Magyar Nemzet, 2011. október (74. évfolyam, 269-299. szám)

2011-10-29 / 297. szám

36 A gyermekkor bilincsei Kristóf Attila Kristóf Ágotáról ohasem írtam hosszasabban a nővéremről, akit a világ Ágota Kristóf néven ismer. De most, miután hazatért, hamvait befogadta a kőszegi föld, úgy érzem, kell szólnom ró­la, hiszen senki sem ismerte olyan közelről, mint én: mióta élek, ő számomra létezett. A világ francia nyelven írt műveiből is­­­­merte meg. Európa előbb fogadta be, mint a hazája. Megjelenése, A nagy füzet című regényével, az európai kultúrában revelá­­ció volt, némiképp számomra is, bár korai gyermek­ségemtől kezdve felnéztem rá, ő pedig engem testvé­ri szeretettel kis hülyének nevezett. Gyermekkorunk­ról beszélve egész életművét értelmezem: miképpen szublimálta korai boldogságát, későbbi tragédiáját, hazátlanságát irodalommá, olyan érzelmi és értelmi sugárzássá, amely lenyűgözött franciát és németet, japánt és kínait. Mielőtt 1944 májusában Kőszegre költöztünk a nyolcszáz lakosú Csikvándról, apánk tanította az egy tantermes evangélikus iskolában két testvéremet, majd Kőszegen négy évig engem. Nővérem négyesz­tendősen tanult meg írni-olvasni a bátyám ábécés könyvéből. Hárman ültünk a kupéban: anyám, Ági és én. Apánk és Jenő, aki iránt Ági testvéri szerelmet érzett, a tehervagonban, a bútorokkal együtt utazott. Teli­hold kísért bennünket, míg el nem jött a rózsaujjú hajnal. (Az ilyen ékes mondatokat ő ki nem állhatta. Az érzelgősség már kislánykorában távol állt tőle. Velem ellentétben önálló volt, nem csüngött senkin, és számomra, úgy tűnt, hogy nem ismeri sem a szo­rongást, sem a félelmet. Sohasem láttam sírni, sem bánattól, sem fájdalomtól.­ Az első napon együtt indultunk felfedezni a vá­rost. Házunk az Árpád téren állt, s onnan vagy ötven - lépésnyire volt egy keskeny, furcsa emeletes épület, homlokzatán az ÁDLER felirattal. Nagy kalandnak tűnt eljutnunk odáig. Minden idegen volt, a toronyló hegyek, az aszfaltutak, a kapuszínes, sváb városi há­zak. Nem is sejtettük akkor, hogy ez a hely rabul ejt bennünket, hozzá köt majd mindaz, amit boldogság­nak és szépségnek nevezhetünk. Bár itt ért bennün­ket az a borzalom is, amely életünket meghatározta, de gyermekkorunk Atlantiszát mégsem nyelte el. Apánk 1948-ban börtönbe került (nem politikai fogolyként), ahol négy és fél évet töltött. A családunk elemeire hullott. Ez később - ha magamat is írónak tekinthetem - műveink jellegét különböző módon befolyásolta. Engem, meglehetősen konokul,­a „bol­dog vég” utáni vágy vezérelt, az ő írásai pedig a kese­rűség, a dac, a reménytelenség s a misztikusan ke­gyetlen tehetség jegyeit hordozzák. Apánkat A nagy füzetben halálra ítélte, amikor ikerhősei a határon húzódó aknamezőre küldték, hogy egyikük a testén keresztül átjuthasson. Hogy melyikük vágott neki az útnak, az titok, hiszen A nagy füzet „írói” önmaguk­ról mindig többes szám első személyben beszélnek. Nincs te meg én, vagy ő, csak mi. Mi hárman? Vagy ketten: Jenő és Ági? Anyánk, rövid idővel a kőszegi várban tartott tár­gyalás után, elmenekült a városból. Először az iker­vári leány-javítóintézetben volt nevelő, aztán Csákvár közelében egy állami gazdaságban juhász, majd bérelszámoló. Döntésére nincs magyarázat. Kőszegen maradhatott volna kézimunka- és rajzta­nárként, ennek egy feltétele volt: váljon el. Nem tette meg. De sohasem bocsátott meg apánknak, bár együtt éltek annak haláláig. Bennünk mindez nyilván nyomot hagyott. Az Árpád téren, közvetlen szomszédunkban la­kott egy hétgyermekes erdélyi család, a legjobb bará­taink. Mindegyikünk megfelelő korú társra lelt, édesanyjukat, a folyton olvasó Szász nénit imádtuk. A stelázsiján mindig volt egy-egy Agatha Christie­­vagy Edgar Wallace-regény. Apánk többszázas könyvtárát, Dumas-tól Gárdonyiig már rég elolvas­tuk. Szász nénitől szereztük be a bűnügyi irodalmat. A hétköznapokat az ő képletes felügyelete alatt töl­töttük. Anyánk Ikervárról hét végén járt haza. Estén­ként Jencit elengedték a kollégiumból, hogy ne fél­jünk éjszakánként. Ági sosem félt, én mindig. Ez az idő lett gyermekségünk aranykora. Szabadok vol­tunk, és nagyon szerettük egymást. A lakáshoz nem használtunk kulcsot, a magasan fekvő verandára szőlőindákon másztunk le-föl. Éjszaka sétáltunk a háztetőkön. Egy szombat estén Ágival versenyez­tünk, ki tud a hajából egy húzással több tetűt kifésül­ni. Nyerésre álltam, amikor hazaért anyánk. Ági pet­­róleumos hajmosást kapott, és Szombathelyre került kollégiumba. Engem kopaszra nyírtak, és anyám magával vitt Ikervárra. Így ért véget gyermekkorunk. Jenő Kőszegen, Ági Szombathelyen, én Pápán jár­tam gimnáziumba. Sokat leveleztük, de ritkán talál­koztunk. 1953-ban, amikor apánk szabadult, együtt utaztunk hozzá Ágival Sárvárra. Nehezen lélegez­tünk, amikor megölelt bennünket egy zavart, a tekin­tetünket kerülő idegen. Az irodalom vonzott mindkettőnket. Elküldtem neki zsenge verseimet, miként egyet, az úttörőélet szépségeiről szólót, Rákosi Mátyásnak. Őt mellesleg arra kértem, engedje szabadon apánkat. Válasz tőle nem érkezett. Ágitól viszont mindig. Hősi hexame­terjeimtől kissé elképedt. Ő akkor tizenhét esztendős volt, három évvel idősebb és sok évvel érettebb ná­lam. Adys hangulatú, bús verseket írt. A levelei vi­szont viccesek voltak. Második gimnazista lehettem, ő negyedikes, amikor egy általam már ismert írását elküldte a Ludas Matyinak. Kommersz elutasító vá­laszt kapott a lap főszerkesztőjétől, Tahi Lászlótól, aki a rendszer egyik szelepeként funkcionált. Sértő­nek éreztem, hogy nővéremet előre gyártott szöveg­gel utasította el. Felháborodásomban lekicsinylő, szemtelen levelet írtam Tahinak, mellékelve vicces­nek szánt írásművemet, hogy alkalmat adjak neki a tisztes rekontrára. Ehelyett dühödt, kézzel írt levéllel tisztelt meg, amelyben közölte, hogy bennem a tehet­ségnek még annyi nyoma sincs, mint a nővéremben. Azt hiszem, legalábbis Ági képességeinek megítélé­sében nekem volt igazam. A temető közelében, ahol most nyugszik, volt egy erdészház lovakkal. Gazdájuk megengedte, hogy fel­üljünk rájuk. Csitri nővérem a leggyorsabb lovon száguldozott a város utcáin, sötét copfjai úsztak utá­na. Félős voltomban elképedtem merészségétől. Gyönyörű lány volt. Sugárzott. Nála különösebb, vonzóbb, egyedibb női lénnyel nem találkoztam az­óta sem. Számomra most is felfoghatatlan. Annyira szépnek láttam, hogy tizenhat évesen, a középiskolai matematikaverseny döntőjében a feladványok meg­oldásán töprengve, a fényképét kitettem elém az is­kolapadra, mintha ő volna a szerelmem. Pedig ka­maszkorom kezdetéig anyámon csüngtem, aki miat­tam kissé elhanyagolta Ágit és Jenőt. Most úgy hi­szem, mégis mi hárman, gyerekek voltunk összeforr­va, s ez mindvégig kitartott. Szüleink 1953-ban Zalaegerszegre vetődtek, egy udvari mosókonyhába. Mi is ott töltöttük a szünidő­ket. Emeletes vaságyakban aludtunk. Jenőt, akinek csodás hangja volt, felvették a budapesti konzervató­rium operaének szakára. Közben a metróépítkezés­nél dolgozott. Aztán, küzdelmét feladva, „hazatért”. Nyáron útépítésen csákányozott, én lószart válogat­tam a bazaltzúzalék közül. Ági csak néhány napig la­kott a mosókonyhában. Debrecenben nyári úttörőtá­borban lett felügyelő. 1954-ben érettségizett, majd férjhez ment tíz évvel idősebb történelemtanárához. Impozánsabb férjre számítottam. Nem értettem ezt a malőrt, mivel nem tudtam, hogy menekül! Egy évig Kőszegen éltek, Ági a nemezgyárban dolgozott. 1956-ban meglátogattam őket Szombathelyen. Kis­lánya, Zsuzsa néhány hetes volt. Ősszel pályában vit­ték át a határon. Nővérem a „szabad világban” ne­mez­ helyett óragyárban folytatta. Tizenegy évig nem találkoztunk. Közben férjétől, aki biológia szakon Bázelben elvégezte az egyetemet, elvált. Levélben fe­jeztem ki egyetértésemet. Első férje önmagát vélte in­­tellektuelnek. Fogalma sem volt, kit vett feleségül. Ági 1967-ben vonaton érkezett Budapestre. Ak­kor én már rég a Magyar Nemzet munkatársa vol­tam, nem sokkal előbb kaptam Rózsa Ferenc-díjat, épp regényt írtam nagy önbizalommal. Amikor nő­vérem leszállt a vonatról, úgy láttam, szebb, mint va­laha. Addigi kínlódásáról, frusztráltságáról, a francia nyelvvel folytatott küzdelméről, írói ambícióiról nem sokat tudtam. Kissé idegenül néztük egymást. De es­te már úgy beszéltünk, úgy viselkedtünk, mintha so­hasem váltunk volna el. Másnap találkoztunk Horn Miklóssal, aki Szombathelyen exférje tanártársa volt, s MSZMP-alapítókként együtt tartóztatták le őket októberben a „rákosisták”. Ágiék ezért hagyták el Magyarországot.­­Horn bátrabb volt, maradt. ’56 után rövid időt börtönben töltött. A rendszerválto­zást követően az MSZP választmányának elnöke lett.) Ugyanaznap találkoztunk Hubay Miklóssal, a korszak kiemelkedő drámaírójával, akit Ági egy sváj­ci irodalmi esten ismert meg, s aki úgy bánt vele, mint egy hercegnővel. Ő volt talán az első, aki meg­sejtette benne azt, ami később valóság lett. Egy év múltán én mentem Svájcba. Onnan együtt jöttünk haza az új férje által vezetett Citroennel az NSZK-n és Ausztrián keresztül. Útközben megnéztük a dachaui koncentrációs tábort. Akkor tolult fel bennünk az az emlék, ahogy 1944-ben az Árpád téren áthajtottak több ezer zsidót, s engem anyánk néhány almával odaküldött a szörnyű menethez. A vég nélkül ván­­szorgó embertömeget többé nem felejtettük el. Ági­ban talán Dachau látványa indította el azt a folyama­tot, amely A nagy füzet megírásához vezetett. Velünk utazott kétéves kislánya, Carine is. Kőszegnél léptük át a határt. Azután szinte évről évre találkoztunk. Ne­kem egymás után jelentek meg a könyveim, vala­mennyit olvasta, ő pedig elhozta nekem magyar nyelven írt verseit, amelyek közül néhány megjelent a párizsi Irodalmi Újságban. Sosem beszélt arról, hogyan küszködik a francia nyelvvel. Egy ideig nem tudtam arról az erőfeszítés­ről, amellyel az egyetlen nyelvet, amelyet ismert, amelyet tökéletesen birtokolt, transzformálta egy idegenre, amelyet sokáig ellenségesnek tekintett. Csak áradó intellektusát éreztem, s megtiszteltetés­nek vettem, amikor azt mondta, hogy mi ketten egy­formák vagyunk, csak annyi a különbség, hogy ne­kem van hazám. Aztán a hetvenes évek elejétől be­szélni kezdett arról, hogy kis vidéki színtársulatok játsszák francia nyelven írt darabjait, s rádiójátékait sorra bemutatják. Úgy haladt előre lassan, kitartóan az irodalom útján, mint szú a fában. A nagy füzetet huszonnégyszer írta át. Elkötelezettsége százszorosa volt az enyémnek. Semmit sem kapott, mindent ki­érdemelt. Magánélete azonban sosem volt rendben. Második férjétől, akitől két kisebbik gyermeke, Carine és Julien született, félve vált el. Ezt a maga sa­játságos módján úgy fogalmazta meg, hogy Svájcban nem ritka a családirtás. Csopakon mondta el nekem, miközben halászlét főztem, hogy elkészült francia nyelven írt regényével, A nagy füzettel, s a kéziratot elküldte három párizsi kiadónak. Mondta, hogy az alapélmény Kőszeg s át­tételesen a gyermekkorunk. Én éppen akkor szer­ződtem a Szépirodalmi Könyvkiadóval Oidipusz körbejár című regényemre, amely szintén Kőszegen játszódik, és gyermekkorunkról szól. De mennyire másképp! Meghívatott Strasbourgba 1989-ben, ahol euró­pai írótalálkozót rendeztek. Az Európai Parlament épületének üléstermében négyszáz-négyszáz, pályá­zatot nyert spanyol, francia és német olvasó vitatko­zott három napig A nagy füzetről. Eszembe jutott az az író-olvasó találkozó, amelyet a Szépirodalmi ne­kem szervezett a sárvári baromfi-feldolgozóban, s amelyen - munkaidő-jóváírással - ötven fehér köpe­nyes nő vett részt. Köztük egy sem volt, aki bármit is olvasott tőlem. De némiképp vonzóbb voltam a toll­­fosztásnál. 1996-ban, egy évvel szívműtétem után, amikor telefonon sírva azt mondta, jaj, ne halj meg, Magyarországon járt fel olvasókörúton. Budapesti szerzői estjén, a Kossuth Klubban ott volt Orbán Vik­tor is. Ágit a politika nem érdekelte. Orbánt mint ol­vasót A nagy füzet szerzője annál inkább. De a bemu­tatkozás után nővérem, hűen természetéhez, inkább néhány idős hölgynek szentelt figyelmet. Az utóbbi években sokat betegeskedett. Egyetlen lény tudta felvidítani, kis unokája: Ámos. Egyre job­ban ragaszkodott hozzánk, testvéreihez. Irigyelte, hogy milyen sok időt töltünk együtt Jenővel. Gyak­ran beszéltünk telefonon. Az utolsó időkben már nem írt, és csak az én könyveimet olvasta magyarul. Amikor tavaly elküldtem neki A kék bagoly című meseregényemet, azonnal nekikezdett, s nem ért még a végére, amikor felhívott. Azt mondta, el van bűvölve, egész nap nevet. Másnap dühösen közölte velem, hogy a boldog véggel elcsesztem az egészet. Szász Jánost, akit nagyon szeretett, a fülem hallatára „figyelmeztette”, nehogy A nagy füzetből készülő filmet - mintha ez lehetséges volna - derűsen fejezze be. Utolsó erejével, de boldogan ez év március 15-én jött haza utoljára, hogy átvegye a Kossuth-díjat Schmitt Páltól és Orbán Viktortól. Ilyen a sors. Kő­szeg november hetedikén, a város napján díszpolgá­ri címmel tünteti ki, tudván, hogy gyermekkora At­lantiszához mindvégig hű maradt. A trilógia második és harmadik könyvét olvasva jöttem rá végleg: én, a „kis hülye”, ha igyekszem is, sohasem érhettem volna utol merész, nagy testvére­met, aki tudatosan és kérlelhetetlenül, magányosan és hazátlanul váltotta valóra gyermekkorunk leg­szebb álmait. Elérzékenyít, hogy Ámos mellett az én két unokám, Ambrus és Tóni fényképe is ott állt az íróasztalán. És mindennél többet kérek számára a Teremtő­­től: ha már ekkora tehetséget adott neki, s ő oly híven élt vele, fogadja be országába. Családi kép az aranykorból. .Úgy beszéltünk, úgy viselkedtünk, mintha sohasem váltunk volna el* Erős képzelet szüli az okokat Montaigne

Next