Magyar Nemzet, 2011. december (74. évfolyam, 329-358. szám)

2011-12-17 / 345. szám

36 Magazin 2011. december 17., szombat A Pápai Református Kollégium Magyar Örökség díja Szabadon tenyészik Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében ma, december 17-én, szombaton délelőtt tizenegy órai kezdettel adják át a polgárok szavazatai alapján odaítélt Magyar Örökség díjakat. A kitüntetettek: A Schulek házaspár, Mikulás Ferenc és a negyvenéves Kecskeméti Rajzfilmstúdió, Csókos Varga Györgyi és az Etyeki Műhely, a magyar katonai térképészet, Rátai Dániel informatikus, a Balaton Akadémia Táj- és Magyarságkutató Központja, valamint a Pápai Református Kollégium n­ égyszáznyolcvan évvel ezelőtt egy pápai tanító, bizonyos Gyzdawith Péter levelet írt a nádornak, amely­ben azt adta tudtára Nádasdy Ta­másnak, hogy a város és a plébánia által közösen fenntartott „régi isko­la szennyéből kivetkezteti magát”, és hogy ő, „Pápa városának iskola­­mestere káplán, de nem pápista”. A méltán nagy hírű Pápai Református Kollégium történetírói e levélre s más XVI. száza­di dokumentumra hivatkozva azt állítják, hogy a nyugat-dunántúli kisvárosban 1531 óta működik „reformált iskola”, a közeli Adásztevelre való há­rom évtizedes kitelepítését és az 1948 és 1992 kö­zötti államosított időszakot leszámítva napjainkig folyamatosan. 1534-től ismerjük külföldi egyete­meken, Heidelbergben, Leidenben, Utrechtben, Bázelben... képzett rektorainak névsorát, és tud­juk, hogy törvényeiket, amelyekkel a tanintézet­ben folyó munkát szabályozták, 1585-ben alkot­ták meg. Azóta is büszkén vallják, hogy azok esz­meisége, „a krisztusi erkölcs és az emberi szemé­lyiség tisztelete” mindvégig fennmaradt. Az egy­ház és a haza szolgálatára kívántak a Pápai Refor­mátus Kollégiumban tájékozott és helytálló, ma így mondanánk: értelmiséget képezni. Kezdetben főleg papokat, később jogászokat, tanítókat, gaz­dasági szakembereket, természettudósokat és lite­­rátorokat, a társadalomban vezető szerepet válla­ló személyiségeket. Diákjaikat mindenekelőtt egyéni képességeik kibontakoztatásában igyekez­tek segíteni, erre utal az intézmény régi jelmonda­ta is: Szabadon tenyészik. Jó ideig osztálykeretek, tanterv és tankönyv nélkül tanítottak, a számon­kérést pedig a vitakészség fejlesztésére vagy szó­noki gyakorlatnak szánták. Az iskolai fegyelem megőrzése, a szegény tanulók megsegítése a diák­önkormányzat, a coetus feladata volt. Ez a szerve­zet fogalmazta meg azokat a közösség életét össze­hangoló szabályokat is, amelyek még az iskola mindenkori igazgatóját, a rektort is kötötték. A Pápai Református Kollégiumot azonban nem ezek a még ma is irigylésre mél­tóan modernnek tűnő okta­tási-nevelési módszerek és belső rendszerek tették naggyá, hanem a tanárai, így Mándi Márton Ist­ván, aki az adászteveli száműzetésből II. József tü­relmi rendeletének köszönhetően Pápára vissza­térő iskolát a Dunántúl - tan­­ legkorszerűbb tan­intézetévé fejlesztette. Negyvenegy éven át volt a Kazinczy Ferenc által csak „pápai Kantként” emle­getett tudós tanár a kollégium rektora, az ő szor­galmazására került előtérbe Pápán a természettu­dományos képzés (a diák maga dönthette el, mit akar tanulni, történelmet vagy természettant), de a magyar nyelvű oktatás is. Szinte minden évben kiadott egy tankönyvet­­ magyarul, „az ábécétől a filozófiáig”. Magyar szószedetű görög grammati­káját még az 1850-es években is használták, pedig amikor megírta, nyelvtani alapfogalmaink még nem is voltak egyértelműek. „Előre kifőzött elme­rajza szerint” épült fel a kollégiumnak az a ma is látható „anyaiskolája”, az ókollégium, ahová Pe­tőfi Sándor és Jókai Mór is beiratkozott, és ahol könyvtár és múzeum is segítette az oktatást. Iri­­gyei persze minden módon és minden fórumon támadták a tudósként is, tanárként is, intézmény­­vezetőként is fáradhatatlan Márton Istvánt. Gúny­iratot jelentettek meg a lejáratására, egyházi elöl­járóinál vádolták, a leghatásosabban a tanítási nyelv ügyében. Hiába hangoztatta a nagy tudású professzor, hogy anyanyelvünk minden tudo­mány tanítására alkalmassá tehető, s hogy „a deák nem is tud annyit deákul, hogy tudományt deákul hallgathasson”, a dunántúli iskolaügyi tanács „a deák nyelv virágoztatása” mellett döntött. Jókai Mór érdekes módon nem a magyar nyelv védel­mezőjét rajzolta meg egyik regényalakjában, ha­nem a rigolyáiról híres Márton Istvánt, „aki buz­galmát az erkölcs védelmében addig terjeszti, hogy a hegedűket összetöri”... Könnyű volt neki, amikor Jókai is pápai diák lett, magyarul tanítot­tak a kollégiumban a Márton István pedagógiai örökébe lépő fiatal tanárok. Bocsor István a poéti­kát, Stettner Zádor György a jogot, Tarczy Lajos­­ „a derék Tarczy az, kinek mindent köszönhetek”, írta róla Petőfi Sándor­­ a reál tudományokat és a filozófiát. Tarczy Lajos egyébként, akinek a mun­kásságára Széchenyi István is felfigyelt, az életre nevelés híve volt. „A puszta iskolai tanulás csak alap, melyre választékos magányfoglalkozás rak­hat szellemileg erős épületet” - vallotta. A társa­dalmi egyenlőség hirdetésében ennél is mesz­­szebbre merészkedett. „Elvezetném növendé­kemet munkás polgárok kunyhóiba, hogy lássa a nyomorú életet, a szellemi szegénységet, a sok ápolatlan hagyott magokat, azt megmondani el nem mulasztván, hogy ezek az álladalom nagy egészéhez múlhatatlanul szükséges tagok... kik­nek célszerű neveltetésén s minden emberi jogok­ba helyeztetésén... munkálkodni kell” - írta egyik tanulmányában. Aztán megalapította a Képzőtár­saságot, a tehetséges fiatalok azon fórumát, ahol bárki kibontakoztathatta, meg is mutathatta ké­pességeit. A legjobbnak ítélt munkákat szerzőik - Petőfi Sándortól Csoóri Sándorig - saját kezűleg írhatták bele a társaság érdemkönyvébe. A Képző­társaság iránti heves érdeklődés híre persze a bé­csi magyar kancellária magasáig eljutott, és a kirá­lyi hivatal nyomban intézkedett: „a tanulóifjúság közti mindennemű társulatok tiltását” elrendelő 1836-os határozat megújítását várta el minden is­kolai közösségtől, a pápai református tanodától legelébb. A jelszavuk szerint is „szabadon tenyé­sző” pápai diákokat azonban ez a legkevésbé sem zavarta, a Képzőtársaság utolsó gyűlését, jegyző­könyvük tanúsága szerint, 1848. március 15-én tartották meg. Vannak, akik azt állítják, a Pápai Református Kollégiumnak ez az 1848-as szabadságharcot megelőző pár éve, évtizede volt a fénykora. Mások szerint fénykornak tekintendő az is, ami a szegé­nyek iskolájának nevezett, de szellemi javakban igen gazdag intézmény falai közt a dualizmus ko­rában, majd a két világháború között zajlott. A su­gárzó tanáregyéniségeket akkor is vonzotta a vá­ros és az iskola, s ahol egy Kerkápoly Károly, egy Földy József,, egy Rab István megjelent, nem tét­lenkedhetett a tanulóifjúság, de a város sem unat­kozott. Az egykori mezővárosból, ahonnan már a mohácsi vész előtti időkben is több fiatal iratko­zott be a bécsi egyetemre, mint a vele nagyjából azonos lélekszámú településekről, a XIX. század­ban egyre szélesebb értelmiségi réteggel rendelke­ző iskolaváros lett. Olyan település, ahol „vereke­­dős kedvű ügyvédek”, tájékozott kereskedők és világlátott iparosok áhították, követelték a magyar művelődést még akkor is, amikor másutt „a szal­maláng már rég kialudt”. Amikor 1952-ben, mert mást nem tehetett, az egyházkerület az államnak „felajánlotta” pápai gimnáziumát (jogakadémiája 1888-ig működött, ta­nítóképzője 1890-ig; nő­nevelő intézetét, kereskedelmi iskoláját 1948-ban, teológiai akadémiáját szószegő módon 1951-ben államosították), az intézmény legpompásabb épü­letében, a századfordulón emelt, csonka bástyás új kollégiumban elszállásolt Petőfi Sándor Gimná­zium több évszázados dicső múltra visszatekintő oktatási intézmény örökösének tekinthette magát. Igaz, a tanári kar nagyobbik részét szétszórták, nyugdíjazták, és súlyos árat fizettettek azokkal, akiket a katedrájukon hagytak. Hogy, hogy nem, a kollégium szellemisége - mint az intézményt 1959 és ’63 között belülről is alaposan kiismerő diák, magam is tapasztaltam - a diktatórikus intézke­dések ellenére is megmaradt. A legkiválóbb taná­rok, régiek és újak, a város másik híres tanintéze­téből, a bencés gimnáziumból „áttelepített” civil oktatók is, de a Leningrádból Pápára „akkredi­tált” katonafeleségek is a tanulók képességeinek a kibontakoztatásán munkálkodtak. Rendszerint még afölött is szemet hunytak, ha egy hasznos könyv kedvéért „hanyagolta” az illető a kötelezővé tett politikai kurzusokat. De nagy ajándéka volt a régi iskolának az a szertári állomány is, amelyet szinte hiánytalanul vehettek birtokukba a „petőfi­­sek” (a természetrajzi, vegytani, fizikai, testneve­lési, térképészeti gyűjteményt), és amely hosszú időn át a lehető legkorszerűbb oktatási módszere­ket tette lehetővé az iskolavárosból „ideiglenesen” megszállt katonai övezetté züllesztett városban. 1958-tól, amikor a kollégium nagy hírű könyvtá­rának és levéltárának Tudományos Gyűjtemények címen az épület egyik kis sötét szögletében helyet szorítottak, a Petőfi Sándor Gimnázium tanulója bátran kopogtathatott a tudományos munkára al­kalmatlan lerakat ajtaján; az öreg könyvtáros, Pongrácz József boldogan adta az ifjonc kezébe legféltettebb kincseit. E sorok írójának a Képző­társaság azon érdemkönyvét is, amelybe Petőfi, Jókai, Orlay Petrich Soma maga írta be pályadíjas „mesterművét”. Az épület homlokzatáról igaz, az államosítás első s látványos szertartásaként, leverték a Pápai Református Kollégium Jókai Mórnak tulajdoní­tott új jelmondatát: Istennek, hazának, tudo­mánynak, ám a falakon belül mégis e hármas kö­vetelménynek megfelelően nevelték az ifjúságot. Már akit lehetett. A rendszerváltás után ezeken a töredezetten átmentett alapokon látott hozzá az intézmény új­raalapításához Pápa város tán legkedveltebb ma­tematikatanára, a pedagógiai eredményeiről messze földön híres Bujáky Miklós. Mándi Márton Istvánhoz hasonlóan ő is elképesztő sebességgel - és hihetetlen ellenszélben - munkálkodott. 1991. szeptember 1-jén, az országos tanévnyitón Antall József miniszterelnök köszöntötte a jogaiba visz­­szahelyezett Pápai Református Kollégiumot, amelynek nemcsak a homlokzatát vagy „cégtáblá­ját” festették át, de az alapeszméjét honosították vissza. A Magyar Örökség díj alighanem éppen ezt az immár megkérdőjelezhetetlen „repatriálást” is jutalmazza. Meg a mögötte lévő négyszáznyolcvan esztendőt. Istennek, hazának, tudománynak nevelték az ifjúságot a 480 éves Pápai Református Kollégiumban akkor is, amikor államosí­tották az iskolát­ ­V .

Next