Magyar Nemzet, 2013. április (76. évfolyam, 89-117. szám)

2013-04-20 / 107. szám

ÁPRILIS 12., PÉNTEK Emlékeznek a bájos francia filmre, az Amelie csodá­latos életére? A hősnő senn bolyong a párizsi metró labirintusában, mikor valahonnan felhangzik egy Piaf-dal. A lány közeledik a helyhez, s amikor odaér, egy vak koldust látunk. Ölében gramofon, tányérján forog a Piaf-lemez. És most váltsunk várost! Sétáljunk le Budapesten a Nyugati téri aluljáróba! Hamar megüti fülünket az öreg cigány muzsikája. Hegedül. Jobban mondva ezt a látszatot kelti. A vonó operettdalokat gyötör. Gyanta nélkül iringál a húro­kon. A pestiek, mikor odaérnek, gyorsítanak léptei­ken. Nem hajigálnak bukszájuk aljából aprópénzt. A nyitott hegedűtök üres. Miért nem próbálja úgy, mint az a másik Párizs­ban? Letelepedne néhány lemezzel egy kevéssé huza­tos helyre, elindítaná a lejátszót. Ne operettel jöjjön! Ma kelendőbbek Cseh Tamás vagy Halász Judit dalai. Ha mégis ragaszkodik a cigányzenéhez, eredetit hoz­zon! Az Ando Dromot. Székre üljön, és nézzen az em­berek szemébe! Ne alázatosan, derűsen. Építész barátaim szerint Indiában a koldusok olyan méltósággal fogadják el a pénzt, hogy aki adja, megtisztelve érzi magát, amiért elfogadta tőle a jár­dán ülő. A cigányok Indiából jöttek, de Európa ron­tott rajtuk, és nem is keveset. Sok mindenre gondoltam, de végül csak annyi történt, hogy bedobtam az üres hegedűtokba egy szá­zast. ÁPRILIS 15., HÉTFŐ A hír rövid, ám a halottak számával arányban növe­kedni fog. A bostoni maratonit 1897 óta futják, ez a város legrangosabb eseménye, félmillió ember nézi rajongva, de mostantól más lesz. A mai versenyt - és ezzel a következőket is jó darabig - tönkretette két bomba. Halottak, leszakadt végtagok, sikolyok, ria­dalom, menekülés. Az amerikai elnök együtt érez, gyors intézkedéseket ígér, közben száz mentő sziré­názza riadtan, hogy nagy a baj. Valóban nagy, ám nem csak Bostonban. Szerte a világon. Mert bombákat szórnak a drone-ok is - pél­dául Afganisztánra. (A mákültetvényeket meg kell védeni, a kábítószerbiznisz milliárdokat fial.) Mint szakértő Nógrádi György adja tudtunkra: a merénylet sokkoló volt, de ami Amerikán kívül történik, az so­sem érdekelte az amerikaiakat. Én is így vagyok. Eleven érdeklődést csak a Kár­pát-medence iránt tudok tanúsítani. Minden más csak színezék. Alig hiszem, hogy volna joga bárkinek elmarasztalni ezért. Egyébként is másról van szó. A bostoni tragédia hozzásegített egy felismeréshez. Miután kikapcsoltam a tévét, emlékezetből ma­gam elé vetítettem pár korábbi eset képeit, és rádöb­bentem, mi bennük a közös. Mindegyiket közvetítette a tévé! Nem véletlenül mondta egyik barátom, hogy a tévé az ördög találmánya. De ha tényleg az, okkal sompolyog elő egy ostobának látszó kérdés: ha nem közvetíti a katasztrófákat, mint egy meccset, kevesebb bombát dobtak volna Kabulra vagy Belgrádra? És most jön, amiért egyáltalán szóba hoztam a bostoni robbantást. A minap arról faggattam egy profi számítógépest, nem fél-e attól, hogy a világhálót támadás éri. Mo­solygott. Ó, nem, és ha történne is ilyen, az összeköt­tetések órák alatt helyreállíthatók. Erre mit olvasok nemrég a Nemzetben? „Már az internetre vadásznak a terroristák.” No lám! És mi lesz, ha nem csak va­dásznak? Gyökeresen megváltozna minden. Végigvettem, mi és hogyan. A közfigyelem újra a falvak felé fordulna. Tévé­személyiségekre nem lesz szükség. A péknek attól fogva nagyobbat köszönnek. A cserépkályha adja majd a meleget. Kerékpárra ülnek az emberek. A lá­nyok olyan fiút keresnek, aki el tud ültetni egy fát, meg tudja javítani a kilincset, és nem fél levágni egy csirkét. A turizmus gépezete egy időre megdöccen, és az emberek felfigyelnek, mennyi érték veszi körül őket itthon. Felújulnak a kihűlt barátságok. Újra a termé­szet lesz az etalon, nem a népszerűségi listák. Az erdő­ket ellepik a kirándulók. A gombaismereti tanfolya­mokra nehéz lesz bejutni. Egyre több helyi lap indul. Az ördög hangja halkul ugyan, ám vele együtt megszűnik a csalfa, drága kényelem. Akik meg tudták vásárolni, sajnálni fogják. Akik nem, örülnek, hogy megcsende­sedett az élet. Többen mennek misé­re, kevesebben bárokba. A drogfutá­rok „anyaga” iránt nem lesz kereslet. Nem SMS-eket küldenek egymásnak a rokonok, mentegetve magukat, amiért újra csak elhalasztják a látoga­tást. Lesz idejük, és elmennek. És lesz arra is, hogy megcsodálják a nyári ég felhőjátékait, a fenn „szitáló” héjákat, ölyveket. De jó is eljátszani a gondolattal, hogy emberibb lehet az emberélet! Ki kéne zökkenteni a világot mai helyzetéből, mert pusztul­­ minden értelemben. Jó, jó, de mivel? Ady a magyarokat Moháccsal traktálta. A Nyugat Mohácsa vajon mi lesz? ÁPRILIS 17., SZERDA Amikor az ember helyet keres, olyat, ahol otthon lehet, tájékozódik. Meg akarja tudni, mit hol ta­lál, érdeklődik a távolságok felől, közben találgat­ja, lesz-e oly szerencsés, hogy rábukkanjon né­hány lélektársra. Ritka öröm ez. A lélektárssal összevetve az elvtárs kevesebb. Világnézeti egye­zést jelent, a bajtárs pedig háborúk és harcos idők terméke: békében múltat idéző őskövület. Tíz éve helyünk és otthonunk a Dunakanyar, ez a máig fenséges, királyi táj. Olyanok hagyták itt a lábuk nyomát, akiknek a történelemkönyvek oldalakat szentelnek. A politikai divat ugyan elszínezi a legtöbb krónikás hangját, de ők sem tudják letagadni, hogy egykor itt járt és ránk hagyott magából valamit Mar­cus Aurelius, Géza fejedelem és fia, Vajk, a két Anjou­­király, Barbarossa Frigyes, Luxemburgi Zsigmond, Hunyadi Mátyás, Balassi, Görgey, Mindszenty, Pro­­hászka. Lényük és hatásuk annyira erős, hogy nem csodálkoznék, ha egyikük szembejönne velem a Du­na innenső vagy túlsó partján. Hogy hihetek ilyesmiben? Ó, ez igen egyszerű! A képzelőerőn kívül kell néhány könyv. Ez a felismerés indított egykor az antikváriumok felé. A szót alsós­ként hallottam először, nyelvbotlásnak hittem: apám kollégája nyilván akváriumot akart mondani. Csak­hogy a két szó később sem akart távolodni egymástól: rokon hangzásukat rokon jelentéssel ruháztam fel. Ha beléptem a Múzeum körút egyik antikváriumába, úgy éreztem, azért vagyok ott, hogy alámerülve gyön­gyöket találjak. Találtam is nem egyet, bár az idő és benne bizo­nyos összeadódások és szétválások, no meg a buta nagyvonalúság két könyvtárat is odahagyott, rendü­letlen gyöngyhalászként összehoztam egy harmadi­kat. Ma már csak elvétve sajog a szívem, ha olyan ritkaságokra bukkanok az árverések katalógusaiban, melyek az enyémek lehettek egykoron. Tíz éve rakták le a szállítók búto­rainkat Nagymaroson, és amikor többé-kevésbé a helyükre kerültek, körülnéztünk, merre a bolt, hol az önkormányzat, kinél lehet sarkaltatni a cipőt, van-e megbízható ács, kőműves, villanyszerelő. Könyvet venni? - kérdezett vissza eltűnődve egyik szomszédunk. - Azt bizony csak Vácon lehet. És mi bele is nyugodtunk: ha könyv, akkor Vác. Sok időbe tellett, míg a festő Kettős Tamástól megtudtam, mű­ködik egy különös antikvárium Zebegényben. El­mondása tele volt rejtelemmel, és mintha titkot­­osz­tana meg, úgy súgta, hogy otthon árulnak. Meg per­sze interneten. Mikor átköltözünk Zebegénybe, első lépésként be­írattuk a kicsi lányt az ottani iskolába. Később felszó­laltam az önkormányzat nyilvános ülésén. Miután le­ültem, megszólalt mögöttem valaki: - Keressen meg, ha az ideje engedi­­ és átnyújtot­ta a névjegyét. Borda Lajos, ez állt rajta, így ismertem meg a legendás antikváriust. Voltam vendégük azóta. A „vendég” szó körükben megnemesedett, felvirágoztatta a kedély. Feleségével, Glóriával hármasban, jó tea mellett, sűrű szivar- és ci­garettafüstben pompás szellemi csavargásba fogtunk. Hol a középkorban jártunk, hol a Balzac utcában­­ ott nyitották meg a főváros első magánantikváriumát. Nagy szó volt ez 1977-ben, sokan fel is kapták a fejü­ket. Irigykedtek, de Bordáékat ez cseppet sem zavarta. A boltot egyre többen keresték fel, főleg gyűjtők. Rangjuk nem csak azért nőtt, mert igyekeztek meg­szerezni, amit a vásárlók kerestek. Fontos volt az is, hogy a betérők szót válthattak két jó humorú, művelt emberrel. Járt oda kommunista miniszter, Kossuth­­díjas író - s időnként egy-egy tolvaj. Meg lehettek elé­gedve. Könyvet lopni csak oda szoktak betérni, ahol az állomány remek. Bordáék nem ültek rá sikereikre. Az egyik Ma­dách téri házban „emeleti” üzletet hoztak létre 1992- ben. Szokatlan volt, sokakat eltérített. Vásárlóik íz­lelgették a szót, kémlelték a magasságot - maradtak a gyűjtők. Viszont azt határozták el, hogy könyveket is fognak kiadni. Heltai Jenővel kezdték: A könyvembert jelentették meg. Finom papíron, kis példányszámban, minden darabot számozva. A Műgyűjtő Magyarok igényes ajánlójegyzék-sorozat volt, ezt - Anatole France szel­lemében - könyvészeti kiadványok, katalógusok kö­vették. A francia író szerint egy jó könyvjegyzéknél semmi sem lehet izgalmasabb. Aztán Zebegény, és megérkeztünk a mába. Ennyi a szakmai rész. De az istenért, ki ne felejt­sem, hogy Borda Lajos sakkozik! Élő-pontszáma többször elérte a 2200-at, a nem hivatásosok között ez remek eredmény. Engem lenyűgöznek a világ olyan eminensei, akik másra büszkék, mint amiért ismerjük őket. Szent-Györgyi Albert BSA motorbiciklijét mutogatta, Balczó András asz­talosmunkáit, Kossuth Lajos a herbáriumát. Borda versenyekre jár, de számára az iga­zi boldogságot mégiscsak az jelenti, mikor elővesz egy könyvet, benne Csáth Géza kéz­­jegye, a hátsó borítón meg ez áll gyerekbe- A_f k tűkkel: „Kosztolányi Ádám világos, Harmos Ilona sötét.” Naná, hogy sakk-könyvről van szó! Meg arról, hogy kézbe vehette feleségén és fián kívül maga Kosztolányi is. Borda Lajost március 15-én a Magyar Érdem­rend középkeresztjével tüntették ki. Végh Alpár Sándor Köznapló SZERÉNYI G­Á­B­O­R RAJZA kérdés: hol látta? Milyen filmben? Akár a Régi idők mozijában­­A Mándytól ihletettem Az Apollóban vagy a Capitolban, netán a Bodográfban? A Phőnixben, a Roxyban vagy a Pátriában? És mi­lyen szédületes nevekkel? Pola Negrivel, aki mindenkit „örvény­be taszít”, aztán Rudolph Valentinóval, a szívtipróval, hogy Gloria Swan­­sont ne is említsük? Csakhogy. Csakhogy az én nemzedékem egyáltalán nem vitatkozott a Ben-Hurról, s nem hallgattuk semmilyen mozigépész előadását bizonyos kis bajszú Charlie Chaplinről. Viszont derék és hangos és igazi második világháborús partizánfilmek jutottak Zójától, a hős partizánlánytól föl egészen Bondar­­csukig. Az első színes cowboyfilmet is csupán 1968-an láttam (barátaim­mal kétszer is megnéztük) Nagyváradon (!), ahol az El Dorado című vad­nyugati filmet vetítették magyar és román nyelvű feliratozással. Viszont a Rákóczi hadnagya is eljutott­­ Mádi Szabó Gábor elnyújtott, atyáskodó, bölcs tanácsadó hangjával. Hol láttam? A dél-alföldi városka két mozija közül a kisebbikben még az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején. Kis mozi - így hívta mindenki, noha hivatalos neve is volt neki: Erkel. Nem mozinak építették, mert a régi ipartestület saroktömbjéből szakították ki; egy nagyobbacska táncterem volt a centruma, ahol valaha egyleti bálokat és lakodalmakat rendeztek. Persze rendes moziként működött, mozipénztárral, kopott, nyikorgó szé­kekkel, melyről letöredeztek a táblák, lekoptak a karfák, ahogy könyökük­kel súrolták a népek. És ismerős zseblámpás jegyszedőnek kalauzolták a tétova nézőt. Igazi büfé nem is volt benne, viszont a belső udvaron át lehe­tett baktatni az „ipar” kocsmájába. Egyszóval szerény mozi volt, átmenet a falusi „kultúr” és a külvárosi mozgó közt­­ hozzá dukáló közönséggel. „És a szagok!”, kiálthatnánk föl Mándy modorában - „leültek, és elmerültek a sajtszagban. A fiú körülnézett. Senki se evett sajtot. Ez már a falakból jön - legyintett apa.” És szinte minden sorban szétköpködött tökmaghéjjal vagy „tszuhéjjal”, ahogy a napraforgómagot mondtuk, de igazi vászonnal. Ugyanakkor mindennapos huhogásokkal, bekiabálásokkal, az események izgatott, felhevült, hangos kommentálásával - Bitskey és Vass Éva csalitbe­­li csókolózását például rögtön élénk „sicc-sicc!”-elések köszöntötték az el­ső sorokból. Olykor még híradót is játszottak benne, igaz, nem mindig a legfrissebbet. De azért a vászon vászon volt, a székeken ülni lehetett, és él­vezni, ahogy a fény áthasít a sötéten - ugyan cirkuszi mutatványosok, va­­rietések, bűvészek és egyéb csepűrágók nem léptek fel előadás előtt, mint a Rákóczi hadnagy a város igazi, „Nagy” mozijában, amelyet eleve mozgószínháznak építettek karzattal, zsöllyével, elegáns büfével, ruhatárral, és sokáig a Király mozgó­színház nevet viselte, és arról volt nevezetes, hogy a vármegyei székhelyen itt mutatták be az első hangosfilmet még 1914-ben. De azért mi otthon vol­tunk emitt is­­ a szomszédban lakó keresztapámék fiával, Oláh Gyurival szünetet tartva két fejelés közt, még a műsort sem ismerve ugrottunk át a Kis moziba. Nemrég újra láttam a Rákóczi hadnagyát - persze nem az ötven évvel ezelőtti gyulai díszletekben. (Hol van az már: a rendszerváltás körüli idők­ben megszüntették, előbb pártirodák székeltek benne, majd semmi, és ma is derék módon ebek harmincadján hever.) És ma is stimmel ott minden: Bitskey Tibor, Vass Éva és Zenthe Ferenc fiatalon, nyalkán, derűsen és fris­sen alakítja a nemzeti optimizmust - az idő sem fogott annyit rajta, mint gondolom. 1953-ban készült, Rákosi alatt, és itt-ott finoman kilóg belőle a politikai lóláb: az árulók belül vannak... Először is egy Suhajda nevű per­­nahajder (Raksányi Kutya) áruló képében, de leginkább a hazát eladó-el­­áruló nagybirtokos kuruc generális, a rossz arisztokrata őstoposzában. És persze erős antifeudális manifesztumok formájában, eleve jobbágynak te­szik a főszereplőt is, az eredetileg kisnemes Bornemissza Jánost is. De azért akadnak emelkedettebb és tiszta pillanatok. Leginkább tán a nagyobb csa­ta- és lovasjelenetek élnek, akkoriban még volt ló és lovas is, pénz is és ré­gi szakmai tudás, ahogyan ezeket a tömegjeleneteket koreografálták és rög­zítették, így a film még szólhatott volna a „lovakról” is, ahogyan a valósá­gos históriai főtörténetnek sem elhanyagolható szereplői a hős lovak. Bot­­­tyán (a filmben Mádi Szabó Gábor) csapatai 1708-ban a Csallóközben és a Vág alsó vidékén portyáztak. Egyik­lyen alkalommal, február közepén (nem virágzó nyáron, ahogyan a filmben látható) a galántai Balogh István ezredéből a 20-24 emberrel kiküldött Bornemissza János (a filmben Bitskey Tibor) őrmester, és mint írjuk, kisnemes a mátyusföldi Réthéről, a pozsony-nagyszombati országúton elfogta Stahremberg Miksa gróf csá­szári tábornokot (a filmben Szabó Sándor), aki hintójában csekély kíséret­tel éppen parancsnoksága átvételére utazott. Bornemissza emberei közül Fekete Mihály közhuszár (a filmben Zenthe Ferenc) maga négy labancot vágott le, Végh János pedig felrántotta a kocsi ajtaját, megragadta a tábor­nokot, rászegezte pisztolyát, s lefegyverezte. A járőr azután közrefogta a ge­nerálist, keresztülvágta magát a császári előőrsvonalakon, és sok viszon­tagság után Nyitóra érkezett. A merész csapat 24 óra alatt és télvíz idején több mint húsz mérföldet lovagolt. Bottyán illően megjutalmazta vitéz ka­tonáit, tábornoki asztalához ültette őket a fogollyal együtt, és velük ebédelt. Egy valóságos portyázó kuruc história, amelyből nagy sikerű könyv (Barabás Tibor) és film (Bán Frigyes) lett. Ma már talán sportteljesítmény­ként favorizálnák jobban filmkészítői: a húsz mérföldet 24 óra alatt abszol­válták Bornemisszáék; az egy osztrák mérföld, körülbelül 7,6 kilométer alapján 150 kilométert lovagolt a húsz-egynéhány legény, akik eredetileg csak felderítésre készültek. Egy mai hagyományőrző lovas viszont Thaly Kálmán 1865-ös Bottyán-életrajza alapján, melyben Thaly részletesen leír­ta a nem mindennapi lovas csínyt, modellezte, sőt óráról órára rekonst­ruálta a hajdani lovascsapat mozgását, vonulását, a rajtaütést - összerakva az elképzelhetetlen produkciót. Ő a menetidőket, a katonai akciókat, a Vá­gón való téli átúsztatás nehézségeit pontosítva, a terepkilométereket össze­adva úgy summázza „Rákóczi hadnagyának” és maroknyi csapatának a mai napon is megsüvegelhető teljesítményét, hogy hol vágtában, hol lépés­ügetésben, rajtaütéssel, kézi csörtékkel, rohamokkal, kitörésekkel, úszta­­tással, mocsárban gázolással, hadifoglyokkal, zsákmányolt pénzzel, mál­hákkal összesen 166 kilométert tettek meg 24 óra alatt. Maga Thaly is jelzi, s ebben hitelt adhatunk neki, a kuruc lovasság gyorsasága „minden fogal­mat túlhalad”. „Nem hinnéd - idéz egy Thököly korabeli német újságot -, mily gyorsak ezen kuruczok, a lovaikra maguk mögé ültetett talpasokkal [hajdú] három nap alatt negyven mérföldnél többet kalandozván be.” Stahremberg gróf is megemlegette Rákóczi hadnagyát - ezt már nem láttam a gyulai Kis moziban. A szabadságharc után, viszonozva a vendég­látást, bécsi palotájában ünnepi lakomával fogadta Bornemisszát. És a gróf felesége „száz arannyal megajándékozva bocsátá hazájába férje egykori el­­fogóját”. LUGAS Ambrus Lajos 37Magyar Nemzet Magazin 2013. április 20., szombat

Next