Magyar Nemzet, 2011. január (74. évfolyam, 2-30. szám)

2011-01-27 / 26. szám

6Madar Nemzet * Vélemény 2011. január 27., csütörtök Rovatvezető: Körmendy Zsuzsanna Vita a Bundestagban a magyar médiatörvényről Jürgen Hardt képviselő szerint a német parlament nem a magyar parlament felügyelőbizottsága Jan Mainka ült csütörtökön a német szövetségi parlament, vagyis a Bundestag ülésének Aktuális óra nevű szakaszában olyan heves vita folyt a magyar mé­diatörvényről, hogy az ember azt hihette: Orbán Viktor miniszterelnök épp most vette fontolóra, hogy az új jogszabály hatályát német felségterület­re is kiterjeszti. A vita megtartását kezdeményező indítvány­ban a szocialisták (SPD) és a Szövetség 90/Zöldek (Bündnis 90/Grüne) frakciója úgy fogalmazott, hogy a magyar médiatörvény „számos pontban megsérti az Európai Unió alapértékeit”. A ballibe­rális frakciók nem valamely jogi szakvéleménnyel indokolták állításukat, hanem pusztán azzal, hogy „a törvényt az Európai Biztonsági és Együttműkö­dési Szervezet médiaügyi biztosa, valamint annak hivatali elődje is kritizálja”. (A „hivatali előd” sze­mélyéről csak annyit: az illető nem más, mint Ha­raszti Miklós, az SZDSZ egyik alapítója - a szerk.) A második „érv”, amellyel a német képviselők egy másik szuverén ország belpolitikai ügyeit saját nemzeti parlamentjük elé citálták, nem más, mint hogy a jogszabály kapcsán Magyarországon is til­takozás van. Ráadásul a kezdeményezők egészen odáig me­részkedtek, hogy - bár semmilyen hivatalos állás­­foglalás nincs a kezükben - kijelentették: „az új médiatörvény elfogadásával teljesen nyilvánva­lóan sérülnek az európai értékkánon alapelvei, és ezzel veszélybe kerül az a jó hírnév is, amelyet Ma­gyarország több mint húsz évvel ezelőtt a szabad­ság és a demokrácia éllovasaként szerzett”. A do­kumentum csúcspontja az a magyar kormánnyal szemben megfogalmazott követelés, hogy vonja vissza a január 1-je óta hatályos médiatörvényt, mivel az „nem áll összhangban a közös értékekkel és alapelvekkel”. E sommás megállapítást egyéb­ként az indítványozók semmilyen konkrét bizo­nyítékkal nem támasztották alá. A vita kezdetén Michael Roth (SPD) így fogal­mazott: „Meghajlunk a Budapesten és Magyaror­szágon demonstrálók előtt. Erre mindannyian büszkék vagyunk!” Diether Dehm, a Baloldali Párt (Die Linke) képviselője rátett még egy lapáttal, amikor a legmélyebb meggyőződéssel kijelentette: „A fő kárvallottak nemcsak a kritikus újságírók és szakszervezetisek, de a hegyi beszédet komolyan vevő konzervatív értékrendű képviselők és papok is.” Ráadásul a „rezsim” kritizálói - állította Dehm - egyenesen üldöztetésnek vannak kitéve Magyar­­országon. A baloldali képviselő a szövetségi kan­cellárt, Angela Merkelt szólította fel arra, hogy le­gyen szigorúbb párttársával”, Orbán Viktorral, ha a magyarországi „baloldali értelmiségiek meg sem állnak külföldig”. A szocialista Michael Roth nem hagyott kétsé­get afelől sem, hogy - bár ez egy jogállamban több mint szokatlan - a Magyarország elleni vádasko­dásnak kizárólag politikai okai vannak: „Nem jogi vitát akarunk, hanem politikai értékelést végezni.” Hozzátette: „A nemzeti ügyekbe való be nem avat­kozás elve az Európai Unióban kifejezetten nem érvényes. Épp ellenkezőleg: beavatkozási kötele­zettség van.” Ezt a véleményt már a kereszténydemokrata és keresztényszociális (CDU/CSU) képviselők sem hagyhatták annyiban. „Egy olyan demokratikus országról, mint Magyarország, nem feltételezhet­jük részletes vizsgálat nélkül már most azt, hogy jogellenes törvényeket alkot, és megsért olyan alapvető jogokat, mint a médiaszabadság. Ez pusz­ta prejudikáció, ami egy szuverén állammal szem­ben meglehetősen méltánytalan. Ez nyitr arculcsa­­pás. Az ember nem bánik így a barátaival” - tilta­kozott határozottan Magyarország szuverenitásá­nak szándékolt megsértése ellen Karl Holmeier. Frakciótársa, Jürgen Hardt még egyértelműbben fogalmazott: „a német parlament nem a magyar parlament felügyelőbizottsága. Engem sem azért választottak a német parlament képviselőjévé, hogy a magyar médiatörvény 200 oldalas angol nyelvű fordítását tanulmányozzam”. Az SPD-s Michael Rothhoz fordulva Johann Wadephul (CDU/CSU) is felháborodásának adott hangot: „Nemcsak az ön utolsó mondatai voltak feleslege­sek, hanem véleményünk szerint az egész vita - és főként az, hogy önök most indítványozták ezt - méltánytalan és elsietett itt, a német parlament­ben, és csak árt a német-magyar viszonynak.” Miután már az ülés elején egyértelműen bebi­zonyosodott, hogy Magyarország szándékolt elíté­lése kapcsán nem jogi szempontokról van szó, a vi­ta baloldali résztvevői - már ha egyáltalán vették a fáradságot a törvény elolvasására - a német mé­diumok többségében az utóbbi időben megjelent féligazságoknál és torzításoknál maradtak. Ízelítő­ként egy idézet a zöldek egyik tagjától, Frithjof Schmidttól: „A magyarországi médiát kiegyensú­lyozott tájékoztatásra kötelezik, bármit jelentsen is az. És erről nem egy bíróság dönt, hanem egy mé­diatanács, amely akár igen magas pénzbírságokat is kiszabhat. Ennek következtében a kisebb újsá­gok tönkremehetnek, és elnémulhat a kritika.” Olyan gondolatmenet ez, amely mindjárt leg­alább négy valótlanságot vagy hamis feltételezést tartalmaz. Csak emlékeztetőül: 1. A kiegyensúlyo­zottság követelménye csak a tévékre és a rádiókra vonatkozik, és ott is csak a hírblokkokra, a kom­mentárokra nem. 2. Ezt azt jelenti, hogy az újságok minden további nélkül megsérthetik a kiegyensú­lyozottságot, nem kell attól tartaniuk, hogy bárki romba döntené kiadóikat. 3. A médiatörvény 181. paragrafusának 5. bekezdése kifejezetten előírja, hogy a kiegyensúlyozottság megsértése esetén csak a korábban háttérbe szorított álláspont közzé­tételét lehet elrendelni, illetve azt, hogy ilyen eset­ben pénzbírság kivetése nem lehetséges. 4. A zöld­párti képviselő állításával ellentétben végső soron igenis a bíróságok döntenek a médiaszolgáltatók elleni esetleges szankciókról. És még egy apróság, amelyet Herr Schmidt elfelejtett megemlíteni: a magyar balliberálisok által 1996-ban megalkotott médiatörvény a mostanival pontosan megegyező módon szabályozta a kiegyensúlyozottság kérdé­sét, de a német elvbarátok sem akkor, sem később nem kezdeményeztek rendkívüli vitát a Bundes­tagban. A fentiekből kitűnik, hogy ellentétben a német balosok állításaival, a magyar törvényalkotónak egyáltalán nem állt szándékában, hogy bírságokkal hallgattassa el a kritikát, főleg nem az újságokra vonatkozóan. De spongyát rá, ugyan mit számíta­nak a jogi érvek egy politikai ítélőszék előtt! A három baloldali frakció képviselőinek hozzá­szólásaiban az összes olyan klisé visszaköszönt, amelyet - a Frankfurter Allgemeine Zeitung kivé­telével - az Orbán-ellenes, elfogult német sajtó az utóbbi hetekben terjesztett. A pálmát azonban Diether Dehm, a Baloldali Párt képviselője vitte el alábbi megállapításával: „Egy cenzúrahatóság, amelyben csak a hatalmon lévő jobboldaliak ül­nek, és amely akár 720 ezer eurós bírságot is ki­szabhat a kritikus újságírókkal szemben... Ha en­nek hallatán nem kondidnak meg a vészharangok, akkor soha! Óvakodj a kezdeteknél!” A CDU/CSU-frakció képviselője, Karl Holme­­ier, állva a hazánkat támadó képviselőtársai pfujo­lását, arról beszélt, hogy „olyan kampány folyik Magyarország ellen, amely nemcsak beárnyékolja az ország soros elnökségét, hanem annak ellátásá­ra való képességét is megkérdőjelezi. És ez botrá­nyos. Itt egy polgári-konzervatív kormány pellen­gérre állítása folyik. Itt a baráti kapcsolatok rom­bolása folyik. Itt a törvény kritikáját többségükben nem osztó magyar polgárok provokálása és más EU-tagállamok - köztük Németország - polgárai elleni heccelés folyik.” A képviselő a kampányt összességében felelőtlennek nevezte, amely nem érdemes arra, hogy a Bundestag rendkívüli vita ke­retében foglalkozzon vele. Mindeközben a már említett baloldali Diether Dehm a magyar médiatörvény kapcsán egyazon lendülettel a nagytőkét is ostorozni kezdte, de arról hallgatott, hogy Orbán, a magyar társadalom jelen­tős részének szimpátiájától övezve, éppen ezen „nagytőke” egy részével vív igen kemény csatákat. De mi a jelentősége ennek ennyi sületlenség és va­lóságtagadás közepette? Ennyi ostobaság hallatán az ember egyenesen büszke lesz a magyar parlamentre. Németország politikai érettségéről annyit azért érdemes meg­említeni: a szavazók egy részének jóvoltából a Bundestagban a vérbeli marxistáknak is jutott hely, akik mind a mai napig olyan osztályharcos szólamokat hangoztatnak, amelyeket Magyaror­szágon már a nyolcvanas években sem vett komo­lyan senki. A vita végén a láthatóan ideges Jürgen Hardt (CDU/CSU) egyfajta segítőkész tanítómesterként olyan nyelven fordult baloldali képviselőtársaihoz, amelyet még a legedzettebb osztályharcosnak is értenie kellene. „A Baloldali Párt képviselői számá­ra szeretném még egyszer világossá tenni: a kerí­tést a kommunisták építették, a harapófogó vi­szont a magyarok kezében volt, ezért nem hagyjuk, hogy kígyót-békát kiáltsanak rájuk.” A szerző a Budapester Zeitung és a Budapest Times tulajdonos-főszerkesztője KUDÁSZ FERENC RAJZA Nyílt levél Daniel Cohn-Benditnek TISZTELT FRAKCIÓTÁRSELNÖK ÚR! Egy naiv ember ír Önnek Magyarországról, aki bízik benne, hogy szavak­kal a legnagyobb távolságok is áthidalhatók. Tévéhíradóban láttam Önt, amint kioktatja Orbán Viktort, a minisz­terelnökünket arról, hogy demokráciában nélkülözhetetlen a sajtósza­badság. Később egy neten is hozzáférhető, négyperces felvételen arról is megbizonyosodhattam, hogy Orbán Viktor személye és jelenlegi politiká­ja ellen is kíméletlen kirohanást intézett. Mindezek hatására szeretnék a nyilvánosság előtt néhány gondolatot megosztani önnel. Egyszerű tanár vagyok egy vidéki kisvárosban egy 480 éves tanintéz­ményben. Ez az iskola számos olyan írót, költőt és publicistát nevelt föl, aki a magyar gondolat- és sajtószabadság élharcosa volt. Többek között olyanokat is, akik Orbán Viktor harcostársai voltak a szovjetrendszer el­leni küzdelemben. 1968-ban egy kis falu iskolájába jártam, és fogalmam sem volt róla, mi zajlik Nyugat-Európában, de arról sem, hogy mi történt augusztus 20-21-én a szomszédos Csehszlovákiában. 1988-ban felnőttként éltem meg azt, amit akkor rendszerváltásnak hívtunk. És mindvégig itt, Ma­gyarországon éltem. Ezért azt is tudom, hogy Orbán Viktornak és hazá­jának az útja hogyan alakult. Mellékesen szólva: képzelje, én is zöldnek tartom magam. Ez a fajta elkötelezettségem már a 80-as években, jóval a rendszerváltás előtt kialakult. És most azt kell látnom, hogy az EP zöld­frakciójának vezető személyisége ordítva támad arra, aki 1988-ban is, 2002-ben is, 2010-ben is azon munkálkodott, hogy Magyarországon ne csak a nemzetközi globalizmus hazai kiszolgálói számára legyen szabad­ság, hanem mindenki számára. Lehet onnan messziről populizmusnak bélyegezni Orbán Viktor poli­tikáját. Felelőtlenül, következmények nélkül lehet bármit állítani, sza­vakkal bárkit megsemmisíteni. Ön így képzeli a gondolat- és sajtószabad­ságot. Kérdeznék azonban valamit Öntől, a valamikori forradalmártól: mit tekint globalizmusnak? És mit gondol, nekünk, magyaroknak mi volt és mi most a globalizmus? Azt állítja, hogy örült, hogy a szovjethatalom ellen harcoltunk. Elhiszem. Mit gondol, ennek a népnek most elment az esze, hogy Orbán Viktorra bízta magát? Nem akarok történelmi leckét adni. Pedig érdemes lenne részlelesen kifejteni, mi történt itt az utóbbi húsz évben. Miféle erők és ellenerők összjátéka volt ez az időszak. Egy biztos: Orbán Viktornak van koncep­ciója és válasza minderre. És szerény véleményem szerint legalább olyan messzire jutott a maga forradalmárságával, mint Ön. Nem én akartam személyeskedni, de ha már személyében támadja és diktatórikus törekvé­sekkel vádolja Orbánt, akkor elmondom a véleményemet erről. Lehet, hogy a ’68-asok megváltoztatták a világot Európában, és csapást mértek a fogyasztói társadalomra és a globalizmusra. Vannak erről viták. Lehet, hogy a zöldek is nagy eredményeket értek el egyes országokban. De Ön, úgy látszik, a mostani nyilatkozatával az ellenoldalt, a globalizmus ki­szolgálóit erősíti. Ön a Magyarországon élő, báránybőrbe bújt farkasok­kal van szövetségben. Akik itt a szabadságról óbégatnak, azok minket ki­fosztottak az utolsó 40+20 évben. Ön tévedtél útközben, Monsieur Cohn- Bendit, nem Orbán Viktor. Orbán Viktor tehát messzebbre jutott, mint Ön. Ez csak a személyes véleményem, de nem személyeskedő, mint az Ön megnyilatkozása. Mesz­­szebb jutott, mert már rég tudja, hogy a globalizmussal szemben nem elég a zöldgondolat. Erő a nemzetnek nevezett lokalitásban van. Mert emögött évszázadok kulturális öröksége és erős identitása rejlik. Mielőtt megint ordításban törne ki, higgadjon le: nem egy nemzetnek a többi fö­lötti uralmára gondoltam, mert abból nekünk, magyaroknak és a lengye­leknek elég volt a szovjet és a német megszállás alatt. Hanem arra, hogy a nemzeti identitásnak tartalma, értékei vannak, és ez teheti erőssé Euró­pát is. Thomas Mann a Mario és a varázsló című novellájában megmu­tatja, hogy az emberellenes erők hipnózisával szemben nem elég „nem akarni”, hanem egy erős akarat kell: valami mást akarni, így van ez a globalizmussal szemben is. Nagyon jól tudjuk még mi, „elmaradott keletiek” is, hogy a sajtósza­badság nincs megoldva a véleménynyilvánítás korláttalanná tételével. A gyerek is tudja, hogy az információ, a pénz és a fegyver, a hatalom leg­főbb eszközei. És egyik eszköz (az információ) a másik eszköz (a tőke) ke­zébe kerülve éppen nem a szabadságot hozza el az emberek számára. Ta­lán az a baj, hogy ezt Ön még nem érezte úgy a saját bőrén, mint mi itt, Magyarországon. Még nagyobb baj, hogy a magyarországi informátorai inkább haszonélvezői annak a helyzetnek, amelybe kerültünk. Minket, magyarokat a történelem megtanított arra, hogy reményte­len helyzetben is tudjunk küzdeni, és közben másoknak is tudjunk segíte­ni. Lehet, hogy a tunéziaiakkal nem törődtünk eléggé, de éltünk együtt sokáig és békében olyan nemzetiségekkel, amelyek nem jutottak miat­tunk a tönk szélére. Az EP is elgondolkodhat azon, hogy a mindenkori globalizmusnak eszköze vagy ellenlábasa akar-e lenni. Tisztelettel: Goór Judit pedagógus publiciszt@magyarnemzet.hu

Next