Magyar Nemzet, 2012. december (75. évfolyam, 328-356. szám)

2012-12-05 / 332. szám

6Magyar Nemzet -Vélemény 2012. december 5., szerda Rovatvezető: Körmendy Zsuzsanna iWiBapi.■■ áHuHIHBai |IHO Sanghaji felhő­karcolók a Pénz­ügyi Világköz­pont 492 méte­res épületének kupolájából FOTÓ: D. HORVÁTH GÁBOR 1 ,wmi h­lHHH ■ I.OVAS István_________________________________ pazar esti kivilágításban páratlan látványt nyújt a Pudongban, Sanghaj pénzügyi városrészében emelkedő, nyolc méter híján fél kilométer magas Pénzügyi Világközpont kilátóemelete. Onnan két olyan felhőkarcolóra is szó szerint lenézhetünk, amelyek magasabbak, mint a 102 emeletes Em­pire State Building, New York legmagasabb épüle­te. Kína Wall Streetre adott válasza fél kézzel zseb­re vágja Manhattan alsó részét a felhőkarcolók száma, szépsége, az infrastruktúra modernsége, hatékonysága, valamint a közbiztonság terén. Jelenleg Kínában 239 darab, a 200 méteres magasságot meghaladó felhőkarcolót építenek. Jövőre pedig megkezdik és a tervek szerint né­hány hónap alatt be is fejezik a földkerekség leg­magasabb épületét, a 220 emeletes, 836 méter magas Sky Cityt. És az elkövetkezendő öt évben 97 repülőteret és 83 teljesen új metrórendszert adnak át a forgalomnak. A józsefvárosi kínai piac perspektívájából kis­sé nehéz megérteni azt az országot, amely az új szuperhatalom. A hazai neoliberálisok - akiknek az „ázsiai” szó genetikailag kódolt kisebbrendűsé­get jelent - idegzetének továbbfeszítésére: a „szu­perhatalom” jelzőt a CNN amerikai televízió ado­mányozta a Középső Birodalomnak „Kína - az új szuperhatalom” címmel futó sorozatához. Hogy mekkora fejlődésen ment át a világ jelen­leg második, rövidesen vezető gazdasági hatalma, arra mi sem jellemzőbb, mint az a mondat, ame­lyet a Panoráma útikönyvek sorozatában a sinoló­­gus Polonyi Péter írt 1986-ban megjelent Kína-kö­­tetében Sanghajról: „.. .központja évek óta válto­zatlan, a felszabadulás óta mindössze két szálloda épült, pályaudvara, sőt repülőtere is méltatlan a város nagyságához és jelentőségéhez.” Ma a szupermodern sanghaji nemzetközi re­pülőtér Ázsia egyik legfontosabb légiforgalmi csomópontja. 218 repülőgépre lehet közvetlenül beszállni a terminálokból. Az utasokat nyolc perc alatt röpíti a belvárosba az óránként 431 km/h csúcssebességgel, „mágneses lebegtetéssel” hala­dó, 15 percenként induló vonat. Összehasonlítás­ként: a New York-i JFK repülőtérre érkező utas, miután üggyel-bajjal feljutott a metrójára, jó eset­ben 40 perc alatt ér Manhattenbe a 60-70 percen­ként közlekedő szerelvénnyel. Vagyis rosszabb esetben két óra alatt. Sanghajban - akár a keleti part többi városá­ban - a kétszer három vagy négy sávos sugáruta­kon végeláthatatlan autófolyamok hömpölyög­nek. A legnépszerűbb márkák az Audi, a BMW, a VW Passat, de sok Lexust is látni. A szerényebbek Toyotában utaznak. Ez az ország a világ legna­gyobb autópiaca lett: egyedül a bajor BMW egy­millió autót akar eladni a 2012—2014-es időszak­ban Kínában. A város gyorsforgalmi útjainak hossza tavaly 806 kilométer volt. Egy sanghaji kö­zépiskolai tanár nettó fizetése havi mintegy 350 ezer forintnak megfelelő jüan. A Kaliforniába illő bevásárlóközpontokban az árak szintje nyugat­európai. A márkaboltokban - Vuitton, Armani, Nina Ricci - nyitástól zárásig tömegek vásárol­nak. Sanghaj bevásárlóútja, a Nancsing sugárút méreteiben a londoni Oxford Street hatszorosa. Eközben az országban a világtörténelem leghatal­masabb urbanizációja folyik. Évente 25-30 millió falusi költözik a városokba, ami gigantikus keres­letnövekedést jelent. A The Economist brit hetilap és a szintén glo­­­­bális terjesztésű Financial Times brit napilap évti­zedeken át sopánkodott, hogy a kínai gazdaság „túlhevül” évi tízszázalékos bővülési üteme miatt. Most azért hullat krokodilkönnyeket, mert a kínai gazdaság növekedési üteme lassul: a globális vál­ság nyomán már „csak” 7,7 százalékos.­­ És újra gyorsul: jövőre elérjük a nyolcszázalékos növeke­­ deletre nyitni Kína nem kér a neoliberális gazdaságpolitikából dési ütemet­­ biztosítottak egyöntetűen beszélge­tőpartnereim. Akik egyetlen szót nem veszteget­tek sem Marxra, sem Mao Ce-tungra. Annál többet Konfuciuszra, az ókori bölcsre, akit messze nagyobb becsben tartanak, mint Platónt és Arisztotelészt együttvéve a nyugati kul­túrák mai lakói. Ma a Kr. e. 551 -ben született kínai bölcs - a hatezer éves kínai kultúra kétségtelen sztárja - neve ott van mindenki ajkán. „Nincs na­gyobb öröm annál, mint messziről jött vendégeket fogadni” - idézik a vendéglátók Konfuciuszt, aki a kanti kategorikus imperatívusz fogalmát mintegy 2300 évvel a német filozófus előtt találta ki, ami­kor azt tanította több ezer (!) tanítványának: „Úgy cselekedj, ahogy szeretnéd, hogy mások cseleked­jenek veled.” S ezt a kínaiak betartják, nem csu­pán azzal - és ez most csak félig tréfa -, hogy húsz-harminc-negyven fogásos banketteket ren­deznek a vendégeknek, hanem a harmonikus tár­sadalom alapelvével. „Egység és harmónia a kü­lönbözőségben” - jelentette ki Konfuciusz, s en­nek alapján épült az 5666 kilométer hosszú kínai nagy fal is: az ott élők mindenütt helyi anyagok­ból, a „dizájnt”, a magasságot és a szélességet ma­guk meghatározva építették saját szakaszukat, míg létre nem jött a birodalmat oltalmazó egysé­ges nagy védőpajzs. Ez az alapelv vezérli azt a vi­lágtörténelmi léptékben is páratlan fejlődést, amely száz- és százmilliókat emelt ki a totális sze­génység és az éhezés állapotából: ma egyetlen kí­nai sem hal éhen. Működik az államkapitalista modell, amely révén a sokkterápiát mellőzve való­sítottak meg fokozatos reformokat szédítő ütem­ben. Az eredmények érzékeltetésére elég, ha meg­említjük: míg 1993-ban az internethasználók szá­ma az Egyesült Államokban háromezerszer több volt, mint Kínában, addig ma az 1,3 milliárd kínai közül 1,2-szer több az internetet használók száma, mint az Egyesült Államokban. A nyugati média - és nyomában a hazai nagy része - buzgón festegeti a hamis képet Kínáról. Az ausztrál Kerry Brown, a világ egyik legelismer­tebb Kína-szakértője Pekingben november 23-i előadásán azt mondta, a Nyugat először tekintsen 'in: ■ saját múltjára, mielőtt Kínát bírálja. Hazája­­ a nyugati világban gazdaságilag idén az egyik leg­gyorsabban növekvő ország­­ kereskedelmének már 25 százalékát bonyolítja Kínával. Ha nem lenne ezzel elégedett, nyilván lovat váltana. A Nyugat igen gyakran bírálja Pekinget az emberi jogok sérelme miatt. Mindenesetre a több mint egymilliárd emberből jóval kevesebb a politikai fogoly, mint Guantánamóban. Ezzel szemben a kínai kormány a gazdasági és szociális jogokat is az emberi jogok részének te­kinti, és azok kielégítésére igen nagy súlyt fektet. Hatalmas léptekkel fejlesztik a szociális hálót, és ezt ők fontosabbnak tartják, mint azt, hogy meg­szüntessék például az állami televíziós állomások monopóliumát, ami szintén a nyugati bírálat gya­kori célpontja. Csakhogy, kérdezik vissza a kínai tisztségviselők: miért nem bírálták nyugati politi­kusok a sajtószabadság korlátozása miatt azt a Franciaországot, ahol 1982-ig szintén állami mo­nopólium volt a televíziózás, és nem létezett ke­reskedelmi csatorna? Tegyük hozzá: Kínában a kábeltársaságok egy átlagcsaládnak mintegy százhúsz tévécsatornát kínálnak. A briliáns Csang Vej-vej (Zhang Weiwei), a sanghaji Fudan Egyetem nemzetközi kapcsolato­kat oktató, visszavágásért a szomszédba nem me­nő tanára angolul most megjelent könyvében (A Kína-hullám - egy civilizációs állam emelkedése) egyszerűen „Hollywood-demokráciának” nevezi a nyugati demokráciákat, ahol valójában csak lát­szatválasztásokat tartanak, és ahol a demokrácia igen sokszor demagóg, hozzá nem értő vezetőket termel ki magából. Szemben a meritokráciára (érdemek alapján történő kiválasztásra) alapuló kínai rendszerrel, ahol csak azok emelkedhetnek a csúcsra, akik korábbi, mind fontosabb posztjai­kon már bizonyították alkalmasságukat. És te kit választanál? - kérdezhetnénk magun­kat egy fejlődő országból szemlélve például a gyors ütemben bőséget termelő kínai államkapi­talista modellt, szemben a korrupcióban úszó, a 160 millió érinthetetlenével terhelt kasztrendsze­rét kinőni nem tudó, 1,2 milliárd lakosú Indiával, amelynek vonatai nem óránként 300, hanem 30 kilométeres sebességgel haladnak, fürtökben ló­gó utasokkal, miközben kezelhetetlen szeméthe­gyek borítják el még az ottani „Szilícium-völ­gyet”, Bangalore-t és környékét is. Az amerikai Pew Research Center felmérése szerint a kínaiak 87 százaléka elégedett a kormá­nyával. Az Egyesült Államokban ez az adat 36 százalék. A kínai nyelvben a „nemzet” szót két karakterrel írják le. Az egyik az „állam”, a másik a „család” karaktere. Ezen is lehet mosolyogni. Egészen 2016-ig, amikor Kínáé lesz a világ legna­gyobb gazdasága. A kínai-magyar kapcsolatokat ismerő beszél­getőpartnerek arra a kérdésre, hogy mit tehetnénk mi a kétoldalú kereskedelem növelésére, azt hang­súlyozták, hogy tárt karokkal várják az ötleteket, de azok nem jönnek. És - tették hozzá - jobb len­ne, ha előrehaladnánk, és nem hátra, utalva arra, hogy míg tavaly még volt közvetlen Budapest-Pe­king repülőjárat, ma már nincs. Hazatérve a pekingi repülőtérről - a világ má­sodik legnagyobb légikikötője, úton a világelsőség felé - az idegen kezekben lévő Budapest Airport­­­ra, úgy éreztük, az elsőből a harmadik világban landolunk. Sátraival, a csomagkiadóba vezető lép­csőivel. A reptérről a városba vezető „gyorsforgal­mi utat” kínai - sőt, ázsiai - szemmel nézve azon­nal felvetődik a kérdés: a könnyen bővíthető út miért igazodik huszonkét évvel a rendszerváltás után is még mindig a száz évvel ezelőtti igények­hez egy olyan országban, ahol 1350 kilométer hosszban sikerült autópályát építeni? Tényleg épp erre a 15 kilométerre nem telik? Tanuljunk Ázsiától még akkor is, ha már késő. ­ Megyeri Dávid_______________________________________ N­ emrég volt az ENSZ nők elleni erőszak megszüntetésének nap­ja, jövő hétfőn pedig az emberi jogok világnapját tartjuk. Nem is szabad elfeledkeznünk eme figyelemfelhívó dátumokról, hisz éppen arra jók, amire kitalálták őket. Legyenek a kalen­dáriumban olyan jeles napok, amelyek mementóként emlékeztet­nek bennünket embertársainkkal szembeni kötelességeinkre. Ar­ra, hogy komoly restanciája van az emberiségnek a gyengék, vé­dekezésre kevésbé képesek oltalmazása terén. A jó szándék azon­ban mint annyiszor, néha megbicsaklik. Szabó Tímea, az LMP képviselője az országházban lényegében csak ürügyül használta fel egy héttel december 10. előtt az emberi jogok világnapját. Az aktuálpolitika oltárán feláldozta az ügyet, hogy minden létező humanitárius jogsértést a jelenlegi kabinet nyakába varrjon. Messziről jött embernek könnyen az a benyomása kerekedhetett volna, hogy virág­zó demokrácia volt nálunk, mielőtt kietlen pusztasággá változtatta a jobbközép kormány az országot, ahol az emberi jogokba hálni se jár a lé­lek. A szerinte a szegényeket kirekesztő választási regisztrációtól az egy­házügyi törvényen át a hajléktalanság kriminalizálásán keresztül min­den a mostani vezetés kontóját terheli. Rétvári Bence igazságügyi államtitkár visszaverte a vádakat, és kifej­tette: a Fidesz-KDNP-kormány a megoldásokat keresi. Szemben az MSZP-kabinetekkel, Gyurcsánnyal, akik panaszkodni jártak külföldre, Nyugatra a szélsőségek terjedése miatt. Ahelyett, hogy a végrehajtó hata­lom birtokában tettek volna valamit az emberi jogok érvényesüléséért és a szélsőséges eszmék ellen. Hogy mi a zavaró, fals hang a patkó ellenzéki fertályán? Ha megfigyel­jük az ottani felszólalásokat, megnyilvánulásokat, közös jellemző, hogy Szelektív jogok semmilyen megoldást nem kínálnak a problémákra. Mindig csak az ak­ciózás, a demonstráció a fontos, ám ha valaki gyógyírt keresne a sebekre, rögtön szélsőséges elemnek minősíttetik. Mitől van olyan benyomásunk, hogy a liberális úgynevezett jogvédők nem megoldani akarják a hajlékta­lankérdést, hanem engedni, hogy mindenki belátása szerint legyen veszé­lyeztetett állapotban? Nem fedelet akarnak nyújtani számukra, hanem biztosítani őket: addig tengődhetnek hajlék nélkül, ameddig akarnak és bírja a szervezetük. Ugyanúgy, ahogy különféle hatósági jogászkodások­kal pátyolgatják a szélsőségeket, csak meg ne szűnjenek. Ugyan mit tettek a ballib Gyurcsány-Bajnai-kormányok a szélsőségek, a rasszizmus ellen? Csak annyit, hogy nem volt olyan neonáci vonulás, ami­re az irányításuk alatt álló rendőrség ne adott volna zöld utat. Legbrutáli­­sabban a polgári demonstrációk, békés ünneplők megfélemlítésére léptek föl zérónál is zéróbb toleranciával. Velük szemben viszont mindjárt emberi élet kioltására alkalmas gumilövedékkel, könnygázzal, gumibottal, karhatalmi lovasrohammal. Nosza! Miért nem akarnak tiltakozni a finom lel­kű liberális jogvédők az előző belügyminiszterek házai előtt, akik a szélsőséges rendezvények permanens engedélyezésével felbátorítot­ták őket a további akciókra? Gyomorforgatóan rasszista szövegelé­sekre? Vagy miért nem vonulnak az Amerikai Egyesült Államok nagykövetsége elé? Miután az Egyesült Államok nem hajlandó egy szalmaszálat sem keresztbe tenni a náluk működtetett szélőjobb­­oldali internetes portál betiltásáért, a konzervatív magyar kor­mány minden nyomatékos kérése ellenére. Vagy mehetnének demonstrálni az ügyészségek, bíróságok elé is, mivel a jogállamiság nagyobb dicstelensé­­gére semmikor sem ítéltek el eddig neonácikat például közösség elleni izga­tásért, így azok háborítatlanul garázdálkodhatnak a hazai igazságszolgál­tatás teljes asszisztenciájával. De vajon miért maradnak el ezek a jogvédő akciók? Holott nyilvánvalóan nagyobb szimpátiát keltenének a magyar társadalomban, mint a nemzetközi, brüsszeli feljelentés haknizással. Reális megoldásokon ők is törhetnék a fejüket. Vagy ha nincsen épkéz­lábgondolatuk, legalább ne gyanúsítsák, támadják azokat, akiknek van. publiciszt@magyarnemzet.hu

Next