Magyar Nemzet, 2010. június (73. évfolyam, 147-176. szám)

2010-06-19 / 165. szám

34 Magazin 2010. június 19., szombat Az utolsó látogatás Márai Sándornál San Diegóban Halánték vagy tarkó? A húsz évvel ezelőtti, 1990-es ünnepi könyvhét slágerének számított - 1945 után - Márai Sándor 1943-44-es Naplója és A gyertyák csonkig égnek újra megjelentetett változata. Ez volt az az esztendő, amikor elkezdődött az író életműsorozatának kiadása. 1990-ben Márai posztumusz Kossuth- és Fitz József-díjat kapott, továbbá megalakult a Márai Sándor Alapítvány Pozsonyban. Kő András Makály Sándornak köszönhetem, hogy telefoninterjút készíthettem a németországi Neuburg an der Do­nauban élő 81 éves Csernohorszky Vilmossal, aki Márai Sándor kap­csán jutott a történész eszébe. Az író öngyilkosságáról beszélgettünk, amikor Szakály elmondta, hogy Csernohorszky doktor egyike volt az utolsóknak, akik 1988. október 1-jén meglátogatták Márait San Diegóban. Mint isme­retes, az író 1989. február 21-én vetett véget életének pisztolylövéssel. - Minek volt köszönhető a látogatás, hiszen tudjuk, hogy 1987-től Márai már remete módjára élt, magá­nyosan, és előrehaladott rákbetegsége miatt mély de­presszióban? - kérdezem Csernohorszky Vilmostól. - A Münchenben megjelent Nemzetőr című ma­gyar nyelvű lapot jó barátom, Tollas Tibor szerkesz­tette, és rendszeresen elküldte Márai Sándornak. Ma­gam is publikáltam 1972-től a lapban, és Márai olvas­ta az írásaimat. Megemlékeztem nyolcvanadik szüle­tésnapjáról, amelyet pár sorban megköszönt, ettől kezdve több levelet váltottunk. Nagyobbik fiam Kali­forniában, Pasadenában élt, nem messze San Diegó­­tól, és elhatároztuk a feleségemmel, hogy egyszer meglátogatjuk az írót is. - Ki javasolta a találkozást? - Én. Márai egyik levelében utalt arra, hogy mind­egyik írásomat elolvassa, és egyetért a gondolataim­mal. Kitüntetésnek számított a dicsére­te. Ez bátorított fel, hogy a csalá­di látogatást összekössük egy San Diegó-i kirándulással. - Milyen állapotban találták? - Testileg szomorú képet nyújtott, megrokkant öregember volt. Bottal járt, hajlott háttal, és már nem tudott a közeli parkban sem sétálni. Szelleme azonban ra­gyogott! - Hogyan nézett ki a lakás? - Elég szerényen. A 6th Avenue 2820. szám alatt lakott, kis bérház két-három szobájában. Üresek, szinte meztelenek voltak a falak. Nem látszott, hogy nagy író otthoná­ban vagyunk. - A hét melyik napján kopogtattak be hozzá? - Vasárnap délután volt, 1988. ok­tóber 1-je. Három órát töltöttünk ve­le. Öltönyben várt bennünket, fehér ingben és nyakkendőben. - Miről beszélgettek? -Mindenről. Ahogy az egy poli­hisztornak is mondható poéta doctus­­hoz illik. De főleg ő beszélt. Fizikáról, a világűr fekete lyukairól, biológiáról, fi­lozófiáról, a modern orvostudomány­ról, a magyar és amerikai irodalomról, Berzsenyi költészetének feltámadt idő­szerűségéről, politikáról, történelemről, életről, öregségről, halálról. „Utóbbiról nem tudni, milyen - mondta -, mert ed­dig még senki sem jelentkezett vissza. Ezért talán nem is lehet nagyon rossz.” - Beszélt súlyos sorscsapásairól, felesége elvesztéséről és 45 éves nevelt fia váratlan és hirtelen haláláról? - „Mióta Lolám itt hagyott - mondta -, úgy ér­zem, mintha nemcsak az életemnek, hanem saját magamnak is egy része távozott volna el. Mert 62 évi együttlét után már nem tudja az ember, hogy benső­jében mennyi saját maga és mennyi a másik.” Elbe­szélte nevelt fia tragédiáját. „Amikor elhatároztuk, hogy 1948-ban elhagyjuk az országot, Solám azt mondta: »Az egész magyar ifjúságot nem tudjuk megmenteni mindattól a szörnyűségtől, ami itt most történni fog, mentsünk ki legalább egyet.«” Így iit­ leveled és az Kedves Vilmos a t­any­ához mellékelt idiotikusan nézek, képet.Utóbbin teljesen *”féle *8lóaa' különös vetközés,bele kell panacea ellene. _ lassan,oe Az elmúlt hetekben .»ff lá,á5.1” -T, a Rákóczi­i.»noBr»flát.KelfJ z z.f csoportoosit RS anyagismeretet és p Fejedelem emberi­­ AnSo egyetértéssel könyvet,mindvégig gg­ték ki 1948-ben a kis Babócsay Jánoskát, akinek a szülei a háború alatt meghaltak, és a Máraiékhoz kö­zel álló nagymama nevelte. Feleségét 1986-ban vesz­tette el az író, nevelt fiát 1987-ben. János egy reggel összeesett, elvesztette az eszméletét, és háromheti kóma után meghalt. A boncolás agyvérzést állapított meg. S ez volt Márai Sándor életének talán legna­gyobb kataklizma-családodnak a Es Ben is kedves számomra megismerni sem találkozni meg­ga­tást,,öröm Remélem,lesz,z­alka csókolom,barátsággal neteket, szer.Ka­ti kezét ! Reátok a vén gönc o fjÁ'pjY'AÁA (y*iésv ja. Hisz e fiú közelsége miatt költözött nyolcvanévesen újra a rajongott Itáliából San Diegóba, a nyugati civilizáció végére - ahonnan már csak egy ugrás a még ma is emberáldozatokat követelő mexikói határ -, hogy később ne legyen, ne legyenek egyedül. - Cigarettázott? - Igen, mind a ketten cigarettáztunk. - Megkínálta önöket valamivel? -Egy üveg kaliforniai Haraszthy-vörösbor már ott állt az asztalon, amikor beléptünk a lakásba. A borvidék történelmének és gazdasági sikereinek van-­­­nak Magyarországra visszamutató gyökerei Harasz­­thy Ágoston személyében. E hajdani bácskai magyar ugyanis a kaliforniai szőlőkultúra atyja volt. Azok kö­zé tartozik, akiket a nemzetközi (főleg amerikai) em­lékezet magyarként is számon tart. 1862-ben kiadott angol nyelvű könyvéből a XX. századig több nemze­dék tanult. Nevét szobrok, táblák, utcák és intézmények őrzik. Élete kész regény. Ami­kor másodszor ment ki a tengerentúlra 1848-ban, San Diegóban lett seriff és képvi­selő. Előbb itt, majd San Franciscótól északra, a Napa-völgyi Sonomában szőlő­­telepítésre adta a fejét. A grófnak ma is él­nek ezen a vidéken utódai. Természetes­nek tartottuk, hogy az író Haraszthy-bor­­ral kínált bennünket.­­ Márai Sándor így vall egy helyütt: „Este német bort ittam, íze hideg és tiszta. Nem ringat, inkább csak oktat. Mámora kételyre és számvetésre ingerel. A mi bo­runk azt mondja: »Kábulj el, felejts!« A német bor: »Térj magadhoz, emlékez­zél!« És a kaliforniai Haraszthy?­­ Emlékezésre sarkallt az is. Márai meleg hangon emlegette a Nemzetőrt, elismerően szólt Tollas Tibor leg­újabb verseskötetéről. Közben arról elmélkedett, hogy miként születik a vers. Örömmel újságolta, hogy járt nála Vörösváry-Weller István szer­kesztő és kiadó A Garrenek műve egyik első példányával. (Ez volt az utolsó kötet, amely még megjelent Márai életében - A szerk.) Boldog látó-­­ volt, hogy könyvészetileg is szép lett a két kötet. Majd elgondolkoz­va jegyezte meg: „Most, hogy újra­olvastam a szöveget, az volt az ér­zésem, hogy nem is én írtam an­nak idején, hanem maga az idő. És mindaz, amit a nácizmusról ír­tam, megismétlődött a háború után a kommunizmusban.” Új­fent megerősítette, hogy tovább­ra sem járul hozzá művei hazai kiadásához - még ha dollárban fizetnek is - mindaddig, amíg megszálló szovjet csapatok tartózkodnak Magyarországon, és nem szabadon választott, demokratikus kormány intézi a haza ügyeit. Minduntalan visszatért azonban az öregséghez, ahogy mondta: a vénséghez. Panaszko­dott, hogy naponta fél órát tud már csak olvasni, annyira meggyengült a szeme. Azok a szemek, me­lyekkel öt idegen nyelven olvasott évtizedeken át a fél világ könyvtáraiban. - Említette, hogy a szelleme viszont ragyogott. - Valóban szembetűnő volt a töretlen, teljesen ép, a szenilitás vagy a leépülés legkisebb jelét sem mutató szellem és a kilenc évtized terhét hordozni kényszerü­lő test törékenysége közötti diszkrepancia. A Szentírás szavai jutottak eszembe: a lélek kész, de a test erőtlen. Mindhármunkat meglepett a következő mondataival, amelyeket elsősorban hozzám intézett: „Te orvos vagy - mondta. - A múltkor a szomszéd házban arról vitat­koztak, hová kell lőni a fejre, ha valaki öngyilkos akar lenni. Abban maradtak, hogy a legjobb a halántékra illeszteni a pisztoly csövét. Mi a te véleményed?” El­mondtam neki, hogy történelmi bizonyíték van rá: a halánték nem jó célpont. A második világháborúban a franciaországi német haderő parancsnoka, Carl-Hein­­rich von Stülpnagel tábornok­­nem tévesztendő össze Otto von Stülpnagellel, a megszállt Franciaország ka­tonai parancsnokával - A szerk.) öngyilkosságot kö­vetett el, amikor a Gestapo le akarta tartóztatni. A le­tartóztatás oka az volt, hogy Stülpnagel tudott a Claus von Stauffenberg vezetésével szőtt Hitler elleni me­rényletről. A halántékára irányított golyó azonban nem oltotta ki Stülpnagel életét. Viszont mindkét látó­idege megsérült, aminek következtében elvesztette a szeme világát. Ez azonban nem akadályozta meg Hit­lert abban, hogy a kórházi kezelés után fel ne akasz­tassa. Magyarán: a halánték nem jó - mondtam Má­­rainak. „Mi a biztos?” - kérdezte. Erre azt feleltem, hogy a GPU (Állami Politikai Igazgatóság , szovjet politikai rendőrség - A szerk.) már kiderítette. A leg­biztosabb a tarkóra lőni. Ugyanis itt található a nyúlt­­agyvelő, valamint a légző- és keringési központ. Ha ez megsérül, biztos a halál. Katynban is így végezték ki a szovjetek a lengyel tiszteket. „Csak hát - tettem hozzá -, saját kezűleg nem egyszerű végrehajtani. A fordí­tottját kell tenni. A szájba kell illeszteni a pisztoly csö­vét.” És így lőtte agyon magát... Én voltam az, aki ta­nácsot adott neki... Mint kiderült, a feleségem és a fiam rögtön gyanút fogott, de nekem csak később esett le a tantusz. - Nem osztotta meg az aggodalmát másokkal? - De igen. Elmondtam az érzéseimet Szörényi Éva színművésznőnek és Czene Ferenc barátomnak. De minden igyekezetük ellenére sem tudták elhárítani azt, ami bekövetkezett. - Kitől szerzett tudomást az öngyilkosságról? - Tollas Tibor hívott fel. Borbándi Gyula író és szerkesztő erősítette meg az orvosi diagnózist. Utó­lag visszagondolva: azt hiszem, már a látogatásunk napján el lehetett volna mondani Illyés Gyulával, hogy: „Kháron ladikja nem akkor indul el velünk / midőn lezárul és befagy a szem. / Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünk / a végzetes vízen.” A tör­téntek ismeretében 1988. október 1-jének délután­ján már a végzetes víz felett lebegett az író lelke, szelleme és egész valója. Az övé, ki oly nagy árat fi­zetett a szabadságért, és oly következetesen meg­szenvedett az igazságért. Mert ő tudta és meg is írta, hogy: „Válságos korokban elkövetkezik egy pillanat az író számára, amikor dönteni kell: nyelvi értelem­ben talán rozsdásodó szavakkal, de szabadon mondja el, amit mondani akar­­ vagy asztmatikus köntörfalazással, törzsökös anyanyelven hazudjon. Ez csikorgó, nehéz pillanat.” 1989. január 31-én írott utolsó levele még reménysugárt hozott, mert így végezte: „És köszönöm Neked és kedves csalá­dodnak a látogatást, öröm volt számomra megis­merni Benneteket. Remélem, lesz alkalmam talál­kozni még egyszer. Kati kezét csókolom, barátsággal gondol Reátok a vén Márai Sándor.” Sajnos többé nem találkozhattunk vele. Majd talán egy másik vi­lágban... - Hány levelét őrzi az írónak? - Hét levelet kaptam tőle. Majd kiválasztok egyet, a legérdekesebbet, és elküldöm a fényképpel együtt, amelyet a fiam készített hármunkról. Valószínűleg ez az utolsó fotó róla. - Kézzel írta a leveleit? - Nem. Mindig géppel, ahogy én is, mert olykor a saját írásomat sem tudom elolvasni. - A Csernohorszky lengyeles hangzású név. - Lengyel származású vagyok, köznemesi család sarja­- Mikor hagyták el az országot? - Ezerkilencszázhatvannyolcban. Német kórház aneszteziológusa lettem, 65 éves koromban mentem nyugdíjba. Először történész akartam lenni, de az apám azt mondta az érettségi után, 1947-ben, hogy ne ezt a pályát válasszam, mert jövőre jönnek a kommunisták, és átírják az egész történelmet, így is lett. Két természettudományi pálya közül választ­hattam: mérnök legyek vagy orvos? Utóbbi mellett döntöttem. - Illyés Gyula írja a Kháron ladikján című esszére­gényében: „Az öregség száműzetés. Egy korszakból, amely főleg délelőttből állt. ” - Sajnos két éve meghalt a feleségem, és egyedül maradtam. Ötvenegy évig éltünk együtt. A nagyobbik fiam Amerikában él, a kisebbik Bajorországban. - Hogyan búcsúztak Máraitól? - Mielőtt kiléptünk az ajtón, arcon csókolta a fele­ségemet, és azt mondta: „Az én húgomat is Katalin­nak (Katónak - A szerk.) hívták.” És gyengéden inte­getett. Csernohorszky Vilmos állta a szavát: elküldte a fényképet, amely az író utolsó fotója, és a borítékba tette Márai Sándor egyik levelét is. A kanapén a há­zaspár között megtörtén ül az író. Kérdő a tekintete, csodálkozás ül az arcán. köszönöm egy, tehát a kép s­gót.A vénség nyugodni,nincs his képet ad a Köszönöm a olva­st­am. köszönöm Nekem vol­t figyelmesen,­­ elolvastam Írás,nagy - úgy tetszik síkságáról is A Csernohorszky házaspár között az író. ....teljesen idiotikusan nézek, tehát a kép sikerült, tükröz egyféle balgaságot"

Next