Magyar Nemzet, 2010. augusztus (73. évfolyam, 209-237. szám)
2010-08-21 / 227. szám
az iparművész útra kelt, és meg sem állt Mohora községig, amely Balassagyarmattól tíz kilométerre, a Cserhát hegységben, a Feketevíz-patak völgyében fekszik. Itt töltötte gyermekkorát a színésznő, itt volt kúriájuk, amelyet azonban az idő rombolni kezdett. Balla e háztól kőhajításnyira tornácos parasztkúriát fedezett fel - egykori tanítói lakást -, és nyomban megvásárolta. Kereken tíz esztendővel ezelőtt Mádl Ferenc köztársasági elnök - Tolnay Klári tisztelője - nyitotta meg a művésznőről elnevezett emlékházat, amelynek immár három szobája, színig megtöltve relikviákkal. Tolnay Klári kortársait színpadi szerepek, filmek eleven átélésére, a fiatalabb generációt pedig képzeletjátékra invitálja tavasztól késő őszig. A Tolnay Klári-emlékház látnivalója állandóan gyarapodik. Megindító históriája van például a zongorának. Történt pedig nagyon régen, amikor a művésznő már nem ült le a hangszer elé, hogy a családi instrumentumot odaajándékozta egy kislánynak. Pedig a bécsi zongora a Tolnay család története legszebb korszakának volt főszereplője. Erről így mesél a legendárium: „Téli estéinkről is meg kell emlékeznem. Akkor még nem volt se rádió, se televízió. De volt zongoránk és voltak hegedűink. Apám és bátyuskám hegedült, anyám és én zongoráztunk, énekeltünk. Kvartettünkben az volt a gyönyörűen szabálytalan, hogy minden művet modorai hangszereinkre alkalmaztunk, rengeteget rögtönöztünk. Gyermekkorom fantasztikusan szép és harmonikus pillanatai voltak ezek.” A zongorának voltak borúsabb napjai is. A háború, a bombázások megviselték a hangszert. Tolnay Klári édesanyja annyira ragaszkodott hozzá, hogy budai villájuk légópincéjébe cipeltette, onnan pedig Csobáncra, majd a budai harcok idején a pasaréti filmgyár raktárában várt a jobb időkre. A család rövid albérletét is átvészelte, végül is a Fejér György utcában 1946-ban foglalta el helyét. Itt néhány esztendeig Darvas Iván is játszott a hangszeren. Nyolc esztendővel ezelőtt a családi zongora - a fedelén az ajándékozó gyöngybetűje, szeretettel Tolnay Kláritól - visszatalált. Vukán György zongoraművész szólaltatta meg húrjain a Tolnay család kedves Schubertdallamait. Az emlékház ötven személyt befogadó kis színpadot is kapott, amelyen színészek, operaénekesek, kamarazenekarok lépnek fel, s láthatnak az érdeklődők Tolnay Klári ihlette életképeket. Pozsgai Zsolt és e sorok írója jeleneteket is komponált, képzőművészek pedig színvonalas tárlatokkal hívják nyaranta a szellemiekre éhes turistákat. Filléres jegyárakból, honszerető polgárok adományaiból és az emlékkertész állhatatosságából áll immár tíz esztendeje az emlékház. Átvészelve a zord időket, amikor neves írók, költők emlékét őrző otthonok falait kezdte ki az idő, amikor a színházak pénz- és helyhiány miatt legjobbjaik bedobozolt értékeit sem tudják átadni az utókornak. Tokody Ilona mondta Balla István száz kiállításának egyikén. „Elgondolkodtak már azon, hogy milyen tehetséges nép a magyar, mennyi szellemi értékünk van, mennyi építész, tudós feltaláló gazdagítja, híresíti hazánkat? Isten kiválasztott népe vagyunk: ő a művészeket azért teremtette, hogy megszépítsék a világot. Balla István is ilyen ember. Csodálatos, örökölt manuális készségével, hatalmas szakmai tudásával, érzékeny finom lelkével otthon van minden műfajban. Inspirációt kap a zenéből, az irodalomból, a színházból és a természetből...” És Tolnay Kláritól, aki még jó pillanatban Balla István fülébe súgta: „Csak semmi szomorúság! Játsszatok tovább! Arról a csillagról nézlek benneteket...” kokból, aranypénzekből -, legfeljebb hetven százaléka adható át nekünk, a fennmaradó rész az államot illeti. Mi a munkánkat nem üzletszerűen végezzük, de valamiből élni kell, és persze finanszírozni a feltárást. Egy hajó kutatása legalább 2-2,5 millió dollárba kerül - magyarázza Szalóky K. Attila. Egyébként az Octopus a nemzetközi átlaghoz képest igen olcsónak számít. A cégnek nem az a fő célja, hogy eladja a feltárt tárgyakat, hanem a munkákhoz kapcsolódó jogokat igyekszik érvényesíteni. Idetartozik a könyvkiadás, a filmek forgalmazása, a nemzetközi kiállítások szervezése, illetve a kiemelt egyedi és egyéb tárgyakról készített másolatok sokszorosítása, bemutatása és értékesítése. - Sokan féltenek bennünket a kalózoktól. Amíg a feltárás történik, addig a rablók rajtaütésétől nem kell tartanunk, mert amikor kiemeljük a leleteket, azok olyan rossz állapotban vannak, hogy nemigen lehet őket azonnal pénzzé tenni, ráadásul nem tudhatják, hogy értékesek-e a tárgyak. A leleteket még meg is kell tisztítani, illetve konzerválni. Akkor vagyunk veszélyben, amikor a harminc kilométeres vízi és a negyvenhat kilométeres szárazföldi utat kell megtennünk a katonai bázis raktáráig. A csapat természetesen kérhet haditengerészeti védelmet, de azt a szolgáltatást aranyárban mérik. Tehát úgy határoztak, hogy a kincseket végig vízi úton fogják szállítani - kimondottan nagy sebességű hajókkal, amelyeket szinte lehetetlen utolérni. Száraz Miklós György Titokzatos rovásírás Imádjuk a rejtélyeket, és mint minden titok, a secrete litterarum, a betűk titka is izgat bennünket. A rovásírásnak is vannak hívei, akik azt szeretnék hinni, hogy annak múltja, története, kutatása , csupa titok. Ami különben igaz. Valamivel több, mint egy évtizede a somogyi Bodrog község határában egy honfoglalás kori vaskohó feltárása közben égetett agyagtárgyra bukkantak, amelyen a székely-magyar rovásírás négy írásjele található. Megfejtés is született: a kohó egyik fújtatójának fúvókadarabja lehet az agyagtárgy, a felirat értelme: fúnák, vagyis a fújni ige egyes szám első személyű, óhajtó módbeli formája. A lelet korát 900-950 közé teszik, és sokan a kettős honfoglalás elméletének cáfolhatatlan bizonyítékát látják benne. Vagyis hogy mi, magyarok legkésőbb 670 körül már itt voltunk a Kárpát-medencében, mert az avarok második nagy hulláma, a griffes-indásnak mondott népesség, melynek hatalmas tömegei 670 körül települtek a medencébe, magyarul beszéltek, tömegeik pedig megérték Árpád (második) honfoglalását. Cikkek, tanulmányok, konferenciák sora foglalkozott 1999 és 2001 között a fúvókával és feliratával. Indulatok kavarogtak, megszólaltak remek szakemberek és otromba dilettánsok, fantáziátlan akadémikusok és ötletekben gazdag, „önjelölt hozzáértők” is. Leginkább a kettős honfoglalás kérdését, a székelység településtörténetét, a honfoglaló magyarság technikai tudását, pontosabban kohászati szakismereteit, valamint a magyarság íráshasználatának elterjedtségét illetően merült fel a lehetősége annak, hogy ez a darabka agyagtárgy különösen érdekes lehet. Például: ha nemcsak a fejedelmi udvartartás asztali étkészletén - vagyis a nagyszentmiklósi kincs edényein - találunk rovásírást, hanem a somogyi erdőségek mélyén meghúzódó vaskohó szerszámain is, akkor vajon nem állítható-e, hogy a korabeli Európához képest a magyarság körében igen elterjedtnek mondható volt az írás és olvasás? De meredekebb következtetések is születtek. Ha a fúvóka honfoglalás előtti - sőt 900 előtti, hiszen a mai Dunántúlt csak akkor vettük birtokba -, akkor feliratával a kettős honfoglalás elméletét támasztja alá, hiszen egy honfoglalás előtti, dunántúli magyar nyelvű közösség létéről árulkodik. De mi van akkor, ha a lelet nem a későbbi emlékekből ismert székely-magyar rovásírással mutatna közelebbi rokonságot, hanem a korábbi avar és hun írásemlékekkel? Akkor bizony a hun-avar-magyar kontinuitás (legalábbis szellemi, kulturális értelemben vett folytonosság) ékes bizonyítéka is lehetne. A vita szépen kígyózott. Felmerült, hogy a magyar honfoglalás előtt a későbbi Somogyban székelyek éltek (ahogy minden kétséget kizáróan a honfoglalás után valóban éltek Pozsony és a Fertő körül, de éltek a mai Őrségben és Baranyában is). A vita további részletezése helyett nézzük inkább az értelmezés néhány lehetőségét. Kezdjük azzal, hogy olyan kutatói vélemény is elhangzott, amely szerint nem is írásról, hanem körömlenyomattal való játszadozásról van szó. A feltárást vezető régész olvasata: Anyának, ami varázsige, fohász, könyörgés (ha a kemencét anyának becézték, akkor talán tréfás célzás) is lehetne. Csak néhány az egyéb megfejtési kísérletek közül: Anyának, papa; egy másik: Lyónak (mai magyarul Jónak; Jó pedig a magyarok hajdani egy istene lehetett). Megint más megoldás: Hunszék népének. Vékony Gábor olvasata betűhíven: fonák (fújnék, fonék értelemben). A konferenciára meg nem hívott, ezért kissé indignálódott Varga Géza szerint Vékony „hipotézise azért kavart indulatokat a hivatásos kutatók köreiben, mert magyar nyelvű olvasatot feltételezett, s finnugrista körökben ez súlyos illetlenségnek számít”. Varga Géza tömör összefoglalása szerint tehát könnyen lehet, hogy a „magyar ősvallás egyik emlékét tisztelhetjük ebben a fúvókatöredékben, melyet a munka megkezdésekor az Istenhez (Jóhoz) fohászkodó, néki áldozó táltos-kohász hagyhatott ránk”. Az életrajza szerint geológiai és számítástechnikai, valamint magyarságtudományi képesítéssel rendelkező, magát írástörténésznek valló szerző végső következtetése pedig nem kevesebb, mint hogy a „hunok és az avarok használták a magyar nyelvet és a székely rovásírást - s a kettős vagy hármas honfoglalás tény, a bodrog-alsóbűi lelet csak egy közbülső láncszeme a hun-székely íráshasználatnak”. Ezt a marakodást látva még abban is feltámad a kíváncsiság, akit különben sosem érdekelt volna a téma. Tagadhatatlan, hogy miként őstörténetünk egyéb kérdései, úgy a székely-magyar rovásírás is régóta kelt indulatokat. Sebestyén Gyula néprajzkutató és irodalomtörténész (1864-1946) például „a székely betűrovás némely meghibbant elméjű rajongóját”, „beteges szertelenséget”, „hóbortos eredményeket”, „minden alapot nélkülöző badarságokat”, a „régi krónikák kézről kézre adott fogyatékos állításait”, sőt egyenesen „elborult elméjű” embereket emleget tanulmányaiban. Kemény szavaival természetesen a rovásírásról korábban tudósító régi krónikásokat és saját korának délibábos nyelvészeit ostorozza. Sebestyén komoly tudós, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Magyar Néprajzi Társaság főtitkára, a Helsinki Finnugor Társaság külső tagja, az Ethnographia szerkesztője és a székely-magyar rovásírás egyik legelső és legelszántabb kutatója volt. 1909-ben adta ki Rovás és rovásírás című munkáját, majd 1915-ben a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából készítette A magyar rovásírás hiteles emlékei című művét, amelyben igen szigorúan határozta meg a hitelesség követelményeit. Utóbbi már csak a kor hamisítási botrányai miatt is elvárható volt. Talán éppen ezért hihetünk neki. Hiszen nem egykönnyen hagyja magát félrevezetni. Telegdi János 1598-ban megjelent rovásírástankönyvéről sem hajlandó áradozni: „Pár lapra terjedő sovány művecske, amelyben az eltorzult kincsek törmelékei már nagyon fogyatékos írástörténeti tájékozottsággal vannak hozzáférhetővé téve. [... ] Még fogyatékosabb az ismeret, midőn a hangugratások, összerovások és szótagjegyek rendszerét kéne megmagyarázni.” Ugyanakkor ő az, aki Telegdi Rudimentáját latinból magyarra fordítja és megjelenteti. Ugyancsak ő az, aki a legterjedelmesebb rovásemlékünket, a Bolognába került Árpád-kori botnaptárat elsőként vizsgálja tüzetesen és írja le. Gyanakszik, mindent háromszor megvizsgál, de ha biztos a dolgában, nem habozik, levonja a megfelelő következtetést, így ír: „A magyar rovásírás a birtokában lévő ősiség jogán megkezdte a középtenger-melléki írásrendszer nagy és fényes családjában való elhelyezkedést.” Egy mai tudós, Sándor Klára szerint a székely-magyar rovásírás kutatásának legvirágzóbb időszaka 1945-ben zárult le. A „székely rovásírás - állítja a kilencvenes évek derekán a Szegedi Egyetem nyelvtörténésze - a magyarországi tudományos köztudatban ismeretlen vagy csak nagyon felületesen ismert”. Rajongó fűtöttség nélkül, a kutató szenvtelenségével teszi hozzá, hogy „mindaddig, amíg az írástörténet és a nyelvtörténet nem fordít kellő figyelmet a székely rovásírás emlékeire, nem várható, hogy az művelődéstörténeti szempontból az őt megillető helyre kerüljön”. Az altajisztikával, turkológiával is foglalkozó kutató az indulatok eredetére is rámutat akkor, amikor kifejti, hogy a székely-magyar rovásírás használatához mára egy „csoportidentitást jelző szerep” is társult, melynek semmi köze a székelység identitásához, inkább egyfajta „erősen jobboldali nemzeti érzés kifejezőjévé vált”. Kicsit sommásnak érzem a megállapítást, de azért tagadhatatlan, hogy igazság van benne. (Részlet egy készülő, hosszabb dolgozatból) ZERÉNYI GÁBOR RAJZA 37Magyar Nemzeti Magazin 2010. augusztus 21., szombat