Magyar Nemzet, 2012. január (75. évfolyam, 1-30. szám)

2012-01-07 / 6. szám

40 Magvar Magam 2012. január 7., szombat ­ Visszaadni egy hőst Magyarországnak Öcsi hazatér? Bármely eldugott szegletén jártam a világnak, a Hungary szó hallatán általában felderült valaki arca, és átszellemülten azt mondta: Puszkasz. Az öt évvel ezelőtt elhunyt világhírű labdarúgó akár országunk védjegye is lehetne, ám ha a turista megérkezik Magyarországra, nagyon kevés helyen találkozhat az emlékével Végső nyughelye egyelőre nem látogatható, múzeuma nincs, egész alakos szobra is hamarabb lesz Athénban, mint nálunk. T­inc­cs Csaba_____________ N­­emrégiben Brazíliába látogattam, ahol szinte mindegyik nagyobb városban van futballmúzeum. Érthető, hiszen a foci va­rázslóinak válogatottja öt alkalommal nyert világbajnokságot, és világsztárok sorát adta a rajongóknak­­ Felétől a jövő csillagának kikiáltott Neymarig. A Sao Pauló-i futballmúzeumban láttam­egy képet az 1954-es vb-döntőről, amelyen a végtele­nül szomorú Puskás gratulál a győztes német csapat kapitányának, Fritz Walternek. Ahogy a képet néz­tem, brazil kísérőm megkérdezte: ugye van múzeu­ma önöknél a nagyszerű labdarúgónak? Nem tudtam neki mit válaszolni. Nem akartam ugyanis beszélni arról, hogy volt olyan időszak Ma­gyarországon, amikor a hivatalos sajtóban ki sem le­hetett ejteni a nevét annak a „hazaáruló” magyarnak, akiért százmilliók rajongtak világszerte. Ő ugyan so­hasem tagadta meg hazáját, a hazája viszont hűtlen lett hozzá: a Magyar Televízió és a Magyar Rádió ar­chívumában egyetlen percnyi interjú sincs vele, a va­laha élt legnépszerűbb magyar emberrel! Miközben a világ csodálta a hatvanas évek legyőzhetetlen Real Madridját (amelynek vezéregyénisége volt), nálunk a varázslatos 1960-as BEK-döntőt, melyen négy gólt szerzett, nem is közvetítették. Amikor immár edző­ként a görög Panathinaikósz csapatát újra a BEK- döntőbe vezette, a kommentátor a kilencven perc alatt ki sem ejtette a nevét. Az egyik, ma is sokak által remegve tisztelt, immár nyugdíjas magyar sportri­porter később úgy vágta meg a vele készült interjúját, hogy abból az jöjjön le: Öcsi annyira buta, hogy nem emlékszik a világraszóló londoni 6:3-ra sem, ráadásul elfelejtett magyarul. Persze ez idő alatt Puskás szám­talanul megszólalt a világ televízióiban (öt nyelven volt nyilatkozatképes!), és hosszú interjúk bizonyítják kiváló beszédkészségét és hibátlan memóriáját. Az agymosás annyira sikeres volt a rendszervál­tást megelőző években, hogy komoly, világot járó emberekkel esett meg a következő történet a nyolcva­nas évek közepén. A párizsi reptéren, csatlakozásra várva, egyikük megszólalt: ott a Puskás Öcsi! A másik oda sem nézve lehurrogta: az nem lehet, hiszen már rég meghalt! Sajnos ma sem sokkal jobb a helyzet. Ha ma foci­rajongó turista érkezik Budapestre, és a valaha élt leghíresebb magyar nyomait keresi, bajban van. Az öt évvel ezelőtt elhunyt labdarúgó végső nyughelyét egyelőre csak a rokonok látogathatják a Szent István­­bazilika altemplomában. A róla elnevezett stadion­ban van egy kép, de arra a folyosóra nem tud bejutni. Egykori szülőházát lebontották, és múzeuma sincs: a legtöbb róla szóló emléket sem a fővárosban, hanem a róla elnevezett focisuliban, a felcsúti Puskás Ferenc Labdarúgó-akadémián találni. Néhány éve jó irányba változott a helyzet a vele kapcsolatos szuvenírek te­rén, hiszen az örökösök engedélyével egy magyar vál­lalkozás az egykor százmilliók által bálványozott ma­gyar világsztár aláírásával jegyzett retrólabdát, több­féle Puskás-mezt, -bögrét, -sálat és néhány felejthe­tetlen mérkőzés videofelvételét hozta forgalomba. 2009-ben készült egy zseniális dokumentumfum is Almási Tamás rendezésében (Puskás Hungary), mely fél tucat hazai és nemzetközi filmes elismerést is be­zsebelhetett, és a műfajhoz képest rengetegen nézték meg a mozikban meg a televíziókban. A dokumen­tumfilm sikere felveti a kérdést: eddig miért nem ké­szült itthon játékfilm a magyar legendáról, aki a világ összes kontinensén dolgozott és sikereket ért el, de ez a válasz is még várat magára. Pedig a Puskás-kultuszra volna igény itthon is. A legismertebb közösségi oldalon minden jelenlegi ma­gyar sportolónál és politikusnál nagyobb a rajongói tábora, hiszen az oldalt eddig százhúszezren lájkolták - például több mint háromszázan Indonéziából. Nem csak az idősek kedvelik, hiszen a rajongók nyolcvan százaléka harmincöt év alatti, akik nem is láthatták élőben játszani. Megkerestem az örökség egyik legkövetkezete­sebb ápolóját, a FourFourTwo focimagazin főszer­kesztőjét. Szöllősi György pár éve Puskás címmel pa­zar kivitelű, vaskos albumot publikált, amelynek har­madik kiadása nemrég került a boltokba, és tervezik az angol, illetve más nyelvű megjelentetését is. A fo­cimagazin decemberi számában különben több tucat oldalt is a magyar futballzseninek szántak, a lapot már sehol sem lehet beszerezni. A Puskás-akadémia kommunikációs igazgatójá­val azzal kezdjük a beszélgetést, hogy rengeteg volt a pótolnivaló. Hatalmas szégyen például, hogy az „év­század mérkőzése” ötvenöt évig nem volt elérhető Magyarországon, miközben a mérkőzés elemzésével képzési rendszereket építettek fel világszerte (a BBC archívumából beszerzett mérkőzés lemeze, amelyet ők jelentettek meg három éve, tízezres példányban fogyott el). Kiadták a hatvanas BEK-döntő felvételét is a négy Puskás-góllal, ezt viszont kevesen ismerik itthon (az évszázad klubmérkőzésén a Real Madrid 7:3-ra legyőzte az Eintracht Frankfurtot). Az is meghökkentő helyzet, hogy előbb lesz egész alakos szobor az Aranycsapat legendás csatáráról Athén­ban és Madridban, mint Budapesten, úgy látszik, külföldi csapatainak fontosabb az emléke, mint a szülőhazájának. Amióta következetesen elkezdtek foglalkozni a Puskás-hagyatékkal (az örökösök nemrégiben az akadémiának ajándékozták azt a húsz ládát is, amely a labdarúgó által precízen rendben tartott hagyatékot tartalmazza), elképesztő relikviák és fotók kerülnek elő spontán módon a rajongók fiókjaiból, akik ezeket önzetlenül elküldik a lap szerkesztőségébe, így pél­dául legutóbb svédországi magyar férfi postázott egy régi csapatképet, amely BLASZ-válogatón készült, rajta a még kamasz Kubalával és Puskással. A hagyaték hazaérkezése után viták kezdődtek ar­ról, hol is lenne a legjobb helye - olyanok is bejelent­keztek a magyar futballmúlt gazdájának, akik eddig (bár kötelességük lett volna) egyáltalán nem jeles­kedtek ezen a területen. Többen feltették a kérdést: jó helyen lenne-e a tervezett múzeum Felcsúton? Az akadémia különben már ma is zarándokhelyként működik, hiszen rengeteg osztálykirándulást, hivata­los sportdelegációt, csapatkirándulást szerveznek úgy, hogy útba ejtsék a Fejér megyei települést, és megnézzék a Makovecz-épületekben kiállított relik­viákat. És akkor még nem is beszéltünk az ott létre­hozott futball-infrastruktúráról, amelyről túlzás nél­kül állítható, hogy példátlan Kelet-Európában. Végigsétálunk a különböző épületeken, és való­ban: a falakon Puskás Öcsi pályájának neves állomá­saival találkozunk. A kollégium lépcsőjén még már­ványba vésett lábnyoma is látható. A hagyaték feldolgozása különben már elkezdő­dött. A húsz ládában és két bőröndben lapuló kin­csekről Szöllősi György csak annyit mondott: elké­pesztő mennyiségű emléket őriz az Aranycsapat ka­pitányáról. „Egyetlen láda felnyitásakor több ezer fo­tóra bukkantunk, ami a többszöröse annak, mint amennyit hosszú évek kutatómunkája alatt sikerült korábban beszerezni.” Apa és lánya még idehaza az emigrálás előtt S­ZÓLÓ Leltár |Hanthy_____________­____________________ karácsony rosszul kezdődött. Egy fiú arra kérte különélő szüleit, hogy töltsék együtt az ünnepet. Ajándé­kul az apa előbb megölte az anyát, azután magával is végzett. Soha nem látott számú ház és lakás is égett az ünnepek alatt. Ezért ritkábban a csillagszóró vagy a zárlatos kínai fényfüzér, gyakrabban a tapasztalat­lanság volt okolható. Egyre többen tüzelnek kályhával, kazánnal, akiknek gázra nem te­lik, kipattan a szikra, amire viszont nem szá­mítanak. A következménye rosszabb, mint az elkóborolt csillagszóróé - leszámítva, ha az nejlonfüggönnyel találkozik. Aki túlélte a karácsonyt, ráfordulhatott a szilveszterre. Petárda, rakéta, alkohol és partidrog, keveseknek fagyálló. Figyelemre méltó a nemzetközi statisztika. Negyven perc alatt égett le a melbourne-i Szépművé­szeti Központ tornya az újévi tűzijáték ide­jén, amelyben a pirotechnikai anyagokat tá­roló dobozok gyulladtak fel. A polgármester nem szakította meg a tűzijátékot, mert nem akarta ezzel megzavarni 600 ezer ember szó­rakozását. Igazi úriember. Olaszországban ketten haltak meg, hatszázan pedig megsé­rültek az újévi mulatozásban. Az egyik ha­lott egy petárdázó férfi, aki gyermekeit is életveszélyesen megsebesítette, a másikat véletlenül lelőtték, mert az olaszok szilvesz­terkor lövöldözni is szoktak. A rendőrség 1200 rakétavető­t, nyolc lőfegyvert, 64 tonna pirotechnikai anyagot, három tonna lőport, nyolc tonna házi készítésű robbanóanyagot és 11 ezer detonátort kobozott el. Csinos ar­zenál. Ötszáz ember sérült meg a petárdá­­zásban és lövöldözésekben a Fülöp-szigete­­ken, ott is divat az új évet puskával ünnepel­ni. A manilai repülőtéren több járatot is tö­röltek vagy átirányítottak, mert a petárda­füst rossz látási viszonyokat okozott. Moszkvában 58 tűzeset történt újév éjszaká­ján, egy ember halt meg a tűzszerszámoktól, tizenheten megsérültek. Milyen ostoba a vi­lág! Miért kell egy szilveszter éji mulatozás­ba belehalni? Nálunk viszonylag nyugodtan telt az év­forduló. Csupán nyolc tűzesetet jelentettek, több helyen pirotechnikai eszköz miatt. A deto­xikáltak száma a hétköznapi duplája lett, zömükben részeg fiatalok, közöttük sok ifjú leány. A petárdaárusok nem érezték meg a globális és lokális válságot. A mi szomszé­dunknak például negyvenperces tűzijátékra tellett. Nem illik panaszkodni! Tűzijátékot lőni és csontrészegre inni magunkat nem kö­telező. Mivel főként a férfiemberek a hadi cselek­mények iránt ősi vonzalommal rendelkez­nek, ennek kielégítésére még mindig a petár­da tűnik a legjobb megoldásnak. Néhány le­szakadt ujj, elhalványuló tekintet és felper­zselt mező a XX. században már nem vesz­teség. Visszasírjuk persze azokat az időket, amikor személyesen kellett odamenni vala­kihez, és bunkósbottal fejbe vágni, vagy karddal átdöfni, mert abban még volt civil kurázsi. A gombok nyomogatásához viszont nem kell fizikai erő és állóképesség, márpe­dig a virtuális és a való világ ma gombra pöc­­cen. De még mindig jobb, ha tűzijátékokban, petárdadobálásokban élik ki a militáns von­zalmat, mintha az ujjakat olyan gombokra helyeznék, amiből nagyobb baj is lehet. A vi­lághatalmak már nem petárdában utaznak, és egy-egy rakétaindító gomb megnyomása nem kelti számukra az emberveszteség érze­tét. Csak reppen az a pilóta nélküli gép, és a sírás nem is hallatszik el a gombnyomóig. Egyszóval addig örüljünk, amíg csak ezek az undok petárdák durrannak körülöttünk, amíg elkószált kutyáink után kell szomorú­kodnunk, és a riadalomtól infarktust kapott madarakat kell temetnünk! A hírek arról szólnak, hogy megint kegyeskednek a snáj­­dig tisztek, nem nálunk, de nem épp messze tőlünk. Különben is mi van messze ebben a mai világban? A maják szerint 2012-ben jön el a világvége, fogalmunk nincs, hogy jött ez ki nekik, de ahogy a helyzetet nézzük, nem is számoltak olyan rosszul. Egy év múlva meg­mondjuk, igazuk lett-e. Vagy nem.

Next