Magyar Nemzet, 2010. augusztus (73. évfolyam, 209-237. szám)

2010-08-21 / 227. szám

37 Magyar Nemzet • Magazin az iparművész útra kelt, és meg sem állt Mohora községig, amely Balassagyarmattól tíz kilométer­re, a Cserhát hegységben, a Feketevíz-patak völ­gyében fekszik. Itt töltötte gyermekkorát a szí­nésznő, itt volt kúriájuk, amelyet azonban az idő rombolni kezdett. Bállá e háztól kőhajításnyira tornácos parasztkúriát fedezett fel - egykori taní­tói lakást -, és nyomban megvásárolta. Kereken tíz esztendővel ezelőtt Mádl Ferenc köztársasági elnök - Tolnay Klári tisztelője - nyitotta meg a művésznőről elnevezett emlékházat, amelynek immár három szobája, színig megtöltve relikviák­kal, Tolnay Klári kortársait színpadi szerepek, fil­mek eleven átélésére, a fiatalabb generációt pedig képzeletjátékra invitálja tavasztól késő őszig. A Tolnay Klári-emlékház látnivalója állandóan gyarapodik. Megindító históriája van például a zongorának. Történt pedig nagyon régen, amikor a művésznő már nem ült le a hangszer elé, hogy a családi instrumentumot odaajándékozta egy kis­lánynak. Pedig a bécsi zongora a Tolnay család tör­ténete legszebb korszakának volt főszereplője. Er­ről így mesél a legendárium. „Téli estéinkről is meg kell emlékeznem. Akkor még nem volt se rádió, se televízió. De volt zongoránk és voltak hegedűink. Apám és bátyuskám hegedült, anyám és én zongo­ráztunk, énekeltünk. Kvartettünkben az volt a gyö­nyörűen szabálytalan, hogy minden művet moho- rai hangszereinkre alkalmaztunk, rengeteget rög­tönöztünk. Gyermekkorom fantasztikusan szép és harmonikus pillanatai voltak ezek.” A zongorának voltak borúsabb napjai is. A háború, a bombázások megviselték a hangszert. Tolnay Klári édesanyja annyira ragaszkodott hozzá, hogy budai villájuk lé- gópincéjébe cipeltette, onnan pedig Csobáncra, majd a budai harcok idején a pasaréti filmgyár rak­tárában várt a jobb időkre. A család rövid albérlet­ét is átvészelte, végül is a Fejér György utcában 1946-ban foglalta el helyét. Itt néhány esztendeig Darvas Iván is játszott a hangszeren. Nyolc eszten­dővel ezelőtt a családi zongora - a fedelén az aján­dékozó gyöngybetűje: szeretettel Tolnay Kláritól - visszatalált; Vukán György zongoraművész szólal­tatta meg húrjain a Tolnay család kedves Schubert- dallamait. Az emlékház ötven személyt befogadó kis szín­padot is kapott, amelyen színészek, operaéneke­sek, kamarazenekarok lépnek fel, s láthatnak az ér­deklődők Tolnay Klári ihlette életképeket, Pozsgai Zsolt és e sorok írója jeleneteket is komponált, kép­zőművészek pedig színvonalas tárlatokkal hívják nyaranta a szellemiekre éhes turistákat. Filléres jegyárakból, honszerető polgárok ado­mányaiból és az emlékkertész állhatatosságából áll immár tíz esztendeje az emlékház. Átvészelve a zord időket, amikor neves írók, költők emlékét őr­ző otthonok falait kezdte ki az idő, amikor a színhá­zak pénz- és helyhiány miatt legjobbjaik bedobozolt értékeit sem tudják átadni az utókornak. Tokody Ilona mondta Bállá István száz kiállításának egyi­kén. „Elgondolkodtak már azon, hogy milyen tehet­séges nép a magyar, mennyi szellemi értékünk van, mennyi építész, tudós feltaláló gazdagítja, híresíti hazánkat? Isten kiválasztott népe vagyunk: ő a mű­vészeket azért teremtette, hogy megszépítsék a vilá­got. Bállá István is ilyen ember. Csodálatos, örökölt manuális készségével, hatalmas szakmai tudásával, érzékeny finom leikével otthon van minden műfaj­ban. Inspirációt kap a zenéből, az irodalomból, a színházból és a természetből...” És Tolnay Kláritól, aki még jó pillanatban Bállá István fülébe súgta: „Csak semmi szomorúság! Játsszatok tovább! Arról a csillagról nézlek ben­neteket...” kokból, aranypénzekből -, legfeljebb hetven százalé­ka adható át nekünk, a fennmaradó rész az államot il­leti. Mi a munkánkat nem üzletszerűen végezzük, de valamiből élni kell, és persze finanszírozni a feltárást. Egy hajó kutatása legalább 2-2,5 millió dollárba ke­rül - magyarázza Szalóky K. Attila. Egyébként az Octopus a nemzetközi átlaghoz ké­pest igen olcsónak számít. A cégnek nem az a fő cél­ja, hogy eladja a feltárt tárgyakat, hanem a munkák­hoz kapcsolódó jogokat igyekszik érvényesíteni. Ide­tartozik a könyvkiadás, a filmek forgalmazása, a nemzetközi kiállítások szervezése, illetve a kiemelt egyedi és egyéb tárgyakról készített másolatok sok­szorosítása, bemutatása és értékesítése.- Sokan féltenek bennünket a kalózoktól. Amíg a feltárás történik, addig a rablók rajtaütésétől nem kell tartanunk, mert amikor kiemeljük a leleteket, azok olyan rossz állapotban vannak, hogy nemigen lehet őket azonnal pénzzé tenni, ráadásul nem tud­hatják, hogy értékesek-e a tárgyak. A leleteket még meg is kell tisztítani, illetve konzerválni. Akkor va­gyunk veszélyben, amikor a harminc kilométeres vízi és a negyvenhat kilométeres szárazföldi utat kell megtennünk a katonai bázis raktáráig. A csapat természetesen kérhet haditengerészeti védelmet, de azt a szolgáltatást aranyárban mérik. Tehát úgy határoztak, hogy a kincseket végig vízi úton fogják szállítani - kimondottan nagy sebességű hajókkal, amelyeket szinte lehetetlen utolérni. Száraz Miklós György 2010. augusztus 21., szombat Titokzatos rovásírás | mádjuk a rejtélyeket, és mint minden titok, a secrete litterarum, a | betűk titka is izgat bennünket. A rovásírásnak is vannak hívei, | akik azt szeretnék hinni, hogy annak múltja, története, kutatása . csupa titok. Ami különben igaz. Valamivel több, mint egy évtizede a somogyi Bodrog község ha­tárában egy honfoglalás kori vaskohó feltárása közben égetett agyagtárgyra bukkantak, amelyen a székely-magyar rovásírás négy írásjele található. Megfejtés is született: a kohó egyik fújtatójának fú- vókadarabja lehet az agyagtárgy, a felirat értelme: fúnák, vagyis a fújni ige egyes szám első személyű, óhajtó módbeli formája. A lelet korát 900-950 közé teszik,- és sokan a kettős honfoglalás elméleté­nek cáfolhatatlan bizonyítékát látják benne. Vagyis hogy mi, magya­rok legkésőbb 670 körül már itt voltunk a Kárpát-medencében, mert az avarok második nagy hulláma, a griffes-indásnak mondott né­pesség, melynek hatalmas tömegei 670 körül települtek a medencé­be, magyarul beszéltek, tömegeik pedig megérték Árpád (második) honfoglalását. munka megkezdésekor az Istenhez (Jóhoz) fohászkodó, néki áldozó táltos-kohász hagyhatott ránk”. Az életrajza szerint geológiai és számí­tástechnikai, valamint magyarságtudományi képesítéssel rendelkező, magát írástörténésznek valló szerző végső következtetése pedig nem kevesebb, mint hogy a „hunok és az avarok használták a magyar nyel­vet és a székely rovásírást - s a kettős vagy hármas honfoglalás tény, a bodrog-alsóbűi lelet csak egy közbülső láncszeme a hun-székely írás­használatnak”. Ezt a marakodást látva még abban is feltámad a kíváncsiság, akit különben sosem érdekelt volna a téma. Tagadhatatlan, hogy miként őstörténetünk egyéb kérdései, úgy a székely-magyar rovásírás is rég­óta kelt indulatokat. Sebestyén Gyula néprajzkutató és irodalomtör­ténész (1864-1946) például „a székely betűrovás némely meghibbant elméjű rajongóját”, „beteges szertelenséget”, „hóbortos eredménye­ket”, „minden alapot nélkülöző badarságokat”, a „régi krónikák kéz­ről kézre adott fogyatékos állításait”, sőt egyenesen „elborult elméjű” embereket emleget tanulmányaiban. Kemény szavaival természete­ZERfNYI GABOR RAJZA Cikkek, tanulmányok, konferenciák sora foglalkozott 1999 és 2001 között a fúvókával és feliratával. Indulatok kavarogtak, megszólaltak remek szakemberek és otromba dilettánsok, fantáziátlan akadémiku­sok és ötletekben gazdag, „önjelölt hozzáértők” is. Leginkább a kettős honfoglalás kérdését, a székelység településtörténetét, a honfoglaló magyarság technikai tudását, pontosabban kohászati szakismereteit, valamint a magyarság íráshasználatának elterjedtségét illetően merült fel a lehetősége annak, hogy ez a darabka agyagtárgy különösen érde­kes lehet. Például: ha nemcsak a fejedelmi udvartartás asztali étkész­letén - vagyis a nagyszentmiklósi kincs edényein - találunk rovás­írást, hanem a somogyi erdőségek mélyén meghúzódó vaskohó szer­számain is, akkor vajon nem állítható-e, hogy a korabeli Európához képest a magyarság körében igen elterjedtnek mondható volt az írás és olvasás? De meredekebb következtetések is születtek. Ha a fúvóka honfoglalás előtti - sőt 900 előtti, hiszen a mai Dunántúlt csak akkor vettük birtokba -, akkor feliratával a kettős honfoglalás elméletét tá­masztja alá, hiszen egy honfoglalás előtti, dunántúli magyar nyelvű közösség létéről árulkodik. De mi van akkor, ha a lelet nem a későbbi emlékekből ismert székely-magyar rovásírással mutatna közelebbi rokonságot, hanem a korábbi avar és hun írásemlékekkel? Akkor bi­zony a hun-avar-magyar kontinuitás (legalábbis szellemi, kulturális értelemben vett folytonosság) ékes bizonyítéka is lehetne. A vita szé­pen kígyózott. Felmerült, hogy a magyar honfoglalás előtt a későbbi Somogybán székelyek éltek (ahogy minden kétséget kizáróan a hon­foglalás után valóban éltek Pozsony és a Fertő körül, de éltek a mai Őrségben és Baranyában is). A vita további részletezése helyett nézzük inkább az értelmezés né­hány lehetőségét. Kezdjük azzal, hogy olyan kutatói vélemény is elhangzott, amely szerint nem is írásról, hanem körömlenyomattal való játszadozásról van szó. A feltárást vezető régész olvasata: Anyának, ami varázsige, fo­hász, könyörgés (ha a kemencét anyának becézték, akkor talán tréfás célzás) is lehetne. Csak néhány az egyéb megfejtési kísérletek közül: Anyónak, papa; egy másik: Lyónak (mai magyarul Jónak; Jó pedig a magyarok hajdani egy istene lehetett). Megint más megoldás: Hunszék népének. Vékony Gábor olvasata betűhíven: fonák (fújnék, fünék érte­lemben). A konferenciára meg nem hívott, ezért kissé indignálódott Varga Géza szerint Vékony „hipotézise azért kavart indulatokat a hiva­tásos kutatók köreiben, mert magyar nyelvű olvasatot feltételezett, s fmnugrista körökben ez súlyos illetlenségnek számít”. Varga Géza tö­mör összefoglalása szerint tehát könnyen lehet, hogy a „magyar ősval­lás egyik emlékét tisztelhetjük ebben a füvókatöredékben, melyet a sen a rovásírásról korábban tudósító régi krónikásokat és saját korá­nak délibábos nyelvészeit ostorozza. Sebestyén komoly tudós, a Magyar Tudományos Akadémia leve­lező tagja, a Magyar Néprajzi Társaság főtitkára, a Helsinki Finn­ugor Társaság külső tagja, az Ethnographia szerkesztője és a szé­kely-magyar rovásírás egyik legelső és legelszántabb kutatója volt. 1909-ben adta ki Rovás és rovásírás című munkáját, majd 1915-ben a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából készítette A ma­gyar rovásírás hiteles emlékei című művét, amelyben igen szigo­rúan határozta meg a hitelesség követelményeit. Utóbbi már csak a kor hamisítási botrányai miatt is elvárható volt. Talán éppen ezért hihetünk neki. Hiszen nem egykönnyen hagyja magát félrevezetni. Telegdi János 1598-ban megjelent rovásírástankönyvéről sem haj­landó áradozni: „Pár lapra terjedő sovány művecske, amelyben az eltorzult kincsek törmelékei már nagyon fogyatékos írástörténeti tájékozottsággal vannak hozzáférhetővé téve. [... ] Még fogyatéko­sabb az ismeret, midőn a hangugratások, összerovások és szótagje- gyek rendszerét kéne megmagyarázni.” Ugyanakkor ő az, aki Teleg­di Rudimentáját latinból magyarra fordítja és megjelenteti. Ugyan­csak ő az, aki a legterjedelmesebb rovásemlékünket, a Bolognába került Árpád-kori botnaptárat elsőként vizsgálja tüzetesen és írja le. Gyanakszik, mindent háromszor megvizsgál, de ha biztos a dol­gában, nem habozik, levonja a megfelelő következtetést, így ír: „A magyar rovásírás a birtokában lévő ősiség jogán megkezdte a középtenger-melléki írásrendszer nagy és fényes családjában való elhelyezkedést.” Egy mai tudós, Sándor Klára szerint a székely-magyar rovásírás kutatásának legvirágzóbb időszaka 1945-ben zárult le. A „székely ro­vásírás - állítja a kilencvenes évek derekán a Szegedi Egyetem nyelv­történésze - a magyarországi tudományos köztudatban ismeretlen vagy csak nagyon felületesen ismert”. Rajongó fűtöttség nélkül, a ku­tató szenvtelenségével teszi hozzá, hogy „mindaddig, amíg az írástör­ténet és a nyelvtörténet nem fordít kellő figyelmet a székely rovásírás emlékeire, nem várható, hogy az művelődéstörténeti szempontból az ó't megillető helyre kerüljön”. Az altajisztikával, turkológiával is fog­lalkozó kutató az indulatok eredetére is rámutat akkor, amikor kifej­ti, hogy a székely-magyar rovásírás használatához mára egy „csoport­identitást jelző szerep” is társult, melynek semmi köze a székelység identitásához, inkább egyfajta „erősen jobboldali nemzeti érzés kife­jezőjévé vált”. Kicsit sommásnak érzem a megállapítást, de azért ta­gadhatatlan, hogy igazság van benne. (Részlet egy készülő, hosszabb dolgozatból)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék