Magyar Nemzet, 2011. december (74. évfolyam, 329-358. szám)
2011-12-17 / 345. szám
36 Magazin 2011. december 17., szombat A Pápai Református Kollégium Magyar Örökség díja Szabadon tenyészik Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében ma, december 17-én, szombaton délelőtt tizenegy órai kezdettel adják át a polgárok szavazatai alapján odaítélt Magyar Örökség díjakat. A kitüntetettek: A Schulek házaspár, Mikulás Ferenc és a negyvenéves Kecskeméti Rajzfilmstúdió, Csókos Varga Györgyi és az Etyeki Műhely, a magyar katonai térképészet, Rátai Dániel informatikus, a Balaton Akadémia Táj- és Magyarságkutató Központja, valamint a Pápai Református Kollégium n égyszáznyolcvan évvel ezelőtt egy pápai tanító, bizonyos Gyzdawith Péter levelet írt a nádornak, amelyben azt adta tudtára Nádasdy Tamásnak, hogy a város és a plébánia által közösen fenntartott „régi iskola szennyéből kivetkezteti magát”, és hogy ő, „Pápa városának iskolamestere káplán, de nem pápista”. A méltán nagy hírű Pápai Református Kollégium történetírói e levélre s más XVI. századi dokumentumra hivatkozva azt állítják, hogy a nyugat-dunántúli kisvárosban 1531 óta működik „reformált iskola”, a közeli Adásztevelre való három évtizedes kitelepítését és az 1948 és 1992 közötti államosított időszakot leszámítva napjainkig folyamatosan. 1534-től ismerjük külföldi egyetemeken, Heidelbergben, Leidenben, Utrechtben, Bázelben... képzett rektorainak névsorát, és tudjuk, hogy törvényeiket, amelyekkel a tanintézetben folyó munkát szabályozták, 1585-ben alkották meg. Azóta is büszkén vallják, hogy azok eszmeisége, „a krisztusi erkölcs és az emberi személyiség tisztelete” mindvégig fennmaradt. Az egyház és a haza szolgálatára kívántak a Pápai Református Kollégiumban tájékozott és helytálló, ma így mondanánk: értelmiséget képezni. Kezdetben főleg papokat, később jogászokat, tanítókat, gazdasági szakembereket, természettudósokat és literátorokat, a társadalomban vezető szerepet vállaló személyiségeket. Diákjaikat mindenekelőtt egyéni képességeik kibontakoztatásában igyekeztek segíteni, erre utal az intézmény régi jelmondata is: Szabadon tenyészik. Jó ideig osztálykeretek, tanterv és tankönyv nélkül tanítottak, a számonkérést pedig a vitakészség fejlesztésére vagy szónoki gyakorlatnak szánták. Az iskolai fegyelem megőrzése, a szegény tanulók megsegítése a diákönkormányzat, a coetus feladata volt. Ez a szervezet fogalmazta meg azokat a közösség életét összehangoló szabályokat is, amelyek még az iskola mindenkori igazgatóját, a rektort is kötötték. A Pápai Református Kollégiumot azonban nem ezek a még ma is irigylésre méltóan modernnek tűnő oktatási-nevelési módszerek és belső rendszerek tették naggyá, hanem a tanárai, így Mándi Márton István, aki az adászteveli száműzetésből II. József türelmi rendeletének köszönhetően Pápára visszatérő iskolát a Dunántúl - tan legkorszerűbb tanintézetévé fejlesztette. Negyvenegy éven át volt a Kazinczy Ferenc által csak „pápai Kantként” emlegetett tudós tanár a kollégium rektora, az ő szorgalmazására került előtérbe Pápán a természettudományos képzés (a diák maga dönthette el, mit akar tanulni, történelmet vagy természettant), de a magyar nyelvű oktatás is. Szinte minden évben kiadott egy tankönyvet magyarul, „az ábécétől a filozófiáig”. Magyar szószedetű görög grammatikáját még az 1850-es években is használták, pedig amikor megírta, nyelvtani alapfogalmaink még nem is voltak egyértelműek. „Előre kifőzött elmerajza szerint” épült fel a kollégiumnak az a ma is látható „anyaiskolája”, az ókollégium, ahová Petőfi Sándor és Jókai Mór is beiratkozott, és ahol könyvtár és múzeum is segítette az oktatást. Irigyei persze minden módon és minden fórumon támadták a tudósként is, tanárként is, intézményvezetőként is fáradhatatlan Márton Istvánt. Gúnyiratot jelentettek meg a lejáratására, egyházi elöljáróinál vádolták, a leghatásosabban a tanítási nyelv ügyében. Hiába hangoztatta a nagy tudású professzor, hogy anyanyelvünk minden tudomány tanítására alkalmassá tehető, s hogy „a deák nem is tud annyit deákul, hogy tudományt deákul hallgathasson”, a dunántúli iskolaügyi tanács „a deák nyelv virágoztatása” mellett döntött. Jókai Mór érdekes módon nem a magyar nyelv védelmezőjét rajzolta meg egyik regényalakjában, hanem a rigolyáiról híres Márton Istvánt, „aki buzgalmát az erkölcs védelmében addig terjeszti, hogy a hegedűket összetöri”... Könnyű volt neki, amikor Jókai is pápai diák lett, magyarul tanítottak a kollégiumban a Márton István pedagógiai örökébe lépő fiatal tanárok. Bocsor István a poétikát, Stettner Zádor György a jogot, Tarczy Lajos „a derék Tarczy az, kinek mindent köszönhetek”, írta róla Petőfi Sándor a reál tudományokat és a filozófiát. Tarczy Lajos egyébként, akinek a munkásságára Széchenyi István is felfigyelt, az életre nevelés híve volt. „A puszta iskolai tanulás csak alap, melyre választékos magányfoglalkozás rakhat szellemileg erős épületet” - vallotta. A társadalmi egyenlőség hirdetésében ennél is meszszebbre merészkedett. „Elvezetném növendékemet munkás polgárok kunyhóiba, hogy lássa a nyomorú életet, a szellemi szegénységet, a sok ápolatlan hagyott magokat, azt megmondani el nem mulasztván, hogy ezek az álladalom nagy egészéhez múlhatatlanul szükséges tagok... kiknek célszerű neveltetésén s minden emberi jogokba helyeztetésén... munkálkodni kell” - írta egyik tanulmányában. Aztán megalapította a Képzőtársaságot, a tehetséges fiatalok azon fórumát, ahol bárki kibontakoztathatta, meg is mutathatta képességeit. A legjobbnak ítélt munkákat szerzőik - Petőfi Sándortól Csoóri Sándorig - saját kezűleg írhatták bele a társaság érdemkönyvébe. A Képzőtársaság iránti heves érdeklődés híre persze a bécsi magyar kancellária magasáig eljutott, és a királyi hivatal nyomban intézkedett: „a tanulóifjúság közti mindennemű társulatok tiltását” elrendelő 1836-os határozat megújítását várta el minden iskolai közösségtől, a pápai református tanodától legelébb. A jelszavuk szerint is „szabadon tenyésző” pápai diákokat azonban ez a legkevésbé sem zavarta, a Képzőtársaság utolsó gyűlését, jegyzőkönyvük tanúsága szerint, 1848. március 15-én tartották meg. Vannak, akik azt állítják, a Pápai Református Kollégiumnak ez az 1848-as szabadságharcot megelőző pár éve, évtizede volt a fénykora. Mások szerint fénykornak tekintendő az is, ami a szegények iskolájának nevezett, de szellemi javakban igen gazdag intézmény falai közt a dualizmus korában, majd a két világháború között zajlott. A sugárzó tanáregyéniségeket akkor is vonzotta a város és az iskola, s ahol egy Kerkápoly Károly, egy Földy József,, egy Rab István megjelent, nem tétlenkedhetett a tanulóifjúság, de a város sem unatkozott. Az egykori mezővárosból, ahonnan már a mohácsi vész előtti időkben is több fiatal iratkozott be a bécsi egyetemre, mint a vele nagyjából azonos lélekszámú településekről, a XIX. században egyre szélesebb értelmiségi réteggel rendelkező iskolaváros lett. Olyan település, ahol „verekedős kedvű ügyvédek”, tájékozott kereskedők és világlátott iparosok áhították, követelték a magyar művelődést még akkor is, amikor másutt „a szalmaláng már rég kialudt”. Amikor 1952-ben, mert mást nem tehetett, az egyházkerület az államnak „felajánlotta” pápai gimnáziumát (jogakadémiája 1888-ig működött, tanítóképzője 1890-ig; nőnevelő intézetét, kereskedelmi iskoláját 1948-ban, teológiai akadémiáját szószegő módon 1951-ben államosították), az intézmény legpompásabb épületében, a századfordulón emelt, csonka bástyás új kollégiumban elszállásolt Petőfi Sándor Gimnázium több évszázados dicső múltra visszatekintő oktatási intézmény örökösének tekinthette magát. Igaz, a tanári kar nagyobbik részét szétszórták, nyugdíjazták, és súlyos árat fizettettek azokkal, akiket a katedrájukon hagytak. Hogy, hogy nem, a kollégium szellemisége - mint az intézményt 1959 és ’63 között belülről is alaposan kiismerő diák, magam is tapasztaltam - a diktatórikus intézkedések ellenére is megmaradt. A legkiválóbb tanárok, régiek és újak, a város másik híres tanintézetéből, a bencés gimnáziumból „áttelepített” civil oktatók is, de a Leningrádból Pápára „akkreditált” katonafeleségek is a tanulók képességeinek a kibontakoztatásán munkálkodtak. Rendszerint még afölött is szemet hunytak, ha egy hasznos könyv kedvéért „hanyagolta” az illető a kötelezővé tett politikai kurzusokat. De nagy ajándéka volt a régi iskolának az a szertári állomány is, amelyet szinte hiánytalanul vehettek birtokukba a „petőfisek” (a természetrajzi, vegytani, fizikai, testnevelési, térképészeti gyűjteményt), és amely hosszú időn át a lehető legkorszerűbb oktatási módszereket tette lehetővé az iskolavárosból „ideiglenesen” megszállt katonai övezetté züllesztett városban. 1958-tól, amikor a kollégium nagy hírű könyvtárának és levéltárának Tudományos Gyűjtemények címen az épület egyik kis sötét szögletében helyet szorítottak, a Petőfi Sándor Gimnázium tanulója bátran kopogtathatott a tudományos munkára alkalmatlan lerakat ajtaján; az öreg könyvtáros, Pongrácz József boldogan adta az ifjonc kezébe legféltettebb kincseit. E sorok írójának a Képzőtársaság azon érdemkönyvét is, amelybe Petőfi, Jókai, Orlay Petrich Soma maga írta be pályadíjas „mesterművét”. Az épület homlokzatáról igaz, az államosítás első s látványos szertartásaként, leverték a Pápai Református Kollégium Jókai Mórnak tulajdonított új jelmondatát: Istennek, hazának, tudománynak, ám a falakon belül mégis e hármas követelménynek megfelelően nevelték az ifjúságot. Már akit lehetett. A rendszerváltás után ezeken a töredezetten átmentett alapokon látott hozzá az intézmény újraalapításához Pápa város tán legkedveltebb matematikatanára, a pedagógiai eredményeiről messze földön híres Bujáky Miklós. Mándi Márton Istvánhoz hasonlóan ő is elképesztő sebességgel - és hihetetlen ellenszélben - munkálkodott. 1991. szeptember 1-jén, az országos tanévnyitón Antall József miniszterelnök köszöntötte a jogaiba viszszahelyezett Pápai Református Kollégiumot, amelynek nemcsak a homlokzatát vagy „cégtábláját” festették át, de az alapeszméjét honosították vissza. A Magyar Örökség díj alighanem éppen ezt az immár megkérdőjelezhetetlen „repatriálást” is jutalmazza. Meg a mögötte lévő négyszáznyolcvan esztendőt. Istennek, hazának, tudománynak nevelték az ifjúságot a 480 éves Pápai Református Kollégiumban akkor is, amikor államosították az iskolát V .