Magyar Nemzet, 2011. október (74. évfolyam, 269-299. szám)

2011-10-29 / 297. szám

31 Magas lemez • Magazin 2011. október 29., szombat a napi ügyekre koncentráltak. Megszervezték a zavar­talan közellátást, korlátozva bizonyos élelmiszerek - a liszt, a zsír, a cukor - árusíthatóságát. A kilencvenéves Réfi Elemér, a közellátási ügyek bizottságának egykori tagja szerint „nem volt nagy felhajtás”, az embereket könnyű volt rábírni arra, hogy csak a szükséges men­­­nyiséget szerezzék be. Rendelkeztek továbbá a „párt­helyiségben volt és az ifjúságnak kiadott rádió sport­helyiségben való elhelyezéséről”, igyekeztek megolda­ni a lakosság kisebb-nagyobb gondjait. „Somlyó Dezső bejelenti, hogy két panaszt jelentettek be - olvasható az október 30-i jegyzőkönyvben. - Egyiket Kulcsár Ist­ván arról, hogy szomszédja, Tóth Lajosné a szalmaka­zalhoz közel állandóan nyűt katlanban tüzel. Másikat Tóth M. János arról, hogy Vigánti József egyik földjén kárt tesz a szekerezéssel.” Talán ennél is fontosabb, hogy a falu népe gyűjtést kezdett a fővárosiak támogatására. „A készpénzben gyűjtött adományokból füstölt árut, almát és mézet kell vásárolni Budapest lakossága részére - hangzik a 30-án hozott rendelet. - Megállapítjuk, hogy a kész­pénzben eddig befolyt összeg 1010 forint.” Szép sum­ma, hiszen egy vidéki ember ekkortájt jócskán ezer fo­rint alatt keresett havonta - ráadásul a tördemiciek le­hetőségeikhez mérten természetbeli segélyt is igyekez­tek gyűjteni. Az október 31-én Budapestre indított szállítmányban sok más mellett 2100 kilogramm krumpli, 708 kilogramm bab, 69 rekesz alma, 14 kiló kristálycukor, szilvalekvár, füstölt szalonna, egy-egy csomag kötszer és gyógyszer, 92 tojás, valamint egy pár gyermekcipő is helyet kapott. M. Kiss Sándor történész szerint, aki Olvasókönyv (Forradalom Somogyban - 1956) című kötetében ala­posan feldolgozta a Balaton déli partján és attól délre lejátszódott eseményeket, a forradalom arculata a vá­rosi központoktól távolodva mindenhol egyformán változott. Kollégáját, Rainer M. Jánost idézi, aki a vidé­ki ötvenhatot fegyelmezett forradalomnak nevezte. - A vidék nem felrúgni akart valamit, hanem átala­kítani - magyarázza. - Én úgy szoktam mondani, úgy nem lehet társadalmat átalakítani, hogy egyik kezem­ben fegyver, a másikban toll - és ezt a vidékiek ösztö­nösen tudták. Ők harc helyett - atrocitásokra nem ke­rült sor, mert falun nem is volt ellenfél - elkezdték le­bontani a tanácsrendszert, és nekiláttak létrehozni az önkormányzati rendszert. Még sarkosabban úgy lehet­ne fogalmazni, hogy míg Budapesten szabadságharc zajlott, vidéken társadalmi forradalom. Ami, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan múlt is el. November 4-én a legtöbben a rádióból tudták meg, mi történt, de hírvivők is járták a falvakat - köztük a már idézett Laczay András. „November 4-én hajnalban ar­ra ébredtem, hogy izgatottan verik az ajtómat. Diák­gyerekek voltak, akik hozzám rohantak a hírrel, hogy a szovjet csapatok megtámadták Budapestet, Nagy Imre rádióbeszédet tartott. [... ] Megkaptam a feladatot: in­dulás a környező községekbe, kihirdetni a fegyveres népfelkelést. [...] Erdélyivel azonnal motorra ültünk, és elindultunk. A békés vasárnapi reggel reményében ébredő falvakba belekiáltottuk a szomorú hírt.” Fegyveres ellenállásra végül nem került sor - hírül véve a veszprémi forradalmárokat elsöprő, könyörte­len orosz támadást végül a tapolcaiak is harc nélkül adták át a várost a forradalom leverőinek­­, s így Badacsonytördemic temetőjében csupán egyetlen öt­venhatos halott nyugszik. A Németh Endrével egyko­rú, 1937-es születésű Jankovics Józsefet Budapesten, a forradalom első napjaiban kaszabolta le egy orosz jár­őr géppuskasorozata, amikor a harcokban részt nem vevő fiatalember épp valamelyik pályaudvar felé sza­ladt, hogy hazatérjen szülőfalujába. Miután a forradalom is kíméletesen bánt a helyi kommunistákkal, a megtorlás sem volt kegyetlen. A polgármester édesapját, Wollmuth Frigyest sem a hely­ben, hanem a Tapolcán elkövetett „bűneiért” - részvé­tel a szovjet hősi emlékmű ledöntésében, aktív szerep­­vállalás a járási és a dunántúli forradalmi tanács mun­kájában­­ ítélték öt évre, melyből hármat le is ült, 1960. április 28-án szabadult. A falubeliek börtönbün­tetése alatt kenyérrel, gyümölccsel, egyéb adományok­kal támogatták otthon maradt, a fele vagyon elkobzása és a fő kereső kiesése miatt ellehetetlenült feleségét és négy gyermekét. Somlyó Dezső és a többi helybéli megúszta a szá­monkérést - a „tanító bácsitól” még iskolában lévő szolgálati lakását sem vették el, mondja fia az apja által épp ebbéli félelmében az ötvenes évek végén épített tördemici házban, melyet szüleitől örökölt. - Én még ma is érzem a helyiek szeretetét, ami nyil­ván nem függetleníthető édesapám ötvenhatos szere­pétől sem - mondja a Székesfehérvárról hamarosan végleg a faluba költöző nyugdíjas férfi.­­ Apámban évekig élt tovább a remény, emlékszem, még ’59-ben is járt hozzánk egy alacsony, vézna ember, akivel forra­dalmi hangulatú beszélgetéseket folytattak. Ám Somlyó Tibor már hatévesen pontosan érezte, hogy az, ami alig pár héttel korábban az iskolaépület ablakából szóló Himnusszal, az épület kertjében tar­tott, emelkedett ünnepséggel, majd a gyerekek által az iskolai vécé falára írt jelszavakkal („Éljen a haza, rusz­­kik, menjetek haza!”) vette kezdetét, 1956 novemberé­nek közepén alighanem véget ért. Ekkor gördültek vé­gig a falu bazaltköves főutcáján az első ellenséges harc­kocsik, mély döbbenetet, fájdalmat és szomorúságot okozva a népnek, mely oly sok magafajta településhez hasonlóan néhány napra büszkén emelte fel a fejét. Tettlegességre is sor került R. M. márványtáblája előtt Névtelen fémlap temető koráb­bi vezetőinek ÍKRUPPA G t. 7. A_____________________ S okéves hányattatás, kisebb-nagyobb botrányok után mára úgy tűnik, el­csendesedtek az indulatok Rákosi Má­tyás hamvai körül. A Farkasréti teme­tőn belüli legújabb, szám szerint harmadik végső nyughelyén, a főbejárat melletti temp­lomudvar falában immár háborítatlanul pi­henhet a nép egykori nagy tanítójának porhü­velye. A csend egyik oka, hogy következetesen megmaradva a földi pályafutása alatt többször életmentőnek bizonyult manőverhez, Rákosi holtában is illegalitásba vonult. Érdeklődésünkre a temető kapujánál posz­­toló megtermett biztonsági őr határozottan ki­jelenti: még ők sem tudják, hol nyugszik Rá­kosi, ez ügyben az intézmény vezetőségéhez kell fordulni felvilágosításért. Állítása szerint évek óta nem akadt teremtett lélek, aki hoz­zánk hasonlóan tudakozódott volna a hajdani diktátor földi maradványainak hollétéről. El­bizonytalanodásunkat látva, társaival cinko­san összenézve, jót derülnek a kíváncsiskodó látogatón, érezni rajtuk, hogy ha akarnának, több információt is tudnának adni. Egyikük később mégis elárulja, hogy a kolumbárium 1971-től sokáig valahol a bejárattól távol volt fellelhető. Majd évekkel később a temetőn be­lül, a főkaputól balra, a temető falába épített urnák között kapott új helyet. Ekkor már a márványt bronz fedőlapra cserélték ki, és a teljes név is eltűnt, csak ennyit véstek bele: R. M., 1892-1971. Jelenlegi, harmadik helyükön, a ravatalozó melletti templomudvar falában 2008-tól pihennek a különös sorsú hamvak. Mostanság a legfelső sor félhomályában csu­pán egy felirat nélküli kis rozsdásodó szerény fémlap utal rá, hogy itt nyugszik valaki, aki el­távozott az élők sorából. A rejtélyes áthelyezés körülményeiről Simóka Kálmánná, a Budapesti Temetkezési Intézet volt igazgatója lebbenti fel a fátylat. Mint emlékezetes, 2007-ben ismeretlenek megrongálták Kádár János és felesége Fiumei úti temetőben álló síremlékét. A sírt feldúlták, és magukkal vitték a párt hajdani első vezető­jének néhány csontját. A Munkásmozgalmi Panteon falára pedig felfestették: „Gyilkos és áruló szent földben nem nyughat.” A tettesek azóta sem kerültek kézre, nincs meg a pártve­zér koponyája sem, a rendőrség pedig lezárta a nyomozást. A temetkezési intézet akkori elöl­járósága, megelőzendő a hasonló botrányos sírgyalázásokat, valamennyi sírkertben foko­zott védelmet rendelt el a Kádárhoz hasonló, potenciálisan szóba jöhető elhunytak nyughe­lye közelében. Az éberebb őrzés azonban pluszköltségekkel járt. Egy idő után ennek le­faragására szánták el magukat - nem tudni, hogy pontosan kik is -, ezért tüntették el inkább szem elől Rákosi Mátyás kolumbáriu­­mát is. Egyébként a fővárosi temetőkben pihenő néhai jelentős személyiségeknél a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság dönt arról, hogy az elhunyt sírhelyét még akkor is fenn­­tartják-e, ha netán a rokonok kihaltával nincs, aki állja a sír újraváltásának költségét. Rákosi esetében - ahogy Tóth Gábortól, az intézet szolgáltatási igazgatójától megtudtuk - nem volt ilyen védettségre vonatkozó döntés. Az ál­talános gyakorlatról elmondja, hogy az intézet kegyeleti okokból nem szünteti meg a lejárt sírhelyeket, akár évekig is fenntarthatja, de vé­gül közös sírban helyezik el az elhunytak csontjait. Az újra nem váltott urnák pedig az urnatárolóba kerülnek, és egy idő múlva szin­tén közös sír lesz a halottak végső nyughelye. Rákosi hamvainak újraváltására vonatkozó adatot nem találni az intézmény irattárában, csupán annyit lehet kideríteni, hogy eredeti­leg, 1971-ben a Fővárosi Tanács VB volt az el­­temettető. Felmerül a kérdés, hogy a pártállami idők­ben a Szovjetunióban elhunyt Rákosi Mátyás urnája miért nem kapott őt megillető helyet a Fiumei úti Munkásmozgalmi Panteonban. Er­re Domby Iván, a Farkasréti temető nyugdíjas vezetője ad választ. Megtudjuk tőle, hogy an­nak idején elsősorban Rajk Lászlóné tiltako­zott ez ellen, akinek férjét, a volt belügymi­nisztert koncepciós per után éppen Rákosi vé­geztette ki. 1956-ban, ünnepélyes újratemeté­sükkor helyezték el Rajk és vádlott-társai földi maradványait a Munkásmozgalmi Panteon­ban. (Állítólag az 1956. október 6-án óriási tö­meg részvételével lezajlott szertartáson sóhaj­tott fel így Füst Milán: „Szegény Laci, ha ezt megérhette volna, akkor most biztosan jól kö­zénk lövetne.”) Domby arra is emlékszik, hogy az egykori kormányfő, pártvezér urnája az elmúlt évtize­dekben nem kis fejtörést okozott a temető ko­rábbi vezetőinek.­­ Eredetileg ugyanis az apró fülke lezárásá­ra márványtábla szolgált, amelyen a teljes név szerepelt. Csakhogy főként a rendszerváltás előtti években nemkívánatos látogatók is fel­keresték az urnát, és gyalázkodó szavakat ír­tak fel rá, vörös színnel lefestették, olykor fe­­káliával is bekenték. Mások viszont egy szál szegfű elhelyezésével fejezték ki tiszteletüket „Sztálin legjobb magyar tanítványa” iránt. Nemritkán egy időben érkeztek az ellentétes tábor hajlott korú képviselői, ilyenkor heves viták, szóváltások törték meg a temető áhíta­­tos csendjét. Az is előfordult, hogy a Recsket megjárt, kitelepített idős emberek és a prole­tariátus hívei közötti heves szóváltások botrá­nyos módon tettlegességig fajultak. Őszbe csa­varodott fejű ellenfelek püfölték egymást a sír­hantok között. Akkoriban a temető személyze­te rendszeresen kényszerült lesikálni, meg­tisztítani a márványlapot, amely ezáltal oly­annyira elvékonyodott, hogy egy idő után cse­rére szorult. Abban az időben a kedélyeket csak borzol­ta, hogy Rákosinak eredetileg kettős urnája volt. A nevével ellátott kis fülke alatt egy felirat nélküli is szerénykedett, ami szóbeszédre adott okot. Sokan úgy vélték, hogy hitvese, a jakut Feodora Fjodorovna Komyilova hamvait rejti a jeltelen fülke. Valójában a pártvezérnek kellett a dupla hely. Mivel a Szovjetunióban hunyt el, ott is hamvasztották, és a szovjet szabvány ur­na nagyobb méretű volt, mint az itthon rend­szeresített, így egy fülkébe nem fért volna be. Mindenesetre az elnyűtt márványtáblát az első helyváltoztatás alkalmával cserélték ki a kön­­­nyebben tisztítható bronz fedőlapra. Új helyét azért kapta az irodaépület közelében lévő fal­ban, hogy a vezetőség jobban szemmel tarthas­sa a további botrányos jelenetek elkerülésére. Ekkor óvintézkedésként már csak a név kezdő­betűit vésték fel, kerülendő a feltűnést. Egye­sek így is felfedezték, akadt olyan látogató, aki külföldről hazatérve az urna előtt fényképez­­tette magát örömében, hogy túlélte egykori ret­tegett üldözőjét. Talány, hogy mi lesz a Munkásmozgalmi Panteon további sorsa a többpártrendszer év­tizedeiben. Fogarasi Zsuzsanna, a Munkáspárt alelnöke szerint utoljára 2006-ban Katona Ist­vánt, a hajdani Kádár-titkárság vezetőjét te­mették ide. A bizonytalan jövő miatt manap­ság már nem szívesen választják a hozzátarto­zók e hajdan rangos nyughelyét elhunyt szerettüknek. A párt idős aktivistái minden­esetre rendszeresen kijárnak ide, és társadal­mi munkában rendben tartják a panteon kör­nyékét, összeszedik a faleveleket, virágot ül­tetnek, locsolgatják a növényeket, felidézik az egykori szép napokat. A befejezett életek kertjében már békésen megfér egymás közelében a nevével jelzett sö­tét történelmi korszak diktátora és jó néhány áldozata. A rejtett urnától alig pár méterre pél­dául márványtáblán sorakoznak a temetőben nyugvó ötvenhatos mártírok nevei. De ugyan­csak itt fedezhető fel a Rákosi fő harcostársa, a forradalom kezdetén a párt főtitkári posztját betöltött, 1980-ban elhunyt Gerő Ernő hamva­it tartalmazó urna is. A túlvilág pereméről már nem cseng kísértetiesen a letűnt, hazug kor­ban sokáig keringett vicc sem: aki nem hiszi, annak utánajárunk! Rákosi jelöletlen urnája. Nem kis fejtörést okozott a Farkasréti F­O­T­Ó : E­B­E­R­L­I­N­G TÍTÖTTT

Next