Magyar Nemzet, 2013. február (76. évfolyam, 31-58. szám)
2013-02-02 / 32. szám
Mafar Einzel • Magazin 2013. február 2., szombat Hanthy Kinga________________________ lete során nemcsak tanította, hanem gyakorolta is a színjátszást. Korán kiderült, hogy közönség elé vágyik? - Hárman voltunk fiútestvérek, de az előadó-művészetre, a magam megmutatására csak nekem volt affinitásom. Apám, aki Anarcson volt református tanító, hozta magával a kötelezettséget és a készséget, hogy a falunak népszínműveket tanítson be. Farsangkor deszkából színpadot ácsoltak a tanterem padjainak tetejére, és a falusi felnőttekkel bemutatták a darabokat. Siker volt mindig, és némi bevétel, amelyből javítgatni lehetett az iskolát meg a tanítói lakást, így találkoztam a színjátszással. Apám felfedezhette bennem az előadói készséget, jó hangom is volt, és szívesen szavaltam, baráti névnapokon elővette a hegedűjét, engem meg biztatott: Tibikém, énekelj! Dicsérték, milyen ügyes vagyok, jósolták, hogy biztos nagy mulatós leszek. - Akkor miért nem lett színész? - Kamaszkoromban zavart a kancsalságom, és az iskolai énektanárom szerint pöszítettem is kissé. Utóbb kiderült, hogy mind a kettő javítható lett volna, de édesanyám úgy vélte, fiánál ez nem hiba. Az igazság az, hogy én komolyan sosem gondoltam a színi pályára. A kisvárdai gimnáziumban, majd a nyíregyházi Kossuthban úgy ismertek, mint jó versmondót. A debreceni egyetemen is szavalgattam még. Magyar-történelem szakos tanár lettem, és úgy nézett ki, hogy irodalomtörténészi pályára kerülök. Csakhogy a feleségemről 1950-ben kiderítették, hogy kuláklány, így aztán én lettem a rés a bástya fokán. Némi kanyar után a debreceni tanítónőképzőben kezdtem el tanítani. A tanítványaim szerettek, népszerű lettem közöttük, valószínűleg azért, mert színesen tudtam átadni az ismereteimet. Az önképzőkörben rendeztem is. Kezdtem magam jól érezni. Aztán kitört az ötvenhatos forradalom. Engem választottak meg az iskolában a forradalmi bizottság elnökévé, ezért később büntetésből fegyelmivel áthelyeztek a Tóth Árpád Fiúgimnáziumba, és nem neveztek ki tanárnak az akkor induló tanítóképző főiskolára. Ebben a megbélyegzett állapotban találtam ki, menekülés gyanánt, az irodalmi színpadot. Létrehoztam egyet a gimnáziumban is és a városban is. 1957 decemberétől 1966 végéig sikert sikerre halmoztunk, nyertesei lettünk az országos fesztiváloknak. A műsoraink megjelentek könyvben, bérletes előadásaink voltak, és szívesen lépett fel az amatőr előadókkal Latinovits Zoltán és Hofi Géza is. Jó tanárnak tartottam magam, mégis az amatőr színjátszás röptetett. Sikeres rendezéseimnek köszönhettem, hogy Budapestre kerültem, a Népművelési Intézetbe, a színjátszó mozgalom élére. Igaz, sem a debreceni színpadosaimmal, sem a Tóth Árpád-os diákjaimmal nem szűnt meg a kapcsolatom. Többen vannak közülük, akikkel máig baráti viszonyt tartok. Velük meg a budapesti Vári Színpadom egykori tagjaival hoztuk létre az egyesületünket, a Játszó Ember Alapítványt és az agorának is tekinthető Kuckót. - A tanítványok hűsége nagy elismerés. De mi a jó tanárság lényege? - A diák azt várja a tanártól, hogy szakmai tekintély legyen. Amellett érezte, hogy a tanár szereti, partnernek és nem alattvalónak tekinti. - Soha nem érte kudarc? -Szerettem és szeretek tanítani. A református Károli-egyetem tanítóképző főiskolájának 1990 óta vagyok a tanára. Nemcsak a főiskola vezetése, de a hallgatók is ragaszkodnak hozzám. Azt kell mondanom, hogy csak sikerélményem volt ezen a pályán. Ezért aztán boldognak mondhatom magam. Úgy látszik, Isten engem erre rendelt. - Miért tartotta fontosnak, hogy játékosokat neveljen? - Talán azért, mert magam is játékos vagyok. A színpadon magától értetődően játszik az ember. Az órákon pedig - ezért kísérleteztem szenvedélyesen annak idején a drámapedagógiával - ezzel a módszerrel átélhetőbben lehet az ismereteket átadni. A közösségeknek meg, példa a mi „öreg Kuckónk”, éltető elemük a játék. Mindenki bevonható? - A gyerek, a kamasz, az ifjú és a felnőtt hajlama, érdeklődése szerint keresi meg a maga közösségét. Az amatőr színjátszó körömbe, aki jönni akart, azt felvettem. S ha jól érezte magát, ott is maradt. A Vári Színpadra, amely a hetvenes években a Szentháromság téri műegyetemi kollégiumban működött, jelentkezett egyszer egy pösze fiatalember. Gondoltam, majd ellesz a kórusban. Aztán az egyik előadásunkkor rábíztam Weöres Sándortól az Összekevert újságcikkeket. És óriási sikere lett. A szöveg és a pösze beszéd egymásra lelt. - Milyen előadások születtek akkoriban? - Korfaggató színjátékok. Nálunk is meg a meghatározó csoportoknál is, melyeknek állandó közönségük volt, és amelyeket figyelmével tüntetett ki a színházi szakma. Jómagam mindig olyan témához nyúltam, melyről feltételeztem, hogy nekem és a játékosaimnak egyaránt fontos. Az értelmiségi ifjúságok FOTÓ: ÉBERLING ANDRÁS Debreczeni Tibor a jobbról és balról érkező ellenzékről, a korfaggatásról és a palira vett öreg ácsról A Kuckóban összegyűjtötte a barátait és a tanítványait, akik tiszakürti kertjében a szilva- és diófák mellé színpadot is ácsoltak számára. Debreczeni Tibor közösségépítő ember, továbbá a magyar drámapedagógia atyja, ahogy ő mondja: Őssejtje, akinek alapvetései ma már természetes nézetek a hazai oktatási rendszerben is. Történt pedig címmel most jelent meg önéletírásának harmadik kötete. Debreczeni Tibor (1928) magyar-történelem szakos tanár, drámatanár. Előbb Debrecenben tanít, 1966-1988 között a Népművelési Intézet előadó-művészeti osztályának munkatársa, vezetője, az amatőr művészeti mozgalmak módszertani irányítója, országos és nemzetközi fesztiválok létrehozója. 1957 és 1966 között a debreceni József Attila Irodalmi Színpad, 1968 és 1985 között a mérnökhallgatókból megalakított Vári Irodalmi Színpad, 1989-től a nagykőrösi Karácsony Sándor Színpad vezetője. 1988- ban megalapította a Magyar Drámapedagógiai Társaságot, amelynek 1994-től örökös tiszteletbeli elnöke. Munkásságát 1972- ben Radnóti-díjjal, 2002-ben Karácsony Sándor-díjjal, 2004-ben Csokonai-díjjal ismerték el. Kor, mondhatni, mind ellenzéki volt. A színpadon a színjáték metaforikus nyelvén meg lehetett fogalmazni a rendszerrel való szembenállást, ki lehetett fejezni olyan érzéseket, gondolatokat, amelyeket máshol nem. Nem számított, balról vagy jobbról vagy-e ellenzéki. Az előadásoknak a közönségre gyakorolt hatását nem is vagyok képes érzékletesen megfogalmazni. A mai olvasónak hihetetlennek tűnne. A nyolcvanas években aztán mindez ellanyhult. Az amatőrök is csak szórakoztattak. Az évtized végére lett megint közösségibb, társadalmilag elkötelezettebb a színjáték. Mondok egy példát. Életemben először 1988-ban, hatvanéves koromban rendeztem magamat. Kétórás monodrámát szerkesztettem kortárs írók műveiből Az öreg ácsot palira vették címmel. Arról szólt, hogyan lett az én generációm átverve. Több mint százszor mutattam be, karrierjét csak a rendszerváltoztatás törte meg. Furcsa, de talán most megint aktuális lenne. - Milyen találkozási pontja lehet ma egy nyolcvanon túl járó rendező-tanárnak és egy Nagykőrösi Református Tanítóképző Főiskolába járó diáknak? - Nem hiszem, hogy a koromnak köze lenne a hallgatókkal való kapcsolatomhoz. Drámatanárként az életre, azaz a pedagógusi pályára nevelem őket. Arra, hogyan lehet ezzel a módszerrel eredményesebben, játékosabban jelen lenni az órákon. A színpadi rendezések során pedig most is olyasmiről szólunk, amelyet valamennyien fontosnak gondolunk. Kibeszéletlen történelmi stresszhelyzeteinkről például. A Tiszaladányi jeremiád című előadásunkon, amelyet Dobozi Eszter dokumentumregényéből készítettem, a Tiszaladányból 1944 telén elhurcolt tizenéves leányok kálváriájának megidézésével állítottam virtuális ítélőszék elé azokat, akik szemet hunytak e történelmi gaztett felett. A kislányokat a szovjet megszálló hatalom katonái marhavagonokban szállították az ukrajnai Dombászba, szénbányába. Akiknek sikerült visszajönniük, s akiket az írónő megszólaltatott, még 1989-ben is féltek, megfenyegették ugyanis őket, az egészről egy szót se, különben visszakerülhetnek. Százhúsz előadást tartottunk a Kárpát-medence magyarlakta területein. Az emberek sírtak, egyszersmind örültek, hogy végre vannak, akik erről beszélni tudnak és mernek. A másik példa: van a református egyháznak egy ritkán emlegetett mártírja, Gulyás Lajos. Levélen volt lelkész, és szerencsétlenségére ott volt a mosonmagyaróvári sortűznél, óvta az embereket az önbíráskodástól. Példát kellett statuálni, ezért a Földes Gábor-per harmadrendű vádlottjaként ítélték halálra és végezték ki. A történethez tartozik, hogy egy nappal Gulyás Lajos felakasztása előtt három református püspök, közöttük Péter János magas állami kitüntetést vett át Dobi István köztársasági elnöktől a Parlamentben. Meg az is, hogy a mártír lányát nem vették fel egyik állami középiskolába sem, sőt felvételi kérelmét a debreceni református kollégium is elutasította. Ebből készítettem drámát Egy huszadik századi krónikás ének címmel. Máig játsszák iskolákban, gyülekezeti házakban, templomokban Bécstől Marosvásárhelyig, Levéltől Debrecenig - már a negyedik szereposztásban. Nem emlékszem olyan előadásra, amelyik ne katarzist szikráztatott volna. - Mit tekint a legnagyobb szakmai sikerének? - Talán azt, hogy pedagógusként nyomot hagyok a biztosan többezernyi tanítványom elméjében és szívében, hogy a Karácsony Sándortól, professzoromtól nyert szemléletet - mellérendelőnek nevezném - sikerült továbbadnom. A legjelentősebb eredményem, hogy honosítója lettem a magyar drámapedagógiának, megjelentettem az első játékkönyvet, kezdeményezésemre alakult meg a Magyar Drámapedagógiai Társaság, megalapítottam a Drámapedagógiai Magazint. A drámapedagógia azóta óriási karriert futott be, dráma és tánc néven a tantervbe is bekerült. - Tizenharmadik éve működik a Kuckójuk. Ritka ma már az ilyen baráti társaság. - A feleségem nélkül ez nem működne. Ő az örök tevékeny. S van társadalmi vezetőségünk is. Mindenki tudja, mi a feladata. Az elnökünk most éppen Mányi István Ybl-díjas építész, aki tanítványom volt Debrecenben, a Tóth Árpád Gimnáziumban. Kismaroson a Mányi házaspár a házigazda, mi meg Tiszakürtön, ahová színpadot is építettek a kuckósok. A Kuckó olyan agora, ahol azok vannak körülöttünk, akik szívesen vannak velünk és természetesen egymással. A régi Vári Színpad tagjai meg a hozzátartozóik, aztán a debreceni tanítványaink - nemcsak az enyéim, de a feleségem, Kása Vilma tanítványai is a debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumból, aztán a debreceni színpadosok, aztán a barátaink, aztán az új generáció tagjai közül a Nagykőrösön nemrég végzett kollégák. Vagyunk vagy harminc-negyvenen. Olykor hatvanan is. És nyaranta közös kirándulásokat is szervezünk. Elhatároztuk, hogy körbejárjuk a Kárpát-medencét. Noha nagy a családunk is, hat dédunokánk az örömszerző, jó, hogy velük is együtt vagyunk, együtt a Kuckóban. - Nehéz elképzelni, hogyan bírja nyolcvanötödik évében a könyvírást, a nagykőrösi tanítást, a közösségszervezést, a rendszeres blogírást! A család is adhat feladatot. Nem fáj mindene, nem fáradt? - És időközönként még fellépek az És ki az a Pál? című monodrámámmal! Egyszer meg kell néznie. Egyébként jól vagyok. Akkor volnék nem jól, ha nem dolgozhatnék.