Magyar Nemzet, 2012. november (75. évfolyam, 299-327. szám)

2012-11-09 / 306. szám

Gedeon, a békeliba A befelé azonosulást, kifelé azonosítást célzó jelképek átláthatóbbá teszik világunkat Ban­ai Arm­a K­ülönleges figurával színesedett a múlt héten a hazai köz­élet: feltűnt Gedeon, a liba. Az idén százhuszonnégy esz­tendős sportegyesület, az MTK néhány vezetője ugyanis úgy döntött, így, túl a tizenkettedik ikszen, éppen ideje kabalaállatot választani, ezért az egyesület szimpatizánsai között szavazásra bocsátották a kérdést, és a liba meggyőző fölénnyel ver­te a zsiráfot, a zebrát és egyéb négylábúakat. Talán a közelgő Már­­ton-nap miatt is, az illetékesek mindenesetre a múlt szombati, Fe­rencváros elleni­­ nevében, múltjában még­­ örökrangadót találták legalkalmasabbnak Gedeon első szárnypróbálgatásához, és mindez okozott némi felfordulást a mi kis magyar „baromfiudvarunkban”. Beteges honlapok még betegesebb fórumozói azon kajánkodnak és acsarognak, hogy most aztán óvatlanul színt vallottak a zsidók, a másik szélsőség szintén nem egészen egészséges véleményformálói szerint ellenben Gedeon maga az önirónia, a felülemelkedettség, a gyűlöletre szánakozó mosollyal felelő derűs kedély és szellem, a zse­niális fricska mintapéldája. Én magam inkább arra hajlok, hogy Gedeon tényleg liba, az MTK kabalaállata. Azért az, mert a klub hívei annak választották. Hogy mi­ért, azt viszont nem kellene senkinek a vokso­lók nevében kitalálnia, túlideologizálnia. Má­sok helyett kéretlenül gondolkodni egyébként sem illendő. Ezért induljunk ki a legegysze­rűbb, leghétköznapibb feltételezésből, megen­gedve, hogy nem minden esetben ez volt a mo­tiváció: az MTK szurkolói, hívei nem mások gerjedelmeire, még meg sem élt reakcióira kontrázva voksoltak, nem vélt vagy valós ellen­ségeikkel szemben, hanem saját gondolat- és érzésviláguk, élményanyaguk, identitásuk, klubjuk történelme, múltja és jelene alapján választották a libát, szemben az afrikai fau­na állataival. Vállalták önmagukat, normális, emberi gesztussal üzenték: ezek vagyunk mi. Ilyen természetességgel kellene további görcseinket is ledobni magunkról. Kezdhetnénk azzal, hogy innen nem sértő szándékkal, onnan nem sértésként fogadva leszögeznénk: az MTK mostantól tényleg libás csapat. Mint ahogyan, mivel kabalaállatuk a kecske - becses neve Hennes -, Németországban a kölniek a kecskések. Majd még tovább: aki azt rikoltozza, „gá, gá, gá, buzi MTK!”, az trá­gár, otromba fráter, de az alpári rigmustól még nem antiszemita, nem rasszista, nem fasiszta. Az ország, amelyben ilyesmi elhangoz­hat, ettől pedig még végképp nem az. Őszinte örömmel fogadom, amint saját szurkolói nyíltan és büszkén vállalják, hogy az MTK zsi­dó identitású csapat. Hadd mondja ki ezt más is. Hisz a következő lépéstől se akarjon senki frászt kapni: normális, egészséges lelküle­tű ember szájából - felekezettől függetlenül - a zsidó szónak sze­mernyi negatív kicsengése nincs. Ezért, kihasználva az apropót, mindenkivel tudatom, hogy az MTK alapító atyái közül számosan voltak a kiegyezés utáni, millenniumi magyar felemelkedésben ak­tív szerepet vállaló, azt szívvel, tettel, pénzzel segítő zsidók, akiknek fiai önkéntesként harcoltak és véreztek hazájukért, hazánkért, Ma­gyarországért az első világháborús frontokon. (Azon tűnődöm, a je­lenlegi baloldali ellenzék bármely képviselőjétől mikor hallottam legutóbb e kifejezést, „hazánk”, de hagyjuk, ez más téma.) Valahogyan ide kellene visszatérni, a közös gyökerekhez. Az úgynevezett Tanácsköztársaságot, a második világháborút átvé­szelve, az antiszemitizmus mellett a holokauszt szót sem ismerő, a korábban ejtett sebeket ezért kezeletlenül üszkösödni, gennyedni hagyó kommunista diktatúra, majd az elmúlt húsz év álfasisztái -vajon merre jár Szabó Albert és Bácsfi Diána, ez a két műrém? -, kreált hisztériái után. Gedeon lehetne az első jel, a békeliba. Háború persze szerencsére nincs, de volt. Hetven éve, úgyhogy lassan le kellene zárnunk. Annak a realitásnak a figyelembevételével, hogy más és más kódoltatott ab­ba az utódba, akinek a nagyapjára rácsapták a marhavagon ajtaját, és abba, akinek az elei százezrekkel együtt, mámorosan ünnepelték a Felvidék déli pereme és Észak-Erdély visszatértét. Mások a gyökere­ink, mások vagyunk, talán Magyarország is mást jelent nekünk. De ezért még ne keressük szakadatlanul egymásban a gonoszt. Aki még 2012-ben is azt firtatja, miért nem tett semmit 1944-ben a keresztény magyar népesség többsége az elhurcoltakért, az áldozatokért, annak ajánlok egy látszatra még fájdalmasabb kérdést: hát zsidó honfitársa­ink ugyancsak többsége miért nem tett semmit a hit- és sorstársa­kért? Szomorúan logikus a válasz. Mert felmér­te, hogy nincsenek eszközei, és inkább a saját kis életét, a családját igyekezett menteni, hiszen hősnek elenyészően kevesen születnek. Az vi­szont tényleg érthetetlen, hogy az akkor már túl­nyomó légi fölényben lévő szövetségesek miért nem bombázták koncentráltan a haláltáborok­ba vezető vasútvonalakat, pályaudvarokat? Annyi izgalmas, rejtélyes, kibeszéletlen, ki­­öklendezetlen, közös témánk lenne. Elképzel­hető, hogy még Gedeonnál is fajsúlyosabbak. Bár már e liba első két szárnycsapása elegendő volt ahhoz, hogy egy hete megkezdődjön és Márton napig álljon a bál. Ez is mutatja, mennyire fontosak és beszéde­sek a szimbólumok. Befelé az azonosulás, kifelé az azonosítás a céljuk. Átláthatóbbá, egyszerűb­bé, tisztábbá teszik a világunkat. Már csak ezért is hasznos lenne, ha a mai magyar politikai erők (és erőtlenek), pártok is kabalaállatot választa­nának maguknak. Persze valószínű, a többség az oroszlánra és/vagy a bölcs bagolyra pályázna, de nekem egészen mások a javaslataim. A Fidesz például számomra óriási, narancsszínű elefánt, amely megin­gathatatlanul tör, reményeim szerint még mindig az ivóvíz irányába, eközben rengeteg élősködőt cipel magán, és útjában áthatolt már né­hány porcelánbolton is. Ha a két veteránra, Lendvai elvtársnőre és Kovács elvtársra gondolok, az MSZP korábbi földtörténeti korokból itt maradt, kivénhedt, fogatlan krokodilus, a fiatalabb generáció el­lenben jóval kisebb, modernebb, átlátszó műanyagból készült pél­dányt indokolna, amelyet gombnyomásra saját farka kezd csóválni. A Jobbik az a mindenevő, mindent pusztító vadmalac, amely ebbéli tevékenységéből adódóan olykor a köz számára hasznot is hajt, de ál­talában inkább kárt, ezért félő, hogy valamikor majd nagyra nő. A Demokratikus Koalíció sajátos lápvilág, köztük Gyurcsány már csak szórakoztató békakirály, aki erőlködésében a szétpukkadás határáig fújja magát, néhány alattvalója apadó lelkesedéssel kuruttyolja kör­be, miközben az egész mocsár azon hahotázik, hogy ez a pár kétéltű nem pironkodik koalíciónak nevezni magát. Az LMP az a többé-ke­­vésbé mindenkire mozgó, de a tápláléklánc alján lévén bármilyen koncba belekóstoló, apróbb „erszényes” rágcsáló, amely számára a legfőbb veszély, ha választásra kényszerül, ezért amikor kettéosztják az erdőt, mondván, balra a szép és okos, jobbra az erős és bátor álla­tok induljanak, leül a középvonalra, és amint megkérdezik tőle, hát te mit keresel itt, azt feleli: mit csináljak, szétszakadjak? Tagadhatatlanul igen messzire jutottunk Gedeontól. A történet azonban végül is ugyanarról szól: egy tökéletesen kerek világ lényei általában ugyanolyannak látják magukat, amilyennek környezetük, a külső szemlélők ítélik őket. Ha így van, mindenki jól érzi magát a bőrében. Mi ettől persze igen messze vagyunk, mondani sem kell, az önkép szülte minden esetben jóval kedvezőbb. Ha a két veteránra, Lendvai elvtársnőre és Kovács elv­társra gondolok, az MSZP korábbi földtörténeti korok­ból itt maradt, kivénhedt, fogatlan krokodilus, a fiata­labb generáció ellenben jó­val kisebb, modernebb, át­látszó műanyagból készült példányt indokolna, ame­lyet gombnyomásra saját farka kezd csóválni t­t­unnkr. Emu Z­ajlik az országos népzenei és néptáncvetélkedő, a köztelevízió jóvoltából az idősek és otthon ülők is élvezhetik, ahogy mondják: részesei lehetnek a szórakoztató kulturális program­nak. Tévéfüggetlenként kerültem a szombat esti versengés látó­körébe, kényelmes fotelből néztem a táncos lábú legényeket, rin­gó csípőjű leányokat, és odaszege­zett a képernyő elé a közös tánc el­bűvölő látványa, a zene és a mozgás harmóniája. S még inkább a ver­senyszámuk után megnyilatkozó fiatalok keresetlen szavainak tisztasága, őszintesége. A mai világban ünnepi csoda, szinte hőstettszámba mennek az olyan őszinte vallomások - különösen fiatal emberek szájából, s ilyen nyilvánosság előtt -, amelyek a szűkebb hazájuk, a falujuk, családjuk hagyományairól, az anya­nyelvük iránti szeretetről, tiszteletről, hűségről szólnak. Egy felvi­déki népdalos diáklány mindössze öt szóval utalt arra, hogy bi­zony nem könnyű magyarnak lenni Szlovákiában - ahol a leány­ka ősei már ezer éve otthon vannak! -, ám ezt olyan gyönyörűen „ázó” palóc nyelvjárásban mondta, hogy az egész európainak csúfolt sóhivatalnak el kéne pirulnia tőle. De ne menjünk ilyen messzire! Maradjunk a táncnál, amelyre vonatkozóan egy régi, érdekes hírforrás került a kezembe. A tánc­cal mint művészettel és társadalmi érintkezési formával az 1840- es évektől kezdtek „elméletileg” is foglalkozni, nem választva kü­lön a hagyományos verbunkost és az akkortájt divatos zenékre történő táncolást. 1871-ben Nagykanizsán jelent meg az első ma­gyar nyelvű könyv, amelyik a társas tánc fontosságára, megbe­csülésére hívja fel a figyelmet. Szerzője, Lakatos Sándor maga is híres táncos, a reformkor nemzeti kulturális ébredésének egyik szereplője volt. Vándorszínészként kezdte a pályát - híres költő druszájához, Petőfihez hasonlóan -, 1842 telén már önálló tánc­művészként lépett fel a Nemzeti Színházban. 1846-ban mint Vachott Imre társulatának tagja döngette a budai nyári színkör deszkáit a hatalmas termetű, bozontos üstökű, nagy bajuszú kun­sági ii. Azután tanította is a tudományát, de túl volt az ötvenen, amikor országosan is közreadhatta ismereteit, tapasztalását a táncról. „Őseink sem könyvből tanultak táncolni” - írja a tudo­mánytörténész Trócsányi Zoltán, aki a táncművészet apostolának nevezte Lakatost. Az 1924-ben róla írt cikkében idéz a mestertől: „he­ csak bírhatnék oly erővel, hogy leszállhatnék az ősök sírja medrébe, összerakhatnám a csontjaikat és életet könyöröghetnék beléjük egy pillanatra is, akkor még jobban tudnám felfogni nem­zeti táncunk szellemét, és megosztani az élő nemzettel”. A tánc mint testgyakorlás az egészség szempontjából is első­rendű - intenek a régi szerzők -, segíti a légzést és az emésztést, fiatalít, és általa „az agynak szabad akaratos munkálata is maga­sabb polcra emelkedik”. A tánc öngyógymód, igen sok betegség megelőzhető általa - olvasom, és kezdem sajnálni, hogy csak hé­be-hóba perdültem táncra. Azokra az időkre azonban jól emlék­szem, amikor néhány kiváló és bátor értelmiségi - köztük urbá­nusnak mondott fiatal barátaim, ismerőseim - létrehozták a táncházmozgalmat, ami a hozzá kapcsolódó hagyományőrzéssel és közösségépítéssel az első komoly civil mozgalommá nőtt az 1956 utáni Magyarországon. Talán éppen a Halmos Béla, Sebő­ Fe­renc és mások által kihantolt kincsek iránti féltés miatt ódzkod­tam először a Fölszállott a pávától (főként a beharangozó reklám­ban helytelenül idézett, és hisztérikusan énekelt „aki dudás akar lenni” hallatán), de végül éppen őmiattuk, a valóban beérett veté­sük láttán békéltem meg a műsorral. Egy borsodi iskolás kislány, aki a vetélkedőben népdallal sze­repelt, elmondta, hogy amikor megszólal a mobiljában a népdal csengőhang, kigúnyolják a társai. Erről van szó. Rajta, párok! 72012. november 9., péntek Nézisport Magyar Nemzet .. .a dolgot ét magát nézzük...! Brüsszeli jósda •Száry Anna I­smét ünnepelhettünk november hetedikén. Sok-sok év után most azért, mert a brüsszeli hivatalnokok meghozták ítéle­tüket: eszerint Magyarország jövő évi költségvetési hiánya három százalék alatt lesz. A sorsdöntő bejelentésre egy or­szág sóhajtott fel. Mert ha az uniós hivatalnokok bal lábbal keltek volna fel, és mondjuk 3,1 százalékot tartottak volna teljesíthető­nek, akkor bizony most nagy bajban lennénk Ismét elindulna az adok-kapok, újabb intézkedéseket, még „meggyőzőbb” forgató­­könyveket követelnének rajtunk De szerencsére megúsztuk, sőt kaptunk a buksunkra egy simogatást is. Abszurd az a határtalan izgalom és aggodalom, amely a Nagy Döntést megelőzte. Pedig mindössze annyi történt, hogy egy libe­rális finn politikus, Olli Rehn, az Európai Bizottság senki által so­ha meg nem választott pénzügyi biztosa a véleményét közölte a magyar költségvetés idei, jövő évi, sőt még a 2014-es évéről is. Igen, igen. Olli Rehn század százalékpontnyi biztonsággal meg­jósolta, hogy két év múlva mekkora hiánnyal fog zárni az a költ­ségvetés, amely nemhogy nincs kész, de még hozzá sem kezdtek a tervezéséhez. (Mekkora mázlijuk van a finneknek, hogy Olli Rehnt exportálhatták Brüsszelbe, addig sincs otthon!) A brüsszeli jósda teljesítménye mindenesetre lefegyverző. Nemzetközi szervezetek tucatjai nap mint nap küszködnek, hogy negyedévente frissített jelentéseikben naprakész gazdasági előrejelzéseket tehessenek, igazodva a legújabb nemzetközi fo­lyamatokhoz. A derék Olli Rehn tehát maga mögé utasítja akár a Világbankot, a Nemzetközi Valutaalapot, az OECD-t és bármely nemzetközi gazdaságkutató intézetet, mert eurócentnyi pontos­sággal már most látja, mi lesz 2014. december 31-én. Mindennek csupán azért van jelentősége, mert ismét olyan politikai döntést hoztak Brüsszelben, amelyet kényszeredetten előrángatott, szakmainak látszó érvekkel próbálnak kínkeservvel alátámasz­tani. És mivel a kormányváltás óta kordában tartották a hiányt, ezért most előhozakodtak a 2014-es esztendővel. Hogy akkor majd biztos nem fog sikerülni, mert ilyen és olyan kockázatok látszódnak, amelyekből már most azt a következtetést vonhatják le, hogy fél százalékpontos eltérés borítja a büdzsét. Íme, a hivat­kozási alap, hogy még mindig ne kerülhessünk ki a túlzottdefi­­cit-eljárás alól, és bármelyik pillanatban megvonhassák tőlünk az uniós tagságunkkal járó felzárkózási alapokat. És ezek a fiúk sem a levegőbe beszélnek: lám, tavaly pillanatok alatt felfüggesz­tették a forrásaink egy részét, amelyhez megnyerték Andor Lász­ló magyar biztos támogatását is. Amikor az euróövezet recesszióval küzd, a mentőalapok sike­re finoman szólva is kétséges, az unió következő költségvetését több tagállam is megvétózná, és mellesleg az Egyesült Államok egy óriási kiigazító csomag előtt áll, akkor Olli Rehn egy dolog­ban biztos: Magyarországon 2014-ben mennyi lesz a GDP, és an­nak 3,5 százaléka lesz a hiány. Mi ehhez képest a Gyurcsány­­kabinet kormányzati jósdája? A szerdai döntés azért is visszatetsző, mert éppen az Európai Bizottság volt az, amely éveken át zöld jelzést adott a szocialista kabineteknek a hat-kilenc százalékos túlköltekezésre, aminek kö­vetkeztében az adósságszolgálatunk jelenleg 4,5 százalék. Amit gazdaságélénkítésre, orvos- és pedagógus-béremelésre lehetne el­költeni, nem pedig törlesztésre. A Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai­­kormányok minden egyes magyar állampolgárra 1,17 millió fo­rint tartozást tettek. Ezt kell visszafizetni, ezért szükségesek a ki­igazító csomagok. Nem győzelmi jelentés, hogy még évekig az adósságszolgálat köti gúzsba a gazdaságot, de ez az igazság. Ideje megbarátkozni vele. C­H­N Bábu vagy, Tibi! * Ph.hál, György A leleményes rettegő­ teli van ötlettel. Bornai Tibor könnyűzenész a mi­nap azt írja blogjában: nem szerencsés, hogy a közszolgálati televízió a Trianon előtti Magyarország területének időjárási előrejelzését ismerteti hírműsoraiban. „ Vajon hogy esne, ha a szlovákok, a horvátok vagy a ro­mánok úgy beszélnének állami televíziójukban a mai Magyarország egyes részeiről, mintha azok hozzájuk tartoznának. [...]Azon kapom magam, abban reménykedem, hogy talán nem veszik észre, ahogy »felvidékezünk«, meg »délvidékezünk«” - aggódik a Bábu vagy című dal szerzője, aki rendszeres fellépő a különféle vesszenorbánozó eseménye­ken. Amolyan riadt gondolatébresztőnek álcázza írását a vándormuzsi­kus, ami persze végtelenül átlátszó: a Duna TV például megalapítása óta Kárpát-medencei prognózist ad - egy diplomáciai jegyzéket sem kapott emiatt. Az aggódó zongorista mellényúl a klaviatúrán, sípol az erősítője. Ordít belőle a provokáció. Nem véletlen, hogy a Mandinerre is kitett dol­gozat kommentelői szinte egy emberként küldik el melegebb éghajlatra (az általa is megénekelt „jó öreg Afrikába”). Egyikük így ír: „Eszmetár­saihoz hasonlóan Bomai sem fogja föl, hogy az általa riasztónak talált szélsőséges indulatokat épp az efféle írások szítják föl a leginkább. ” Dehogynem fogja föl - éppen ezért írja. Hadd mérgelődjön az olvasó! Ha mérges, könnyen kicsúszhat a száján egy erősebb mondat, amin ügyesen el lehet rasszistázni. Régi trükk ez, ki van találva. De még csak nem is Bornai találta ki. Te csak bábu vagy, Tibi!

Next