Magyar Nemzet, 2010. április (73. évfolyam, 89-117. szám)

2010-04-12 / 99. szám

IV Pici, az óriás Balesete után negyven éve hunyt el Kozma István A nehézsúly, az óriások csatája minden küzdősportban kiemelt, már-már mitikus jelentőséggel bír, hát még egy olyan klasszikus, az ókori olimpiá­kon is szereplő sportágban, mint a birkózás. Aminek magyar kiválóságai eddig összesen 19 arany-, 15 ezüst- és 17 bronzérmet szereztek az újkori ötkarikás játékokon, s közülük egyetlen kétszeres bajnokként tényleg a leg­nagyobb vált a legnagyobbá: Kozma István. A közel kétméteres, száznegy­ven kilós Pici négy évtizede hunyt el tragikus autóbalesetét követően.­ ­­­ Deák Zsigmond___________________ T­eljesen jellemző magára Kozma Istvánra, sporttársaira, barátai­ra, hogy amikor két másik birkó­zólegendával, Pólyák Imrével és Varga Jánossal elevenítettük fel a nehézsú­lyú klasszis emlékét, mindketten úgy bú­csúztak: köszönik, hogy írok róla. Róla, aki persze Pici becenevével ellen­tétben nagy volt, nagyon nagy: százkilenc­vennyolc centi és fénykorában száznegyven kiló. A magassága már tizenhét évesen, 1956-ban is megvolt, s a gömbérzéke is, nem véletlenül lehetett a magyar ifjúsági kosárlabda-válogatott tagja. A palánk alól Keresztes Lajos, az 1928-as amszterdami olimpia aranyérmese csábította el a sző­nyegre. A fáma szerint a jó szemű tréner a Vajda Péter utcában szólította le a langalé­­tát, aki, bár megígérte, napokig a birkózó­terem felé sem nézett. Keresztes újra elsé­tált az első találka színhelyére, amelynek közelében Kozma lakott, s amikor másod­szor is összefutottak, egy atyai pofonnal te­remtett rendet az ifjú fejében: „Ott kezdő­dik az ember, hogy betartja a szavát!” Ne­hezen elképzelhető jelenet, amikor az an­nak idején könnyűsúlyú, mokány Keresz­tes nagyot nyújtózkodik és lekever egyet a számára még ismeretlen óriásnak... A lényeg, hogy a „rábeszélés” hatott, s Kozma első birkózóversenyén 1957 nehéz­súlyú ifjúsági bajnoka lett. Aztán 1959-ben, húszévesen a felnőtt ob-n sem talált legyő­zőre, 1960-ban pedig a római olimpián mutathatta meg magát, s csak kevéssel ma­radt le a dobogóról. Az 1961-es jokohamai vb-n már bronzérmet, egy évvel később az egyesült államokbeli Toledóban pedig vi­lágbajnoki címet szerzett. Egyenes vonalú egyenletes mozgás - hogy egy fizikából is­mert kifejezést használjunk, ám a nehézsú­lyú birkózás nem csak fizika, bár igazán számít az erő. Pici az 1963-as helsingborgi vb-n csupán ötödik lett, de nem is ez fájt neki leginkább, hanem egy kép, amely be­járta a hazai sajtót, s az látszik rajta, hogy szovjet riválisa, Anatolij Roscsin visszahúz­za őt a szőnyegre, mintha a menekülését gátolná meg. Pedig Pici nem volt gyáva... Abban az évben időlegesen a válogatottól is eltanácsolták, mert állítólag túlságosan éreztette társaival fizikai fölényét, s több edzésről elkésett. Kozma innentől fokozott erővel készült a tokiói olimpiára, fekvenyomásban pél­dául napi 52 tonna volt az összadagja, 90- 125 kilós tételekben, ötös szériákkal. Nagy igyekezetében aztán majdnem kútba esett a szereplése, mert megsérült a térde. Két na­pig az ágyat nyomta, miközben csapattár­sai már elutaztak a japán fővárosba. Ám ő sem maradhatott itthon, s a többi már tör­ténelem: a japán Szugijama, a török Kaplan és a német Dietrich testén át a döntőbe ju­tott, ahol a Roscsin elleni döntetlen neki kedvezett. Feldobálni nem tudták a töb­biek, pedig Zsivótzky Gyula, Varjú Vilmos és több más erős atléta próbált segédkezni. Éppen aznap, október 19-én ért a csúcsra, amikor a sportág másik magyar klasszisa, Pólyák Imre, aki három korábbi olimpiai ezüstjét váltotta Tokióban aranyra. „Köz­vetlenül előtte döntőztem, megbeszéltük, hogy az öltözőben marad, nehogy túlizgul­ja magát a saját meccse előtt. Szólítottak, bementem a terembe, s mit látok? Pista már ott áll a szőnyeg mellett. Nem bírta ki. Megértettem, akkoriban mi egymásért is birkóztunk, nem csak magunkért” - me­sélte érdeklődésünkre Pólyák. Ő találta fel a vulgárisan találó „teleszart zokni” kifeje­zést a nehézsúlyúakra, ám érdeklődésünk­re Kozmát kivette e halmazból: „Ő erős volt, hajlékony, lendületes, jól használta ki a fizikai fölényét. Tudott birkózni.” Még szép, s ezt a későbbiekben is bizo­nyította: 1965 - vb-ezüst, 1966 - vb-arany, Eb-ezüst, Év birkózója cím, 1967 - vb­­arany, Eb-arany, Év sportolója cím! Az 1968-as mexikói olimpia előtt nagyon neki állt a zászló, de megint sérülés hátráltatta, már a játékok színhelyén zajló akklimatizá­­ció idején rácsapták az ujjára az autóbusz ajtaját, a gennyesedő sérülést műteni kel­lett. Ám ez nem állíthatta meg, mint ahogy a román Busai, a japán Iszagoi, a finn Uytterhägha, a bolgár Petrov, s szokásos módon Roscsin sem, az újabb döntetlen a szovjettel meghozta a második ötkarikás aranyat. S a változatosság kedvéért megint egy napon egy másik magyar klasszissal, Varga Jánossal. „Egy hónappal idősebb va­gyok Picinél, ezért mondtam neki mindig, hogy mi van, kisöcsém, erre azt válaszolta: eltiporlak! Persze nem tette, jobb haverok voltunk annál. 1958-ban a tatai edzőtábor­ban találkoztunk először, mindketten meg­kaptuk a beavatást, a seggrevágásokat a többiektől. A pályafutásunk szinte párhu­zamosan haladt, Mexikóban ő birkózott előbb, aztán én is nyertem, előtte meg a fo­cisták, úgyhogy volt nagy ünneplés. De Kozma nem ivott, távol állt tőle a szittyó­­zás” - emlékezett Varga. Utóbbit azért érdemes hangsúlyozni, mert 1970. áprilisi autóbalesetét követően felvetődött, hogy ittasan ütközött a 15-ös busszal a Honvéd és az Alkotmány utca sarkán. Ünnepelt sportolóként komoly té­nyezőnek számított a pesti társasági élet­ben, az éjszakában, de neki nem kellett pia a bohémsághoz, vidámsághoz. 1969-ben szüneteltette pályafutását, sütkérezett a népszerűségben, de amellett a szakdolgo­zatára is készült a TF-en. Aztán edzésbe állt, az 1970-es Felszabadulási emlékver­senyt megfázása miatt mégis kihagyta. Azért ott volt a szőnyeg mellett, majd haza­­fuvarozta edzőjét, Keresztes Lajost, s utána állítólag a Ruttkai Éva-Latinovits Zoltán színészpárhoz igyekezett egy húslevesre. Nem érkezett meg, mert figyelmen kívül hagyta a piros lámpát... Jellemzően maga feszítette ki a­ kocsija ajtaját, de aztán el­ájult, tíz bordája tört, többek között megsé­rült az egyik veséje, s ez vált végzetessé, hi­szen kiderült, a másik nem működik. A baleset után barátai a Váci utcai laká­sáról cipelték a kórházba az ágyát, hogy el­férjen, de csak öt napig feküdt ott, több műtét sem tudta megmenteni. Előző év novemberében töltötte be a harmincat. Matura Mihály szakfelügyelőként csodálja Kozma Pici ellenállhatatlan akcióját FOTÓ: MTI/PETROVITS LÁSZLÓ ÁPOL VAGY ELTAKAR? Kozma István-emlékverseny: ifjú birkózóként akkor még úttörő korcso­portban többször indultam e viadalon a nyolcvanas évek elején. Természetesen hallottam a névadóról, de csak jóval később merült fel bennem, nem biztos, hogy a sportág egyetlen két­szeres olimpiai bajnokának emlékét egy hazai utánpótlás-esemény szolgálja a legjobban. Azóta még ez is megszűnt mint Kozma egykori klubja, a Vasas szakosztály-igazgatója, Bódi Jenő ér­deklődésünkre elmondta, évek óta a piros-kékek szervezte diák országos bajnokság viselte a ne­hézsúlyú legenda nevét de idén a hazai szövetség elvette tőlük a rendezési jogot. Öszvérmeg­oldásként a hét végi Matura Mihály junior nemzetközi emlékverseny nehézsúlyú küzdelmeinek­­átkeresztelésével", illetve az Új köztemetőben található sírjának múlt pénteki megkoszorúzásá­val tisztelegtek sporttársai a negyven esztendeje, 1970. április 9-én elhunyt Kozma István előtt F­EHÉR B Novák Miklós_____________________________________________ V­ereckei Ákost senkinek sem kell bemutatni. Kétszeres olimpiai bajnok kajakos, ebő­ jelentős sikerét 1997-ben aratta, tagja volt a világ- és Európa-bajnok négyesnek, immár a tizennegyedik évet tapossa a nemzetközi élmezőnyben, túlzás nélkül a mai magyar sport egyik legnagyobb alakja. A rövid bemutatásnak egy labdarúgó, egy kézilabdázó, tehát egy csapatjátékos esetében elhagy­­hatatlan eleme, hogy melyik klub sportolója. Találós kérdésként felte­hetnénk, hogy Vereckei melyik egyesületben versenyez - egyébként a Honvédban -, de a szurkolókat ez nem érdekli. Miként az sem, hogy Cseh László a Kőbánya SC-ben tempózik, Nemcsik Zsolt a Vasasban asszózik, vagy éppen Vörös Zsuzsa az Alba Volánban öttusázik. Az egyéni sportágakban ennek nincs jelentősége, ház a gyűjtőfogalom is azt mutatja, az egyén a fontos, nem a csapat. Mindezt azért hozzuk szóba, mert a közelmúltban a klasszis kajakos esete világított rá, hogy az olimpiai sportágakban még mindig rendezetlen a versenyzők, az edzők és az egyesületek viszonya. Nézzük a konkrét esetet! Vereckei a Honvéd sportolója, azonban nem a klub edzője, Kiss István irá­nyításával, hanem részben önállóan, részben Sári Nándor útmutatásai alapján készül. Ez óhatatlanul konfliktushoz vezetett. Sári Nándor anyagi igénnyel fordult a Honvédhoz, amit Horváth Gábor szakosztály-igazgató (mellesleg szintén kétszeres olimpiai bajnok) elutasított, s az elszámolási vi­ta beárnyékolja az edző és a versenyző kapcsolatát. Ki a hibás? A versenyző? Vereckei tapasztalt kajakos, aki többször bizo­nyított, pályafutása valószínűleg utolsó olimpiájára készülve kijár neki, hogy azzal az edzővel és csapattal dolgozzon, akiben, amelyikben a legjob­ban megbízik. Az edző? Érthető, hogy Sári Nándor, a pillanatnyilag első számú magyar sikersportág elismert mestere nem akar ingyen foglalkozni egy klasszis kajakossal. A szakosztályvezető? Joggal állítja, nem ő kérte fel Sárit Vereckei felkészítésére, a Honvédnak van saját edzője, miért fizetne másnak? Mindenkinek igaza van, ám a közös cél, hogy a sportoló a lehető legjobban készüljön fel a versenyekre, s a londoni olimpiára, mégis sérül. Mi a megoldás? Adódik, hogy Vereckei igazoljon át Sári klubjába. Ám lehet, hogy ezt sem ő, sem az egyesület nem akarja. Mégis kell egy közös bá- Magyar csapat­ ­is, egy közös csapat. Amely nemcsak Vereckeit és kajak-kenus társait, ha­nem valamennyi olimpikont felöleli. A magyar csapat. Amit a szlogenek szintjén, marketingfogásként már ismerünk, ám való­di tartalommal még mindig nem töltötték meg. Ismét egy kajakos példával hozakodhatunk elő. Peking után azt az edzőt illette meg az eredményessé­gi prémium, aki az olimpiára kiutazott a versenyzővel. A szövetség vezetői érezték, hogy ez így nem igazságos, hiszen az adott eredményt legkevesebb négy év munkája alapján kell megítélni és elismerni, de írásban lefektetett igazságos elv hiányában csak kompenzálni tudtak. A mostani ciklusban már az induláskor tisztázták ezt a kérdést - logikusan, időarányosan jár a jutalom az edzőknek a versenyző eredménye után, aki tehát egy évig dolgo­zik egy adott sportolóval, az a teljes összeg egynegyedét kapja -, de ez csak a szövetségi szint. A teljes elosztási rendszer ezzel együtt ma is zűrzavaros. A magyar spor­tolók és edzőik hat csatornán keresztül juthatnak anyagi és természetbeni­ ­ (edzőtábor, táplálkozás stb.) forrásokhoz. A Wesselényi közalapítványtól (Gerevich-ösztöndíj), a Magyar Olimpiai Bizottság Bay Béla-, illetve Életút­programjától, a NUPI Héraklész, Csillag- és Patrónus-programjától, a szak­­szövetségektől, az egyesületektől és az egyéni szponzoroktól. Ez alapján aligha igényel magyarázatot az a közszájon forgó megállapítás, miszerint a sportolók, illetve a szövetségek nem feltétlenül az eredményeik alapján, ha­nem csúnya kifejezéssel élve, lobbipotenciáljuknak megfelelően jut­nak pénzhez. Pedig egy olimpiai helyezés ugyanannyit ér, ha atléta vagy ha egy birkózó szerzi meg. A kiszivárgott hírek szerint az új kormánynak központosítási ter­vei vannak - azaz egyelőre csak lehetnek, de most nem ez a lényeg - a sport terén: az állami sportirányítást összevonják a Magyar Olim­piai Bizottsággal. Amit már csak azért is üdvözölhetünk, mert az ap­parátus így remélhetőleg karcsúbb, olcsóbb lesz. A központosítás ráférne a teljes ágazatra. Meg kell húzni azt a kört - sportolókra és edzőkre egyaránt -, kik lehetnek tagjai a magyar csapatnak. A jövedelmeket sem ördöngös­ség megállapítani. Az előző olimpián, illetve olimpiai ciklusban elért, ered­ményeket kell alapul venni, amit az új olimpiász világversenyein mutatott teljesítmény szerint lehet módosítani, az újonnan bekerülő fiataloknak pe­dig meg kell állapítani egy alapösszeget. A magyar csapat persze nem lehet pusztán anyagi kategória. Szellemi tartalommal is meg kell tölteni. Legyen rang, kitüntetés idetartozni. Hiszen a cél már közös is, nem pusztán egyéni­ példát mutatni a fiataloknak, hí­rünket vinni a nagy világban. Igen, ez így már-már idealista, s kissé didak­tikus megközelítés. A szurkoló azonban így gondolkodik. S ha azt látja, hogy a versenyzőt, edzőt és sportvezetőt nem a közös cél vezérli, hanem a személyes érdek, akkor becsapva érzi magát. Innen már csak egy lépés, s a versenysport, különösen, ha egyéni, öncélúvá válik. Ám akkor a közönség­nek, a közösségnek már nincs szüksége rá. K * KÖZGÉP A sportmelléklet megjelenését támogatta a KÖZGÉP Zrt.

Next