Magyar Nemzet, 2009. november (72. évfolyam, 300-328. szám)

2009-11-28 / 326. szám

- Párizs meghatározó szerepe vitathatatlan, de hol tartottunk mi e tekintetben? - Jó ideig sehol. A magyar arisztokrácia ismert volt eleganciájáról - a bécsi, párizsi, londoni szalo­nok jóvoltából. Ám kevéssé tudott, hogy milyen sze­repet játszott Széchenyi István a hazai öltözködési kultúra fejlődésében azzal, hogy haza akarta csábíta­ni külhonból a magyar fő­urakat. A társasági élethez elegáns megjelenés kellett. Szükség volt magyar sza­bókra, cipészekre, textilesekre, kalaposokra s egyéb kellékeket készítő mesterekre. Tehetségben, ízlésben, szorgalomban és olcsó munkaerőben nem volt hiány. Tíz képzett szabász két nap alatt összehozott egy báli költeményt, így a századfordulóra Budapest az euró­pai divat jelentős központjává vált. E pozíciójából először a világháború billentette ki. - Mi jellemezte a nyugodtabb, prosperálóbb idő­szakokat itthon és Európában? - A társadalom krémjének megvolt a kizárólagos tervezői köre. Miután viselni kezdték a számukra ké­szített öltözékeket, a „toalattek” bekerülhettek a di­vatlapokba. Annak is megvolt a rendje, hogy ezeket mikor kezdték utánozni a középosztály tagjai. Ez a folyamat úgy egy évig tartott. További három eszten­dő kellett ahhoz, hogy a társadalom alsóbb rétegei is hasonló minta alapján öltözzenek. Az 1930-as évek­ben a nagyobb pesti szalonok tulajdonosai rendsze­res vendégei voltak az irányt mutató nagy párizsi di­vatbemutatóknak. Néhány modellt megvásároltak, és itthon méretre varrták, vagy saját ötleteiket adták hozzájuk. Ipari méretű konfekciógyártás nem léte­zett, a divat és az öltözködés a kézműves tevékenysé­gekre épült. Több tízezer embert alkalmaztak a sza­bászatokban, a varrodákban, a kalapos- és cipész­műhelyekben. Egyébként a pesti lábbeli fogalom volt, a külföldi turisták egy része előre megrendelte, s néhány nap múlva vihette is magával. Az igényes kézművesség természetesnek számított, a felhasz­nált anyagok minősége és tartóssága szintúgy. Fog­lalkoztatási, gazdasági szempontból jelentős társa­dalmi rétegről volt szó, amelyet 1945 után még hagy­tak létezni. Ám 1949-ben az üzleteket, műhelyeket államosították, az embereket szétszórták. Beköszön­tött a diktatúra a divatban is, hisz egyformának kel­lett látszani.­­ A História című folyóiratban 1991-ben elsőként foglalkozott a szocialista időszak különböző szaka­szainak divatjával. Később jó néhány konferencián, tanulmányban visszatért erre a korra. Mi újat tudott még felfedezni arra a kiállításra, amely a Nők Lapja hatvanadik évfordulójára készült? - Magam is meglepődtem, hogy milyen hatással voltak rám az 1949-től végigböngészett lapszámok. Bár gyerek voltam az ötvenes években, de felidéző­­dött bennem az akkori idők zártsága, a mímelt lelke­sedéssel vegyülő szorongás. - Ezért „nyitott” azzal a lapszámmal, amelynek címlapjáról Sztálin néz le ránk? - Művészettörténész vagyok, nem politikus, de a cikkek tartalma, hangneme, a képi megjelenítés ár­nyaltabbá tette idevágó ismereteimet. 1949-től ha­tott a szovjet minta, az egyenruházatra való törek­vés. Ha mindenki egyenlő, nézzen is ki mindenki egyformán. A puritánságnak persze megvoltak a protestáns, történelmi hagyományai, de azt a cél­szerűség diktálta, itt pedig a hatalom szabta meg, mit vehet fel az ember és mit nem. A legtöbb nő szenvedett ettől, s próbált is némi színt csempészni a szürkeségbe, de erre csak 1953 után nyílt mód. Ek­kor a párt a divat tekintetében is tett némi enged­ményt. Ám jellemzően a rettegett ÁVH-sra, Farkas Mihályra bízták, hogy a magyar ipar elegendő csi­nos ruhát gyártson a nők számára.­­ 1957-től aztán eljött lassan a „Kánaán". A köz­ponti könyvtárban már hozzá lehetett jutni a párizsi divatlapokhoz, a hatvanas években a boltokban szebb használati tárgyakhoz, lakásdíszekhez. A házi­munkához pedig az „otthonkát” ajánlották. Ja, és le­,­hetett kapni Panni robogót is. Azt olvastam, önnek volt egy ilyen járműve, meg is botránkoztatta vele a környezetét,­­ így, visszanézve az időben, kicsit jobban meg­értem egyesek nosztalgiáját a Kádár-korszak szolid gyarapodása iránt, amelyhez az öltözködés is hozzá­tartozott. De hát a „szürke korszak” csak részben ért véget. Az 1956-os forradalom utáni időkben divatoz­hattak a nők, de ennek nem voltak meg a feltételei. A modelleket a Ruhaipari Tervező vállalatnál „álmod­ták meg”, csak éppen képzetlen emberek. A szovjet irányzat kivételével egy ideig semmiféle külső hatás nem érinthette a szakmát. A divat ciklikusan és gyorsan változik, a szocialista tervgazdálkodás pedig kötöttsége és lassúsága miatt ellentétes irányú ezzel. A hatvanas évek közepétől már kezdtek megjelenni a tehetséges ruhatervezők, de a fejlődést fékezte, hogy a ruhagyárak legjelentősebb felvevőpiaca a Szovjet­unió volt. Ott pedig, ha megérkezett a GUM áruház­ba egy nagy tétel magyar gyártmányú felsőkabát, meg sem nézték a méretet a vásárlók, az számított, hogy megszerezzék. Aztán az utcán egymás között csereberéltek.­­ Egy fiatal formatervezővel néztem végig az emlí­tett kiállítást. Nem győzött álmélkodni azon, hogy mennyi ízléses, jó vonalú kosztüm, cipő, táska volt for­galomban. Bizony, hordaná ezt is, azt is, mondta. - Jó nevű textiliparunk volt, a Május L, az Elegant ruhagyár már nyugatra is exportált. Akinek mázlija volt, a Luxus Áruházban vagy a divatintézet üzleté­ben hozzájuthatott jobb darabokhoz. Az Iparművé­szeti Főiskoláról tehetséges tervezők kerültek ki, s né­hány elegánsabb magánüzlet is magára talált. Kivéte­lezett helyzetben volt a belvárosi Rotschild-szalon, tulajdonosa már ott lehetett a párizsi divatbemutató­kon. A nyolcvanas években pedig ismét visszatértünk a nemzetközi porondra, s üzleteink dugig lettek azok­kal a divatcikkekkel, amelyeket a modern kor tömeg­­termelése hozott létre. - Most örüljünk vagy bánkódjunk azon, hogy nem létezik textiliparunk, nem gyártunk cipőt, ruhát? - Nem csupán a rendszerváltozás miatt történt így. A hazai folyamatok egybeestek az európai ruha­ipar összeomlásával, amikor a termelést Ázsiába he­lyezték át az olcsóbb munkaerő miatt. Ma már Ázsia ruhaipara nem csupán mennyiség előállítására törek­szik, hanem igyekszik figyelni a minőségre is. Tanul Európától, az itteni tervezőktől. De azért nem kell kétségbeesnünk. A divatszakmában ma az marad tal­pon, aki „pillanatok” alatt tud váltani, gyártatni. Ezért nem mindig érdemes messzi földről idehozni az új kollekciókat. És a tömegöltöztetés ellen már érzé­kelhető bizonyos lázadás. Dániában, Németország­ban, de nálunk is feltámadóban van az igény az egyé­ni stílusú, a személyiséghez kötődő öltözékre. Ezt az igényt az új, merészen gondolkodó, fiatal tervezők fogják kiszolgálni.­­ Ha arra kérném, hogy 2009-ből néhány jellegze­tes ruhadarabot tegyen el az utókornak, mit válasz­tana? - Trikót és farmert. - Csak ennyit? - Na jó, hozzátennék egy esküvői és egy báli ruhát. _______MINDENZENE___________ Tézis és szintézis FOTÓ: MATE PETER Peter Ogi-koncert (Budapest, Millenáris). Lassan elfoglalja méltó helyét a hazai popzenei színtéren F. Dózsa Katalin művészettörténész, címzetes egyetemi tanár. 1971-1994 között a Magyar Nemzeti Múzeum textilgyűjteményének muzeológusa, 1994-2004 között a Budapes­ti Történeti Múzeum főigazgató-helyettese, 2007 óta a gödöllői királyi kastély múzeumi szaktanácsadója. Számos jelentős hazai és nemzetközi kiállítás rendezője. Szorosabban vett kutatási területe a viselet története. 1985 óta tanít viselettörténetet a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem textil- és öltözéktervező tanszékén, 2003 óta a Kaposvári Egyetem Művészeti Főiskolájának díszlet-jelmez ter­vező szakán. Alapító tanára a Budapesti Di­vatiskolának. Eltűnt idők, eltűnt divatok, 1867-1945 című könyve 1989-ben jelent meg. Erzsébet királyné öltözékének másolata a gödöllői Grassalkovich-kastélyban S­efegi Z­o­l­­t­á­n__________________________________ ezer Ogi-koncert volt nemrég Budapesten, a Millenárison Ogi ’55 - Everything will flow címmel. Ez azt jelenti, hogy Ogi (Hegedűs Pé­ter) 55 éves lett, a flow pedig áramlást, lebe­gést, de Csíkszentmihályi Mihály tanár úr reveláció­­erejű könyve óta egy másik minőséget is. A flow, az áramlat azt a kitüntetett alkalmat jelenti, amikor az ember tökéletesen elmélyül valamiben, és a boldog­ság elérhetőnek tűnik. A taoista bölcsek a jó kifejezést használják erre az állapotra. Egyik leggyakrabban említett velejárója az, hogy amíg tart, az ember képes elfelejteni az élet minden kellemetlenségét. Egyfajta eufória tehát, mindenféle külső behatás nélkül, kon­centráció segítségével áramlik a csi, az éltető energia. Ogi koncertjének voltak ilyen ihletett pillanatai. Ogi Magyarországon a nagyközönség előtt szinte isme­retlen, ezért mindent megtett a média és néha ő ma­ga is, hiába, ez nem a karizmák kora, hanem a legyár­tott celebeké. Tisztább, világosabb közegben akkor is sztár lenne, ha nem akarná. Kurtág György és Petrovics Emil tanítványaként zeneszerzést tanult a Zeneakadémián, és alighanem túl lenne már néhány operán, ha fiatalon nem ragad­ja magával a sötét lovag, a rock and roll. Még a hetve­nes éveket írjuk, amikor az első magyar punkzene­­karban, a Spionsban gitározik, tehát előfutár, ke­resztapa meg minden, beelőzi rendesen a kort, mint majd később is oly sokszor. 1978-ban a hatóságok határozott ösztönzésére (is) lelécel, így kimarad a nyolcvanas évek vidám forgatagából (underground, rendszerváltás, ilyesmik), cserébe viszont olyan, mint egy parfümösüveg, Párizs, London, New York következik. És a zenésztársak: Peter Gabriel, Roy George, Kate Bush, Malcolm McLaren. Ma azért ezzel a névsorral tele lenne a hazai zenei sajtó, akkor néma kuss. New Yorkban többek között létrehozta a Cent­ral Europe nevű formációt, arab hegedűssel, afrikai ötösökkel, oszt a világzene még sehol, legalábbis a nyugati világ tudatában. A kilencvenes évek elején hazatér a szabadság ígéretének hullámain (nineteen ninety free), és folytatódik a közép-európai történet Balogh Kálmánnal (cimbalom), Szalai Péterrel (táb­la), Menyhárt Jenővel, Másik Jánossal. Filmzenéket ír (Szász János: Szédülés, Salamon András: Zsötem), az­tán beüt a mennykő, és majdnem vége a bulinak, be­figyel egy transzplantáció. Újabb metamorfózis, ezút­tal már az újraszületés szintjén. Kétezer-háromban megkezdődik a lassú, óvatos visszatérés, dermedten figyeljük barátunkat és a cso­dát, ami aztán 2007-ben egy felejthetetlen, kápráza­tos, katartikus életműkoncerten bontakozik ki iga­zán, nomen est omen, a Gödörben. A mostani kon­cert előtti nyáron ismét alkalmam nyílt közelről meg­figyelni Ogit munka közben, életünk­­és halálútjaink) néhány intenzív pillanata ugyanis rendre összekap­csolódik. Történt, hogy húsz év után ismét írtam né­hány dalszöveget, amelyekre Péter meg zenét, ezek­ből kettőt elő is adott a Millenárison, az egyiket a le­hengerlő tehetségű Kiss Tibivel (Quimby), a másikat pedig a nagyszerű Lecsóval (Pál Utcai Fiúk, Kiscsil­lag). Muzikalitása lenyűgöző, ahogy pedig komponál, az oktatófilm tárgya lehetne. Ehhez jön még a karak­teréből egyaránt fakadó filozofikus szelídség és ma­kacsság: a végeredmény megannyi lélekkel, vívódás­sal teli dal. A Millenárison nem volt telt ház, talán a szerdai nap, a párhuzamosan futó Diana Krall-kon­­cert, a relatíve magas jegyárak miatt. Ráadásul a két­részes, monstre buli vagy negyvenperces késéssel kezdődött, ezért aztán aki közösségi közlekedéshez volt kötve, kénytelen-kelletlen idő előtt elszivárgón, bántóan üres székeket hagyva maga után. Ha ehhez hozzátesszük a rendre elhalkuló mikrofonokat, már minden összeállt ahhoz, hogy a néző műélvezet he­lyett jól felhúzza magát, ilyenkor a színpadon tripla energiát kell mozgósítani. Ami hol volt, hol nem volt. Ogiról szakadt a víz, viszont ilyen statikus képet rock and roll porondon még nem láttam. Zenekara a két évvel ezelőttihez képest kicserélődött, elképesztően jó muzsikusokból áll, viszont míg a régi arcokon az lát­szott, hogy mindjárt meghalnak azért, amit csinál­nak, most bőven kijutott az ácsorgásból és az erősí­tőn támaszkodásból. Mindez akkor látszott igazán élesen, amikor megváltozott, Kiss Tibor, Lecsó vagy Kardos Horváth János (Kaukázus zenekar, számomra az utóbbi két év legnagyobb felfedezése a 30Y és a Su­­hancos mellett) színre lépésekor azonnal megmoz­dult a világ. A rengeteg vendégművész folyamatos csereberéje egyébként flottul ment, nem tört meg az ív, bár annyiféle stílust, múltat és jelent képviseltek, hogy néha nehéz volt összerakni a képet. De vissza az ünnepekhez! Peter Ogi lassan kezdi elfoglalni méltó helyét a hazai popzenei színtéren. Most derült ki iga­zán, hogy mekkora integrátor, és ez jól is áll neki. Ké­pes összefogni húszévestől a hatvanasig, a mainst­­reamtől az undergroundig mindenkit és mindent, és képes az alázatra és a karmesterszerepre egyaránt. Ha már dalszövegek és a nyolcvanas évek alterna­tívái, magam akkoriban a Sexepil zenekar énekese­ként és szövegírójaként éreztem az Úr kegyelmét. Nyilván senkit nem érdekel már, hogy ki ölt meg kit, és engem is jobban foglalkoztatnak a paradicsom­fáim és a szőlő, tehát szóra sem lenne érdemes az egész, ha néhány nappal ezelőtt egy kirakatban nem fedezem fel az Egyesült álmok című albumunkat. Az anyag annak idején a Ring kiadó gondozásában jelent meg bakeliten, el is fogyott egy szálig tizenvalahány ezer példányban, aztán a Ring megszűnésével a ki­adói jogok valahogy átkerültek az 1G Recordshoz, amely ki is adta néhány száz példányban CD-n, és el­fogyott az is. Már éppen úgy nézett ki, hogy véget ér a történet, erre most belebotlok az utcán: az 1G egy so­rozat részeként kiadta újra a cuccot. Nincs is ezzel semmi baj, kiadói jogokat meg lehet szerezni, aztán bármit lehet kezdeni velük, a popzene áru, mint egy mosópor, és úgy is bánnak vele, a szerzői jogokkal meg majd biztosan elszámolunk, mert a hosszú ba­rátság titka a korrekt üzletmenet. Bár­mi van, ha az elmúlt húsz évben beállók mondjuk Jehova tanújá­nak, megtagadom a múltamat, a szövegeimet (eszembe sem jut persze, sajnos minden sor aktuális ma is) és az egész vircsaftot, ami vele járt? Valószínű­leg semmi. De könyörgöm, azért a telefont fel lehetett volna venni, és azt mondani bele, teszem azt, hogy fi­gyelj, taki, ugyan semmi közöd hozzá, de árusítani fogjuk a szellemi termékedet, örüljé! Mert így már duplán olyan az egész, mint a szír-török határon, közvetlenül a Rolex-dier mellett. Mindenesetre vet­tünk egyet a gyerekeknek. 31 Magazin 2009. november 28., szombat

Next