Magyar Nemzet, 2012. április (75. évfolyam, 91-118. szám)

2012-04-23 / 111. szám

2012. április 23., hétfő Sport7fo * Magyar Nemz Bárány helyett csak bárányfelhőt evett A ma 63 éves Gedó György állítja, a 101. helyett a jubileumi 100. magyar olimpiai aranyérmet nyerte negyven esztendeje Ma ünnepli hatvanharmadik születésnapját az olimpiai, kétszeres Európa- és nyolcszoros magyar bajnok ökölvívó Gedó György, a legkisebb kategóriá­nak számító papírsúly volt világnagysága. Egyedüli magyar bokszolóként négy ötkarikás eseményen képviselte színeinket, a másodikon, München­ben meg sem állt a dobogó tetejéig. Rá bő húsz évre.trénerként egy edzésbal­eset következtében tolókocsiba kényszerült, de volt ereje talpra állni, mint ahogy ahhoz is, hogy a Hősök terén alkalmi cipőpucolóként hívja fel a fi­gyelmet egykori sportklasszisaink néha sanyarú sorsára. Rajtuk segített e kiállásnak is köszönhetően az olimpiai életjáradék bevezetése. A civilben kazánkovácsként kezdő Gedó György (jobbra) Münchenben majdnem mindenkit fenékre ültetett tOTÖ: mti 1 Deák Zsigmond _____________________ E leve historikus anyagnak szán­tuk a Gedó Györgyről szólót, de mivel főszereplője hál’ istennek még él, mindenképpen meg sze­rettük volna szólaltatni benne. S így utólag leszögezhetjük, jó, hogy nem interjúban gondolkodtunk, de még véletlenül sem azért, mintha Gedónak kevés lenne a mon­danivalója, sőt. Időnként elnézést is kér a csapongásért, de mindenről egy újabb tör­ténet jut az eszébe, néha már egyikünk sem emlékszik rá, mi volt az eredeti kérdés. Ami biztos, hogy a válasz szintén eredeti. Beszélgetés közben az egykori bunyóst rendre megszakítják a ráköszönő járóke­lők is, látszik, törzshelyének számít az Örs vezér tere, azon belül is az egyik üzletköz­pont földszinti cukrászdája. Itt a miheztartás végett azonnal közli is az ars poeticáját: „Nincs bunyó, nincs boksz, csak ökölvívás! Ami az önvédelem nemes művészete.” Ezzel Gedó kilencéve­sen, Békéscsabán ismerkedett meg 1957- ben, amikor szó szerint belökték a helyi edzőterembe. Kezdetben kapott néhány pofont, de aztán már adott is bőven. „Meg­tapasztaltam az élet törvényeit. A családom tagjai tisztes iparosok voltak, szabók, pa­pucskészítők, apám műszerész, de államo­sították a műhelyét. Az utcán nőttem fel, megéltem a szabadságharcot ’56-ban, lenn, Békéscsabán előfordult, véresre vert pa­raszt bácsikat kellett hazahúznunk kisko­csival, akik nem akartak belépni a téeszbe.” Sportbéli előmenetelét a fővárosban folytatta, előbb a Magyar Pamut, majd 1967-től a Vasas színeiben, Papp László­hoz hasonlóan Adler Zsigmond keze alatt. S ahogy a háromszoros olimpiai bajnok le­genda, ő is kivételesen szoros emberi­szakmai kapcsolatot ápolt mesterével. „A nevelőapámnak tudhattam őt, együtt sír­tunk, együtt nevettünk, ráadásul a szüle­tésnapunk is közel van egymáshoz, ő ápri­lis 17-i. Most is mentem hozzá a temetőbe. Mindig azt mondogatta nekem, hogy fiam, te egy csiszolaúan gyémánt vagy, maradj is az, s csak akkor válj fényessé, ha te akarod.” Ennek igen korán eljött az ide­je, hiszen Gedó tizenkilenc évesen, 1968- ban bekerült a válogatottba, részt vett a mexikói olimpián, ahol ugyan az első meccsén megsérült, de elmondása szerint figyelt és tapasztalatokat szerzett. Ezeket olyan jól hasznosította, hogy 1969-ben Bukarestben Európa-bajnoki aranyérmet szerzett a legkisebb kategóriának számító papírsúlyban, s címét 1971-ben Madrid­ban megvédte. Komoly esélyesként érkezett tehát a müncheni olimpiára, ahol kiütötte a thai­földi Sripirom Surapongot, 5-0-ra leisko­lázta az ausztrál Dennis Alan Talbotot, 3-2- vel jutott túl a szovjet Vlagyimir lvanovon, de őt is megrendítette, majd szintén szá­moltatott a brit Ralph Evansre (5-0) és a döntőben az észak-koreai U Gil Kimre (5-0). Utóbbi már a müncheni ötkarikás játékokat beárnyékoló merénylet után tör­tént. „Hárman jutottunk magyarok a dön­tőbe, bizony akkoriban, ha meghallották a nevünket, összepisilték magukat az ellen­felek. Végül én tudtam győzni, maga Avery Brundage, a NOB elnöke, aki ragaszkodott az olimpia folytatásához a véres esemé­nyek ellenére, akasztotta a nyakamba az aranyérmet.” Ezzel kapcsolatban Gedó megerősít egy más helyekről is hallott véle­kedést, egyben cáfolja a közismert verziót: „Bár mindenki úgy tudja, hogy Hegedűs Csaba szerezte a századik olimpiai bajnoki címünket, ez nem így történt, hiszen én délelőtt lettem első, ő meg délután. Nagy­jából így írták át a magyar történelmet is... Mindegy, nem ez a lényeg, hanem hogy mind a ketten nyertünk.” Gedó tehát még a saját tollával sem ékeskedik különösebben, nemhogy a má­séval. München után folytatta pályafutá­sát, amely elmondása szerint akkor tört meg, amikor 1973-ban erőnek erejével, gyermeke születése ellenére besorozták („elvittek, mint Rózsa Sándort”). 1974- ben azért eljutott a sportág első világbaj­nokságára Havannába („nem volt útleve­lem, katonaként egy villamosbérlettel mentem ki, nem tudtam rendesen felké­szülni, ráadásul szétfejelt a kubai Ramirez, s tehette, hiszen a nézőtéren ott ült Fidel Castro”). Az 1975-ös katowicei Eb-n bronzérmet szerzett, megnyerte a mont­reali előolimpiát, de a játékokon csak a ne­gyeddöntőig jutott. Ezután szögre akasz­totta a kesztyűit, edzősködni kezdett a Va­sasban, majd gondolt egyet, visszatért a ringbe, kivívta az indulási jogot az 1980-as moszkvai olimpiára, ahol szintén a nyolc közé került. Ezután már végleg a szögön maradtak a kesztyűk. Amikor arról kérdezem, hogyan fért be hosszú pályafutása során mindig a 48 kiló­ba, azt mondja: „Sokszor csak bárányt et­tem, bárányfelhőt... Igazából önfegyelem, önuralom kellett hozzá, no meg rengeteg munka, edzés, amiből nem lehetett kilép­ni, különben nincsenek sikerek.” Amelyek utána valóban el-elmaradoztak, Gedó müncheni diadalát követően huszonnégy évet kellett várni az újabb magyar ökölvívó olimpiai bajnoki címre. Kovács István 1996-os atlantai győzelméről így vallott a hatvanhárom éves legenda: „Tíz aranyunk közül ez az egy született »bukósisakban«, ahogy én a fejvédőt nevezem. Nem szere­tem, mindig ágáltam ellene, gátolja a peri­ferikus látást, tompítja, zavarja az ütése­ket, nézzük meg, Kovács Pista amint levet­te, és kapott egyet az áliára, mi történt ve­le. Pedig nagyszerű bunyós volt, mint ahogy Erdei Zsolt is az, nagy szíve van, és borzasztó gyors, le a kalapot előtte!” Gedó György is próbált hasonló kiváló­ságokat nevelni, de tréneri pályafutását sé­rülés törte ketté, 1994-ben edzésbalesetet szenvedett, egy nagyobb súlyú egri tanít­ványa ütése következtében lebénult. „Más­fél évet töltöttem tolókocsiban, előfordult, hogy kiestem, s nem volt segítségem, ma­gam másztam vissza.” Lassú gyógyulása során előbb két, majd egy bottal újra kez­dett járni, utóbbi azóta is megmaradt. 1996-ban újabb szerencsétlenség érte, el­hunyt a félesége, két gyermekét egyedül nevelte tovább csekély rokkantnyugdíjá­ból. Emlékezetes 1998-as akciója, amikor a Hősök terén alkalmi cipőpucolóként hívta fel a figyelmet az egykori sportcsillagok né­ha sanyarú sorsára. Elterjedt a hír, hogy el­adta az olimpiai aranyérmét, de cáfolja: „Akkor jött a cipó'pucolós öüet, amikor ol­vastam, hogy Tass Olga és Lemhényi Dezső kénytelen pénzzé tenni az érmét, de nekem megvan, eszembe sem jutott eladni. Annak viszont nagyon örülök, hogy végül sikerült kiharcolni a járadékot, s nemcsak a győzte­seknek, hanem a dobogós helyezetteknek is, hiszen ők is keményen megdolgoztak az eredményért, illetve segítették a legjob­bakat.” ..últ'jxijmssa nßlgityp/; Gedó Györgyön szintén segített a 2004- ben bevezetett életjáradék, ez nem vitás, mint ahogy az sem, az egykori kiválóság mindig szívén viseli a rászorulók sorsát, mint mondja, ha van egy szelet zsíros ke­nyere, a másik felét odaadja annak, akinek szüksége van rá. Jellegzetes alakja Zugló- szerte ismert: „Én így, bottal is felemelem az elesetteket.” Közben járja az utánpót­lásversenyeket, és sok tehetséget lát, aki­ből lehetne valami, ha jó kezek közé kerül­ne. „Nem baj, ha nem nyer olimpiai baj­nokságot, csak legyen belőle tisztességes magyar ember.” VÉRÉBEN A GYŐZELEM. Badart Tibor kortársa Gedó Györgynek hiszen csak kilenc hónappal idősebb nála, éveken át voltak párhuzamosan a válogatott tagjai. S a sikereket is párhuzamosan aratták 1971-ben Mad­ridban mindketten Eb-aranyat nyertek, 1975-ben Katowicében Badart megint kontinensbajnok lett, Gedónak akkor bronzérem jutott. .Külö­nös figura, amolyan magánzó volt Gyuri, befelé forduló, kicsit elkülö­nült versenyzőként, érdekes módon viszont azóta kinyílt, jó kedélyű tár­sasági emberré vált Mintha felszabadult volna, lehet hogy túl nagy volt a teher rajta sportolóként Ebbe belejátszhatott az állandó fogyasz­tás is, gyakorlatilag sosem evett* - mesélte Badart, aki szakmai szem­pontból kalapot emel sporttársa előtt .A családja sajátos irányba indí­totta el, hiszen kazánkovácsnak adta, így vékony kis emberként húszki­lós kalapácsot kellett emelgetnie. Ennek köszönhetően aztán a ringben ütött is akkorát mint a lórúgás, megelőzte a korát szanaszét verte a pa­pírsúlyú mezőnyt Féltek tőle rendesen, a müncheni olimpián minden­kit fenékre ültetett, csak a döntőben bírta ki ellene állva a koreai, de őt is »megfogta*. Aztán az idő múlásával, ahogy egyre többet kellett fo­gyasztania, az ütőereje kissé már megkopott. Ettől még olyan volt mint Messi, akire hiába készülnek az ellenfelek, mégis rúgja a gólokat Gyuri­ra is készültek, de megverte őket A vérében volt a győzelem.' hh mmmmimmmmmmmmammammmMmmm i Bai.lai Attila A Fradi szurkolótábora mind a mai napig egyetlen hajdani játé­kosa nevét foglalja versbe és skandálja mérkőzésről mérkőzés­re. Nem Albert Flóriánét, Nyilasi Tiborét vagy mondjuk Lip­csei Péterét, hanem Simon Tiborét. A ma tíz esztendeje el­hunyt jobbhátvédét, aki nem járt világ- és Európa-bajnokságon, még azok közelében sem, nem volt gólkirály vagy labdazsong­lőr. Csak éppen ő volt a „Simi”. Mivel harminchét eszten­dősen, brutális támadás áldozatává vált - témánk szem­pontjából teljesen mindegy, az előzményekért mennyiem felelt -, ma már képtelenség eldönteni, életével vagy halá­lával nemesedett-e ferencvárosi futball-legendává. Akiről stadiont ugyan soha nem fognak elkeresztelni, de a lelátó híres, egyben hírhedt kettes szektora mostantól az ő nevét viseli. Tökéle­tes, készakarva vagy véletlenül is szimbolikus választás, hiszen Simi első­sorban valóban a Fradi vezérszurkolója volt. Játékosként is. 1995 hódító őszén, az első, zürichi BL-meccsére készülő csapatban az el­utazás során ő tartotta a lelket, miközben a sérülések miatt hitehagyott edző, Novák Dezső magában borongott. A Grasshoppers elleni 3-0-s diadal szünetében az öltözőben ő kente a falra Vincze Ottót, hogy szedje már össze magát, és csinálja meg azt a cselt, amit aztán kétszer is bemutatott, és két parádés gólt lőtt belőle. Ugyancsak ő más alkalommal két sárga miatt mel­lettem ülve, látván, hogy az egyik örök klasszisjelölt remekel, és gólt rúg az első fél órában, egyszer csak megszólalt: „Bármibe fogadom, hogy a máso­dikfélidőre nem fog kijönni.” Miért ne jönne, kérdeztem tamáskodva, mi­N re rávágta: „Azért, mert ismerem. Tudja, hogy az eddigi teljesítményén már csak rontana, és neki nem a csapat számít, hanem saját maga, ezért sérül­tet jelent. De ha most én is ott lennék, nem merné megtenni. ” Talán tényleg nem merte volna. Mert Simon Tibort sokan szerették, körül is rajongták, de mások féltek is tőle. Az FTC egyik, amúgy kifejezet­ten vagánynak ismert kulcsembere egy ízben éppen ezekkel a szavakkal mondta nekem: „Ha hiszed, ha nem, én tényleg félek a SimitőL És nem Simon Tibi mindhalálig? vagyok egyedül. Ha bepörög, terrorizál.”Egyszer nekem is kijutott ebből az élményből, pedig nem történt egyéb, minthogy felvett a kocsijába, siet­tünk az Üllői úti pályára, ezért az egyirányú utcában szembementünk a forgalommal. A többi, riadt autós először dudált, aztán kitért. Mi viszont időben célba értünk. Siminek az okozta a vesztét, hogy azon a végzetes éjszakán nem tértek ki előle. Sőt keresték vele az ütközést. A pályán ez egyáltalán nem volt jel­lemző, nála nagyobb tudású, többre hivatott, de sokkal kevesebbre jutó el­lenfelek is tisztelték, de legalábbis rettegték Simont. Ezért nevezték el tíz esztendővel a halála után róla a kettes szektort. Annak idején Dalnoki Jenő - nem véletlen, hogy szintén pokróc ke­mény bekk létére lett a klub emblematikus alakja - már mint vezetőedző azt találta mondani: tizenegy Vépivel végigvetné a világot. A pengés fut­ball kedvelői úgy gondolták, tizenegy talán kissé sok lenne, de egy mindig elkelne - és ugyanez érvényes Simon Tiborra is. Aki nem született isten ál­dotta tehetségnek, de mindent megtanult, ami a futballban tanulható. Ké­pességei maximumát vagy annál is többet hozott ki magából. Nem kis részben bizonyára azért, mert a labdarúgáshoz és a Ferencvároshoz olyan érzés fűzte, ami az élet egyéb területein nem feltétlenül jellemezte: alázat. Ezért is lendíthetne napjainkban Simon Tibor sokat az FTC-n és minden olyan alakulaton, ahol a magyar srácok és a szélfutta légiósok nem is sejtik, micsoda adománya a sors­nak, hogy élsportolók, futballisták -bár a két kategória nem mindig fedi egymást -, fradisták, újpestiek, egyebek lehet­nek. Pedig aki mindezt nem érzi, nem tudja, azt gondolja, hogy ami az ölébe hullott, az jár neki. Csak mert pályafutá­sa során beadott néhány szögletet, és akadt pár pontos passza. Akinek a labdarúgás nem életforma, hanem munka, az nem marad kinn edzés után túlórázni, és a játék elsajátítható elemeiben marad a leggyatrább, mert nem a teljesítménye, hanem a jövedelme maximalizálására törekszik. Ezért hiányzik manapság különösen Simon Tibor. Nem is elsősorban a csapatból - a Prukner-féle, három hátvédes rendszerben már posztja sem lett volna -, hanem az öltözőből. Ahol a maga lényegre törő, hatásos módján elmondaná a magyar fiataloknak, mi a foci, mi a Fradi. Ok pe­dig továbbadnák azt a külföldieknek. Nemcsak szavakban, de tettekben, gesztusokban, hozzáállásban is. Maguktól viszont képtelenek, alkalmat­lanok erre. Ezért ma tíz esztendeje jóval több veszett oda egy emberéletnél.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék