Magyar Nemzet, 2009. november (72. évfolyam, 300-328. szám)
2009-11-28 / 326. szám
- Párizs meghatározó szerepe vitathatatlan, de hol tartottunk mi e tekintetben? - Jó ideig sehol. A magyar arisztokrácia ismert volt eleganciájáról - a bécsi, párizsi, londoni szalonok jóvoltából. Ám kevéssé tudott, hogy milyen szerepet játszott Széchenyi István a hazai öltözködési kultúra fejlődésében azzal, hogy haza akarta csábítani külhonból a magyar főurakat. A társasági élethez elegáns megjelenés kellett. Szükség volt magyar szabókra, cipészekre, textilesekre, kalaposokra s egyéb kellékeket készítő mesterekre. Tehetségben, ízlésben, szorgalomban és olcsó munkaerőben nem volt hiány. Tíz képzett szabász két nap alatt összehozott egy báli költeményt, így a századfordulóra Budapest az európai divat jelentős központjává vált. E pozíciójából először a világháború billentette ki. - Mi jellemezte a nyugodtabb, prosperálóbb időszakokat itthon és Európában? - A társadalom krémjének megvolt a kizárólagos tervezői köre. Miután viselni kezdték a számukra készített öltözékeket, a „toalattek” bekerülhettek a divatlapokba. Annak is megvolt a rendje, hogy ezeket mikor kezdték utánozni a középosztály tagjai. Ez a folyamat úgy egy évig tartott. További három esztendő kellett ahhoz, hogy a társadalom alsóbb rétegei is hasonló minta alapján öltözzenek. Az 1930-as években a nagyobb pesti szalonok tulajdonosai rendszeres vendégei voltak az irányt mutató nagy párizsi divatbemutatóknak. Néhány modellt megvásároltak, és itthon méretre varrták, vagy saját ötleteiket adták hozzájuk. Ipari méretű konfekciógyártás nem létezett, a divat és az öltözködés a kézműves tevékenységekre épült. Több tízezer embert alkalmaztak a szabászatokban, a varrodákban, a kalapos- és cipészműhelyekben. Egyébként a pesti lábbeli fogalom volt, a külföldi turisták egy része előre megrendelte, s néhány nap múlva vihette is magával. Az igényes kézművesség természetesnek számított, a felhasznált anyagok minősége és tartóssága szintúgy. Foglalkoztatási, gazdasági szempontból jelentős társadalmi rétegről volt szó, amelyet 1945 után még hagytak létezni. Ám 1949-ben az üzleteket, műhelyeket államosították, az embereket szétszórták. Beköszöntött a diktatúra a divatban is, hisz egyformának kellett látszani. A História című folyóiratban 1991-ben elsőként foglalkozott a szocialista időszak különböző szakaszainak divatjával. Később jó néhány konferencián, tanulmányban visszatért erre a korra. Mi újat tudott még felfedezni arra a kiállításra, amely a Nők Lapja hatvanadik évfordulójára készült? - Magam is meglepődtem, hogy milyen hatással voltak rám az 1949-től végigböngészett lapszámok. Bár gyerek voltam az ötvenes években, de felidéződött bennem az akkori idők zártsága, a mímelt lelkesedéssel vegyülő szorongás. - Ezért „nyitott” azzal a lapszámmal, amelynek címlapjáról Sztálin néz le ránk? - Művészettörténész vagyok, nem politikus, de a cikkek tartalma, hangneme, a képi megjelenítés árnyaltabbá tette idevágó ismereteimet. 1949-től hatott a szovjet minta, az egyenruházatra való törekvés. Ha mindenki egyenlő, nézzen is ki mindenki egyformán. A puritánságnak persze megvoltak a protestáns, történelmi hagyományai, de azt a célszerűség diktálta, itt pedig a hatalom szabta meg, mit vehet fel az ember és mit nem. A legtöbb nő szenvedett ettől, s próbált is némi színt csempészni a szürkeségbe, de erre csak 1953 után nyílt mód. Ekkor a párt a divat tekintetében is tett némi engedményt. Ám jellemzően a rettegett ÁVH-sra, Farkas Mihályra bízták, hogy a magyar ipar elegendő csinos ruhát gyártson a nők számára. 1957-től aztán eljött lassan a „Kánaán". A központi könyvtárban már hozzá lehetett jutni a párizsi divatlapokhoz, a hatvanas években a boltokban szebb használati tárgyakhoz, lakásdíszekhez. A házimunkához pedig az „otthonkát” ajánlották. Ja, és le,hetett kapni Panni robogót is. Azt olvastam, önnek volt egy ilyen járműve, meg is botránkoztatta vele a környezetét, így, visszanézve az időben, kicsit jobban megértem egyesek nosztalgiáját a Kádár-korszak szolid gyarapodása iránt, amelyhez az öltözködés is hozzátartozott. De hát a „szürke korszak” csak részben ért véget. Az 1956-os forradalom utáni időkben divatozhattak a nők, de ennek nem voltak meg a feltételei. A modelleket a Ruhaipari Tervező vállalatnál „álmodták meg”, csak éppen képzetlen emberek. A szovjet irányzat kivételével egy ideig semmiféle külső hatás nem érinthette a szakmát. A divat ciklikusan és gyorsan változik, a szocialista tervgazdálkodás pedig kötöttsége és lassúsága miatt ellentétes irányú ezzel. A hatvanas évek közepétől már kezdtek megjelenni a tehetséges ruhatervezők, de a fejlődést fékezte, hogy a ruhagyárak legjelentősebb felvevőpiaca a Szovjetunió volt. Ott pedig, ha megérkezett a GUM áruházba egy nagy tétel magyar gyártmányú felsőkabát, meg sem nézték a méretet a vásárlók, az számított, hogy megszerezzék. Aztán az utcán egymás között csereberéltek. Egy fiatal formatervezővel néztem végig az említett kiállítást. Nem győzött álmélkodni azon, hogy mennyi ízléses, jó vonalú kosztüm, cipő, táska volt forgalomban. Bizony, hordaná ezt is, azt is, mondta. - Jó nevű textiliparunk volt, a Május L, az Elegant ruhagyár már nyugatra is exportált. Akinek mázlija volt, a Luxus Áruházban vagy a divatintézet üzletében hozzájuthatott jobb darabokhoz. Az Iparművészeti Főiskoláról tehetséges tervezők kerültek ki, s néhány elegánsabb magánüzlet is magára talált. Kivételezett helyzetben volt a belvárosi Rotschild-szalon, tulajdonosa már ott lehetett a párizsi divatbemutatókon. A nyolcvanas években pedig ismét visszatértünk a nemzetközi porondra, s üzleteink dugig lettek azokkal a divatcikkekkel, amelyeket a modern kor tömegtermelése hozott létre. - Most örüljünk vagy bánkódjunk azon, hogy nem létezik textiliparunk, nem gyártunk cipőt, ruhát? - Nem csupán a rendszerváltozás miatt történt így. A hazai folyamatok egybeestek az európai ruhaipar összeomlásával, amikor a termelést Ázsiába helyezték át az olcsóbb munkaerő miatt. Ma már Ázsia ruhaipara nem csupán mennyiség előállítására törekszik, hanem igyekszik figyelni a minőségre is. Tanul Európától, az itteni tervezőktől. De azért nem kell kétségbeesnünk. A divatszakmában ma az marad talpon, aki „pillanatok” alatt tud váltani, gyártatni. Ezért nem mindig érdemes messzi földről idehozni az új kollekciókat. És a tömegöltöztetés ellen már érzékelhető bizonyos lázadás. Dániában, Németországban, de nálunk is feltámadóban van az igény az egyéni stílusú, a személyiséghez kötődő öltözékre. Ezt az igényt az új, merészen gondolkodó, fiatal tervezők fogják kiszolgálni. Ha arra kérném, hogy 2009-ből néhány jellegzetes ruhadarabot tegyen el az utókornak, mit választana? - Trikót és farmert. - Csak ennyit? - Na jó, hozzátennék egy esküvői és egy báli ruhát. _______MINDENZENE___________ Tézis és szintézis FOTÓ: MATE PETER Peter Ogi-koncert (Budapest, Millenáris). Lassan elfoglalja méltó helyét a hazai popzenei színtéren F. Dózsa Katalin művészettörténész, címzetes egyetemi tanár. 1971-1994 között a Magyar Nemzeti Múzeum textilgyűjteményének muzeológusa, 1994-2004 között a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettese, 2007 óta a gödöllői királyi kastély múzeumi szaktanácsadója. Számos jelentős hazai és nemzetközi kiállítás rendezője. Szorosabban vett kutatási területe a viselet története. 1985 óta tanít viselettörténetet a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem textil- és öltözéktervező tanszékén, 2003 óta a Kaposvári Egyetem Művészeti Főiskolájának díszlet-jelmez tervező szakán. Alapító tanára a Budapesti Divatiskolának. Eltűnt idők, eltűnt divatok, 1867-1945 című könyve 1989-ben jelent meg. Erzsébet királyné öltözékének másolata a gödöllői Grassalkovich-kastélyban Sefegi Zoltán__________________________________ ezer Ogi-koncert volt nemrég Budapesten, a Millenárison Ogi ’55 - Everything will flow címmel. Ez azt jelenti, hogy Ogi (Hegedűs Péter) 55 éves lett, a flow pedig áramlást, lebegést, de Csíkszentmihályi Mihály tanár úr revelációerejű könyve óta egy másik minőséget is. A flow, az áramlat azt a kitüntetett alkalmat jelenti, amikor az ember tökéletesen elmélyül valamiben, és a boldogság elérhetőnek tűnik. A taoista bölcsek a jó kifejezést használják erre az állapotra. Egyik leggyakrabban említett velejárója az, hogy amíg tart, az ember képes elfelejteni az élet minden kellemetlenségét. Egyfajta eufória tehát, mindenféle külső behatás nélkül, koncentráció segítségével áramlik a csi, az éltető energia. Ogi koncertjének voltak ilyen ihletett pillanatai. Ogi Magyarországon a nagyközönség előtt szinte ismeretlen, ezért mindent megtett a média és néha ő maga is, hiába, ez nem a karizmák kora, hanem a legyártott celebeké. Tisztább, világosabb közegben akkor is sztár lenne, ha nem akarná. Kurtág György és Petrovics Emil tanítványaként zeneszerzést tanult a Zeneakadémián, és alighanem túl lenne már néhány operán, ha fiatalon nem ragadja magával a sötét lovag, a rock and roll. Még a hetvenes éveket írjuk, amikor az első magyar punkzenekarban, a Spionsban gitározik, tehát előfutár, keresztapa meg minden, beelőzi rendesen a kort, mint majd később is oly sokszor. 1978-ban a hatóságok határozott ösztönzésére (is) lelécel, így kimarad a nyolcvanas évek vidám forgatagából (underground, rendszerváltás, ilyesmik), cserébe viszont olyan, mint egy parfümösüveg, Párizs, London, New York következik. És a zenésztársak: Peter Gabriel, Roy George, Kate Bush, Malcolm McLaren. Ma azért ezzel a névsorral tele lenne a hazai zenei sajtó, akkor néma kuss. New Yorkban többek között létrehozta a Central Europe nevű formációt, arab hegedűssel, afrikai ötösökkel, oszt a világzene még sehol, legalábbis a nyugati világ tudatában. A kilencvenes évek elején hazatér a szabadság ígéretének hullámain (nineteen ninety free), és folytatódik a közép-európai történet Balogh Kálmánnal (cimbalom), Szalai Péterrel (tábla), Menyhárt Jenővel, Másik Jánossal. Filmzenéket ír (Szász János: Szédülés, Salamon András: Zsötem), aztán beüt a mennykő, és majdnem vége a bulinak, befigyel egy transzplantáció. Újabb metamorfózis, ezúttal már az újraszületés szintjén. Kétezer-háromban megkezdődik a lassú, óvatos visszatérés, dermedten figyeljük barátunkat és a csodát, ami aztán 2007-ben egy felejthetetlen, káprázatos, katartikus életműkoncerten bontakozik ki igazán, nomen est omen, a Gödörben. A mostani koncert előtti nyáron ismét alkalmam nyílt közelről megfigyelni Ogit munka közben, életünkés halálútjaink) néhány intenzív pillanata ugyanis rendre összekapcsolódik. Történt, hogy húsz év után ismét írtam néhány dalszöveget, amelyekre Péter meg zenét, ezekből kettőt elő is adott a Millenárison, az egyiket a lehengerlő tehetségű Kiss Tibivel (Quimby), a másikat pedig a nagyszerű Lecsóval (Pál Utcai Fiúk, Kiscsillag). Muzikalitása lenyűgöző, ahogy pedig komponál, az oktatófilm tárgya lehetne. Ehhez jön még a karakteréből egyaránt fakadó filozofikus szelídség és makacsság: a végeredmény megannyi lélekkel, vívódással teli dal. A Millenárison nem volt telt ház, talán a szerdai nap, a párhuzamosan futó Diana Krall-koncert, a relatíve magas jegyárak miatt. Ráadásul a kétrészes, monstre buli vagy negyvenperces késéssel kezdődött, ezért aztán aki közösségi közlekedéshez volt kötve, kénytelen-kelletlen idő előtt elszivárgón, bántóan üres székeket hagyva maga után. Ha ehhez hozzátesszük a rendre elhalkuló mikrofonokat, már minden összeállt ahhoz, hogy a néző műélvezet helyett jól felhúzza magát, ilyenkor a színpadon tripla energiát kell mozgósítani. Ami hol volt, hol nem volt. Ogiról szakadt a víz, viszont ilyen statikus képet rock and roll porondon még nem láttam. Zenekara a két évvel ezelőttihez képest kicserélődött, elképesztően jó muzsikusokból áll, viszont míg a régi arcokon az látszott, hogy mindjárt meghalnak azért, amit csinálnak, most bőven kijutott az ácsorgásból és az erősítőn támaszkodásból. Mindez akkor látszott igazán élesen, amikor megváltozott, Kiss Tibor, Lecsó vagy Kardos Horváth János (Kaukázus zenekar, számomra az utóbbi két év legnagyobb felfedezése a 30Y és a Suhancos mellett) színre lépésekor azonnal megmozdult a világ. A rengeteg vendégművész folyamatos csereberéje egyébként flottul ment, nem tört meg az ív, bár annyiféle stílust, múltat és jelent képviseltek, hogy néha nehéz volt összerakni a képet. De vissza az ünnepekhez! Peter Ogi lassan kezdi elfoglalni méltó helyét a hazai popzenei színtéren. Most derült ki igazán, hogy mekkora integrátor, és ez jól is áll neki. Képes összefogni húszévestől a hatvanasig, a mainstreamtől az undergroundig mindenkit és mindent, és képes az alázatra és a karmesterszerepre egyaránt. Ha már dalszövegek és a nyolcvanas évek alternatívái, magam akkoriban a Sexepil zenekar énekeseként és szövegírójaként éreztem az Úr kegyelmét. Nyilván senkit nem érdekel már, hogy ki ölt meg kit, és engem is jobban foglalkoztatnak a paradicsomfáim és a szőlő, tehát szóra sem lenne érdemes az egész, ha néhány nappal ezelőtt egy kirakatban nem fedezem fel az Egyesült álmok című albumunkat. Az anyag annak idején a Ring kiadó gondozásában jelent meg bakeliten, el is fogyott egy szálig tizenvalahány ezer példányban, aztán a Ring megszűnésével a kiadói jogok valahogy átkerültek az 1G Recordshoz, amely ki is adta néhány száz példányban CD-n, és elfogyott az is. Már éppen úgy nézett ki, hogy véget ér a történet, erre most belebotlok az utcán: az 1G egy sorozat részeként kiadta újra a cuccot. Nincs is ezzel semmi baj, kiadói jogokat meg lehet szerezni, aztán bármit lehet kezdeni velük, a popzene áru, mint egy mosópor, és úgy is bánnak vele, a szerzői jogokkal meg majd biztosan elszámolunk, mert a hosszú barátság titka a korrekt üzletmenet. Bármi van, ha az elmúlt húsz évben beállók mondjuk Jehova tanújának, megtagadom a múltamat, a szövegeimet (eszembe sem jut persze, sajnos minden sor aktuális ma is) és az egész vircsaftot, ami vele járt? Valószínűleg semmi. De könyörgöm, azért a telefont fel lehetett volna venni, és azt mondani bele, teszem azt, hogy figyelj, taki, ugyan semmi közöd hozzá, de árusítani fogjuk a szellemi termékedet, örüljé! Mert így már duplán olyan az egész, mint a szír-török határon, közvetlenül a Rolex-dier mellett. Mindenesetre vettünk egyet a gyerekeknek. 31 Magazin 2009. november 28., szombat