Magyar Nemzet, 2012. november (75. évfolyam, 299-327. szám)

2012-11-09 / 306. szám

7 2012. november 9. , péntek Nézffport Magyar Nemzet Gedeon, a békeliba A befelé azonosulást, kifelé azonosítást célzó jelképek átláthatóbbá teszik világunkat Bau ai Arm.a K ülönleges figurával színesedett a múlt héten a hazai köz­élet: feltűnt Gedeon, a liba. Az idén százhuszonnégy esz­tendős sportegyesület, az MTK néhány vezetője ugyanis úgy döntött, így, túl a tizenkettedik ikszen, éppen ideje kabalaállatot választani, ezért az egyesület szimpatizánsai között szavazásra bocsátották a kérdést, és a liba meggyőző fölénnyel ver­te a zsiráfot, a zebrát és egyéb négylábúakat. Talán a közelgő Már- ton-nap miatt is, az illetékesek mindenesetre a múlt szombati, Fe­rencváros elleni - nevében, múltjában még - örökrangadót találták legalkalmasabbnak Gedeon első szárnypróbálgatásához, és mindez okozott némi felfordulást a mi kis magyar „baromfiudvarunkban”. Beteges honlapok még betegesebb fórumozói azon kajánkodnak és acsarognak, hogy most aztán óvatlanul színt vallottak a zsidók, a másik szélsőség szintén nem egészen egészséges véleményformálói szerint ellenben Gedeon maga az önirónia, a felülemelkedettség, a gyűlöletre szánakozó mosollyal felelő derűs kedély és szellem, a zse­niális fricska mintapéldája. Én magam inkább arra hajlok, hogy Gedeon tényleg liba, az MTK kabalaállata. Azért az, mert a klub hívei annak választották. Hogy mi­ért, azt viszont nem kellene senkinek a vokso­lók nevében kitalálnia, túlideologizálnia. Má­sok helyett kéretlenül gondolkodni egyébként sem illendő. Ezért induljunk ki a legegysze­rűbb, leghétköznapibb feltételezésből, megen­gedve, hogy nem minden esetben ez volt a mo­tiváció: az MTK szurkolói, hívei nem mások gerjedelmeire, még meg sem élt reakcióira kontrázva voksoltak, nem vélt vagy valós ellen­ségeikkel szemben, hanem saját gondolat- és érzésviláguk, élményanyaguk, identitásuk, klubjuk történelme, múltja és jelene alapján választották a libát, szemben az afrikai fau­na állataival. Vállalták önmagukat, normális, emberi gesztussal üzenték: ezek vagyunk mi. Ilyen természetességgel kellene további görcseinket is ledobni magunkról. Kezdhetnénk azzal, hogy innen nem sértő szándékkal, onnan nem sértésként fogadva leszögeznénk: az MTK mostantól tényleg libás csapat. Mint ahogyan, mivel kabalaállatuk a kecske - becses neve Hennes -, Németországban a kölniek a kecskések. Majd még tovább: aki azt rikoltozza, „gá, gá, gá, buzi MTK!”, az trá­gár, otromba fráter, de az alpári rigmustól még nem antiszemita, nem rasszista, nem fasiszta. Az ország, amelyben ilyesmi elhangoz­hat, ettől pedig még végképp nem az. Őszinte örömmel fogadom, amint saját szurkolói nyíltan és büszkén vállalják, hogy az MTK zsi­dó identitású csapat. Hadd mondja ki ezt más is. Hisz a következő lépéstől se akarjon senki frászt kapni: normális, egészséges lelküle­tű ember szájából - felekezettől függetlenül - a zsidó szónak sze­mernyi negatív kicsengése nincs. Ezért, kihasználva az apropót, mindenkivel tudatom, hogy az MTK alapító atyái közül számosán voltak a kiegyezés utáni, millenniumi magyar felemelkedésben ak­tív szerepet vállaló, azt szívvel, tettel, pénzzel segítő zsidók, akiknek fiai önkéntesként harcoltak és véreztek hazájukért, hazánkért, Ma­gyarországért az első világháborús frontokon. (Azon tűnődöm, a je­lenlegi baloldali ellenzék bármely képviselőjétől mikor hallottam legutóbb e kifejezést, „hazánk”, de hagyjuk, ez más téma.) Valahogyan ide kellene visszatérni, a közös gyökerekhez. Az úgynevezett Tanácsköztársaságot, a második világháborút átvé­szelve, az antiszemitizmus mellett a holokauszt szót sem ismerő, a korábban ejtett sebeket ezért kezeletlenül üszkösödni, gennyedni hagyó kommunista diktatúra, majd az elmúlt húsz év álfasisztái ­vajon merre jár Szabó Albert és Bácsfi Diána, ez a két műrém? -, kreált hisztériái után. Gedeon lehetne az első jel, a békeliba. Háború persze szerencsére nincs, de volt. Hetven éve, úgyhogy lassan le kellene zárnunk. Annak a realitásnak a figyelembevételével, hogy más és más kódoltatott ab­ba az utódba, akinek a nagyapjára rácsapták a marhavagon ajtaját, és abba, akinek az elei százezrekkel együtt, mámorosán ünnepelték a Felvidék déli pereme és Észak-Erdély visszatértét. Mások a gyökere­ink, mások vagyunk, talán Magyarország is mást jelent nekünk. De ezért még ne keressük szakadatlanul egymásban a gonoszt. Aki még 2012-ben is azt firtatja, miért nem tett semmit 1944-ben a keresztény magyar népesség többsége az elhurcoltakért, az áldozatokért, annak ajánlok egy látszatra még fájdalmasabb kérdést: hát zsidó honfitársa­ink ugyancsak többsége miért nem tett semmit a hit- és sorstársa­kért? Szomorúan logikus a válasz. Mert felmér­te, hogy nincsenek eszközei, és inkább a saját kis életét, a családját igyekezett menteni, hiszen hősnek elenyészően kevesen születnek. Az vi­szont tényleg érthetetlen, hogy az akkor már túl­nyomó légi fölényben lévő szövetségesek miért nem bombázták koncentráltan a haláltáborok­ba vezető vasútvonalakat, pályaudvarokat? Annyi izgalmas, rejtélyes, kibeszéletlen, ki- öklendezetlen, közös témánk lenne. Elképzel­hető, hogy még Gedeonnál is fajsúlyosabbak. Bár már e liba első két szárnycsapása elegendő volt ahhoz, hogy egy hete megkezdődjön és Márton napig álljon a bál. Ez is mutatja, mennyire fontosak és beszéde­sek a szimbólumok. Befelé az azonosulás, kifelé az azonosítás a céljuk. Átláthatóbbá, egyszerűb­bé, tisztábbá teszik a világunkat. Már csak ezért is hasznos lenne, ha a mai magyar politikai erők (és erőtlenek), pártok is kabalaállatot választa­nának maguknak. Persze valószínű, a többség az oroszlánra és/vagy a bölcs bagolyra pályázna, de nekem egészen mások a javaslataim. A Fidesz például számomra óriási, narancsszínű elefánt, amely megin­gathatatlanul tör, reményeim szerint még mindig az ivóvíz irányába, eközben rengeteg élősködőt cipel magán, és útjában áthatolt már né­hány porcelánbolton is. Ha a két veteránra, Lendvai elvtársnőre és Kovács elvtársra gondolok, az MSZP korábbi földtörténeti korokból itt maradt, kivénhedt, fogatlan krokodilus, a fiatalabb generáció el­lenben jóval kisebb, modernebb, átlátszó műanyagból készült pél­dányt indokolna, amelyet gombnyomásra saját farka kezd csóválni. A Jobbik az a mindenevő, mindent pusztító vadmalac, amely ebbéli tevékenységéből adódóan olykor a köz számára hasznot is hajt, de ál­talában inkább kárt, ezért félő, hogy valamikor majd nagyra nő. A Demokratikus Koalíció sajátos lápvilág, köztük Gyurcsány már csak szórakoztató békakirály, aki erőlködésében a szétpukkadás határáig fújja magát, néhány alattvalója apadó lelkesedéssel kuruttyolja kör­be, miközben az egész mocsár azon hahotázik, hogy ez a pár kétéltű nem pironkodik koalíciónak nevezni magát. Az LMP az a többé-ke- vésbé mindenkire morgó, de a tápláléklánc alján lévén bármilyen koncba belekóstoló, apróbb „erszényes” rágcsáló, amely számára a legfőbb veszély, ha választásra kényszerül; ezért amikor kettéosztják az erdőt, mondván, balra a szép és okos, jobbra az erős és bátor álla­tok induljanak, leül a középvonalra, és amint megkérdezik tőle, hát te mit keresel itt, azt feleli: mit csináljak, szétszakadjak? Tagadhatatlanul igen messzire jutottunk Gedeontól. A történet azonban végül is ugyanarról szól: egy tökéletesen kerek világ lényei általában ugyanolyannak látják magukat, amilyennek környezetük, a külső szemlélők ítélik őket. Ha így van, mindenki jól érzi magát a bőrében. Mi ettől persze igen messze vagyunk; mondani sem kell, az önkép szülte minden esetben jóval kedvezőbb. t I.unwir. Emu Z ajlik az országos népzenei és néptáncvetélkedő, a köztelevízió jóvoltából az idősek és otthon ülők is élvezhetik, ahogy mondják: részesei lehetnek a szórakoztató kulturális program­nak. Tévéfüggetlenként kerültem a szombat esti versengés látó­körébe, kényelmes fotelből néztem a táncos lábú legényeket, rin­gó csípőjű leányokat, és odaszege­zett a képernyő elé a közös tánc el­bűvölő látványa, a zene és a mozgás harmóniája. S még inkább a ver­senyszámuk után megnyilatkozó fiatalok keresetlen szavainak tisztasága, őszintesége. A mai világban ünnepi csoda, szinte hőstettszámba mennek az olyan őszinte vallomások - különösen fiatal emberek szájából, s ilyen nyilvánosság előtt -, amelyek a szűkebb hazájuk, a falujuk, családjuk hagyományairól, az anya­nyelvűk iránti szeretetről, tiszteletről, hűségről szólnak. Egy felvi­déki népdalos diáklány mindössze öt szóval utalt arra, hogy bi­zony nem könnyű magyarnak lenni Szlovákiában - ahol a leány­ka ősei már ezer éve otthon vannak! -, ám ezt olyan gyönyörűen „ázó” palóc nyelvjárásban mondta, hogy az egész európainak csúfolt sóhivatalnak el kéne pirulnia tőle. De ne menjünk ilyen messzire! Maradjunk a táncnál, amelyre vonatkozóan egy régi, érdekes hírforrás került a kezembe. A tánc­cal mint művészettel és társadalmi érintkezési formával az 1840- es évektől kezdtek „elméletileg” is foglalkozni, nem választva kü­lön a hagyományos verbunkost és az akkortájt divatos zenékre történő táncolást. 1871-ben Nagykanizsán jelent meg az első ma­gyar nyelvű könyv, amelyik a társas tánc fontosságára, megbe­csülésére hívja fel a figyelmet. Szerzője, Lakatos Sándor maga is híres táncos, a reformkor nemzeti kulturális ébredésének egyik szereplője volt. Vándorszínészként kezdte a pályát - híres költő druszájához, Petőfihez hasonlóan -, 1842 telén már önálló tánc­művészként lépett fel a Nemzeti Színházban. 1846-ban mint Vachott Imre társulatának tagja döngette a budai nyári színkör deszkáit a hatalmas termetű, bozontos üstökű, nagy bajuszú kun­sági fi. Azután tanította is a tudományát, de túl volt az ötvenen, amikor országosan is közreadhatta ismereteit, tapasztalását a táncról. „Őseink sem könyvből tanultak táncolni” - írja a tudo­mánytörténész Trócsányi Zoltán, aki a táncművészet apostolának nevezte Lakatost. Az 1924-ben róla írt cikkében idéz a mestertől: „hej csak bírhatnék oly erővel, hogy leszállhatnék az ősök sírja medrébe, összerakhatnám a csontjaikat és életet könyöröghetnék beléjük egy pillanatra is; akkor még jobban tudnám felfogni nem­zeti táncunk szellemét, és megosztani az élő nemzettel”. A tánc mint testgyakorlás az egészség szempontjából is első­rendű - intenek a régi szerzők -, segíti a légzést és az emésztést, fiatalít, és általa „az agynak szabad akaratos munkálata is maga­sabb polcra emelkedik”. A tánc öngyógymód, igen sok betegség megelőzhető általa - olvasom, és kezdem sajnálni, hogy csak hé­be-hóba perdültem táncra. Azokra az időkre azonban jól emlék­szem, amikor néhány kiváló és bátor értelmiségi - köztük urbá­nusnak mondott fiatal barátaim, ismerőseim - létrehozták a táncházmozgalmat, ami a hozzá kapcsolódó hagyományőrzéssel és közösségépítéssel az első komoly civil mozgalommá nőtt az 1956 utáni Magyarországon. Talán éppen a Halmos Béla, Sebó'Fe­renc és mások által kihantolt kincsek iránti féltés miatt ódzkod­tam először a Fölszállott a pávától (főként a beharangozó reklám­ban helytelenül idézett, és hisztérikusan énekelt „aki dudás akar lenni” hallatán), de végül éppen őmiattuk, a valóban beérett veté­sük láttán békéltem meg a műsorral. Egy borsodi iskolás kislány, aki a vetélkedőben népdallal sze­repelt, elmondta, hogy amikor megszólal a mobiljában a népdal csengőhang, kigúnyolják a társai. Erről van szó. .. .a dolgot őt magát nézzük...1 Brüsszeli jósda •Szárú Anna I smét ünnepelhettünk november hetedikén. Sok-sok év után most azért, mert a brüsszeli hivatalnokok meghozták ítéle­tüket: eszerint Magyarország jövő évi költségvetési hiánya három százalék alatt lesz. A sorsdöntő bejelentésre egy or­szág sóhajtott fel. Mert ha az uniós hivatalnokok bal lábbal keltek volna fel, és mondjuk 3,1 százalékot tartottak volna teljesíthető­nek, akkor bizony most nagy bajban lennénk Ismét elindulna az adok-kapok, újabb intézkedéseket, még „meggyőzőbb” forgató- könyveket követelnének rajtunk De szerencsére megúsztuk, sőt kaptunk a buksinkra egy simogatást is. Abszurd az a határtalan izgalom és aggodalom, amely a Nagy Döntést megelőzte. Pedig mindössze annyi történt, hogy egy libe­rális finn politikus, Olli Rehn, az Európai Bizottság senki által so­ha meg nem választott pénzügyi biztosa a véleményét közölte a magyar költségvetés idei, jövő évi, sőt még a 2014-es évéről is. Igen, igen. Olli Rehn század százalékpontnyi biztonsággal meg­jósolta, hogy két év múlva mekkora hiánnyal fog zárni az a költ­ségvetés, amely nemhogy nincs kész, de még hozzá sem kezdtek a tervezéséhez. (Mekkora mázlijuk van a finneknek, hogy Olli Rehnt exportálhatták Brüsszelbe, addig sincs otthon!) A brüsszeli jósda teljesítménye mindenesetre lefegyverző. Nemzetközi szervezetek tucatjai nap mint nap küszködnek, hogy negyedévente frissített jelentéseikben naprakész gazdasági előrejelzéseket tehessenek, igazodva a legújabb nemzetközi fo­lyamatokhoz. A derék Olli Rehn tehát maga mögé utasítja akár a Világbankot, a Nemzetközi Valutaalapot, az OECD-t és bármely nemzetközi gazdaságkutató intézetet, mert eurócentnyi pontos­sággal már most látja, mi lesz 2014. december 31-én. Mindennek csupán azért van jelentősége, mert ismét olyan politikai döntést hoztak Brüsszelben, amelyet kényszeredetten előrángatott, szakmainak látszó érvekkel próbálnak kínkeservvel alátámasz­tani. És mivel a kormányváltás óta kordában tartották a hiányt, ezért most előhozakodtak a 2014-es esztendővel. Hogy akkor majd biztos nem fog sikerülni, mert ilyen és olyan kockázatok látszódnak, amelyekből már most azt a következtetést vonhatják le, hogy fél százalékpontos eltérés borítja a büdzsét. íme, a hivat­kozási alap, hogy még mindig ne kerülhessünk ki a túlzottdefi- cit-eljárás alól, és bármelyik pillanatban megvonhassák tőlünk az uniós tagságunkkal járó felzárkózási alapokat. És ezek a fiúk sem a levegőbe beszélnek: lám, tavaly pillanatok alatt felfüggesz­tették a forrásaink egy részét, amelyhez megnyerték Andor Lász­ló magyar biztos támogatását is. Amikor az euróövezet recesszióval küzd, a mentőalapok sike­re finoman szólva is kétséges, az unió következő költségvetését több tagállam is megvétózná, és mellesleg az Egyesült Államok egy óriási kiigazító csomag előtt áll, akkor Olli Rehn egy dolog­ban biztos: Magyarországon 2014-ben mennyi lesz a GDP, és an­nak 3,5 százaléka lesz a hiány. Mi ehhez képest a Gyurcsány- kabinet kormányzati jósdája? A szerdai döntés azért is visszatetsző, mert éppen az Európai Bizottság volt az, amely éveken át zöld jelzést adott a szocialista kabineteknek a hat-kilenc százalékos túlköltekezésre, aminek kö­vetkeztében az adósságszolgálatunk jelenleg 4,5 százalék. Amit gazdaságélénkítésre, orvos- és pedagógus-béremelésre lehetne el­költeni, nem pedig törlesztésre. A Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai- kormányok minden egyes magyar állampolgárra 1,17 millió fo­rint tartozást tettek. Ezt kell visszafizetni, ezért szükségesek a ki­igazító csomagok. Nem győzelmi jelentés, hogy még évekig az adósságszolgálat köti gúzsba a gazdaságot, de ez az igazság. Ideje megbarátkozni vele. 0 H N Bábu vagy, Tibi! * Ph.hái. György A leleményes rettegő' teli van ötlettel. Bomai Tibor könnyűzenész a mi­nap azt írja blogjában: nem szerencsés, hogy a közszolgálati televízió a Trianon előtti Magyarország területének időjárási előrejelzését ismerteti hírműsoraiban. „ Vajon hogy esne, ha a szlovákok, a horvátok vagy a ro­mánok úgy beszélnének állami televíziójukban a mai Magyarország egyes részeiről, mintha azok hozzájuk tartoznának. [...[Azon kapom magam, abban reménykedem, hogy talán nem veszik észre, ahogy »felvidékezünk«, meg »délvidékezünk«” - aggódik a Bábu vagy című dal szerzője, aki rendszeres fellépő a különféle vesszenorbánozó eseménye­ken. Amolyan riadt gondolatébresztőnek álcázza írását a vándormuzsi­kus, ami persze végtelenül átlátszó: a Duna TV például megalapítása óta Kárpát-medencei prognózist ad - egy diplomáciai jegyzéket sem kapott emiatt. Az aggódó zongorista mellényül a klaviatúrán, sípol az erősítője. Ordít belőle a provokáció. Nem véletlen, hogy a Mandinerre is kitett dol­gozat kommentelői szinte egy emberként küldik el melegebb éghajlatra (az általa is megénekelt „jó öreg Afrikába”). Egyikük így ír: „Eszmetár­saihoz hasonlóan Bomai sem fogja föl, hogy az általa riasztónak talált szélsőséges indulatokat épp az efféle írások szítják föl a leginkább. ” Dehogynem fogja föl - éppen ezért írja. Hadd mérgelődjön az olvasó! Ha mérges, könnyen kicsúszhat a száján egy erősebb mondat, amin ügyesen el lehet rasszistázni. Régi trükk ez, ki van találva. De még csak nem is Bomai találta ki. Te csak bábu vagy, Tibi! Rajta, párok! Ha a két veteránra, Lendvai elvtársnőre és Kovács elv­társra gondolok, az MSZP korábbi földtörténeti korok­ból itt maradt, kivénhedt, fogatlan krokodilus, a fiata­labb generáció ellenben jó­val kisebb, modernebb, át­látszó műanyagból készült példányt indokolna, ame­lyet gombnyomásra saját farka kezd csóválni

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék