Magyar Nemzet, 2013. június (76. évfolyam, 147-175. szám)

2013-06-26 / 172. szám

Délvidéki főhajtás a jövőért A Koszovót végleg elveszítő Szerbia rögös úton igyekszik az unió irányába . Pataky István________________________________________S­ zerbia ugyan nem ismerte el Koszovó államiságát, de mi­után áprilisban megállapodott Pristinával a kétoldalú vi­szony normalizálásáról, és anélkül fogadta el a szerbek lak­ta észak-koszovói területen működő rendőrség és igazság­szolgáltatás pristinai irányítását, hogy lényegi garanciát kapott vol­na valamiféle autonómiára, senki sem tagadhatja Belgrád engedé­kenységét. Szerbia ennek fejében csupán egy pozitív brüsszeli dön­tést vár a pénteki uniós csúcstalálkozón a csatlakozási tárgyalások kezdete időpontjának kijelölésével. Tomiszlav Nikolics és a radikális­ból mérsékeltté szelídült Szerb Haladó Párt tavaly májusi győzelme után nem sokan fogadtak volna az egy évvel későbbi fejleményekre, de a szocialista Ivica Dacsics vezetésével létrejött koalíciós kormány munkába lépését követően már egyre többen kezdték fölvetni, hogy az odahaza patriótaként, külföldön nacionalis­taként emlegetett új belgrádi vezetés különö­sebb politikai rizikó nélkül tudja megtenni azo­kat a Koszovóval kapcsolatos engedményeket, amelyekért a Borisz Tadics korábbi államfő ve­zette demokratáknak örökké viselniük kellett volna a nemzet- és hazaáruló jelzőt. Nikolicsé­­kat kétkedve fogadta Európa, a megállapodás­sal viszont bizonyították készségüket arra, hogy tartsák, sőt erősítsék az integrációs irányt, mindemellett megtartva a szoros, bizalmi vi­szonyt Oroszországgal. A hosszú, folyamatosan kudarccal végződő brüsszeli szerb-koszovói egyeztetések alatt Nikolicsék vélhetően mind­végig tisztában voltak vele, hogy végül beadják a derekukat, a verejtékes érdekvédő tárgyalá­sokkal pedig közben jelezték szavazóiknak: megvédik a haza becsületét. A taktikus Koszovó-politikával szorosan összefüggenek a Vajdaság autonómiáját relativizáló, a tartomány önálló gazdálkodásának ellehetetlenítését célzó belgrádi törekvések. A pristinai önállóság ügyében külső nyomásra engedményekre kény­szerülő szerb vezetés most Újvidék esetében igyekszik hangosan bi­zonyítani sziklaszilárd elkötelezettségét a „szeparatista” törekvések elleni harcban. „A Vajdaság nem lehet állam az államban” - érvel Ivica Dacsics, aki folyamatosan cáfolja az autonómia korlátozását, az országos szinten ellenzékben lévő erők által irányított tartomány ve­zetői viszont veszélyeztetettnek érzik az alkotmányosan rögzített ön­­rendelkezés működtetését. Az újvidéki parlament május végén nyi­latkozatot fogadott el a Vajdaság alkotmányos és törvényes jogainak védelméről. A többséget alkotó pártok - köztük a Vajdasági Magyar Szövetség - elutasították a Belgrádban hatalmon lévő pártoknak azt a vádját, miszerint a dokumentum a Szerbiától való elszakadást cé­lozza. A most kiújult ellentétben fontos szerepet játszik az előbb em­lített politikai felállás. Belgrád nehezen viseli, hogy Újvidéken a hala­dó párt és a szocialisták továbbra is mellékszereplők. Alapvetően szerb-szerb viszályról lévén szó, a kialakult helyzethez csak érintőle­gesen van közük a tartomány tizennégy százalékát kitevő magyarok­nak, akik politikai képviseletük révén mérsékelt hangerővel, de egy­értelműen kiállnak a Vajdaság autonóm jogköre mellett. A felfokozott hangulatban mindig könnyebben kerülnek előtérbe az etnikai villongások. Az idei év elején ismét különböző délvidéki atrocitásokról érkeztek hírek, az esetek nagy többségében magyar sértettekkel. A hazai médiában hatásosnak vélt zsurnalisztikai egy­szerűsítéssel csak magyarverésekként emlegetett incidensek általá­ban kocsmák, szórakozóhelyek előtt történnek, a résztvevők ittas ál­lapotban vannak, ami természetesen nem menti fel az esetleges ma­gyarellenes elkövetőt, de mindenképpen óvatosságra inti az esetek elemzőit. Ehhez jön a szerb rendőrség „visszafogott lelkesedése” az ilyen jellegű atrocitásokkal kapcsolatban, így többnyire homályban marad a verekedések, verések háttere, így elmarad a tettesek elret­tentő mértékű megbüntetése is. A kivételt ezen íratlan szabály alól csak az elhíresült temerini magyar fiatalok megleckéztetése jelentette... Egyébként az utóbbi időben Szerbia-szerte drámai mó­don romlott a közbiztonság, elszaporodtak a lopások, betörések, tettlegességek. Politikusok is könnyen célpontokká váltak. Május közepén megverték és kirabolták a korábbi szerb egészségügyi mi­nisztert Belgrádban. Milovan Bojics arccsontját eltörték, elvették tő­le a táskáját, amelyben személyes iratai mellett mintegy félmillió fo­rintnak megfelelő dinár volt. Áprilisban a Crvena zvezda vízilabda­klub szurkolóinak egy csoportja Szegeden támadt rá a szerb ellenzé­ki Liberális Demokrata Párt elnökére, Csedomir Jovanovicsra, felesé­gére és barátaira. Korábban az elkövetők a tettlegesség áldozataival együtt a belgrádi férfi­ vízilabdacsapat szegedi mérkőzésén tették tiszteletüket. A magyar média érthető módon azokat az eseteket igyekszik megtalálni, amelyek negatí­van érintik a délvidéki, kisebbségben élő ma­gyarokat. Nemcsak szükséges közszolgálat ez a hozzáállás, hanem létező médiafogyasztói igényt is kielégít. A teljes körű tájékoztatásért ugyanakkor érdemes időről időre megismételni, hogy Szerbia olyan modellt alkotott az utóbbi években, amely példaértékű a térségben, de uni­ós szinten is. A nemzeti tanácsokról szóló tör­vény garantálja a személyi elvű autonómiát a ki­sebbségeknek, azaz az érintett közösségek, kö­rükből választott vezetőik révén, maguk intéz­hetik anyanyelvükkel, oktatásukkal, kultúrájuk­kal kapcsolatos ügyeiket. A magyar - mások mellett - a Vajdaság egyik hivatalos nyelve. Per­sze nem minden írott remekmű működik meg­felelően, ha hiányzik a gyakorlati megvalósítás­hoz szükséges háttér. Jelen esetben a belgrádi központi kormányzat­nak folyamatosan biztosítania kellene a kulturális autonómiához szükséges, az alkotmányban is garantált anyagi forrásokat, s rendez­nie kellene a kisebbségi jogok gyakorlását nehezítő jogszabályi ellent­mondásokat is. Mindent összevetve viszont nehéz lenne kétségbe vonni, hogy jelen pillanatban az uniós csatlakozási tárgyalások kez­dési időpontjának kitűzésére váró Szerbia kisebbségvédelemben jogi szempontból az EU-tag Románia és Szlovákia fölött teljesít. A gyűlölködőknek, a nacionalistáknak és az örök fanyalgóknak különösen kellemetlen napjaik vannak mostanában a határ mindkét oldalán. Múlt pénteken Szerbia parlamentje rendkívüli ülésen fogad­ta el a délvidéki magyarok ellen 1944-45-ben elkövetett vérengzése­ket elítélő nyilatkozatot, ma pedig Áder János köztársasági elnök belgrádi kollégájával, Tomiszlav Nikoliccsal közösen hajt fejet a vaj­dasági Csurogon a második világháború szerb és magyar áldozatai előtt. Túlzás, s talán felesleges is ezeket az eseményeket történelmi megbékélésnek nevezni, de az vitathatatlan, hogy emberemlékezet óta nem folyt ennyire normális mederben mindaz, amit gyűjtőszóval magyar-szerb kapcsolatoknak szoktunk nevezni. A helyzet ilyetén alakulásában meghatározó szerepe van a Vajdasági Magyar Szövet­ségnek, amely bátran nevezhető a legprofesszionálisabb és - ebből is adódóan - a leghatékonyabb határon túli magyar pártnak. Jelenleg nekünk, magyaroknak Szerbiával ezerszer több közös pontunk van, mint számos nyugat-európai országgal, olyanokkal, amelyeknek ha­tározott véleményük van rólunk, de Magyarországot nehezen tudják elhelyezni Európa térképén. A most csatlakozó Horvátország mellett a jövőben Szerbiában is partnerre találhatunk számos európai uniós kérdésben. A csurogi főhajtás egyszerre jelképezi a múltbéli tragédiát és az egymás érzékenységei iránti megértést. Ez a politikában jó alap egy őszinte viszonyhoz.­­ A most csatlakozó Horvát­ország mellett a jövőben Szerbiában is partnerre ta­lálhatunk számos európai uniós kérdésben. A csurogi főhajtás egyszerre jelképezi a múltbéli tragédiát és az egymás érzékenységei iránti megértést. Ez a poli­tikában jó alap egy őszinte viszonyhoz ■ Ludwig Emil. A spanyol polgárháború áldozatainak - és az 1975-ben el­hunyt Franco tábornok - emlékhelyén tett látogatásáról írt tanulságos beszámolót Lovas István lapunk hétfői Napos oldalán. Tapasztalatai megerősítik, hogy Európában a baloldali-liberális történelemszemlélet, ideológia, politika és morál - legyenek bár kisebbségben, sorvadóban a képviselői - rendületlenül ra­gaszkodik hamis mítoszaihoz, avas dogmáihoz, rég megcáfolt „érdemeihez”. Elég, ha egy szocialista-liberális rezsim kormányra vergődik, amint ez a máig monarchikus, konzervatív és katolikus Spanyolországban történt 2007-ben, és - Marxot cá­folva - tüstént visszafelé forog az idő kereke Nyugaton is. Brüsszeli tudósítónk megemlítette riportjában Gerő Ernő nevét, aki az 1936 nyarán kitört spanyol belháborúba fegyveresen beavat­kozó Szovjetunió odaküldött kulcsfigurája volt. Gerő az 1919-es magyarországi kommün bukása és pár évi külföldi kommunista szervezőmunka után talált új hazára Sztálin országában. 1926-tól a Kommunista Internacionálé (Komintern) belső embere, majd fő instruktora volt, egyben a szovjet politikai rendőrség (1934-től NKVD) ügynökeként teljesített titkos­szolgálatot. 1937-ben a Ko­mintern megbízottjaként tartózkodott Barcelonában, instruálta a katalán és más kommunista pártokat, vezényelte és felügyelte a számos külföldi országból érkezett önkénteseket a Franco vezette nemzeti erők ellen. Gerő (alias Pedro) a spanyol nacionalisták, anarchisták, egyházi és polgári személyek elleni véres megtorlás­ban játszott főszerepéért elnyerte a „barcelonai mészáros” nevet (a Valóság folyóirat 2008/12. számában megjelent tanulmány szerint ő adott parancsot háromezer ember letartóztatására). A köztársaságpártiak­ oldalán harcoló, mintegy ezer főre tehe­tő magyar önkéntes közül Zalka Máté tett szert a legnagyobb hír­re. Élete kész regény, tragikus befejezéssel. Matolcson született 1896-ban a sokgyermekes Franki családban - nagyapja a Petőfi által megverselt Szamos-parti kurtakocsma bérlője volt -, máso­dik nevét a közeli Mátészalkáról kölcsönözte Franki Béla. 1915- ben önként jelentkezett katonának, az olasz fronton a hírhedt Doberdónál harcolt. Átvezényelték az orosz frontra, az 1916-os Bruszilov-offenzívában hadapród őrmesterként vett részt, meg­sebesült és fogságba került. 1919-ben megszökött a szibériai tá­borból, szabadcsapatot szervezett, szerepet játszott a cári arany­vonat visszaszerzésében. A Vörös Hadsereg tisztjeként külföldi önkéntesekkel 1922-ben a törökök oldalán küzdött a Szmirnát (Izmirt) megszálló görög és antantcsapatok ellen Musztafa Kemal (Atatürk) oldalán. Zalka az egyetlen, akinek - a „Törökök Atyján” kívül - szobrot állítottak (az izmiri kikötőben). 1924-től Moszkvában élt, háborús elbeszéléseket írt oroszul. 1936 őszén Lukács Pál néven érkezett Spanyolországba, tábornoki rangban ő lett a 12. nemzetközi brigád parancsnoka. Szerepet játszott Madrid védelmében a nemzeti erők ellen, híressé a Guadalajara melletti, 1937. tavaszi, olasz fasiszta és spanyol falangista sere­gekkel szembeni győzelme által lett. Nyáron a huescai fronton harcolt Lukács tábornok, amikor sürgönyt kapott Barcelonából: adja át a parancsnokságot, és haladéktalanul jelentkezzen Pedró­­nál! A tájékozott „nemzetköziek” már tudták, hogy a Gerő Ko­mintern- (és NKVD-) főnöktől jött efféle „meghívó” semmi jót nem jelent, sokan eltűntek közülük, s lettek az „osztályharc áldo­zatai”. Zalka számot vetett mindennel, átadta a feladatokat, és az elindulás helyett 1937. június 12-én reggel egymagában az autó­jával behajtott a francoisták zárótüze alatt lévő zónába. Ágyúlö­vedék végzett vele. Mindez rég történt, de ma sem ártana eltű­nődnie ezen a baloldalnak. Lukács tábornok végzete 2013. június 26., szerda r­t „...a dolgot ét magát nézzük... ” Felkészül: Tavares Szerető Szabolcs Ú­gy lehetnek a különféle európai és globális intézmé­nyek Magyarországgal, mint az egyszeri, Lukács Györ­gyön és Heller Ágnesen nevelkedett liberális magyar filozófus a brancson kívüli Demeter Tamás pályázatá­val. A konkrétumokba nehéz belekötni, az összbenyomás azon­ban lehúzza a pontozást. Ahol pedig - nincs jobb szó erre - pofá­ra osztályoznak, ott legfeljebb paravánként szolgálhatnak a sokat emlegetett szabályok, közös értékek. Az az arc, amelyet Magyarország mutat három éve a világnak, nagyon nem tetszik azoknak, akik a fent említett intézmények, hatalmi központok gondolkodását meghatározzák. Persze a vi­lágsajtó torzképet rajzol, gyakran hazugságokat hint szét a glóbu­szon rólunk, de ez elsősorban nem oka, csupán következménye annak, hogy Brüsszel, Washington és olykor Berlin is a nyájtól el­kóborolt bárányként tekint Magyarországra. A globális idegenkedés okai nyilvánvalóak: a demokratikus vá­lasztáson szerzett felhatalmazásával élő jobboldal alkotmányozá­sa, lendületes jogalkotása, valamint a gazdasági válság kezelésé­nek nem szokványos módszerei, a közteherviselés kiterjesztése a Magyarország piacgazdasági átalakulásán hatalmasat kaszált sze­replőkre. Új alaptörvényünk - melynek megalkotása az unió sza­bályai szerint tagállami hatáskör - a maga családfogalmával, a ke­reszténységre való utalással, a nemzeti múlt vállalásával vörös posztó a föderális Európáról álmodó brüsszeli bürokrácia és a vé­leményformáló médiaértelmiség vagy a nagykövetét az úgyneve­zett melegfelvonulásra elküldő washingtoni adminisztráció sze­mében. Még akkor is, ha az alaptörvény lényegében változatlanul hagyta az 1989-90-ben megszületett államszervezetet. A kéthar­mad módosítgatta, de nem iktatta ki a fékek és ellensúlyok rend­szerét, amely továbbra is kiállja az összehasonlítás próbáját bár­mely EU-tagállaméval. Nem meglepő, hogy az unió által kirívó szi­gorral előírt hiánycélt részben a nemzetközi hátterű bankok, cé­gek, szolgáltatók extraprofitjának megcsapolásával elérő kor­mány ellen fellépnek az érintett országok, függetlenül attól, hogy éppen baloldali vagy néppárti irányítás alatt vannak-e. Az ideoló­giai ellenszenv, a gazdasági érdeksérelmek és az a tény, hogy egy viszonylag kicsiny, tehát példastatuálásra optimális országról van szó, agresszív fellépésre sarkallta a globális erőcsoportokat. A magyar kormány taktikája világos: a kedvezőtlen összbe­nyomás gerjesztette támadás viharát konkrét, jogi, az uniós in­tézményrendszer keretein belül és eljárásrend alapján lefolyta­tott vitává szelídíteni, ahol a fő partner az Európai Bizottság. Amely mégsem dönthet pusztán szubjektív benyomások alapján (lásd: túlzottdeficit-eljárás), ám más frontokon - Európai Parla­ment, velencei bizottság stb. - így is folyamatosan nyomás alatt tartható az ország. Támadóink azonban elszámították magukat. Budapest ki­sebb engedményekre hajlandó volt, de nem engedett a nyomás­nak, a jobboldal úgy maradt talpon, hogy nem kötött hazai tá­mogatását megroppantó kompromisszumokat. A magyar ügyet se kiköpni, se lenyelni nem tudja Európa, miközben Brüsszelre lassan ráégnek az EU valódi és kezeletlen, nyomasztóan súlyos problémái. Patthelyzetet jelez a tegnapi strasbourgi döntés is: az Európa Tanács parlamenti közgyűlése nem indított hazánk ellen monitoringeljárást, ám szoros figyelemmel kíséri a ma­gyarországi helyzetet. Nem hiszem, hogy egy ilyen hír ma már megrázná a közvéleményt. A kötélhúzás mindenesetre folytatódik. Az Európai Parlament rövidesen tárgyalja a Tavares-jelentést. T­OLLHEGYEN Kalmárveszély A Puhál­ György__________________________________________ Csak üdvözölni lehet a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hivatal szóvivőjének minapi nyilatkozatát, amelyben azt tanácsolja, ne vegyünk részt termék­­bemutatóknak álcázott össznépi butításokon, ott ugyanis - kevés kivétel­lel - hétpróbás zsiványok ejtik át a megbabonázott, szájtáti kuncsafto­kat. Nem árt, ha tudjuk, a kínált cuccok nagy­ része kereskedelmi forga­lomban is kapható, nemritkán jóval olcsóbban az ottaninál. Erre normá­lis esetben mi is rájönnénk, ám ezek sosem normális esetek, ugyanis míg gusztáljuk az árut, a dörzsölt eladó egyfolytában siettet bennünket, mi balgák pedig -félve, hogy lemaradunk a nagy vételről -fizetünk. És in­nen kezdve már kelepcében vagyunk: visszaváltás, reklamáció, efféle nincs. Mire kapcsolnánk, mára nyájas kalmárt sem találjuk. A szóvivő azt tanácsolja, fenntartással fogadjuk a csinnadrattával érkező termékes embert, akit - nem kizárt - legközelebb valamelyik Kékfény-adásban lá­tunk. Az ördög és a bóvlimenedzser sosem alszik. A házhoz kijáró termékügynökök esetén sem árt az óvatosság. Nálam évekkel ezelőtt egy porszívómenedzser jelent meg a holmijával, hogy olyat én még nem láttam, amit az tud. És mielőtt még szabadkozni kezd­hettem volna, kicsomagolt, s búgatni kezdte a csillogó-villogó szerkezetet, majd minden átmenet nélkül föl akarta szívatni vele a staniclijából a szőnyegre szórt szemcsés homokot. Nem dobtam ki azonnal, csak rámor­dultam: Maga itt ne szívasson, micsoda tempó ez?! Amint kioldalgott az ajtón, már vettem is elő az én jó öreg harmincéves Rakétámat. Hipp­­hoppra végeztünk. Sose hagyjuk, hogy szívassanak!

Next