Magyar Nemzet, 2010. január (73. évfolyam, 1-29. szám)

2010-01-06 / 5. szám

I­NFRAKULTÚRA Piás emberek .­árdyi ZOLTÁN___________________________________________________________________ John Barrymore-tól származik az első idézet, amibe belebotlottam ebben a jövedéki adós új évben, és így hangzik: Nem tudod piába fojtani magad. Én próbáltam. Lebegsz rajta. John Barrymore nyilván tudta, miről beszél (vagy éppen nem), legendás amerikai Shakespeare­­színész volt. A hely pedig, ahol a citátumot felfedeztem, A. J. Baime Hí­res piák és a nagy emberek, akiket ugyanúgy hívtak (Athenaeum, 2009) című hézagpótló szakmunkája. Fontos könyv, végül is az ember legyen tisztában vele, hogy kit iszik. Nyilván sokan kerültek már olyan életviteli nehézségek közé, amikor csak két barátjuk tartott ki mellet­tük, Jack Daniel és Jim Beam, de az illető urak munkásságáról szinte semmit sem tudtak és azt sem nagyon, hogy éppen whiskyt isznak, vagy whiskeyt. Nos az összevissza vedelésnek ezzel vége. A hosszú idő, amit a szerző kutatásnak álcázott dorbézolással töltött, valóban meg­hozta gyümölcsét. Baime természetesen nem feledkezik el az alkohol feltalásának gyönyörű és egyben történelmi jelentőségű pillanatáról sem. Azt a széles körben népszerű tézist vallja magáénak, amely szerint valamikor réges-régen, ebben a galaxisban, valahol délen a nagy me­legben egy törzs szőlőszemek után kotorászott, a felesleget egymásra tették egy alkalmatosságban és a felső szemek összenyomták az alsó­kat. Az önpréselő folyamat végén pedig egy ismeretlen hős felhajtotta az egész szmötyit muslicástól mindenestől, és kellemes érzés kezdett el­uralkodni rajta. Furcsa zsibbadtságot érzett a végtagjaiban, mint ha apró pókok rohangáltak volna az ereiben. Kicsit szédült, de valami pu­ha melegség terjedt szét az egész testében. Itt azonban Baime története váratlan fordulatot vesz. „Órákkal később lekapcsolták, mert hulla ré­szegen egy lopott kocsit vezetett, az anyósülésen pedig egy transzvesz­tita utazott, akit később a zsaruk Winston Churchillként, a világ legna­gyobb szeszkazánjaként azonosítottak.” Pompás meglátás, legalább olyan szép, mint amikor Kubrick Űrodüsszeiájában az ősember feldob­ja a csontot, ami aztán űrhajóként siklik tovább Richard Strauss Imi­gyen szála Zarathustra című művének dallamaira. Hiszen az univer­zum végtelenjéhez képest valóban csak egy pillanat telt el az első haj­nali részegségtől addig a pontig, amikor valami bevarrt zsebű kitalál­ta, hogy a Seagramet ezentúl két- és négycentes gyűszűkben adják fel. Amely ital egyébként kőkemény bűnözésből származik. Történt ugyan­is, hogy 1920 és ’30 között, a szesztilalom csúcsidőszakában mintegy harmincnégyezer amerikai állampolgár egyszerűen halálra itta ma­gát, ugyanakkor nagyjából kétezer gengszter és ötszáz szövetségi ügy­nök áldozta életét a hercehurcában. Az egész vircsaftból a legjobban egy testvérpár (jelesül Harry és Samuel Bronfman, orosz ortodox zsidó bevándorlók kanadai leszármazottai) jött ki, akik valami leírhatatlan kerítésszaggatót főzettek, majd amikor eljött az ideje, megvették a Joseph E. Seagram és Fiai Vállalat elnevezésű főzdét, és nem kritizál­tak, legalizáltak. Mára a világ egyik leggazdagabb családjáról beszé­lünk. És hogy szép kerek legyen az egész, mint egy sav, a Bronfman a jiddis nyelvben piás embert jelent. Hankiss Elemér és a kitalálás TELEVÍZIÓ : Varga Klára____________________ A­z MTV nem csak vitatható pénzügyeivel, azzal is nehezen tudna elszámolni az adófizetőknek, miként (nem) jelenítette meg a kor­szerű igényes magyar kultúrát, mi­ként (nem) gyűjtögette és (nem) mutatta be azokat az alkotásokat, művészeket, gondolkodókat, ame­lyek és akik együtt lélegeznek a kor emberével, vagy talán néhány lé­péssel már előtte is járnak. A Kul­­túrház című műsor nem adhatott a többség számára vonzó keretet a magyar kultúra fősodrának és új je­lenségeinek megfelelő bemutatásá­hoz. A belterjes irodalmi műsorok­ról, a műveltségi álvetélkedőkről is gyorsan lepattogzott az összmagyar kultúra iránt érdeklődő néző tekin­tete, mivel mindig másról volt szó, nem az értékek elkötelezett és pon­tos bemutatásáról. Ebbe a „szellemi térbe” csobbant bele Hankiss Ele­mér Találd ki magad! című bölcse­leti esszészínháza. Néhány hónapja a fővárosi kö­zönség láthatott már hasonlót, ami­kor berlini színészek mutatták be a Tháliában Elfriede Jelinek Rohac cí­mű darabját - a dramaturg által öt hangra rágyúrt esszéfolyamát. Aki javarészt maga is vélemény­­műfajok írásával foglalkozik, elő­ször megörül, hogy mekkora csoda az, ha öten visszhangozzák felvált­va, szépen hangsúlyozva a gondola­tait, a fájdalmát, a mondatait, ha öten növesztik a színpadon hatal­masra, elevenre, szinte tapintható­­ra az archetípust, amelyet képvisel. Lassan derül csak ki, hogy ennek a színházi elhatalmasodásnak mek­kora a veszélye. Az esszében a leg­nyíltabban az én teremt meg és mű­ködtet egy világot, sőt Jelinek a Rohacban még arra is képes, hogy a világ fölé nőjön, és minden egy ha­talmas, irracionális, dühöngő nő­alak testében történjen, ami a vilá­gon történik. Csakhogy nőhet bár­mekkorára, ha egyéni és nem is túl friss sebzettségével, gondolataival, érzelmeivel nem tud becsatlakozni a mába, a tipikusba, a jellemzőbe, azokba a friss és ki nem beszélt ro­kon helyzetekbe, amelyek a jelen­ben sebeznek meg, a jelenben kész­tetnek kérdésre. Korszerűtlen és ri­deg, egoista, és ezért nem szavahi­hető szerző benyomását kelti. Hankiss az m1-en négy színészt kapott, akik azonban nem az antik görög dráma kórusát testesítik meg, hanem spontán, gondolkodó figurákat játszanak el, miközben a Hankiss Elemér által összekapart bölcs mondatokat zengetik, moz­gással illusztrálják, vagy épp odaillő drámafoszlányokat adnak elő. Attól az értelmiségtől, amely valódi rendszerváltás helyett nagy bátran kiegyezett a Kádár-kori po­litikai elittel, tényleg nem várunk mást manapság, mint hogy egyi­kük segítsen már nekünk kitalálni magunkat, Csákányi Eszter bölcs asszony nézése és Láng Annamária idétlen ugrálása közepette. (Találd ki magad!, mi, január 3., 18.00.) Sokszemközt a megváltásról Hetvenhatezren a kiállításon • Lebontották a Modern Messiások című tárlatát Nemzetközi figyelmet hozott a debreceni művészeti központ­nak a január 3-án este bezárt Messiások című nagyszabású tárlata - ezt jelzi az a harminc­nál is több, külföldön megje­lent sajtóhíradás, amely ér­demben tudósított a Modem projektjéről, összesen 76 200 látogatója volt a kiállításnak. ■ Munkatársunktól______________ M­indössze húszezer debreceni volt, a többség az ország kü­lönböző részeiből, illetőleg külföld­ről érkezett. A tárlat ilyen módon jelentős élénkítő hatást gyakorolt a cívisváros vendéglátására is. Meg is érdemelte a figyelmet, hiszen nem kisebb dologra vállalkozott kiállí­tás, amelynek pontos címe a Mes­siások: A nyugati ember és a meg­váltás gondolata Pablo Picassótól Bill Violáig volt, mint hogy vála­szoljon arra a kérdésre, megváltha­tó-e a világ, illetve, hogy megmu­tassa, milyen választ adnak a XIX. század vége, XX-XXI. század alko­tói. A vállalkozás dimenzióihoz méltón imponáló volt a kiállított művek sora, még ha egy-egy nagy nevet olykor kevésbé jelentős mun­ka reprezentált is - Georges Rouault üvegablaka, Picasso bár­­wmmmMhmmmammmmmmmmmmmM melyik vászna önmagában is ele­gendő lenne, hogy egész kiállítási fejezeteket csoportosítsanak köré­jük. Kiváló találat volt a tárlat kez­detén és végén elhelyezett művek kiválasztása is. Pauer Gyula látvá­nyos, provokatív művekkel idézte meg a torinói leplet indulásként, zárásként pedig az ugyancsak igen provokatív szárnyas oltárt, az alig harmincéves korában, AIDS-ben elhunyt (nem mellesleg a graffiti művészetéből merítő, s valóban vi­lághírű) Keit Haring alkotását lát­hattuk. A két végpont között pedig felemelő, megrendítő, egyetértésre vagy vitára ingerlő művek sokasága a vörös diktatúra jelképét saját bő­rébe karcoló Marina Abramovicztól a bécsi akcionisták, Nitsch, Brus, Schwarzkogler külön bokszban el­helyezett, magyarázó szöveggel kísért műveiig, Serrano hullaház­ban készült nagyméretű fotóitól az ötvenhatos magyar forradalmat meggyalázó Werner Tübke kereszt­levételéig. A restaurátorok január 4-én kezdtek hozzá a művek állapotfel­méréséhez, s még hétfőn négy mű­tárgyszállító autó indult el, hogy visszavigyék a kölcsönzött műve­ket. Összesen 81 helyre kellett, illet­ve kell szállítani a mintegy 200 al­kotást - a munkának ez a fázisa ja­nuár 16-ig fejeződik be. A tárlat zárása után leemelik talapzatáról Szervátiusz Tibor monumentális Dózsa-szobrát mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmMmm ímiph t m in in Hosszú, kanyargós út Gutaházára Egy kortárs magyar művész kalandjai a nagyvilágban és a Cicelle-háromszögben O­LVASÓ B­P: Száry Ernő______________ N­éhány évvel ezelőtt Gutaházi nyarak címmel jelent meg Szilárdi Béla és Fábián László köte­te a Hanga Kiadónál, majd kis szü­net után a Gutaházi telek című könyvvel jelentkezett a szerzőpá­ros. Mindezek után joggal gondol­hattuk azt, hogy a sorozat a tava­szokat és őszöket tárgyaló opusok­kal folytatódik, olyannyira, hogy már-már kezdtük azt hinni, hogy Gutaháza a világ közepe, ahol min­den apró mozzanatnak különös je­lentősége van. Nem állítom, hogy éppen ezért, de nemrégiben a hely­színen tanulmányoztam a kérdést, a környezetet, s meg kellett állapí­tanom, hogy valóban a leginkább élhető vidékek közé tartozik a Kár­pát-medencében az a térség, ame­lyet Gutaháza, Zsennye és Rába­­töttös határol, s amelyet Szent Cecilia vértanú tiszteletére Cicelle­­háromszögnek is neveznek azok, akik a hagyományokat tisztelik. Ilyenek pedig sokan vannak arrafe­lé, hiszen egész művészkolónia ala­kult ki már a három településen, akik egyesületet is alakítottak, ame­lyet szintén a szentről neveztek el. Mindenesetre a fentiek után könnyű megérteni, hogy amikor a Münchenből (egyelőre legalább fé­lig) hazatelepülni szándékozó Szilárdi házaspár házat-otthont ke­resett arrafelé, miért éppen Guta­házára esett a választásuk, s az is, hogy miért olyan fontos mindaz, ami arrafelé, legyen ősz vagy tél, nyár vagy tavasz történik. Előbb­­utóbb bizonyára megjelenik majd a tavaszt és az őszt tárgyaló kötet is, folytatásként viszont most Szilárdi Béla olyan könyvvel jelentkezett, amely azt az utat írja le, amelyen bejárva meg­, de bátran mondhat­juk úgy is, hazaérkezett. Budapest­ről indult ez az út, a negyvenes évek elején, amikor a szerző meg­született, s a világ számos pontját érintve érkezett a magyar Alpokal­jára a kilencvenes évek elején. Ami pedig a földrajzi koordinátáknál is fontosabb, az az, hogy az utat, élet­­utat követve a szerző sokszínű, ár­nyalt képet ad a XX. század máso­dik felének Kelet-Európájáról, egy olyan művészértelmiség szemével láttatva, akit belső és külső utazá­sai során mindig is a felfedezés, de leginkább önmaga megismerésé­nek, kiteljesítésének a vágya veze­tett. Így fedezte fel a rajzolás-festés izgalmas világát, hogy azután az ötvenes évek második felétől a ze­ne kerüljön érdeklődése közép­pontjába, olyannyira, hogy sikeres könnyűzenészként 1959-ben már hosszú „haknira” hívják a Szovjet­unióba. Közben a fotográfia is fog­lalkoztatta, 1971-ben fotósként is bemutatkozott a Ferencvárosi Pin­­cetárlaton. Abban az évben kezdő­dött Szilárdi németországi élete, újra csak párhuzamosan művelte a zenét és a fotózást, majd grafikai stúdiót hozott létre, hogy azután egyre inkább a festészetnek és a rajznak szentelje magát, no meg a filozófiának, ahonnan már egyenes út vezetett annak a helynek a kere­sése felé, ahol otthon érezhetjük magunkat a világban. Így zárult be a kör, érkezett meg a szerző Gutaházára, mondhat­nánk, de a könyv elolvasása után nem a kör bezárulását érezzük, ha­nem éppenséggel azt, hogy Szilárdi „életműregénye” kaput nyit a múlt felé. Arra biztatja olvasóját, hogy az ő útját figyelve maga is átgondolja, mi is történt az elmúlt fél évszázad Magyarországán, milyen lelki-szel­lemi folyamatokat indítottak el a történések azokban, akik a korsza­kot megélték, s akikben volt erő ahhoz, hogy hazaérkezzenek, meg­találják önmaguk. (Szilárdi Béla: Határtalan zson­gásban, Hanga, 2009,224 oldal.) IMIIIillllliWllllWlPJllllTlIlllllMLiliW Dedikált plakátot árvereznek Győrben M Biss Zol­tán Barna__________ F­eke Géza igazgató a Győri Fil­harmonikus Zenekar tegnapi sajtótájékoztatóján bejelentette, hogy a zenekar támogatja a Petz Aladár Megyei Oktatókórház Dézsi Csaba András által vezetett kardio­lógiai osztálya és a Szívkatéterezés Győr Alapítvány kezdeményezését, amelynek célja új pacemakerlabor kialakítása. Az előzményekhez tar­tozik, hogy a Szívcentrum is hason­ló kezdeményezésnek köszönheti létét, hiszen széles körű adományo­zói közreműködés eredményeként jöhetett létre. A nemes cél érdeké­ben a zenekar nagy becsben tartott, dedikált plakátját ajánlják fel árve­résre. Mint ismeretes, a Győri Fil­harmonikus Zenekar tavaly az Os­­car-díjas filmzeneszerzővel, Ennio Morriconéval turnézott szerte a vi­lágban, Marokkótól Tajvanig. A maestro által dedikált koncertpla­kát a május 26-27-i, Dél-Koreában, Szöulban megrendezett koncertet hirdette. A kikiáltási ár ötvenezer forint, de ennél természetesen sok­kal magasabb eszmei értéket képvi­sel. Az árverésre január 16-án kerül sor a médiabálon. A tegnapi sajtó­­tájékoztatón szó esett a jövő pénte­ki farsangi koncertről is, amelynek különlegessége, hogy a zenekar já­tékát külön erre az alkalomra készí­tett koreográfiával teszi színesebbé a Győri Balett. 2010. január 6., szerda Kultúra Mafar­­emz 15 Amennyiben Ön most és a szolgáltatás tervezett igénybevételekor is érvényes Magyar Nemzet előfizetéssel rendelkezik, a sárvári Hotel Arborétumban 2010. január 31-ig 5 000 forint KEDVEZMÉNYT KAP A SZÁLLÁSDÍJBÓL, LEGALÁBB 2 ÉJSZAKÁS FOGLALÁS ESETÉN. Hotel Arborétum*** - Sárvár Tel: 06-95/520-630 E-mail: info@hotelarboretum.hu Web: www.hotelarboretum.hu ! Kérjük, először a Magyar Nemzet ügyfélszolgálati­­ számainak valamelyikén jelezze részvételi szándékát: 06-1 /413-1547,06-1 /322 8306 (Hétfőtől csütörtökig 8.00-17.00, pénteken 8.00-15.00 között.)

Next