Magyar Nemzet, 2011. október (74. évfolyam, 269-299. szám)
2011-10-29 / 297. szám
33 Magazin 2011. október 29., szombat A komp Egy nappal Kadhafi ezredes halála után, miközben az al-Dzsazíra arab hírtelevízió a diktátorától megszabadult ország függetlenségének kikiáltásáról tudósít, hajóval utazunk Tuniszba, hogy onnan Líbia felé vegyük az irányt. Marosi Antal (Gfnova-Tunisz) Carthago tizenkét órája van úton. Simán szeli a Földközi-tenger hullámait, a komp hatalmas teste csak ritkán rázkódik meg. Öt és fél órás késéssel indultunk Genovából. Az utasok között az a hír terjedt, f. hogy hatalmas vihar tombolt a tengeren, ezért meg kellett várni, amíg véget ér. Ahmeddel előbb jót röhögtünk tmKm* ezen, majd elkomorodtunk, amikor számba vettük: egy ilyen nagy hajó sem nyújthat tökéletes biztonságot vihar esetén. Ám nem volt más lehetőség eljutni Líbiába. Közvetlen repülőjárat még mindig nincs. Tunisz felé a repülőgépek már megteltek utasokkal, vagy csak jóval később indulnak. Isztambulból ugyan vannak repülők a harcok tépázta Líbiába, a jegyek viszont megfizethetetlenek. Maradt a Tuniszba induló hajó (Líbia kikötői még zárva vannak). Budapestről késő este indultunk el, másnap délben értünk a genovai kikötőbe. A hatalmas komp felfedezése véget ért, a gyerekek unatkoznak, már nem bírnak velük a szüleik. A teledohányzott emeleti presszóban hiába vetítik az angol nyelvű Hupikék törpikéket. Kevesen kíváncsiak rá. A kamaszok már túl vannak rajta, a legkisebbeknek pedig még messze a rajzfilmek világa. Jobb híján marad a folyosói szaladgálás. A gyerekek egymást, a felnőttek pedig a gyerekeiket kergetik. Főleg azokat, akik a szülői intelmek ellenére kísérő nélkül merészkednek ki a vizes fedélzetre. A szerencsések (és tehetősek) a viszonylag kényelmes kabinokban múlatják az időt, a kerek ablakon át bámulják a tengert, amelynek egyhangú látványát alig törik meg a hajózási útvonalon közlekedő egyéb tengerjáró hajók. Sokan vannak, akik nem engedhetik meg maguknak a nyolcvaneurós szállást. (Vagy nincs náluk fizetőeszköz. Vagyis euró. A dollárt nem fogadják el a tunéziai hajó recepciójánál.) Ezeknek az embereknek a legnehezebb elviselni a több mint huszonöt órán át tartó hajóutat. Az emeleteket összekötő lépcsőkről hamar kiderül, hogy ülőhelyül szerző az MTI Hírcentrum munkatársa nem ideálisak, pláne, ha akad a csomagban otthonról hozott kispárna. A praktikusabban gondolkodók a széles hallok piszkos, de puha szőnyegét választják, főleg ott, ahol neki lehet támasztani a falnak a hátat. Genova önálló állam Genovában nem rajtunk múlt, hogy nem értük el a két órával korábban induló hajót. Az olasz rendőrség tehetett róla. Hiába érveltünk, könyörögtünk, az előttünk magasodó, erősen hiányos fogazatú egyenruhás hajthatatlan maradt: csak akkor mehetünk fel a magasban található pénztárakhoz, amikor majd ránk kerül a sor. Sorszám szerint. Nem segített a magyaros virtus sem. Amikor egy eldugott lift segítségével fellógtunk az emeletre, újabb rendőrsorfal állta utunkat. Kénytelenek voltunk visszamenni a földszintre az őrjöngő arabok közé. „Létezik Olaszország, de Genova önálló állam!” - magyarázta a kikötői állapotokat egy magyar kamionos. Neki szerencséje volt, mert a korábban induló hajó fedélzetén már ott parkolt a teherautója, így aztán mindenkivel szemben előnyt élvezett jegyének megvásárlásakor. A sofőr igazságára akkor döbbentünk rá igazán, amikor a Carthago indulása előtt fél órával az egyáltalán nem kedves pénztári dolgozó dühösen visszadobta a dollárjainkat. „Itt csak euróval lehet fizetni!” - közölte a szikkadt hölgy divatosan vasalt haja alól. A feszültség nála akkor hágott a tetőfokára, amikor a jegyekről számlát kértünk. „A tanulmányokat tekintve én vagyok a legszerényebb a családban” - mondja Ahmed, aki a társam ezen az úton. Tizennégy éves korában került Magyarországra. A gimnázium után szülei kérése ellenére sem ment haza Líbiába. „Akkorra már minden idekötött” - magyarázza a meghatározhatatlan korú srác, aki út- és vasútépítő mérnöknek tanult. A győri tanulmányoknak azonban befellegzett abban a pillanatban, amikor kiderült, Kadhafinak esze ágában sincs vasutat építeni Líbiában. „Maradt az üzleti élet” - zárja le a témát barátom. Aztán elrohan imádkozni a komp erre a célra kialakított helyiségébe. Amikor visszatér, beszámol felfedezéseiről. Ezek között előkelő helyet foglal el, hogy a kompon nincsen sem ital-, sem étlap, ezért akár percről percre változhatnak az árak. A túszejtő szabadító A tengert nézem. Az útvonalunkat kísérő távoli hegyek elmaradtak. Egy régen feledésbe merült történet jut eszembe, amely ehhez a tengerhez és Kadhafihoz is kötődik. Jól tükrözi az ezredes és baráti köre mentalitását. A líbiai hatóságok 1985-ben feltartóztatták a Málta felől érkező Silco nevű, átalakított szardíniahalász hajót, amelynek fedélzetén két pár és négy gyermek utazott. Néhányuk flamandul szólalt meg, amire a tudatlan katonák egyből izraelinek hitték őket. Tetézte a bajt az egyik útlevélben szereplő izraeli bélyegző. A hajót bevontatták Tripoliba, utasait pedig becsukták. Lehetett volna körültekintőbben is eljárni, de abban az időszakban ez senkinek nem jutott az eszébe. Néhány hónappal korábban az Egyesült Államok megtámadta Líbiát, ahol ettől kezdve a hatóságok mindenféle behatolástól rettegtek. A zaklatott Kadhafi (aki az amerikaiak mellett a franciák neheztelésétől is félt) nem merte bejelenteni a hajóval kapcsolatos eseményeket. Megkérte az akkori idők legrettegettebb terroristáját, a palesztin származású Abu Nidalt, hogy szolgáltasson fedőtörténetet a Silco kapcsán. A hivatalos sajtótájékoztatóra 1987-ben került sor Bejrútban. Eszerint egy palesztin naszád a gázai partok közelében elfogta a Sibcót, a fedélzetén utazókat pedig - mint feltehetően izraeli kémeket - letartóztatta. A fogva tartás helyéül Dél-Libanont jelölték meg. Ezalatt a fogvatartottak egy Tripoli környéki, Kadhafi által rendelkezésükre bocsátott, kényelmes tengerparti villában töltötték a fogságukat. A fogva tartás éveiben egyikük, Jacqueline Valente még megszülte harmadik kislányát, Sophie Libertét is. (A hajón utazó gyerekek közül kettőnek szintén ő volt az édesanyja. Később derült ki, hogy közvetlenül a hajóra szállásuk előtt rabolta el őket volt férjétől, Pascal Bétille-től. Elsőként - 1988. december 27-én, „hála Kadhafi közbenjárásának” - Jacqueline két gyermeke szabadult. Édesanyjukat, kistestvérüket és annak édesapját 1990. április 10-én bocsátották szabadon Bejrútban. Miután Kadhafi megszólította az egész arab világot, a ramadán tiszteletére a muzulmánok tegyék lehetővé, hogy a foglyok Franciaországba repüljenek. Egyértelmű ellenszolgáltatásként megszegve az Európai Közösség embargóját - Franciaország visszaadott Líbiának három, még 1986-ban lefoglalt Mirage vadászgépet. Mitterand elnök köszönőlevelet küldött Kadhafinak, Roland Dumas francia külügyminiszter pedig „nemes és emberséges cselekedetnek” minősítette az ezredes tettét. Ettől persze Londonban és Washingtonban többen gutaütést kaptak, ugyanis addigra az amerikaiak és az angolok számára világossá vált, hogy személyesen maga a kiszabadító, Kadhafi volt az emberrabló. A többi túsz 1991. január 8-án szabadult. Szintén Bejrútban. Először Líbiából Szíriába vitték, majd onnan autóval Dél-Libanonba szállították őket, hogy fenntartsák a látszatot: nem Kadhafi, hanem Abu Nidal fogságában voltak. Mitterand elnök ezen alkalomkor is meleg szavakkal méltatta Kadhafi szerepét a túszok kiszabadulásában. A belga kormány pedig beleegyezett, hogy szabadon engedi Abu Nidal szervezetének egyik fogva tartott terroristáját, aki azért kapott életfogytiglan tartó börtönbüntetést, mert 1980-ban Antwerpenben kézigránátokat dobott egy zsidó iskolásokat szállító autóbuszra. (Egy fiú meghalt, tizenhatan megsebesültek. Néhány nappal a fogolycsere után Brüsszelben valaki felismerte Abu Nidal bejrúti szóvivőjét, Walid Khalidot mint az Irak által támogatott terroristák egyikét. A „Sivatagi vihar” kezdete előtt a belga rendőrség éberen figyelt. Nem csoda, hogy azonnal letartóztatták Khalidot. Azonban azonnal szabadon is kellett bocsátaniuk, mert kiderült, hogy hivatalosan tartózkodik az országban. Sőt! A tervek szerint a belga külügyminisztérium politikai osztályának vezetőjével, Jan Holland Van Loocke-kal fog tárgyalni. A botrány miatt az osztályvezető és egyik munkatársa lemondott, Mark Eyskens külügyminiszter alig élte túl a parlamenti bizalmi szavazást. A kormányválság elkerülésére Wilfried Martens miniszterelnök Walid Khalidot kitoloncoltatta az országból. Abu Nidal azért küldte szóvivőjét Brüsszelbe, hogy kipuhatolja, mit lehet még kicsikarni a belgákból. A szokásos trükkjével élt: akciókat végrehajtani külföldön, ezek segítségével magas szintű titkosszolgálati kapcsolatokat kialakítani, majd engedményeket, pénzt követelni. Az ilyen módszerek tették gazdaggá Abu Nidalt, aki 1985-től Moammer el-Kadhafi piszkos ügyeinek egyik fő intézőjévé nőtte ki magát. Akik megtagadták Kadhafi parancsát A tenger látványa és Líbia közelsége mellett még miért volt fontos megemlékezni Abu Nidalról? Munkatársa, Atif Abu Bakr korábban a PFSZ budapesti „nagykövete” volt. Ő volt az, aki az 1985. decemberi bécsi merénylet után közvetített az Abu Nidal és a magyar hatóságok közötti úgynevezett „biztonsági megállapodás” létrejöttében. Ennek a megállapodásnak volt köszönhető, hogy Magyarország kimaradt a terrorista eseményekből, cserébe 1986-ban Belgrád után Budapest lett Abu Nidal szervezetének európai akcióközpontja. Itt, a Carthagón az emeleti kávézóban a líbiaiak az al-Dzsazíra élő adását nézik. Az ezredes halála után aznap kiáltották ki Líbia függetlenségét. Az osztott képernyőn Miszráta és Bengázi látható. Utóbbi helyen a hullámzó és a szabadságot éltető óriási tömeg előtt éppen köszönetet mond egy magas rangú katonatiszt. Azoknak, akik átálltak a felkelők oldalára. A halottaknak, akik életüket áldozták a szabadságért. A sérülteknek, akik vállalták a szenvedést ezért a mai napért. Azoknak, akik életük kockáztatásával sem hajtották végre Kadhafi parancsait. Életkép kutyával, kisbabával a Tunisz felé tartó Carthago fedélzetén. Nem mindenki tudja megfizetni a kabint, pedig az átkelés huszonöt óráig tart . SZERZŐ FELVÉTELE