Magyar Nemzet, 2012. november (75. évfolyam, 299-327. szám)

2012-11-06 / 303. szám

Nem lehet önfinanszírozó a felsőoktatás Princzinger Péter: Szó sincs a pedagógusok terheinek növeléséről 2013 őszétől kezdve minden pedagógusnak, iskolaigazgatónak és intéz­ménynek ötévente át kell esnie külső szakmai ellenőrzésen, amelyet speciá­lisan erre a célra kiképzett szakértők végeznek majd - mondta lapunknak az Oktatási Hivatal elnöke. Princzinger Péter szerint a vizsgálatok nem minősülnek ugyan hatósági eljárásnak, de akár munkáltatói döntések is múlhatnak rajtuk. Kitért arra is, hogy teljes mértékben önfenntartó felső­­oktatás nem létezhet. B­iszikás Adrienn______________________ „Tanév itt kezdődik” című tan­évnyitó konferencián tartott előadásában hangsúlyozta, hogy felélesztenék a tetszhalott állapotban lévő szakfelügyeleti rendszert. Mikor indul és hogy zajlik majd a tanárok munkájának ellenőrzése? - Nem valami forradalmian új intéz­mény bevezetéséről van szó, hanem a nagyjából mindenki számára ismert, ko­rábbi tanfelügyelet újraértelmezéséről. A kormányzatnak a választáskor az egyik legmarkánsabb programpontja volt, hogy a köznevelési intézmények nem működ­hetnek külső szakmai kontroll nélkül. A rendszer megújításának lényege az, hogy a kifejezetten erre a feladatra kiképzett szakértők bizonyos időközönként láto­gassanak el az iskolákba, látogassanak meg tanórákat is. Az ellenőrzés három pillérből - a pedagógusok, az intézmény­­vezetők és az intézmények vizsgálatából­­ fog állni. A cél mindhárom esetben az, hogy kiderüljön, sikerül-e elérni a peda­gógus, illetve az intézmény által kitűzött pedagógiai célokat. Több mint emlékeztető - Milyen időközönként várhatók a vizsgá­latok? - Nem folyamatos szakmai kontroll­ról, hanem eseti látogatásokról van szó: ötévenként mindenkinek át kellene esnie szakmai ellenőrzésen. - Kikből lehetnek szakértők? Szükség lesz speciális képesítésre? - A közoktatási szakértői tevékenység két leginkább kiforrott területe a tanügy­igazgatás és a szervezetfejlesztés. Speciáli­san pedagógiai értékelésre kiképzett szak­embereket nem tartunk nyilván, ilyen „szakmai orientáció” jelen pillanatban jo­gilag nem létezik. A most működő szakér­tői tevékenységnek ráadásul minőségbiz­tosítása sincs, hiszen senki nem értékeli a szakértők munkáját sem. Az új rendszer­ben éppen ezért kizárólag olyanok vehet­nek részt az ellenőrzésben, akik elvégzik az Oktatási Hivatal (OH) által kifejezetten ebből a célból akkreditált továbbképzési programot. Fontos kritérium lesz, hogy a szakértő folyamatosan tovább képezze magát, ezt igazolja is, és ne essen ki a gya­korlatból. Ezért csak azok maradhatnak a rendszerben, akik évente minimum négy vizsgálat lefolytatásában, illetve pedagó­gusminősítő eljárásban közreműködnek. Maga az ellenőrzés egyébként úgy fog ki­nézni, hogy a kormányhivatalok oktatási főosztályai által elkészített ellenőrzési terv mentén a kormányhivatal által kirendelt szakértők végzik el az iskola- és óraláto­gatásokat, amelyeknek tipikus esetben egy nap alatt le kell folyniuk. Az intéz­ményvezetők és intézmények vizsgálata egyidejűleg is elvégezhető. - Lesz központi szempontrendszer, amit minden iskolára és pedagógusra al­kalmazni kell, vagy személyre szabják a vizsgálatokat? - Jelenleg készül az a módszertan, il­letve az a bírálati és szempontrendszer, aminek a használatára első körben mint­egy két tucat szakértőt fogunk kiképezni. Ekkor következik az a tesztelési időszak, amikor az ő munkájukat „élesben”, isko­lai környezetben kipróbáljuk, majd a szükséges korrekciók után összeállítjuk a véglegesített szakértői képzési progra­mot. Ezeken a képzéseken a tervek szerint jövő nyáron nagyjából ezren vesznek majd részt, az értékelések „üzemszerű” indítását pedig 2013 őszére tervezzük. - Szankciókra is számítsanak a taná­rok, vagy csak jelzésértékű dokumentáció készül? Elképzelhető például, hogy a gyen­gén teljesítő pedagógus elveszítse az állását? - A kiállított szakvélemény több egy puszta emlékeztetőnél, de közvetlen munkajogi jogkövetkezményekkel nem jár. A levont következtetések hasznosak a tanárnak, az igazgatónak, valamint a fenntartónak, és figyelembe lehet őket venni például a pedagógus-életpályamo­­dell minősítéseinél vagy az intézmény pedagógus-továbbképzési programjának tervezésénél. Természetesen nem az a cél, hogy a vizsgálatok valamiféle retorzió alapját képező dokumentációval szolgál­janak, hanem az, hogy mind a tanár, mind az intézményvezető visszajelzéseket kapjon a munkájáról. Persze álszentség lenne elhallgatni, hogy a markánsan ne­gatív eredmények a pedagógus előmene­telét illetően a minősítési eljárásokban vagy munkáltatói döntéseknél is figye­lembe jöhetnek, de maga a rendszer nem ezért jön létre.­­ Térjünk át egy másik, nagyon fontos változásra, a hallgatói ösztöndíjszerződé­sek bevezetésére. A beiratkozott gólyák 90 százaléka aláírta a megállapodást, de elég magas, hat százalék feletti azok aránya, akik a sikeres felvételi ellenére úgy döntöt­tek, hogy mégsem kezdik meg tanulmá­nyaikat. Önnek mit üzennek ezek a szá­mok? Elégedett? - A kérdést nem az elégedettség vagy az elégedetlenség oldaláról ragadnám meg. Inkább úgy fogalmaznék, hogy egyáltalán nem vagyok meglepődve. Amikor a szep­temberben elindult szemeszterre felvett hallgatók februárban benyújtották a jelent­kezésüket, ismerték az ösztöndíjszerződés konstrukcióját és a feltételeket is. A jelent­kezési adatok feldolgozásakor már láthat­tuk, hogy minden riogatás ellenére népsze­rűek maradtak azok a szakok, ahol akár lé­nyeges is lehetett volna a jelentkezők szá­mának visszaesése - például az orvoskép­zésben vagy a mesterszintű műszaki kép­zések területén -, ha az állami ösztöndíj­­szerződés komoly visszatartó erőt jelentett volna. Ez pedig előre vetítette, hogy drámai fordulat a szerződések aláírásánál sem vár­ható, így is lett, a hallgatók túlnyomó része vállalta a feltételeket. - Akinek szűkösek az anyagi lehetősé­gei, annak nemigen volt más választása. Nem beszélve a támogatott hallgatói he­lyek körének szűküléséről. - A mi álláspontunk szerint hamisak és félrevezetők azok az értelmezések, ame­lyek úgy szólnak, hogy egyoldalú a szerző­dés. Nem igaz, hogy csak a hallgatónak vannak kötelezettségei, hiszen az állam vállalja, hogy a hallgató képzési költségeit megtéríti az intézménynek. Ami pedig a támogatott hallgatói férőhelyek számát és elosztását illeti, 2012-ben lényegében annyi történt, hogy a keretszámok elosz­tásában a korábbinál sokkal határozot­tabb lett az oktatásirányítás. Az elmúlt két évtizedben az volt jellemző, hogy az intéz­mények minden évben többé-kevésbé ugyanannyi támogatott férőhelyet „kap­tak” az egyes képzési területekre, mint az azt megelőző évben. Az én fogalmaim sze­rint erre nehéz lenne azt mondani, hogy ez egyáltalán tervezés volt. Az idén vi­szont a kormány egyértelműen letette a voksát bizonyos képzési területek mellett, és azokra a szakokra koncentrálja az egyébként korlátozottan rendelkezésre ál­ló forrásokat, amelyek az oktatáspolitika megítélése szerint inkább szolgálják a gazdasági versenyképességet, mint más szakok. Én nem dramatizálom a helyze­tet. Annál is inkább, mert a felvételi ered­mények alapján mindenki láthatta, hogy „nem haltak meg” azok a képzések, ame­lyekre a korábbinál kevesebb ösztöndíjas hallgatót vettünk fel, hanem növekedett az önköltséges hallgatók belső aránya. Paradigmaváltás - Gondolja, hogy akár teljes mértékben önfinanszírozóvá válhat a felsőoktatás?­­ Teljes mértékben nem lehet önfi­nanszírozó, de nem is kell annak lennie, hiszen vannak bizonyos szakok és kutatá­si területek, amelyek finanszírozása az ál­lam első rendű érdeke, illetve amelyek fel­vevőpiaca nem elég erős ahhoz, hogy arra támaszkodva fenn tudnák tartani magu­kat. Gondoljunk például a pedagógusok­ra, a közszolgálatban munkát vállalókra vagy egyes különleges, kis létszámban képzett elit szakmai csoportokra! Emel­lett pedig az ágazat egy egészen kiterjedt részéről a következőkben ki fog derülni, hogy el tudja tartani saját magát, hiszen az intézmények az elmúlt húsz évben megtanultak piacokat szerezni, és ezeken a piacokon érvényesülni. Az az oktatáspo­litikai paradigma, hogy minden intéz­mény, „bármi áron” növelje a hallgatói­nak létszámát, egyértelműen véget ért. Amikor már nem a tömegesítés az első­rendű cél, értelemszerű, hogy a finanszí­rozás logikájában megjelenjenek a telje­sítménymutatók.­­ A rektori konferencia az intézmények bevételeinek növelése érdekében azt java­solja a kormánynak, hogy az egyetemek és főiskolák kiterjedt gazdasági tevékenységet folytathassanak. Támogatható módja le­het ez az önfenntartásnak? - Az egyetem klasszikus funkciói a szakemberképzés, a saját tudományos utánpótlásának kitermelése, és a koráb­ban felhalmozott tudás gyarapítása, fej­lesztése. Emellett azonban ma már van egy negyedik funkció is: a felsőoktatásnak szolgáltatásokat kell nyújtania, mégpedig nem csupán a hallgatóinak, hanem a tár­sadalmi partnereknek is. Ez nem újdon­ság, hanem tényhelyzet: az intézmények egyre több szállal kötődnek a gazdasági környezetükhöz, részben maguk termelik meg működésük gazdasági alapjait. A ja­vaslattal tehát vitatkozni nemigen lehet. - Egy pillanatra visszatérve a hallgatói szerződésekre: ki és hogyan ellenőrzi majd, hogy teljesítik-e az előírt munkavállalási feltételeket? - A felsőoktatási információs rendszer egyik modulja a diplomás pályakövető rendszer, a végzett hallgatók további kar­­rierútját ebben követjük. A mai megoldás - ami egyelőre összesített adatokat pro­dukál, mégpedig az intézmények, és nem a hallgatók egyéni teljesítményéről - lé­nyege az, hogy intézményi felmérésekből, illetve az adóhatóság információiból és a társadalombiztosítási adatokból követ­keztetünk arra, mikor, hol bukkannak fel a munkaerőpiacon a végzettek. Ezt a rendszert azonban ki kell egészíteni és to­vább kell fejleszteni. Az biztos, hogy a hallgatói jogviszony fennállása alatt az Oktatási Hivatal feladata az ösztöndíj­szerződésekkel kapcsolatos teljes körű ügyintézés. Hogy a diploma kiadása utáni nyomon követés az Oktatási Hivatal vagy a NAV feladata lesz, arról még folynak a szakmai egyeztetések. Álvita - A pedagógus-életpályamodell elhalasztá­sa az elmúlt hetek egyik legnagyobb sajtó­­visszhangját váltotta ki. A szakszervezetek sztrájkkal fenyegetőzve követelnek béreme­lést, és attól tartanak, hogy a fizetésemelés csúszása ellenére a munkaterhek változása mégis időben életbe lép. Elképzelhetőnek tartja, hogy a jogszabály e két passzusát egymástól függetlenül vezessék be?­­ Érzékeny kérdés, hiszen, ami az idő­zítést illeti, a költségvetési helyzet által messzemenően meghatározott politikai döntésről van szó. A véleményem viszont az, hogy az úgynevezett óraszámemelés és a bérrendezés összekapcsolása, és az ekö­rül elmérgesedett vita bizonyos értelem­ben álvita. Mégpedig azért, mert a válto­zás nem abban áll, hogy a tanároknak egy jogszabályban meghatározott időponttól kezdve, varázsütésre többet kellene dol­gozniuk. Induljunk ki onnan, hogy a pe­dagógusoknak - jelenleg is - ugyanúgy heti 40 óra a kötelező munkaidejük, mint bármely más magyar munkavállalónak. Akik eddig úgy gondolták, hogy a 22 köte­lezően megtartott tanóra után kapják a fi­zetésüket, és ennél többet kizárólag bér­emelés ellenében hajlandók dolgozni, nos, az ő helyzetükre valóban érvényes le­het a közbeszédben elterjedt, keserű mel­lékízű óraszámemelés kifejezés. Szerin­tem viszont ez a pedagógustársadalom­nak csak egy szűk rétege, a túlnyomó többség pedig ma is lényegesen többet dolgozik a törvényi minimumnál, és az életpályamodell hatálybalépésével sem növekednek meg a terhek. Az újdonság ugyanis abban áll, hogy eddig a pedagó­guson a 40-ből 22 órát lehetett tételesen számon kérni, most meg majd 32 óráról kell számot adnia. De a „plusz tízben” ugyanúgy benne van az órákra való felké­szülésre, a dolgozatok kijavítására, az ad­minisztrációs feladatokra fordított idő, mint eddig. Nem beszélve a szakköri fog­lalkozásokra, illetve a tanórán kívüli tevé­kenységekre fordított időről, amelynek nem feltétlenül az iskola kerítésén belül kell eltelnie, de nyilvánvalóan az oktatási­nevelési program kereteibe kell illeszked­nie. Mindannyiunknak ahhoz fűződik el­sőrendű érdeke, hogy a gyermekeinkkel a pedagógusok az iskolában töltött idő mi­nél nagyobb hányadában pedagógiailag szakszerűen és gondosan megtervezett, értékes munkával foglalkozzanak. Ez feje­ződik ki a 32 órás szabály néven elhíresült új rendelkezésben. Ettől az én megítélé­sem szerint elválasztható az a kérdés, hogy mikortól indulnak az életpályamo­dell egyes fokozataihoz kapcsolódó minő­sítési eljárások, és az azokkal összefüggő bérrendezés. Természetesen az lenne a szerencsés, ha ez a húsz éve várt szakma­­politikai intézkedés az oktatás hagyomá­nyos, ciklikus ritmusához illeszkedően egy tanév, mégpedig a 2013/2014-es tanév kezdetére esne. Az érdekvédők fellépésé­ben én ennek a két, alapvetően szakmai gyökerű, de nyilván anyagi konzekven­ciákkal is járó ügynek az összekeveredését - ha csípősebben akarok fogalmazni: ösz­­szemosását - vélem felismerni. Úgy ér­zem, sajnos ezek a kérdések is átcsúsztak a józan szakmai kommunikáció területé­ről a politikai misztikum világába. A Princzinger Péter A köznevelési intézmények nem működhetnek külső szakmai kontroll nélkül FOTÓ: SZÉKELYHÍDI BALÁZS 2012. november 6., keddLátó-Tér • Masar ssinzi­i

Next