Magyar Nemzet, 2010. május (73. évfolyam, 119-146. szám)
2010-05-29 / 144. szám
Magyar Nemzet - Magazin 2010. május 29., szombat ) ORKÉP Virágváros A Champs-Élysées-re telepített veteményes- és gyümölcsöskertek egy francia mezőgazdasági találkozó kísérőrendezvényén Párizs, 2010. május 23. F 0 T 0 : A F P F R E D D U F 0 U Rt MI A MAGYAR? Mikor ezelőtt harminc évvel szegény édesanyám megengedte, hogy olvassam el a Török világ Magyarországon című regényt, már a tizedik sornál letettem elmosolyodva, mint az olyan ember, aki hamar észreveszi, hogy rászedték. - Ugyan, eredj, mama! Hiszen ilyet magam is tudok írni. - Hát csak írj ilyet, édes fiam! Olyan egyszerű, mesterkéletlen volt a nyelv, annyira természetes az észjárás, mintha a magamé lett volna. Hát hogyne tudnék én olyat írni! S azóta egyre próbálgattam. Harminc év óta ezt csinálom szakadatlan, mint az ősmesékben, mikor az anyai szó igézete megfog valakit, s ott hagyja egy lehetetlen munkánál: „Hát csak írj ilyet!” S most harminc év múlva, ha újra elém vetődik az a tíz-húsz sor, csüggedten sóhajtok fel: Jaj, így én sohasem fogok tudni írni! És bár annyi idő kellett, míg erre rájöttem, most a harmincadik esztendőben megint egy ilyen könnyelmű mondásba kevertem magamat. Éppen erről a felolvasásról tárgyaltunk, s én könnyedén odavetettem. Szívesen írok Jókairól, hiszen úgy ismerem, mint a tenyeremet. Ha akkor valami jó szellem a fülembe súgja: „De hát tudnál-e te a saját tenyeredről egy felolvasást tartani?”, bizonyosan kétszer is meggondoltam volna, de így egyszerűen nekivágva, leírtam Jókai életéből néhány epizódot, elmondtam némely ötletét, belekevertem a megfigyeléseimet, s felolvastam otthon a családom előtt, mint mikor az új ruhát felpróbálják, hogy jó lesz-e. Hát egyszer csak közbeszól a tízesztendős fiam, letévén a Jókai egyik meséskönyvét, amelyben lapozgatott. - Ezeket már én mind hallottam. - Kitől, te buksi? - Zsuzsi szakácsné beszélte. - Honnan tud maga annyit Jókairól? A Zsuzsi vállat vont. - Hát csak tud az ember egyet-mást, felelte. Jaj, lelkem uram, úgy nézzen meg engem, hogy ezelőtt egy bankárnál voltam házvezetőnő, s annak a leánya, mintha barátnője volnék, mindent elmondott, mindenre megtanított. - És a kisasszony kitől tudta? - A kisasszonynak volt egy huszárkapitány udvarlója, aki bolondulásig szerette Jókai urat. - Hát a huszárkapitány hol szedte fel az én dolgaimat? - Hja, annak meg az édesanyja egy hercegasszonynak volt a felolvasónője, s ott mindig a Jókai könyveit olvasták. No, most aztán, ha még firtatni akarom, szaladhattam volna a hercegasszony után, de hiába. A Jókai híre nem kezdődik és nem végződik sehol. A Jókai-kultusz befutja az országot, terjeng, elterpeszkedik, mint a szederinda. Mindenki ösmeri, mint a saját tenyerét. Mintha bengáli fény világítaná meg az alakját, és abban őt mindenki látja, senki jól nem látja. [... ] Elmondjam, miképpen ír? Én istenem, hát van-e valaki, aki ne tudná! Talán az esztétika faparipájára ülve fejtegessem, hogyan kell az ihlet szilaj csikóját lovagolni? Vagy pedig nagy képpel tanácsokat eresszek szélnek, hogyan kellett volna dolgoznia? Nevetséges! Mondta-e már valaki az erdőnek: „Csitt, erdő, ne úgy zúgj, ahogy zúgsz, hanem így!” Volt-e már olyan ostoba léhűtő, aki rákiáltott a patakra: „Megállj, ne kanyarogj olyan szeszélyesen s ne csácsogj ezen a hangon!” Erdeink zúgása, folyamaink hömpölygése hallik Jókai nyelvében. Virágok a mezőt éppen úgy tarkítják, mint az ő költészetét színes gondolatok. Mintha nem is ember írta volna e könyveket, hanem úgy nőnének a földből maguktól, mint a vadszegfű vagy a marmancs. Mintha, amit az emberek összeálmodtak, millió ember millió éjszakán, az anyaföld azt mind beszíná, s aztán csak elkezdenének ezekből az álmokból csodálatos, édes történetek fakadni, és minden ember ráismerne a magáéra: „Ej nini, hiszen ez már járt valamikor a fejemben!” (Mikszáth Kálmán: Jókai Mórok, 1894) ANNO 20 ÉVE Bocsánatot kért Torgyán József Torgyán József országgyűlési képviselő a közelmúltban levelet intézett Pozsgay Imréhez, a szocialista párt országgyűlési képviselőcsoportjának vezetőjéhez, amelyben elnézést kért kijelentéséért, amely a Mai Nap 1990. január 22-i számában jelent meg: „Aki nem szakít 180 fokosan a bolsevik elvekkel - amelyeket az MSZMP követett -, az fasiszta elveket vall. Ez jelenleg érvényes az MSZMP-re, amely nem szakított korábbi bolsevik politikájával, de az MSZP-re is, amely ragaszkodik vagyonához, kormánypozícióihoz, vagyis korábbi jogállásához.” Torgyán József levélben közli: nem állt szándékában a szocialista pártot vagy tagjait fasisztaként aposztrofálni. A Magyar Szocialista Párt úgy ítéli meg, hogy miután Torgyán József bocsánatot kért rágalmazó kijelentéseiért, a párt jó hírének rontásáért, a szocialista pártnak többé már nem fűződik érdeke az ellene kezdeményezett büntetőeljárás lefolytatásához. 1990. május 29., kedd 4 ÉVE Etnikai feszültségek Tordán A tordai önkormányzat februári ülésén a két magyar képviselő fel akarta vetni a magyar iskola elvi engedélyezésének ügyét, a román többségű testület azonban tárgyalni sem akart a kérdésről annak ellenére, hogy az iskola indításának ügyét a megyei koalíciós szerződés is tartalmazza. A teremből kivonuló magyarokra rátámadt két Nagy-Románia párti képviselő. A kialakult magyarellenes hangulat, a gyűlölködés, az elszenvedett megaláztatások annyira megviselték a harmincnégy esztendős Kiss László unitárius lelkészt, hogy otthonában szívrohamot kapott, és a mentő kiérkezése előtt elhunyt. Múlt vasárnap több mint hétszáz ember vonult fel azon a tüntetésen, amelyet részben Kiss László emlékére szerveztek. A tüntetők a református templomhoz vonultak, amellyel szemben található a korábbi magyar oktatási intézmény. A Teodor Muresan Általános Iskolában ma háromszor anynyi román osztály van, mint magyar, a diákokat a szünetekben megfenyegetik, ha anyanyelvükön beszélnek. Céljaik elérése érdekében ezentúl minden vasárnap imádkozni fognak az épület előtt. A tüntetés végén a résztvevők virágokkal borították be a most még román iskola bejáratát. 2006. május 27., szombat A Magyar Nemzet korábbi számaiból összeállította: Pethő Tibor