Magyar Nemzet, 2013. április (76. évfolyam, 89-117. szám)
2013-04-20 / 107. szám
ÁPRILIS 12., PÉNTEK Emlékeznek a bájos francia filmre, az Amelie csodálatos életére? A hősnő senn bolyong a párizsi metró labirintusában, mikor valahonnan felhangzik egy Piaf-dal. A lány közeledik a helyhez, s amikor odaér, egy vak koldust látunk. Ölében gramofon, tányérján forog a Piaf-lemez. És most váltsunk várost! Sétáljunk le Budapesten a Nyugati téri aluljáróba! Hamar megüti fülünket az öreg cigány muzsikája. Hegedül. Jobban mondva ezt a látszatot kelti. A vonó operettdalokat gyötör. Gyanta nélkül iringál a húrokon. A pestiek, mikor odaérnek, gyorsítanak lépteiken. Nem hajigálnak bukszájuk aljából aprópénzt. A nyitott hegedűtök üres. Miért nem próbálja úgy, mint az a másik Párizsban? Letelepedne néhány lemezzel egy kevéssé huzatos helyre, elindítaná a lejátszót. Ne operettel jöjjön! Ma kelendőbbek Cseh Tamás vagy Halász Judit dalai. Ha mégis ragaszkodik a cigányzenéhez, eredetit hozzon! Az Ando Dromot. Székre üljön, és nézzen az emberek szemébe! Ne alázatosan, derűsen. Építész barátaim szerint Indiában a koldusok olyan méltósággal fogadják el a pénzt, hogy aki adja, megtisztelve érzi magát, amiért elfogadta tőle a járdán ülő. A cigányok Indiából jöttek, de Európa rontott rajtuk, és nem is keveset. Sok mindenre gondoltam, de végül csak annyi történt, hogy bedobtam az üres hegedűtokba egy százast. ÁPRILIS 15., HÉTFŐ A hír rövid, ám a halottak számával arányban növekedni fog. A bostoni maratonit 1897 óta futják, ez a város legrangosabb eseménye, félmillió ember nézi rajongva, de mostantól más lesz. A mai versenyt - és ezzel a következőket is jó darabig - tönkretette két bomba. Halottak, leszakadt végtagok, sikolyok, riadalom, menekülés. Az amerikai elnök együtt érez, gyors intézkedéseket ígér, közben száz mentő szirénázza riadtan, hogy nagy a baj. Valóban nagy, ám nem csak Bostonban. Szerte a világon. Mert bombákat szórnak a drone-ok is - például Afganisztánra. (A mákültetvényeket meg kell védeni, a kábítószerbiznisz milliárdokat fial.) Mint szakértő Nógrádi György adja tudtunkra: a merénylet sokkoló volt, de ami Amerikán kívül történik, az sosem érdekelte az amerikaiakat. Én is így vagyok. Eleven érdeklődést csak a Kárpát-medence iránt tudok tanúsítani. Minden más csak színezék. Alig hiszem, hogy volna joga bárkinek elmarasztalni ezért. Egyébként is másról van szó. A bostoni tragédia hozzásegített egy felismeréshez. Miután kikapcsoltam a tévét, emlékezetből magam elé vetítettem pár korábbi eset képeit, és rádöbbentem, mi bennük a közös. Mindegyiket közvetítette a tévé! Nem véletlenül mondta egyik barátom, hogy a tévé az ördög találmánya. De ha tényleg az, okkal sompolyog elő egy ostobának látszó kérdés: ha nem közvetíti a katasztrófákat, mint egy meccset, kevesebb bombát dobtak volna Kabulra vagy Belgrádra? És most jön, amiért egyáltalán szóba hoztam a bostoni robbantást. A minap arról faggattam egy profi számítógépest, nem fél-e attól, hogy a világhálót támadás éri. Mosolygott. Ó, nem, és ha történne is ilyen, az összeköttetések órák alatt helyreállíthatók. Erre mit olvasok nemrég a Nemzetben? „Már az internetre vadásznak a terroristák.” No lám! És mi lesz, ha nem csak vadásznak? Gyökeresen megváltozna minden. Végigvettem, mi és hogyan. A közfigyelem újra a falvak felé fordulna. Tévészemélyiségekre nem lesz szükség. A péknek attól fogva nagyobbat köszönnek. A cserépkályha adja majd a meleget. Kerékpárra ülnek az emberek. A lányok olyan fiút keresnek, aki el tud ültetni egy fát, meg tudja javítani a kilincset, és nem fél levágni egy csirkét. A turizmus gépezete egy időre megdöccen, és az emberek felfigyelnek, mennyi érték veszi körül őket itthon. Felújulnak a kihűlt barátságok. Újra a természet lesz az etalon, nem a népszerűségi listák. Az erdőket ellepik a kirándulók. A gombaismereti tanfolyamokra nehéz lesz bejutni. Egyre több helyi lap indul. Az ördög hangja halkul ugyan, ám vele együtt megszűnik a csalfa, drága kényelem. Akik meg tudták vásárolni, sajnálni fogják. Akik nem, örülnek, hogy megcsendesedett az élet. Többen mennek misére, kevesebben bárokba. A drogfutárok „anyaga” iránt nem lesz kereslet. Nem SMS-eket küldenek egymásnak a rokonok, mentegetve magukat, amiért újra csak elhalasztják a látogatást. Lesz idejük, és elmennek. És lesz arra is, hogy megcsodálják a nyári ég felhőjátékait, a fenn „szitáló” héjákat, ölyveket. De jó is eljátszani a gondolattal, hogy emberibb lehet az emberélet! Ki kéne zökkenteni a világot mai helyzetéből, mert pusztul minden értelemben. Jó, jó, de mivel? Ady a magyarokat Moháccsal traktálta. A Nyugat Mohácsa vajon mi lesz? ÁPRILIS 17., SZERDA Amikor az ember helyet keres, olyat, ahol otthon lehet, tájékozódik. Meg akarja tudni, mit hol talál, érdeklődik a távolságok felől, közben találgatja, lesz-e oly szerencsés, hogy rábukkanjon néhány lélektársra. Ritka öröm ez. A lélektárssal összevetve az elvtárs kevesebb. Világnézeti egyezést jelent, a bajtárs pedig háborúk és harcos idők terméke: békében múltat idéző őskövület. Tíz éve helyünk és otthonunk a Dunakanyar, ez a máig fenséges, királyi táj. Olyanok hagyták itt a lábuk nyomát, akiknek a történelemkönyvek oldalakat szentelnek. A politikai divat ugyan elszínezi a legtöbb krónikás hangját, de ők sem tudják letagadni, hogy egykor itt járt és ránk hagyott magából valamit Marcus Aurelius, Géza fejedelem és fia, Vajk, a két Anjoukirály, Barbarossa Frigyes, Luxemburgi Zsigmond, Hunyadi Mátyás, Balassi, Görgey, Mindszenty, Prohászka. Lényük és hatásuk annyira erős, hogy nem csodálkoznék, ha egyikük szembejönne velem a Duna innenső vagy túlsó partján. Hogy hihetek ilyesmiben? Ó, ez igen egyszerű! A képzelőerőn kívül kell néhány könyv. Ez a felismerés indított egykor az antikváriumok felé. A szót alsósként hallottam először, nyelvbotlásnak hittem: apám kollégája nyilván akváriumot akart mondani. Csakhogy a két szó később sem akart távolodni egymástól: rokon hangzásukat rokon jelentéssel ruháztam fel. Ha beléptem a Múzeum körút egyik antikváriumába, úgy éreztem, azért vagyok ott, hogy alámerülve gyöngyöket találjak. Találtam is nem egyet, bár az idő és benne bizonyos összeadódások és szétválások, no meg a buta nagyvonalúság két könyvtárat is odahagyott, rendületlen gyöngyhalászként összehoztam egy harmadikat. Ma már csak elvétve sajog a szívem, ha olyan ritkaságokra bukkanok az árverések katalógusaiban, melyek az enyémek lehettek egykoron. Tíz éve rakták le a szállítók bútorainkat Nagymaroson, és amikor többé-kevésbé a helyükre kerültek, körülnéztünk, merre a bolt, hol az önkormányzat, kinél lehet sarkaltatni a cipőt, van-e megbízható ács, kőműves, villanyszerelő. Könyvet venni? - kérdezett vissza eltűnődve egyik szomszédunk. - Azt bizony csak Vácon lehet. És mi bele is nyugodtunk: ha könyv, akkor Vác. Sok időbe tellett, míg a festő Kettős Tamástól megtudtam, működik egy különös antikvárium Zebegényben. Elmondása tele volt rejtelemmel, és mintha titkotosztana meg, úgy súgta, hogy otthon árulnak. Meg persze interneten. Mikor átköltözünk Zebegénybe, első lépésként beírattuk a kicsi lányt az ottani iskolába. Később felszólaltam az önkormányzat nyilvános ülésén. Miután leültem, megszólalt mögöttem valaki: - Keressen meg, ha az ideje engedi és átnyújtotta a névjegyét. Borda Lajos, ez állt rajta, így ismertem meg a legendás antikváriust. Voltam vendégük azóta. A „vendég” szó körükben megnemesedett, felvirágoztatta a kedély. Feleségével, Glóriával hármasban, jó tea mellett, sűrű szivar- és cigarettafüstben pompás szellemi csavargásba fogtunk. Hol a középkorban jártunk, hol a Balzac utcában ott nyitották meg a főváros első magánantikváriumát. Nagy szó volt ez 1977-ben, sokan fel is kapták a fejüket. Irigykedtek, de Bordáékat ez cseppet sem zavarta. A boltot egyre többen keresték fel, főleg gyűjtők. Rangjuk nem csak azért nőtt, mert igyekeztek megszerezni, amit a vásárlók kerestek. Fontos volt az is, hogy a betérők szót válthattak két jó humorú, művelt emberrel. Járt oda kommunista miniszter, Kossuthdíjas író - s időnként egy-egy tolvaj. Meg lehettek elégedve. Könyvet lopni csak oda szoktak betérni, ahol az állomány remek. Bordáék nem ültek rá sikereikre. Az egyik Madách téri házban „emeleti” üzletet hoztak létre 1992- ben. Szokatlan volt, sokakat eltérített. Vásárlóik ízlelgették a szót, kémlelték a magasságot - maradtak a gyűjtők. Viszont azt határozták el, hogy könyveket is fognak kiadni. Heltai Jenővel kezdték: A könyvembert jelentették meg. Finom papíron, kis példányszámban, minden darabot számozva. A Műgyűjtő Magyarok igényes ajánlójegyzék-sorozat volt, ezt - Anatole France szellemében - könyvészeti kiadványok, katalógusok követték. A francia író szerint egy jó könyvjegyzéknél semmi sem lehet izgalmasabb. Aztán Zebegény, és megérkeztünk a mába. Ennyi a szakmai rész. De az istenért, ki ne felejtsem, hogy Borda Lajos sakkozik! Élő-pontszáma többször elérte a 2200-at, a nem hivatásosok között ez remek eredmény. Engem lenyűgöznek a világ olyan eminensei, akik másra büszkék, mint amiért ismerjük őket. Szent-Györgyi Albert BSA motorbiciklijét mutogatta, Balczó András asztalosmunkáit, Kossuth Lajos a herbáriumát. Borda versenyekre jár, de számára az igazi boldogságot mégiscsak az jelenti, mikor elővesz egy könyvet, benne Csáth Géza kézjegye, a hátsó borítón meg ez áll gyerekbe- A_f k tűkkel: „Kosztolányi Ádám világos, Harmos Ilona sötét.” Naná, hogy sakk-könyvről van szó! Meg arról, hogy kézbe vehette feleségén és fián kívül maga Kosztolányi is. Borda Lajost március 15-én a Magyar Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. Végh Alpár Sándor Köznapló SZERÉNYI GÁBOR RAJZA kérdés: hol látta? Milyen filmben? Akár a Régi idők mozijábanA Mándytól ihletettem Az Apollóban vagy a Capitolban, netán a Bodográfban? A Phőnixben, a Roxyban vagy a Pátriában? És milyen szédületes nevekkel? Pola Negrivel, aki mindenkit „örvénybe taszít”, aztán Rudolph Valentinóval, a szívtipróval, hogy Gloria Swansont ne is említsük? Csakhogy. Csakhogy az én nemzedékem egyáltalán nem vitatkozott a Ben-Hurról, s nem hallgattuk semmilyen mozigépész előadását bizonyos kis bajszú Charlie Chaplinről. Viszont derék és hangos és igazi második világháborús partizánfilmek jutottak Zójától, a hős partizánlánytól föl egészen Bondarcsukig. Az első színes cowboyfilmet is csupán 1968-an láttam (barátaimmal kétszer is megnéztük) Nagyváradon (!), ahol az El Dorado című vadnyugati filmet vetítették magyar és román nyelvű feliratozással. Viszont a Rákóczi hadnagya is eljutott Mádi Szabó Gábor elnyújtott, atyáskodó, bölcs tanácsadó hangjával. Hol láttam? A dél-alföldi városka két mozija közül a kisebbikben még az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején. Kis mozi - így hívta mindenki, noha hivatalos neve is volt neki: Erkel. Nem mozinak építették, mert a régi ipartestület saroktömbjéből szakították ki; egy nagyobbacska táncterem volt a centruma, ahol valaha egyleti bálokat és lakodalmakat rendeztek. Persze rendes moziként működött, mozipénztárral, kopott, nyikorgó székekkel, melyről letöredeztek a táblák, lekoptak a karfák, ahogy könyökükkel súrolták a népek. És ismerős zseblámpás jegyszedőnek kalauzolták a tétova nézőt. Igazi büfé nem is volt benne, viszont a belső udvaron át lehetett baktatni az „ipar” kocsmájába. Egyszóval szerény mozi volt, átmenet a falusi „kultúr” és a külvárosi mozgó közt hozzá dukáló közönséggel. „És a szagok!”, kiálthatnánk föl Mándy modorában - „leültek, és elmerültek a sajtszagban. A fiú körülnézett. Senki se evett sajtot. Ez már a falakból jön - legyintett apa.” És szinte minden sorban szétköpködött tökmaghéjjal vagy „tszuhéjjal”, ahogy a napraforgómagot mondtuk, de igazi vászonnal. Ugyanakkor mindennapos huhogásokkal, bekiabálásokkal, az események izgatott, felhevült, hangos kommentálásával - Bitskey és Vass Éva csalitbeli csókolózását például rögtön élénk „sicc-sicc!”-elések köszöntötték az első sorokból. Olykor még híradót is játszottak benne, igaz, nem mindig a legfrissebbet. De azért a vászon vászon volt, a székeken ülni lehetett, és élvezni, ahogy a fény áthasít a sötéten - ugyan cirkuszi mutatványosok, varietések, bűvészek és egyéb csepűrágók nem léptek fel előadás előtt, mint a Rákóczi hadnagy a város igazi, „Nagy” mozijában, amelyet eleve mozgószínháznak építettek karzattal, zsöllyével, elegáns büfével, ruhatárral, és sokáig a Király mozgószínház nevet viselte, és arról volt nevezetes, hogy a vármegyei székhelyen itt mutatták be az első hangosfilmet még 1914-ben. De azért mi otthon voltunk emitt is a szomszédban lakó keresztapámék fiával, Oláh Gyurival szünetet tartva két fejelés közt, még a műsort sem ismerve ugrottunk át a Kis moziba. Nemrég újra láttam a Rákóczi hadnagyát - persze nem az ötven évvel ezelőtti gyulai díszletekben. (Hol van az már: a rendszerváltás körüli időkben megszüntették, előbb pártirodák székeltek benne, majd semmi, és ma is derék módon ebek harmincadján hever.) És ma is stimmel ott minden: Bitskey Tibor, Vass Éva és Zenthe Ferenc fiatalon, nyalkán, derűsen és frissen alakítja a nemzeti optimizmust - az idő sem fogott annyit rajta, mint gondolom. 1953-ban készült, Rákosi alatt, és itt-ott finoman kilóg belőle a politikai lóláb: az árulók belül vannak... Először is egy Suhajda nevű pernahajder (Raksányi Kutya) áruló képében, de leginkább a hazát eladó-eláruló nagybirtokos kuruc generális, a rossz arisztokrata őstoposzában. És persze erős antifeudális manifesztumok formájában, eleve jobbágynak teszik a főszereplőt is, az eredetileg kisnemes Bornemissza Jánost is. De azért akadnak emelkedettebb és tiszta pillanatok. Leginkább tán a nagyobb csata- és lovasjelenetek élnek, akkoriban még volt ló és lovas is, pénz is és régi szakmai tudás, ahogyan ezeket a tömegjeleneteket koreografálták és rögzítették, így a film még szólhatott volna a „lovakról” is, ahogyan a valóságos históriai főtörténetnek sem elhanyagolható szereplői a hős lovak. Bottyán (a filmben Mádi Szabó Gábor) csapatai 1708-ban a Csallóközben és a Vág alsó vidékén portyáztak. Egyiklyen alkalommal, február közepén (nem virágzó nyáron, ahogyan a filmben látható) a galántai Balogh István ezredéből a 20-24 emberrel kiküldött Bornemissza János (a filmben Bitskey Tibor) őrmester, és mint írjuk, kisnemes a mátyusföldi Réthéről, a pozsony-nagyszombati országúton elfogta Stahremberg Miksa gróf császári tábornokot (a filmben Szabó Sándor), aki hintójában csekély kísérettel éppen parancsnoksága átvételére utazott. Bornemissza emberei közül Fekete Mihály közhuszár (a filmben Zenthe Ferenc) maga négy labancot vágott le, Végh János pedig felrántotta a kocsi ajtaját, megragadta a tábornokot, rászegezte pisztolyát, s lefegyverezte. A járőr azután közrefogta a generálist, keresztülvágta magát a császári előőrsvonalakon, és sok viszontagság után Nyitóra érkezett. A merész csapat 24 óra alatt és télvíz idején több mint húsz mérföldet lovagolt. Bottyán illően megjutalmazta vitéz katonáit, tábornoki asztalához ültette őket a fogollyal együtt, és velük ebédelt. Egy valóságos portyázó kuruc história, amelyből nagy sikerű könyv (Barabás Tibor) és film (Bán Frigyes) lett. Ma már talán sportteljesítményként favorizálnák jobban filmkészítői: a húsz mérföldet 24 óra alatt abszolválták Bornemisszáék; az egy osztrák mérföld, körülbelül 7,6 kilométer alapján 150 kilométert lovagolt a húsz-egynéhány legény, akik eredetileg csak felderítésre készültek. Egy mai hagyományőrző lovas viszont Thaly Kálmán 1865-ös Bottyán-életrajza alapján, melyben Thaly részletesen leírta a nem mindennapi lovas csínyt, modellezte, sőt óráról órára rekonstruálta a hajdani lovascsapat mozgását, vonulását, a rajtaütést - összerakva az elképzelhetetlen produkciót. Ő a menetidőket, a katonai akciókat, a Vágón való téli átúsztatás nehézségeit pontosítva, a terepkilométereket összeadva úgy summázza „Rákóczi hadnagyának” és maroknyi csapatának a mai napon is megsüvegelhető teljesítményét, hogy hol vágtában, hol lépésügetésben, rajtaütéssel, kézi csörtékkel, rohamokkal, kitörésekkel, úsztatással, mocsárban gázolással, hadifoglyokkal, zsákmányolt pénzzel, málhákkal összesen 166 kilométert tettek meg 24 óra alatt. Maga Thaly is jelzi, s ebben hitelt adhatunk neki, a kuruc lovasság gyorsasága „minden fogalmat túlhalad”. „Nem hinnéd - idéz egy Thököly korabeli német újságot -, mily gyorsak ezen kuruczok, a lovaikra maguk mögé ültetett talpasokkal [hajdú] három nap alatt negyven mérföldnél többet kalandozván be.” Stahremberg gróf is megemlegette Rákóczi hadnagyát - ezt már nem láttam a gyulai Kis moziban. A szabadságharc után, viszonozva a vendéglátást, bécsi palotájában ünnepi lakomával fogadta Bornemisszát. És a gróf felesége „száz arannyal megajándékozva bocsátá hazájába férje egykori elfogóját”. LUGAS Ambrus Lajos 37Magyar Nemzet Magazin 2013. április 20., szombat