Magyar Nemzet, 2012. április (75. évfolyam, 91-118. szám)
2012-04-23 / 111. szám
Ballai Attila A Fradi szurkolótábora mind a mai napig egyetlen hajdani játékosa nevét foglalja versbe és skandálja mérkőzésről mérkőzésre. Nem Albert Flóriánét, Nyilasi Tiborét vagy mondjuk Lipcsei Péterét, hanem Simon Tiborét. A ma tíz esztendeje elhunyt jobbhátvédét, aki nem járt világ- és Európa-bajnokságon, még azok közelében sem, nem volt gólkirály vagy labdazsonglőr. Csak éppen ő volt a „Simi”. Mivel harminchét esztendősen, brutális támadás áldozatává vált - témánk szempontjából teljesen mindegy, az előzményekért mennyiem felelt -, ma már képtelenség eldönteni, életével vagy halálával nemesedett-e ferencvárosi futball-legendává. Akiről stadiont ugyan soha nem fognak elkeresztelni, de a lelátó híres, egyben hírhedt kettes szektora mostantól az ő nevét viseli. Tökéletes, készakarva vagy véletlenül is szimbolikus választás, hiszen Simi elsősorban valóban a Fradi vezérszurkolója volt. Játékosként is. 1995 hódító őszén, az első, zürichi BL-meccsére készülő csapatban az elutazás során ő tartotta a lelket, miközben a sérülések miatt hitehagyott edző, Novák Dezső magában borongott. A Grasshoppers elleni 3-0-s diadal szünetében az öltözőben ő kente a falra Vincze Ottót, hogy szedje már össze magát, és csinálja meg azt a cselt, amit aztán kétszer is bemutatott, és két parádés gólt lőtt belőle. Ugyancsak ő más alkalommal két sárga miatt mellettem ülve, látván, hogy az egyik örök klasszisjelölt remekel, és gólt rúg az első fél órában, egyszer csak megszólalt: „Bármibe fogadom, hogy a második félidőre nem fog kijönni.” Miért ne jönne, kérdeztem tamáskodva, mi re rávágta: „Azért, mert ismerem. Tudja, hogy az eddigi teljesítményén már csak rontana, és neki nem a csapat számít, hanem saját maga, ezért sérültet jelent. De ha most én is ott lennék, nem merné megtenni. ” Talán tényleg nem merte volna. Mert Simon Tibort sokan szerették, körül is rajongták, de mások féltek is tőle. Az FTC egyik, amúgy kifejezetten vagánynak ismert kulcsembere egy ízben éppen ezekkel a szavakkal mondta nekem: „Ha hiszed, ha nem, én tényleg félek a Simitől És nem vagyok egyedül. Ha bepörög, terrorizál.”Egyszer nekem is kijutott ebből az élményből, pedig nem történt egyéb, minthogy felvett a kocsijába, siettünk az Üllői úti pályára, ezért az egyirányú utcában szembementünk a forgalommal. A többi, riadt autós először dudált, aztán kitért. Mi viszont időben célba értünk. Siminek az okozta a vesztét, hogy azon a végzetes éjszakán nem tértek ki előle. Sőt keresték vele az ütközést. A pályán ez egyáltalán nem volt jellemző, nála nagyobb tudású, többre hivatott, de sokkal kevesebbre jutó ellenfelek is tisztelték, de legalábbis rettegték Simont. Ezért nevezték el tíz esztendővel a halála után róla a kettes szektort. Annak idején Dalnoki Jenő - nem véletlen, hogy szintén pokróc kemény bekk létére lett a klub emblematikus alakja - már mint vezetőedző azt találta mondani: tizenegy Vépivel végigvetné a világot. A pengés futball kedvelői úgy gondolták, tizenegy talán kissé sok lenne, de egy mindig elkelne - és ugyanez érvényes Simon Tiborra is. Aki nem született isten áldotta tehetségnek, de mindent megtanult, ami a futballban tanulható. Képességei maximumát vagy annál is többet hozott ki magából. Nem kis részben bizonyára azért, mert a labdarúgáshoz és a Ferencvároshoz olyan érzés fűzte, ami az élet egyéb területein nem feltétlenül jellemezte: alázat. Ezért is lendíthetne napjainkban Simon Tibor sokat az FTC-n és minden olyan alakulaton, ahol a magyar srácok és a szélfútta légiósok nem is sejtik, micsoda adománya a sorsnak, hogy élsportolók, futballisták -bár a két kategória nem mindig fedi egymást -, fradisták, újpestiek, egyebek lehetnek. Pedig aki mindezt nem érzi, nem tudja, azt gondolja, hogy ami az ölébe hullott, az jár neki. Csak mert pályafutása során beadott néhány szögletet, és akadt pár pontos passza. Akinek a labdarúgás nem életforma, hanem munka, az nem marad kinn edzés után túlórázni, és a játék elsajátítható elemeiben marad a leggyatrább, mert nem a teljesítménye, hanem a jövedelme maximalizálására törekszik. Ezért hiányzik manapság különösen Simon Tibor. Nem is elsősorban a csapatból - a Prukner-féle, három hátvédes rendszerben már posztja sem lett volna -, hanem az öltözőből. Ahol a maga lényegre törő, hatásos módján elmondaná a magyar fiataloknak, mi a foci, mi a Fradi. Ők pedig továbbadnák azt a külföldieknek. Nemcsak szavakban, de tettekben, gesztusokban, hozzáállásban is. Maguktól viszont képtelenek, alkalmatlanok erre. Ezért ma tíz esztendeje jóval több veszett oda egy emberéletnél. Simon Tibi mindhalálig? VÉRÉBEN A GYŐZELEM. Badart Tibor kortársa Gedó Györgynek hiszen csak kilenc hónappal idősebb nála, éveken át voltak párhuzamosan a válogatott tagjai. S a sikereket is párhuzamosan aratták 1971-ben Madridban mindketten Eb-aranyat nyertek, 1975-ben Katowicében Badart megint kontinensbajnok lett, Gedónak akkor bronzérem jutott. .Különös figura, amolyan magánzó volt Gyuri, befelé forduló, kicsit elkülönült versenyzőként, érdekes módon viszont azóta kinyílt, jó kedélyű társasági emberré vált Mintha felszabadult volna, lehet hogy túl nagy volt a teher rajta sportolóként Ebbe belejátszhatott az állandó fogyasztás is, gyakorlatilag sosem evett" - mesélte Badart, aki szakmai szempontból kalapot emel sporttársa előtt .A családja sajátos irányba indította el, hiszen kazánkovácsnak adta, így vékony kis emberként húszkilós kalapácsot kellett emelgetnie. Ennek köszönhetően aztán a ringben ütött is akkorát mint a lórúgás, megelőzte a korát szanaszét verte a papírsúlyú mezőnyt Féltek tőle rendesen, a müncheni olimpián mindenkit fenékre ültetett, csak a döntőben bírta ki ellene állva a koreai, de őt is „megfogta”. Aztán az idő múlásával, ahogy egyre többet kellett fogyasztania, az ütőereje kissé már megkopott. Ettől még olyan volt mint Messi, akire hiába készülnek az ellenfelek, mégis rúgja a gólokat Gyurira is készültek, de megverte őket A vérében volt a győzelem." hmmmmimmmmmmmmammammmMmmmh Bárány helyett csak bárányfelhőt evett A ma 63 éves Gedó György állítja, a 101. helyett a jubileumi 100. magyar olimpiai aranyérmet nyerte negyven esztendeje Ma ünnepli hatvanharmadik születésnapját az olimpiai, kétszeres Európa- és nyolcszoros magyar bajnok ökölvívó Gedó György, a legkisebb kategóriának számító papírsúly volt világnagysága. Egyedüli magyar bokszolóként négy ötkarikás eseményen képviselte színeinket, a másodikon, Münchenben meg sem állt a dobogó tetejéig. Rá bő húsz évre,trénerként egy edzésbaleset következtében tolókocsiba kényszerült, de volt ereje talpra állni, mint ahogy ahhoz is, hogy a Hősök terén alkalmi cipőpucolóként hívja fel a figyelmet egykori sportklasszisaink néha sanyarú sorsára. Rajtuk segített e kiállásnak is köszönhetően az olimpiai életjáradék bevezetése. Deák Zsigmond_____________________ E leve historikus anyagnak szántuk a Gedó Györgyről szólót, de mivel főszereplője hál’ istennek még él, mindenképpen meg szerettük volna szólaltatni benne. S így utólag leszögezhetjük, jó, hogy nem interjúban gondolkodtunk, de még véletlenül sem azért, mintha Gedónak kevés lenne a mondanivalója, sőt. Időnként elnézést is kér a csapongásért, de mindenről egy újabb történet jut az eszébe, néha már egyikünk sem emlékszik rá, mi volt az eredeti kérdés. Ami biztos, hogy a válasz szintén eredeti. Beszélgetés közben az egykori bunyóst rendre megszakítják a ráköszönő járókelők is, látszik, törzshelyének számít az Örs vezér tere, azon belül is az egyik üzletközpont földszinti cukrászdája. Itt a miheztartás végett azonnal közli is az ars poeticáját: „Nincs bunyó, nincs boksz, csak ökölvívás! Ami az önvédelem nemes művészete.” Ezzel Gedó kilencévesen, Békéscsabán ismerkedett meg 1957- ben, amikor szó szerint belökték a helyi edzőterembe. Kezdetben kapott néhány pofont, de aztán már adott is bőven. „Megtapasztaltam az élet törvényeit. A családom tagjai tisztes iparosok voltak, szabók, papucskészítők, apám műszerész, de államosították a műhelyét. Az utcán nőttem fel, megéltem a szabadságharcot ’56-ban, lenn, Békéscsabán előfordult, véresre vert paraszt bácsikat kellett hazahúznunk kiskocsival, akik nem akartak belépni a téeszbe.” Sportbéli előmenetelét a fővárosban folytatta, előbb a Magyar Pamut, majd 1967-től a Vasas színeiben, Papp Lászlóhoz hasonlóan Adler Zsigmond keze alatt. S ahogy a háromszoros olimpiai bajnok legenda, ő is kivételesen szoros emberiszakmai kapcsolatot ápolt mesterével. „A nevelőapámnak tudhattam őt, együtt sírtunk, együtt nevettünk, ráadásul a születésnapunk is közel van egymáshoz, ő április 17-i. Most is mentem hozzá a temetőbe. Mindig azt mondogatta nekem, hogy fiam, te egy csiszoltúan gyémánt vagy, maradj is az, s csak akkor válj fényessé, ha te akarod.” Ennek igen korán eljött az ideje, hiszen Gedó tizenkilenc évesen, 1968- ban bekerült a válogatottba, részt vett a mexikói olimpián, ahol ugyan az első meccsén megsérült, de elmondása szerint figyelt és tapasztalatokat szerzett. Ezeket olyan jól hasznosította, hogy 1969-ben Bukarestben Európa-bajnoki aranyérmet szerzett a legkisebb kategóriának számító papírsúlyban, s címét 1971-ben Madridban megvédte. Komoly esélyesként érkezett tehát a müncheni olimpiára, ahol kiütötte a thaiföldi Sriphom Surapongot, 5-0-ra leiskolázta az ausztrál Dennis Alan Talbotot, 3-2- vel jutott túl a szovjet Vlagyimir Ivanovon, de őt is megrendítette, majd szintén számoltatott a brit Ralph Evansre (5-0) és a döntőben az észak-koreai U Gil Kimre (5-0). Utóbbi már a müncheni ötkarikás játékokat beárnyékoló merénylet után történt. „Hárman jutottunk magyarok a döntőbe, bizony akkoriban, ha meghallották a nevünket, összepisilték magukat az ellenfelek. Végül én tudtam győzni, maga Avery Brundage, a NOB elnöke, aki ragaszkodott az olimpia folytatásához a véres események ellenére, akasztotta a nyakamba az aranyérmet.” Ezzel kapcsolatban Gedó megerősít egy más helyekről is hallott vélekedést, egyben cáfolja a közismert verziót: „Bár mindenki úgy tudja, hogy Hegedűs Csaba szerezte a századik olimpiai bajnoki címünket, ez nem így történt, hiszen én délelőtt lettem első, ő meg délután. Nagyjából így írták át a magyar történelmet is... Mindegy, nem ez a lényeg, hanem hogy mind a ketten nyertünk.” Gedó tehát még a saját tollával sem ékeskedik különösebben, nemhogy a máséval. München után folytatta pályafutását, amely elmondása szerint akkor tört meg, amikor 1973-ban erőnek erejével, gyermeke születése ellenére besorozták („elvittek, mint Rózsa Sándort”). 1974- ben azért eljutott a sportág első világbajnokságára Havannába („nem volt útlevelem, katonaként egy villamosbérlettel mentem ki, nem tudtam rendesen felkészülni, ráadásul szétfejelt a kubai Ramirez, s tehette, hiszen a nézőtéren ott ült Fidel Castro”). Az 1975-ös katowicei Eb-n bronzérmet szerzett, megnyerte a montreali előolimpiát, de a játékokon csak a negyeddöntőig jutott. Ezután szögre akasztotta a kesztyűit, edzősködni kezdett a Vasasban, majd gondolt egyet, visszatért a ringbe, kivívta az indulási jogot az 1980-as moszkvai olimpiára, ahol szintén a nyolc közé került. Ezután már végleg a szögön maradtak a kesztyűk. Amikor arról kérdezem, hogyan fért be hosszú pályafutása során mindig a 48 kilóba, azt mondja: „Sokszor csak bárányt ettem, bárányfelhőt... Igazából önfegyelem, önuralom kellett hozzá, no meg rengeteg munka, edzés, amiből nem lehetett kilépni, különben nincsenek sikerek.” Amelyek utána valóban el-elmaradoztak, Gedó müncheni diadalát követően huszonnégy évet kellett várni az újabb magyar ökölvívó olimpiai bajnoki címre. Kovács István 1996-os atlantai győzelméről így vallott a hatvanhárom éves legenda: „Tíz aranyunk közül ez az egy született »bukósisakban«, ahogy én a fejvédőt nevezem. Nem szeretem, mindig ágáltam ellene, gátolja a periferikus látást, tompítja, zavarja az ütéseket, nézzük meg, Kovács Pista amint levette, és kapott egyet az állára, mi történt vele. Pedig nagyszerű bunyós volt, mint ahogy Erdei Zsolt is az, nagy szíve van, és borzasztó gyors, le a kalapot előtte!” Gedó György is próbált hasonló kiválóságokat nevelni, de tréneri pályafutását sérülés törte ketté, 1994-ben edzésbalesetet szenvedett, egy nagyobb súlyú egri tanítványa ütése következtében lebénult. „Másfél évet töltöttem tolókocsiban, előfordult, hogy kiestem, s nem volt segítségem, magam másztam vissza.” Lassú gyógyulása során előbb két, majd egy bottal újra kezdett járni, utóbbi azóta is megmaradt. 1996-ban újabb szerencsétlenség érte, elhunyt a felesége, két gyermekét egyedül nevelte tovább csekély rokkantnyugdíjából. Emlékezetes 1998-as akciója, amikor a Hősök terén alkalmi cipőpucolóként hívta fel a figyelmet az egykori sportcsillagok néha sanyarú sorsára. Elterjedt a hír, hogy eladta az olimpiai aranyérmét, de cáfolja: „Akkor jött a cipőpucolós évet, amikor olvastam, hogy Tass Olga és Lemhényi Dezső kénytelen pénzzé tenni az érmét, de nekem megvan, eszembe sem jutott eladni. Annak viszont nagyon örülök, hogy végül sikerült kiharcolni a járadékot, s nemcsak a győzteseknek, hanem a dobogós helyezetteknek is, hiszen ők is keményen megdolgoztak az eredményért, illetve segítették a legjobbakat.” ..alt'jxijmssa nplgityp/. Gedó Györgyön szintén segített a 2004- ben bevezetett életjáradék, ez nem vitás, mint ahogy az sem, az egykori kiválóság mindig szívén viseli a rászorulók sorsát, mint mondja, ha van egy szelet zsíros kenyere, a másik felét odaadja annak, akinek szüksége van rá. Jellegzetes alakja Zuglószerte ismert: „Én így, bottal is felemelem az elesetteket.” Közben járja az utánpótlásversenyeket, és sok tehetséget lát, akiből lehetne valami, ha jó kezek közé kerülne. „Nem baj, ha nem nyer olimpiai bajnokságot, csak legyen belőle tisztességes magyar ember.” A civilben kazánkovácsként kezdő Gedó György (jobbra) Münchenben majdnem mindenkit fenékre ültetett tOTO. mti 2012. április 23., hétfő Sportfog Magyar Nemz