Magyar Nemzet, 2011. október (74. évfolyam, 269-299. szám)
2011-10-29 / 297. szám
36 A gyermekkor bilincsei Kristóf Attila Kristóf Ágotáról ohasem írtam hosszasabban a nővéremről, akit a világ Ágota Kristóf néven ismer. De most, miután hazatért, hamvait befogadta a kőszegi föld, úgy érzem, kell szólnom róla, hiszen senki sem ismerte olyan közelről, mint én: mióta élek, ő számomra létezett. A világ francia nyelven írt műveiből ismerte meg. Európa előbb fogadta be, mint a hazája. Megjelenése, A nagy füzet című regényével, az európai kultúrában reveláció volt, némiképp számomra is, bár korai gyermekségemtől kezdve felnéztem rá, ő pedig engem testvéri szeretettel kis hülyének nevezett. Gyermekkorunkról beszélve egész életművét értelmezem: miképpen szublimálta korai boldogságát, későbbi tragédiáját, hazátlanságát irodalommá, olyan érzelmi és értelmi sugárzássá, amely lenyűgözött franciát és németet, japánt és kínait. Mielőtt 1944 májusában Kőszegre költöztünk a nyolcszáz lakosú Csikvándról, apánk tanította az egy tantermes evangélikus iskolában két testvéremet, majd Kőszegen négy évig engem. Nővérem négyesztendősen tanult meg írni-olvasni a bátyám ábécés könyvéből. Hárman ültünk a kupéban: anyám, Ági és én. Apánk és Jenő, aki iránt Ági testvéri szerelmet érzett, a tehervagonban, a bútorokkal együtt utazott. Telihold kísért bennünket, míg el nem jött a rózsaujjú hajnal. (Az ilyen ékes mondatokat ő ki nem állhatta. Az érzelgősség már kislánykorában távol állt tőle. Velem ellentétben önálló volt, nem csüngött senkin, és számomra, úgy tűnt, hogy nem ismeri sem a szorongást, sem a félelmet. Sohasem láttam sírni, sem bánattól, sem fájdalomtól. Az első napon együtt indultunk felfedezni a várost. Házunk az Árpád téren állt, s onnan vagy ötven - lépésnyire volt egy keskeny, furcsa emeletes épület, homlokzatán az ÁDLER felirattal. Nagy kalandnak tűnt eljutnunk odáig. Minden idegen volt, a toronyló hegyek, az aszfaltutak, a kapuszínes, sváb városi házak. Nem is sejtettük akkor, hogy ez a hely rabul ejt bennünket, hozzá köt majd mindaz, amit boldogságnak és szépségnek nevezhetünk. Bár itt ért bennünket az a borzalom is, amely életünket meghatározta, de gyermekkorunk Atlantiszát mégsem nyelte el. Apánk 1948-ban börtönbe került (nem politikai fogolyként), ahol négy és fél évet töltött. A családunk elemeire hullott. Ez később - ha magamat is írónak tekinthetem - műveink jellegét különböző módon befolyásolta. Engem, meglehetősen konokul,a „boldog vég” utáni vágy vezérelt, az ő írásai pedig a keserűség, a dac, a reménytelenség s a misztikusan kegyetlen tehetség jegyeit hordozzák. Apánkat A nagy füzetben halálra ítélte, amikor ikerhősei a határon húzódó aknamezőre küldték, hogy egyikük a testén keresztül átjuthasson. Hogy melyikük vágott neki az útnak, az titok, hiszen A nagy füzet „írói” önmagukról mindig többes szám első személyben beszélnek. Nincs te meg én, vagy ő, csak mi. Mi hárman? Vagy ketten: Jenő és Ági? Anyánk, rövid idővel a kőszegi várban tartott tárgyalás után, elmenekült a városból. Először az ikervári leány-javítóintézetben volt nevelő, aztán Csákvár közelében egy állami gazdaságban juhász, majd bérelszámoló. Döntésére nincs magyarázat. Kőszegen maradhatott volna kézimunka- és rajztanárként, ennek egy feltétele volt: váljon el. Nem tette meg. De sohasem bocsátott meg apánknak, bár együtt éltek annak haláláig. Bennünk mindez nyilván nyomot hagyott. Az Árpád téren, közvetlen szomszédunkban lakott egy hétgyermekes erdélyi család, a legjobb barátaink. Mindegyikünk megfelelő korú társra lelt, édesanyjukat, a folyton olvasó Szász nénit imádtuk. A stelázsiján mindig volt egy-egy Agatha Christievagy Edgar Wallace-regény. Apánk többszázas könyvtárát, Dumas-tól Gárdonyiig már rég elolvastuk. Szász nénitől szereztük be a bűnügyi irodalmat. A hétköznapokat az ő képletes felügyelete alatt töltöttük. Anyánk Ikervárról hét végén járt haza. Esténként Jencit elengedték a kollégiumból, hogy ne féljünk éjszakánként. Ági sosem félt, én mindig. Ez az idő lett gyermekségünk aranykora. Szabadok voltunk, és nagyon szerettük egymást. A lakáshoz nem használtunk kulcsot, a magasan fekvő verandára szőlőindákon másztunk le-föl. Éjszaka sétáltunk a háztetőkön. Egy szombat estén Ágival versenyeztünk, ki tud a hajából egy húzással több tetűt kifésülni. Nyerésre álltam, amikor hazaért anyánk. Ági petróleumos hajmosást kapott, és Szombathelyre került kollégiumba. Engem kopaszra nyírtak, és anyám magával vitt Ikervárra. Így ért véget gyermekkorunk. Jenő Kőszegen, Ági Szombathelyen, én Pápán jártam gimnáziumba. Sokat leveleztük, de ritkán találkoztunk. 1953-ban, amikor apánk szabadult, együtt utaztunk hozzá Ágival Sárvárra. Nehezen lélegeztünk, amikor megölelt bennünket egy zavart, a tekintetünket kerülő idegen. Az irodalom vonzott mindkettőnket. Elküldtem neki zsenge verseimet, miként egyet, az úttörőélet szépségeiről szólót, Rákosi Mátyásnak. Őt mellesleg arra kértem, engedje szabadon apánkat. Válasz tőle nem érkezett. Ágitól viszont mindig. Hősi hexameterjeimtől kissé elképedt. Ő akkor tizenhét esztendős volt, három évvel idősebb és sok évvel érettebb nálam. Adys hangulatú, bús verseket írt. A levelei viszont viccesek voltak. Második gimnazista lehettem, ő negyedikes, amikor egy általam már ismert írását elküldte a Ludas Matyinak. Kommersz elutasító választ kapott a lap főszerkesztőjétől, Tahi Lászlótól, aki a rendszer egyik szelepeként funkcionált. Sértőnek éreztem, hogy nővéremet előre gyártott szöveggel utasította el. Felháborodásomban lekicsinylő, szemtelen levelet írtam Tahinak, mellékelve viccesnek szánt írásművemet, hogy alkalmat adjak neki a tisztes rekontrára. Ehelyett dühödt, kézzel írt levéllel tisztelt meg, amelyben közölte, hogy bennem a tehetségnek még annyi nyoma sincs, mint a nővéremben. Azt hiszem, legalábbis Ági képességeinek megítélésében nekem volt igazam. A temető közelében, ahol most nyugszik, volt egy erdészház lovakkal. Gazdájuk megengedte, hogy felüljünk rájuk. Csitri nővérem a leggyorsabb lovon száguldozott a város utcáin, sötét copfjai úsztak utána. Félős voltomban elképedtem merészségétől. Gyönyörű lány volt. Sugárzott. Nála különösebb, vonzóbb, egyedibb női lénnyel nem találkoztam azóta sem. Számomra most is felfoghatatlan. Annyira szépnek láttam, hogy tizenhat évesen, a középiskolai matematikaverseny döntőjében a feladványok megoldásán töprengve, a fényképét kitettem elém az iskolapadra, mintha ő volna a szerelmem. Pedig kamaszkorom kezdetéig anyámon csüngtem, aki miattam kissé elhanyagolta Ágit és Jenőt. Most úgy hiszem, mégis mi hárman, gyerekek voltunk összeforrva, s ez mindvégig kitartott. Szüleink 1953-ban Zalaegerszegre vetődtek, egy udvari mosókonyhába. Mi is ott töltöttük a szünidőket. Emeletes vaságyakban aludtunk. Jenőt, akinek csodás hangja volt, felvették a budapesti konzervatórium operaének szakára. Közben a metróépítkezésnél dolgozott. Aztán, küzdelmét feladva, „hazatért”. Nyáron útépítésen csákányozott, én lószart válogattam a bazaltzúzalék közül. Ági csak néhány napig lakott a mosókonyhában. Debrecenben nyári úttörőtáborban lett felügyelő. 1954-ben érettségizett, majd férjhez ment tíz évvel idősebb történelemtanárához. Impozánsabb férjre számítottam. Nem értettem ezt a malőrt, mivel nem tudtam, hogy menekül! Egy évig Kőszegen éltek, Ági a nemezgyárban dolgozott. 1956-ban meglátogattam őket Szombathelyen. Kislánya, Zsuzsa néhány hetes volt. Ősszel pályában vitték át a határon. Nővérem a „szabad világban” nemez helyett óragyárban folytatta. Tizenegy évig nem találkoztunk. Közben férjétől, aki biológia szakon Bázelben elvégezte az egyetemet, elvált. Levélben fejeztem ki egyetértésemet. Első férje önmagát vélte intellektuelnek. Fogalma sem volt, kit vett feleségül. Ági 1967-ben vonaton érkezett Budapestre. Akkor én már rég a Magyar Nemzet munkatársa voltam, nem sokkal előbb kaptam Rózsa Ferenc-díjat, épp regényt írtam nagy önbizalommal. Amikor nővérem leszállt a vonatról, úgy láttam, szebb, mint valaha. Addigi kínlódásáról, frusztráltságáról, a francia nyelvvel folytatott küzdelméről, írói ambícióiról nem sokat tudtam. Kissé idegenül néztük egymást. De este már úgy beszéltünk, úgy viselkedtünk, mintha sohasem váltunk volna el. Másnap találkoztunk Horn Miklóssal, aki Szombathelyen exférje tanártársa volt, s MSZMP-alapítókként együtt tartóztatták le őket októberben a „rákosisták”. Ágiék ezért hagyták el Magyarországot.Horn bátrabb volt, maradt. ’56 után rövid időt börtönben töltött. A rendszerváltozást követően az MSZP választmányának elnöke lett.) Ugyanaznap találkoztunk Hubay Miklóssal, a korszak kiemelkedő drámaírójával, akit Ági egy svájci irodalmi esten ismert meg, s aki úgy bánt vele, mint egy hercegnővel. Ő volt talán az első, aki megsejtette benne azt, ami később valóság lett. Egy év múltán én mentem Svájcba. Onnan együtt jöttünk haza az új férje által vezetett Citroennel az NSZK-n és Ausztrián keresztül. Útközben megnéztük a dachaui koncentrációs tábort. Akkor tolult fel bennünk az az emlék, ahogy 1944-ben az Árpád téren áthajtottak több ezer zsidót, s engem anyánk néhány almával odaküldött a szörnyű menethez. A vég nélkül vánszorgó embertömeget többé nem felejtettük el. Ágiban talán Dachau látványa indította el azt a folyamatot, amely A nagy füzet megírásához vezetett. Velünk utazott kétéves kislánya, Carine is. Kőszegnél léptük át a határt. Azután szinte évről évre találkoztunk. Nekem egymás után jelentek meg a könyveim, valamennyit olvasta, ő pedig elhozta nekem magyar nyelven írt verseit, amelyek közül néhány megjelent a párizsi Irodalmi Újságban. Sosem beszélt arról, hogyan küszködik a francia nyelvvel. Egy ideig nem tudtam arról az erőfeszítésről, amellyel az egyetlen nyelvet, amelyet ismert, amelyet tökéletesen birtokolt, transzformálta egy idegenre, amelyet sokáig ellenségesnek tekintett. Csak áradó intellektusát éreztem, s megtiszteltetésnek vettem, amikor azt mondta, hogy mi ketten egyformák vagyunk, csak annyi a különbség, hogy nekem van hazám. Aztán a hetvenes évek elejétől beszélni kezdett arról, hogy kis vidéki színtársulatok játsszák francia nyelven írt darabjait, s rádiójátékait sorra bemutatják. Úgy haladt előre lassan, kitartóan az irodalom útján, mint szú a fában. A nagy füzetet huszonnégyszer írta át. Elkötelezettsége százszorosa volt az enyémnek. Semmit sem kapott, mindent kiérdemelt. Magánélete azonban sosem volt rendben. Második férjétől, akitől két kisebbik gyermeke, Carine és Julien született, félve vált el. Ezt a maga sajátságos módján úgy fogalmazta meg, hogy Svájcban nem ritka a családirtás. Csopakon mondta el nekem, miközben halászlét főztem, hogy elkészült francia nyelven írt regényével, A nagy füzettel, s a kéziratot elküldte három párizsi kiadónak. Mondta, hogy az alapélmény Kőszeg s áttételesen a gyermekkorunk. Én éppen akkor szerződtem a Szépirodalmi Könyvkiadóval Oidipusz körbejár című regényemre, amely szintén Kőszegen játszódik, és gyermekkorunkról szól. De mennyire másképp! Meghívatott Strasbourgba 1989-ben, ahol európai írótalálkozót rendeztek. Az Európai Parlament épületének üléstermében négyszáz-négyszáz, pályázatot nyert spanyol, francia és német olvasó vitatkozott három napig A nagy füzetről. Eszembe jutott az az író-olvasó találkozó, amelyet a Szépirodalmi nekem szervezett a sárvári baromfi-feldolgozóban, s amelyen - munkaidő-jóváírással - ötven fehér köpenyes nő vett részt. Köztük egy sem volt, aki bármit is olvasott tőlem. De némiképp vonzóbb voltam a tollfosztásnál. 1996-ban, egy évvel szívműtétem után, amikor telefonon sírva azt mondta, jaj, ne halj meg, Magyarországon járt fel olvasókörúton. Budapesti szerzői estjén, a Kossuth Klubban ott volt Orbán Viktor is. Ágit a politika nem érdekelte. Orbánt mint olvasót A nagy füzet szerzője annál inkább. De a bemutatkozás után nővérem, hűen természetéhez, inkább néhány idős hölgynek szentelt figyelmet. Az utóbbi években sokat betegeskedett. Egyetlen lény tudta felvidítani, kis unokája: Ámos. Egyre jobban ragaszkodott hozzánk, testvéreihez. Irigyelte, hogy milyen sok időt töltünk együtt Jenővel. Gyakran beszéltünk telefonon. Az utolsó időkben már nem írt, és csak az én könyveimet olvasta magyarul. Amikor tavaly elküldtem neki A kék bagoly című meseregényemet, azonnal nekikezdett, s nem ért még a végére, amikor felhívott. Azt mondta, el van bűvölve, egész nap nevet. Másnap dühösen közölte velem, hogy a boldog véggel elcsesztem az egészet. Szász Jánost, akit nagyon szeretett, a fülem hallatára „figyelmeztette”, nehogy A nagy füzetből készülő filmet - mintha ez lehetséges volna - derűsen fejezze be. Utolsó erejével, de boldogan ez év március 15-én jött haza utoljára, hogy átvegye a Kossuth-díjat Schmitt Páltól és Orbán Viktortól. Ilyen a sors. Kőszeg november hetedikén, a város napján díszpolgári címmel tünteti ki, tudván, hogy gyermekkora Atlantiszához mindvégig hű maradt. A trilógia második és harmadik könyvét olvasva jöttem rá végleg: én, a „kis hülye”, ha igyekszem is, sohasem érhettem volna utol merész, nagy testvéremet, aki tudatosan és kérlelhetetlenül, magányosan és hazátlanul váltotta valóra gyermekkorunk legszebb álmait. Elérzékenyít, hogy Ámos mellett az én két unokám, Ambrus és Tóni fényképe is ott állt az íróasztalán. És mindennél többet kérek számára a Teremtőtől: ha már ekkora tehetséget adott neki, s ő oly híven élt vele, fogadja be országába. Családi kép az aranykorból. .Úgy beszéltünk, úgy viselkedtünk, mintha sohasem váltunk volna el* Erős képzelet szüli az okokat Montaigne