keynesizmus óta ez a gazdaságpolitika fő célja. Csakhogy súlyos árat fizetünk a gazdaság állandó pörgésben tartásáért, a hosszabb távon exponenciális trendek mentén alakuló folyamatokért, a szakadatlanul növekvő anyag- és energiafelhasználásért, a mániákus fogyasztásért: tönkretesszük a természetet, és megjelentek a globális környezeti problémák. Világviszonylatban úgy élünk, mintha 1,3 Földünk lenne, ha pedig mindenki az észak-amerikaiak szintjén élne, három Föld sem lenne elég. „Úgy tékozoltuk bolygónk természeti kincseit, a levegőt és a vizet, mintha nem lenne holnap, s így már nem is lesz - írja Vonnegut. - Alig kétszáz év alatt szinte teljesen elpusztítottuk ennek az egykor egészséges bolygónak a létfenntartó rendszerét - főleg azzal, hogy termodinamikai dáridót rendeztünk az ásványi energiahordozókkal.” Ezért ha valóban tenni akarunk a környezeti gondok, a klímaváltozás ellen, oly mértékben kell korlátoznunk a természethasználatot, az energia- és nyersanyag-felhasználást, valamint a szennyezéskibocsátást, hogy az vissza fogja vetni a foglalkoztatást. Korunk felvilágosult vezető politikusai és közgazdászai egy „zöld energetikai forradalomban” látják a kiutat a mai pénzügyi és világgazdasági válságból. A nagy fellendülések ugyanis a korszakos áttörésektől, a műszaki fejlődés egy-egy paradigmaváltást hozó új hullámától (Kondratyevciklusok) várhatók. Mivel a klímastabilizálás érdekében a hagyományos ásványi tüzelőanyagok felhasználását amúgy is jelentősen korlátozni kellene, adódik a lehetőség: a megújuló energiák fejlesztése legyen a felemelkedés hajtóereje. Ezt a fordulatot - ha valóban bekövetkezik - üdvözölnünk kell, de távolról sem várható tőle akkora foglalkoztatásbővülés, hogy a kieső munkahelyek pótolásán túl (szénbányászat, nehézipar, vegyipar, autóipar esetleges leépülése) még jelentős mértékben újakat teremtsen. A fejlett országok gazdaságában az alacsony fajlagos energia- és anyagigényű szolgáltatások adják a nemzeti termék több mint 70 százalékát. Az oktatás, az egészségügy, az államigazgatás, a kereskedelem, a pénzügyi szolgáltatások egyben magas munkaigényű tevékenységek, s így arra gondolhatnánk, hogy ez a tendencia megoldja a gondot. De a tények nem ezt mutatják, ennek ellenére akut probléma a munkanélküliség. Jánossy Ferenc a hetvenes évek világhírű közgazdásza volt. A kapitalizmust olyan kúthoz hasonlította, amelyből feltartóztathatatlanul és bőségesen buzog a víz, s a fő gondot az jelenti, hogy újabb és újabb edényeket, tartályokat kell előteremteni a folyadék felfogásához. E hasonlat a hallatlanul gyorsan növekvő termelékenységre utalt, illetve arra, hogy a legnagyobb probléma a kereslet megfelelő szinten tartása. A produktivitás gyors növekedése miatt pedig egyre kevesebb munkásra és alkalmazottra lesz szükség. Jánossy egy nyugat-európai diákok előtt mondott beszédében azt vetítette előre, hogy a munkahelyek száma idővel drasztikusan csökken, sem az állam, sem a magánszektor nem fogja tudni fenntartani a magas foglalkoztatást. Az akkorra már szinte mind magasan képzett emberek többnyire az egymásnak végzett ingyenes munkákban és szolgáltatásokban fejtik ki kreativitásukat, hasznosságukat. Fizetést viszont csak a még megmaradt, fizikailag nehéz, kellemetlen és veszélyes munkákért lehet majd kapni, ezért efféle munkát az emberek csak olyan mértékben végeznek, ahogy arra pénzszükségletük rákényszeríti őket. És van még egy reálgazdasági tényező is, amely hosszú távon gátolja az állam munkahelyteremtő képességét, a krónikus eladósodás. Ez néhány ország (elsősorban Kína és az olajtermelő országok) kivételével mind a gazdag, mind a szegény országokra jellemző. Ráadásul a jelenlegi válságból való kijutás legfőbb módja is az állam további eladósodása (a csődbe jutott bankok felvásárlása, feltőkésítése és a gazdaságélénkítés miatt). Ez az adósságteher nagyon hosszú ideig megbénítja majd az államok további túlköltekezését. A magas szintű foglalkoztatásnak tehát gátat szab mind a bioszféra terhelhetősége, mind a szakadatlanul növekvő termelékenység és az államok eladósodottsága. Emellett azzal is kell számolnunk, hogy az infrastruktúrák és globális hálózatok kialakulása miatt egyre inkább függővé válunk, egyre nagyobb mértékben rá vagyunk utalva a nagy ellátórendszerekre. Az élelmiszer-kereskedelem, a közüzemi szolgáltatások (áram, víz, csatorna, gáz, fűtés), a városi tömegközlekedés, a köz- és vasúti hálózat, a társadalombiztosítás, a nyugdíjrendszer, az oktatási rendszer, a bank- és hitelrendszer, a pénz (igen, maga a pénz) - ez mind-mind hallatlanul nagy mértékben függővé és kiszolgáltatottá tesz. Wilhelm Röpke svájci származású német közgazdász (az ő nevéhez fűződik a szociális piacgazdaság elmélete) az 1929-32-es nagy válság után az egyén önállóságát hirdette. A saját vállalkozás, a saját egzisztencia megteremtését, hogy minél nagyobb mértékben függetlenedjünk a nagy hálózatoktól, a pénzügyi rendszertől, a kiszolgáltatottság állapotától. (Pedig az akkori nagy ellátórendszerek és a nekik való kiszolgáltatottság meg sem közelítették a maiakat!) Egy nagyvárosi bérházban, de akár lakóparkban élő család teljes mértékben függ az ellátórendszerektől. De vidéken egy nagyobb kertben megtermelhetjük a család zöldség- és gyümölcsszükségletét, baromfit tarthatunk, lehet saját kutunk, s a téli fűtéshez is képződik némi tüzelő. Emellett alternatív megoldásokkal kísérletezhetünk. Hasznosíthatjuk a nap- és szélenergiát, a földhőt, építhetünk környezetbarát szennyvíztisztítót, amelynek visszanyert vize öntözésre használható. Munkanélküliként vagy nyugdíjasként sem vagyunk tétlenségre kárhoztatva, s egészségi állapotunk garantáltan jobb lesz. Egy-egy vidéki közösség saját pénzt is teremthet: az egymásnak végzett munka elszámolásával „szívességbankot” hozhat létre, s a helyi valuta árfolyamát nem befolyásolja a központi monetáris politika, sem a nemzetközi pénzpiacok „volatilitása” (árfolyamkockázata). Némi rosszindulattal hasonlíthatjuk ezt az állapotot a középkor széttagoltságához, falusi életéhez vagy egy nukleáris háború utáni maradványélethez (lásd: Robert Merle Maleviljét), nevezhetjük reprimitivizálódásnak. A cél azonban nem a visszatérés ezekhez az állapotokhoz, hanem biztonságunk megteremtése egy olyan globalizált világban, ahol a globalizációnak elsősorban az informatikai rendszerére támaszkodunk, s kihasználjuk az önellátás lehetőségeit. A föld még a múlt század első felében is a legbiztosabb megélhetési forrást jelentette a legtöbb embernek. Ma a szántóföldek egy része parlagon hever, és azoknak sem kell, akik jórészt segélyen élnek. A második világháború után hazánk lakosságának többsége még a mezőgazdaságból élt. Ma alig kétszázezren dolgoznak az ágazatban. Mivel az Európai Unió gondoskodik arról, hogy ne éhezzünk, megtermel mindent, amire szükségünk van, a föld egyre inkább spekulációs célokat szolgál. Egy átlagos alföldi nagyközségben legfeljebb egy tucat család él kizárólag földművelésből. A falusi portákon ma nem baromfi káral, hanem fűnyíróval vágott gyep zöldell. A pajtákban autó áll. Az öregek, akik már nem bírják megművelni, igyekeznek megszabadulni a földtől, mert a fiatalok másból akarnak megélni. Nyugat-Magyarország földtulajdonosai - ha még nem kötöttek zsebszerződést - arra várnak, hogy mikor adhatják el legálisan külföldieknek a földet. A nagy hazai földfelvásárlók szintén. Világunkban hatalmas buborékok és léggömbök durrannak szét, vagyonok enyésznek el, milliárdos befektetések feleződnek, értékek (vagy legalábbis annak hitt papírok és számlakövetelések) válnak semmivé. Soha nem volt bizonytalanabb annak meghatározása, mi is az érték. Közgazdászokról szokták mondani, hogy mindennek tudják az árát, de semminek sem ismerik az értékét. A ma uralkodó gazdaságelméletekre ez igaz is. A „marginalista forradalom” óta az érték szubjektív fogalom, ami nekem az, lehet, hogy másnak nem az. Nem is nagyon használatos, a jólét fogalma, a jóléti változás lépett helyébe a jóléti közgazdaságtanban. Régebben ez nem így volt. Ricardo és a klasszikusok a munkában látták az érték forrását, bár tisztában voltak e tétel több zavaró ellentmondásával. A munka érték elméletére épült a világmegváltó marxi közgazdaságtan és társadalomelmélet is, amelynek apostola - miközben a munkásosztály uralomra jutását hirdette - magánéletében mindent megtett azért, hogy a lecsúszott porosz arisztokrácia közé tartozhasson. Ha még hátrább lépünk, a francia merkantilistákkal találkozunk, köztük Colbert-tal, a Napkirály pénzügyminiszterével, akik a kereskedelemben vélték felfedezni az érték forrását, és azt magával az arannyal és nemesfémekkel azonosították. Egy Francois Quesnay nevű, alacsony sorból származó és magát autodidakta módon képező ember, Madame de Pompadour háziorvosa, 64 éves korától közgazdász, a mai ágazati kapcsolatok mérlegének előfutára úgy vélte, hogy érték csakis a mezőgazdaságban keletkezhet, értéket csakis a föld teremthet, az ipar és a kereskedelem már csak a saját költségeit teszi hozzá a mezőgazdaság és a föld termékeihez. Fiziokratizmusa egyben az állami beavatkozás lehető legkisebbre szorítását hirdette. Ha el akarjuk kerülni a jövőben bizonyára tömegessé váló munkanélküliséget, és nem akarunk a nagy hálózatok és ellátórendszerek tehetetlen bábjaivá válni, valószínűleg másképpen kell gondolkoznunk a földről. Meg kell látnunk azokat a lehetőségeket, amelyeket a kert, a termőföld kínál megélhetésben, egészséges életmódban, a nagy rendszerektől való részleges függetlenedésben. És akkor talán még megérjük, hogy újból divat lesz a fiziokratizmus. A pénzügyi válság kapcsán nemcsak azon kell elgondolkozni, hogy működtethető-e hosszú távon az a pénzügyi rendszer, amely a krízis egyik okozója volt, hanem azon is, fenntartható-e az a magas foglalkoztatottság, amely eddig a jóléti társadalmakat jellemezte. És ha nem, mihez kezdjenek majd az újonnan megjelenő munkanélküliek tömegei. Rendőrök állják el az utat a növekvő munkanélküliség ellen tüntetők előtt a brazíliai Sao Paulóban. Léggömbök és buborékok A fiziokratizmus régi-új receptje, avagy a függetlenedés esélyei válság idején A hálózat fogságában Vajon visszaállhat-e a magas foglalkoztatási ráta és alacsony munkanélküliség? Az a kényelmes világ, amelyben a gazdag országok többé-kevésbé a második világháború óta éltek? FOTÓ: AFP-MAURICIO LIMA