Magyar Nemzet, 2010. december (73. évfolyam, 327-355. szám)

2010-12-24 / 350. szám

IFARKAS AnRTF.WNF__________________E­ gy dolgot nagyon nem szeretnék. Médiaarisztokratának lenni, van erre néhány rémes példa­­ nevet Ugrón Zsolna. A budai vár egyik cukrászdá­jában üldögélünk, semmi különös nincs az öltözékén, mégis tökéletes. Kolozsváron született, Budapesten végezte a jogi egyetemet, volt kommu­nikációs szakember és belpolitikai új­ságíró a Tényeknél meg a Híradónál. Azután hozzáment Gregor Roy Chowdhury-Mikes­­hez, és Zabolára költözött, akárcsak regénye hőse, Anna a képzeletbeli Kézdiszentimrére. Háromszáz évvel ezelőtt ment már Mikes fiához Ugrón lány Za­bolára, de neki talán könnyebb dolga volt. A harma­dik évezredben Mikes Katalin grófnő olyan kastélyt kapott vissza a román államtól, amelyiknek éppen csak álltak a falai. Itt kellett új életet teremteni. Zsol­na és Gregor azóta Erdélyben élnek, de sokat vannak Budapesten is. Odahaza ő a „kicsi grófn­é” - idehaza stílustanácsadó egy személyes márkaépítéssel fog­lalkozó cégnél. Mély romos volt, de a családnak nagyon fontos: Mi­kes Katalin grófnő itt élt hároméves koráig, a kitele­pítés után az édesanyjával és a nagymamájával meg­húzták magukat a kertészlakban, majd két faluval odébb, Szentkatolnán éltek egy darabig, a grófnő ezért aztán sok embert ismer ott. Az első alkalmazott - igazi mesebeli székely bácsi - úgy került a kastély szolgálatába, hogy meglátta a grófnő két fiát, amint egy sorompót próbálnak kijavítani nagy szerencsét­lenkedések közepette. Nem nézhette, és segített ne­kik. Pillanatok alatt kiderült, hogy a bácsi édesanyja volt a grófnő dadája. - Nagyon személyes és nagyon bensőséges dolog ez az egész - mosolyog Zsolna. - A falubéli emberek segítettek át minket a kezdeti nehézségeken. Hihe­tetlen szeretettel fogadtak, és ez a szeretet kölcsönös és régről jön. Gyerekeim a nagymamánál azokkal a fajátékokkal játszanak, amelyeket a családja hajdan a birtokon a szegény gyermekeknek szervezett óvo­dának vásárolt. Először is ki kellett találni, mi legyen a romos kastélyból. A regényben nemcsak zártkörű bécsi bá­lokról, békebeli hosszú ebédekről, szigorúan fogott szeleburdi grófkisasszonyokról meg borotvaéles hi­az én bajom, amikor ő három kicsi gyerekkel vesz­tette el mindazt, ami a világa. Egy földes szobája volt, a férje Szibériában, és neki helyt kellett állni! Nagy lecke, amely arra tanít, hogy nem lehet szétes­ni. A nagynénémet egyszer megkérdeztem, hogy ők miből éltek ezekben az időkben. A világ legtermé­szetesebb módján azt mondta: közadakozásból, mi másból? Előrelépni a visszakapott birtokok ügyében csak akkor lehet, ha a családnak van valamilyen rengeteg pénzt termelő vállalkozása, vagy sikerül az erdőket visszaszerezni. Harmadik megoldás, ha az örökös szerez befektetőket, akikkel így vagy úgy megállapo­dik­­ eladni az örökséget túl nagy szívfájdalom vol­na. Mikes Katalin grófnő és két fia állhatatosságának hála, meg annak, hogy helyben éltek Zabolán, és nem engedték, hogy az ügyek intézése kicsússzon a kezükből, a család vissza tudta szerezni erdei egy ré­szét. Hiába van ugyanis törvény arra, hogy a birtok visszajár az eredeti tulajdonosnak, szinte csodával határos, ha valaki mégis érvényt tud szerezni a jogai­nak. Már-már Mikszáth-regénybe illő, ahogyan meg kellett győzni a helyi notabilitásokat, öreg paraszto­kat tanúnak állítani, a levéltárakból évszázados fő­vendég Erdélyben, talán az ő nyomán érkezett szá­mos angolszász befektető erre a tájékra. Van a bri­teknek egyfajta Erdély-mániájuk. Rabul ejti őket a természet érintetlensége, órákat lovagolhatnak vagy sétálhatnak anélkül, hogy teremtett lélekkel találkoznának. •­­ Hatalmas mezők, völgyek, ismeretlen vadvi­rágok" - de ezt már olyan arccal sorolja Zsolna, hogy felesleges megkérdezni, őt mi bilincselte Zabolához. Az angolok nemcsak kúriákat vásárolnak, szász erődtemplomokat újítanak fel, hanem Kőhalom mellett bivalymozzarella-üzemet is működtetnek, il­letve létrejött egy tizenhárom faluból álló kistérség, ahol kiemelt európai uniós védelmet élvez az érin­tetlen biológiai sokszínűség. A zabolai kastély ven­dégkörének jelentős részét azon angolok, ameri­kaiak, franciák és fiatal bukaresti értelmiségiek te­szik ki, akiknek imponál, hogy olyan szálláshelyen pihennek, amelyet az angolszász sajtó ajánl.­­ Nagyszüleinl generációja abba született bele, hogy tökéletesen a helyükön voltak, és az, amit a vi­lágról gondoltak, ahogyan a körülöttük élőkről gon­doskodtak, megrendíthetetlen volt. A tulajdonukból ki lehet űzni őket, de abból a világból, amelyet ma- 33 Migor Nemzet­i Magazin 2010. december 24., péntek Romkastélytól a kastélyszállóig: leányregény egy arisztokratapár székelyföldi hazatalálásáról Bivalymozzarella Úrilányok Erdélyben -ez a címe Ugrón Zsolna néhány hete megjelent könyvének, amely vállaltan posztmodern leányregény. Eredetileg szakácskönyvnek készült, régi családi történetekkel körítve, aztán köré fonódott egy harmadik szál: két fiatal magyar arisztokrata - nagyon távoli unokatestvérek - összetalálkozik a Házsongárdi temetőben egy közös rokon temetésén. A fiú megjegyzést tesz a lány kesztyűjére... Néhány hónap múlva összeházasodnak, és Zabolára költöznek a romos Mikes-kastélyba. A zabolai birtok ma már az angol turisták egyik legkedveltebb szálláshelye Erdélyben. Hogy miért? Erről szól a regény. - A férjem mindig azt mondogatta, remekül kri­tizálom az emberek ruhatárát, hát mutassam meg, mit tudok - mesél az­ új feladatról -, de viccen kívül: jó volna, ha Budapesten annyi jól öltözött embert látnék sétálni, mint Bécsben vagy akár Bukarestben! Zsolna édesapja Ugron György, aki viselte a csa­lád meghurcolásának minden keservét, a nincste­­lenséget, a Securitate zaklatását, ami miatt el kellett mennie Kolozsvárról. Apósa - akit már nem ismer­hetett - bengáliai arisztokrata, anyósa Mikes Katalin grófnő, ők Ausztriában, az egyetemen szerettek egy­másba, talán a közös sors hozta össze őket. Bengália története sok tekintetben hasonlít Erdélyére, Bang­lades része lett a múlt század folyamán. A régi ural­kodó osztályt éppen úgy megfosztották mindenétől, ahogyan az Erdélyben történt.­­ Gregor keresztanyjánál találtunk egy fényké­pet, mely a hetvenes évek elején készült Kolozsvá­rom A csoda az, hogy ezen a képen édesapám és az apósom együtt szerepelnek, vagyis ők ismerték egy­mást már a mi születésünk előtt! A férjem édesapja meg volt győződve arról, hogy a kommunizmus ösz­­sze fog omlani. Bár senki nem hitt neki, azért ő, ha tehette, Erdélybe utazott, és bár magyarul soha nem tanult meg, azért időnként körülnézett, mi újság Za­bolán. A kétezres évek elején, három hónappal azelőtt, hogy a Mikes-Roy Chowdhury család visszakapta volna jogos tulajdonát, a zabolai kastélyba a román állam beköltöztetett egy elmegyógyintézetet, ame­lyet csak pereskedéssel lehetett kipaterolni. A kas­márú nagyasszonyokról olvashatunk, hanem az első erdélyi évekről is, amikor az újdonsült birtokosok­nak csak egy fűtött szobájuk meg sereg kifizetetlen számlájuk és kastélyszárnynyi bolondjuk volt. - Gyakran mondogatja a férjem, hogy ha nincs ez a kastélyügy, akkor is a világnak ezen a felén kö­tött volna ki, mert elege volt már a londoni bankár­életből. Úgy gondolta, hogy Európa nyugati felén már le vannak osztva a lapok, de Kelet-Európában, ahol minden változik, még lehetnek eredeti ötletei az embernek. Neki pedig rengeteg volt. Az első öltet, amelyet a tulajdonába visszalépő örökösnek mindenféleképpen ki kell dolgoznia, hogy honnan szerez pénzt a renoválásra. Persze egy vérbeli erdélyi főrendnek már van ebben gyakorlata. Errefelé ugyanis senki nem volt lélegzetelállítóan gazdag, mert a középkortól kezdve osztódtak a bir­tokok az öröklési rend miatt. Az első nagy csapást Trianon után az úgynevezett földreform mérte az er­délyi nemességre, amikor ötven hektár felett min­den termőföldet elvett az állam, és a magyar nemes­ség ott maradt a kastélyaival és az udvarházaival megfelelő jövedelem nélkül. Majd lottózunk! - mondta a fáma szerint Wass Albert egyik unokatest­vére mezőségi udvarházában. Náluk nem volt szo­kás a jajveszékelés. - Az ember tizenhat éves kora körül szükségsze­rűen átesik az első nagy csalódáson, és azt hiszi, hogy most összedől a világ - mondja Zsolna. - Egy­szer én is így voltam ezzel, akkor apám mondott egy félmondatot nagyanyámról. Rájöttem, milyen pici liánsokat előbányászni, és Bukarestbe szaladgálni minden csip-csup üggyel. És kell persze egy zseniá­lis ügyvéd, aki mindezt átlátja. - Erről érdemes volna külön regényt írni. Talán éppen ezért alig akad tíznél több magyar arisztokra­ta család, amelyik visszaköltözött a birtokára. De szerencsére egyre többen fontolgatják. Engem sem az ésszerűség hozott vissza Erdélybe, egyszerűen na­gyon szerelmes voltam - ismeri el Ugrón Zsolna -, és férjhez mentem. De az meg sem fordult a fejem­ben, hogy a Gregor által vállalt feladat nem az én dol­gom is. Ebben nyilván segített a hasonló családi hát­tér és a közös érzelmi kötődés is a helyhez, az itteni emberekhez. Persze volt a terv is, fiatalok vagyunk, beszélünk nyelveket, mindkettőnknek jó szakmája van, ha nem sikerül a kastélykaland, a világ bárme­lyik pontján kapunk munkát, gondoltuk. Végül megszületett a döntés, hogy vendégház lesz a birtokon, méghozzá olyan hely, ahol úgy érzik magukat az emberek, mintha vendégségbe jöttek volna. Az más kérdés, hogy a végén ki kell fizetni egy számlát. Öt év alatt újjászületett a kastély. A kis hatszobás vendégházba, a „gépházba” először - szó szerint - a világ minden pontjáról összesereglett barátait hív­ta meg a család Zabolára, aztán a vendégek egymás­nak adták a címet. Sokat számított az is, hogy az an­golszász sajtóban rengeteg ajánló írás jelent meg Zaboláról. Az angol királyi család számon tartja, hogy Rhédey Claudia révén erdélyi arisztokrata vér is folyik az ereikben, Károly trónörökös rendszeres guknak teremtettek, nem. A méltóságukat, tudásu­kat, a szokásaikat, az erejüket nem lehetett elvenni. A hitüket sem. Ritkán beszéltek erről, de történeteik mélyén mindig ott van ez. Ami megtartotta őket. Ki­csit izgulok amiatt, hogy akaratlanul is azonosítani fogják az olvasók a családomat a könyvem hőseivel - pedig a könyvbeli Anna nem én vagyok! Ez hihe­tetlenül nagy felelősség. Én csak el akartam mesélni a régi családi történeteket. Az egykori Erdély csodá­latos, zárt és furcsa kisvilág volt, nagyon sok bájjal­­ megérdemli, hogy emléket állítsanak neki. Bánffy nagynéném a kötet elolvasása után írt egy szép leve­let, amelyben gratulált az írásomhoz, de felhívta a fi­gyelmemet néhány kisebb tévedésre. Hálás vagyok a sorsnak, hogy van még olyan ember körülöttem, aki ismeri ezt a letűnt világot, minden apró szabályával együtt. Akkor tudatosult bennem, hogy a lányaim­nak írtam ezt a regényt, hogy ha nekik már nem lesz kitől hallani e történeteket, akkor is tudjanak azok­ról az emberekről, akik ezer éven át őrizték az erdé­lyi kultúrát, és akiktől soha nem kért bocsánatot senki. Soha senki nem mondta ki, hogy egy egész társadalmi osztályt, emberek százait, ezreit meghur­coltak, tönkretettek, a többségük munkatáborok­ban, a Duna-deltában halt meg - csak azért, mert beleszülettek egy családba, az volt a nevük, ami. A maradéktól az esélyt is elvették, hogy valaha boldo­guljon. Én viszont köszönettel tartozom nekik, hogy az erejükkel megtartották a mi nemzedékünket is, és ezzel esélyt és mintát adtak ahhoz, hogy újraépíthes­sünk mindent. Ugron Zsolna: Nagyszüleim generációja abba született bele, hogy tökéletesen a helyükön voltak, és amit a világról gondoltak, megrendíthetetlen volt

Next