Magyar Nemzet, 2013. október (76. évfolyam, 268-297. szám)

2013-10-05 / 272. szám

• Igazság és szolgáltatás Jó hír a meghurcoltaknak: elbukott a semmisségi törvényt gáncsolók beadványa Pu­­hál, Tamás • • Ö­nmagán túlmutató jelentő­ségű az Alkotmánybíróság minapi határozata, amely elutasította a 2006. ő­szi sem­misségi törvényt kifogásoló bírói indítványokat. Némi túlzással azt is írhatnánk: történelmi döntés született. Olyan, amely nemcsak jogszabályokra, paragrafusokra, törvénycik­kekre meg nemzetközi precedensekre hivatkozik, ahogy az mai szögletes világunkban szokás, hanem egy „avítt”, „kopottas”, jogál­lamokban ritkán látott vendégre is. Az igazságosságra. Ilyenkor az egyszerű honpolgár megdöbben, hiszen rég hozzászokott már, hogy a bíróságok nemhogy az igazságot nem szolgáltatják (lásd: „igazságszolgáltatás”), de a jogot is csak elvétve, vagy úgy sem. Er­re meg jön ez az Alkotmánybíróság, és képes leírni a következő­ket: „a törvényhozónak jogában áll politikai céljai megvalósítása érde­kében az »igazságtételi« célú jogalkotás”, továbbá „kellő­ szabadság­gal kell bírnia a nemzeti megbékélés szem­pontjainak érvényre juttatására”. Döbbenetes és egyben örömteli a verdikt, hiszen azt jelzi: a hazugságot (még ha jogerős is) bármikor fölül­írhatja az igazság, mindez csupán - Deák sza­vaival - „idő és kedvező szerencse” kérdése. Az Országgyűlés 2011-ben fogadta el Balsai István akkori fideszes országgyűlési képviselő (jelenlegi alkotmánybíró) semmisségi tör­vényjavaslatát. Eszerint a bíróságoknak meg kell semmisíteniük azokat a 2006. őszi ítéletei­ket, amelyekben kizárólag rendőri jelentések­re, illetve rendőri tanúvallomásokra alapozva nyilvánítottak bűnösnek tüntetőket, járókelő­ket, ünneplőket hivatalos személy elleni erő­szakért, rongálásért vagy például garázdasá­gért. Nem egy, nem két, hanem sok esetben le­lepleződött ugyanis, hogy e rendőri megnyilvá­nulások hamisak voltak. Több bíró kénytelen volt kimondani: a rendőrök összevissza hazudoztak. Egy büntetőperben könnyen le­lepleződik az ilyesmi. Ott ugyanis nem elég a rendőri jelentésre oda­­körmölt sablonszöveget fölolvasni. Mint például: „Illető személy fölfegyverkezve, csoportosan, erőszakos magatartást kifejtve a rendőrökre támadt, ezért megbilincselési és előállítási intézkedést foganatosítottunk terhelt személy vonatkozásában.” Mindez kevés. A tárgyalóteremben ugyanis a bíró meg a védelem is visszakérdez­het: milyen irányból, milyen testtartásban, hány méterről, világí­­tott-e a hold, hányan voltak a közelben, és így tovább. A gyengébb képességűek néhány keresztkérdés után nemcsak a kartársak törté­neteivel keveredtek ellentmondásba, de a sajátjukkal is, így aztán ahány egyenruhás volt, annyiféle mese-meskete kerekedett az évek során a fővárosi bíróságokon. (Olyasfélék, hogy az 57 kilós nagyma­ma, Kondáné Bartal Piroska 2006. október 23-án négy rendőrt megvert a Deák téren - legalábbis a rendőri jelentés szerint. Azóta őt a barátai csak „szupernagyinak” hívják.) Ez önmagában akár megmosolyogtató is lehetne, ám eközben ott ültek a tárgyaló­­termekben a vádlottak is, akiknek a sorsa múlott azon, lelepleződ­­nek-e a hazugságok. Mert ha nem, akkor irány a börtön. Kérdés: a biztos urak miért gyártották futószalagon a sablonje­lentéseket, amelyek a valósággal köszönő viszonyban sem voltak? Talán jó okkal föltételezhetjük: nem személyes ambícióból. A tévé­ostromkor megsérült kollégáik miatti bosszú akár vezérelhetett vol­na egy-egy rendőrt ilyesmire, ám a körülmények, a szeptemberi ut­cai embervadászatok, a válogatás nélküli elhurcolások, koncepciós eljárások sokkal inkább egy jól szervezett, központilag irányított hadműveletre utalnak. A cél a megfélemlítés volt. Hogy a kegyetlen fellépéssel, tömeges bebörtönzésekkel elvegyék mindenki kedvét a tüntetésektől, hazazavarják őket. Ezt amúgy terrorcselekménynek hívják, ám az ügyészség szerint mégsem, ezért az eljárást lezárták. (Csupán Benét, Gergényit és pár rendőrt vádoltak meg vérszegény katonai bűncselekményekkel.) A Balsai-féle semmisségi törvényt éppen ez a központilag szer­vezett terror, a koncepciós eljárások hívták életre. Ugyanis a hazug­ságok átlépték azt a kritikus szintet, ahonnan már minden egyes, 2006 őszével összefüggő rendőri megnyilvánulást a „hazugság vé­lelmével” kellett fogadni. Itt azért nem árt megemlíteni: „békeidő­ben” a rendőri jelentések, vallomások többnyire valósak, és a bíró­ságoknak rutin szerint elegendők ahhoz, hogy a lefülelt tolvajt, rab­lót, gyilkost kizárólag e bizonyítékok alapján rács mögé csukják. Ám 2006 ősze nem volt békeidő, a rendőrséget vezetői a politika szolgálóleányává tették. Az lett a feladata, hogy a lebukott kor­mányfőt hatalomban tartsa, így jött létre a politikai rendőrség. Vagy ahogyan a tüntetők akkoriban skandálták: az „ÁVH”. A semmisségi törvény nem menti föl a randalírozókat, hiszen aki­nek a bűnösségét - a jó eséllyel sumák rendőri állításokon felül - egyéb bizonyítékok (például videofelvételek) is igazolták, azokra a jogszabály nem vonatkozik. Ám ilyen kevés akad. Az elsöprő többséget - több száz embert - kizárólag rendőri jelentések, vallomások alapján ítélték el. E verdiktek mos­tantól oda kerülnek, ahová valók: a kukába. Az elsőfokú bíróságoknak (jelen esetben a Pesti, il­letve a Budai Központi Kerületi Bíróságnak) hi­vatalból kell előbányászniuk és megsemmisíte­niük az ilyen döntéseket - ám maguk az elítéltek is kezdeményezhetik a törlést, ha a tisztelt bíró­ság valami okból nem lelné azokat az irattárban. Úgy tűnik, a bíróságok nem fogják nyakukat szegni nagy igyekezetükben, hogy ezeket előko­­torják, lévén, jó néhány bíró maga is tevékeny szerepet vállalt az állami terrorban, ártatlanok bebörtönzésében. Nem csoda, hogy a semmis­ségi törvényt 2011-es hatálybalépése után ép­pen PKKB-s és BKKB-s bírák támadták meg az Alkotmánybírósá­gon, bírói függetlenségük vélt megsértését látva a jogszabályban. A taláros csapat viszont - röpke két és fél év tanakodás után - ki­mondta, nem alaptörvény-ellenes a semmisségi törvény. A már em­lített igazságtételi célú jogalkotás elismerésén túl azt is rögzítették: a bírói hatalom sem korlátlan, és korlátait a jogalkotó által életre hí­vott, az alkotmánnyal­ alaptörvénnyel összhangban lévő törvények jelentik. Jókora bukás ez a beadványozóknak. Ahogyan Völgyesi Miklós nyugalmazott legfelsőbb bírósági tanácselnök fogalmazott: ezek a bírák esküjükkel ellentétben nem alkalmazták, hanem elsza­botálták a törvényt. Annyit azért sikerült elérniük, hogy a semmis­ségi eljárások két és fél évig szüneteljenek. Már megérte... Nem árt fölidézni, hogy 2006 őszén az elsőfokú bíróságok - PKKB, BKKB - által elrendelt előzetes letartóztatások 97 (azaz kilenc­­venhét) százalékát a másodfokú bíróság törvénytelennek minősítette és megszüntette. Szívós Mária jelenlegi alkotmánybíró, aki 2006-ban a Fővárosi Bíróság tanácselnökeként számos ilyen törvénytelen letar­tóztatást szüntetett meg, a parlamenti vizsgálóbizottság előtt azt mondta: nem voltak megalapozott gyanút alátámasztó bizonyítékok. Kiemelte: a nyomozati bírónak lehetőséget kell adnia a gyanúsított­nak a védekezésre, és rá kell kérdeznie az esetleges sérülések eredeté­re - ha nem teszi meg, azzal súlyos jogszabálysértést követ el. Volt, hogy véres fejű diáklányt küldött börtönbe az elsőfokú bíró úgy, hogy meg sem kérdezte, hogyan sérült meg, sőt, szót sem adott neki. Ké­sőbb ő is milliós kártérítést és kártalanítást kapott, hiszen ártatlan volt. Persze hogy a neki és a többi oktalanul meghurcoltnak kifizetett több száz millió adóforintot nem a PKKB-s és BKKB-s bírák fizetésé­ből vonták le. Csodákat! Azt az ország fizette. E bíráknak amúgy is mentelmi joguk és „bírói függetlenségük” van. Sőt, még alkotmány­­bírósági beadványok szerkesztésére, aláírására is jut idejük - az évek óta húzódó perek várhatnak. Éljen a jogállam! A bíróságok nem fogják nya­kukat szegni nagy igyekeze­tükben, hogy ezeket előkotor­ják, lévén, jó néhány bíró maga is tevékeny szerepet vállalt az állami terrorban, ártatlanok bebörtönzésében. Nem csoda, hogy a semmis­ségi törvényt éppen PKKB-s és BKKB-s bírák támadták meg az Alkotmánybíróságon ÉN NEM TUDOM... B Kristóf Attil­a________________________________________________ Én nem tudom, hogy egyes politikusok miként ítélik meg teljesítményüket, s ho­gyan emlékeznek tündöklésükre és buká­sukra. Ha mi, kívülállók visszapillantunk a tovatűnt időkre, látunk néhány különös, már-már extrém figurát, aki ágált a parlamentben, magas tisztsé­geket viselt, celebként jelent meg a sajtóban, aztán - nem is min­dig a politikai széljárás fordultával - eltűnt a színről, s némelyik bizony csak a bornírtság nyomait hagyta maga után. De van olyan is, aki főnixmadárként visszatér, s úgy viselkedik, mint aki sosem hibázott, s az alapeszméről, amely őt egykor magasba röpítette, sohasem feledkezett volna meg. Ilyen alapeszme a liberalizmus, amelyet nekünk, magyaroknak nem sikerült eredeti, vegytiszta formájában megismernünk, mivel hatalomra éhes személyek kisajátították, s egy minden morált nél­külöző párt zászlajára tűzték, kiforgatva eredeti mivoltából. Né­hány alapmotívum, mint a szabadság, az emberi méltóság primá­tusa, a mások véleményének tisztelete, a sunyi, agresszív politikai módszerek és a hazugság kerülése, hiányoztak ebből az egyelőre kimúltnak tűnő pártból, amelynek szellemisége azonban most is jelen van a magyar közéletben, s bizonyos külföldi támogatással materializálódik, szerveződik és hatalomra tör. E körön kívül állóként lépett színre Fodor Gábor, úgy viselked­vén, mintha ő képviselné az igazi, fair play díjra érdemes szabad­elvűséget, mintha nem vett volna részt a múlt kétszínű játékaiban, mintha mindmostanáig azt az érintetlenséget hordozná, amellyel a Fidesz első választási plakátján színre lépett. Ártatlan mosolya, másodkézből, most is azt sugallja: Hallgass a szívedre - de mögöt­te ott az igazi szándék -, (ne) szavazz a Fideszre! Ő az első politikus, akivel a rendszerváltozás hajnalán, 1989- ben mint újságíró találkoztam. Megnyerő ifjú volt, birtokában mindazon liberális közhelyeknek, amelyeket később oly sokszor hallottunk, de beteljesülni nem láttunk sosem. A fiatal demokratá­ból mostanra meglett demokrata lett, időközben elveszítette, bár még birtokolni véli az ifjúság hamvát. Elvileg árulónak vélhetnénk, mert egy sorsdöntő pillanatban szakított a Fidesszel, de hűnek is, mivel az akkori liberális etalonhoz, a Szabad Demokraták Szövet­ségéhez csatlakozott, s minden bizonnyal úgy vélte, hogy jó lóra tett. Orbánnal vívott esélytelen párharcát simán elveszítette, való­színűleg azért, mert többek szerint végzetesen lusta volt. Később ezt a szocialista kormányban betöltött miniszteri posztján is mara­déktalanul bizonyította, nem hagyott semmiféle nyomot maga után. De ha valaki lusta, az nem jelenti azt, hogy nélkülözi a szelle­mi erőt és a szívósságot. Hősünknek egyébként kitűnő mestere és mentora volt az SZDSZ hajdani legendás elnöke, aki bizonyos elvi következetességet tanúsítva időben kiszállt a politikából. Fodor Gáborról a szabad demokraták szétzüllésének idején nem sokat hallottunk, de most a szellemi romokra kitűzte a zászlót, meg­alakította az „igazi” magyar liberális pártot oly tiszta lelkiismerettel, mintha az előzőekben még távolról sem vett volna részt, s nem cse­­resznyézett volna egy tálból Horn Gyulával. A sok hányattatás elle­nére önbizalma nem kopott meg. Mivel más tevékenységet sosem végzett, mint azt, hogy politizált, logikusnak tűnik, hogy ezt az ősi mesterséget folytatni akarja, bár valószínű, hogy egyéb, nem sok munkát igénylő állás megszerzéséhez is akadnának támogatói. A sok mozgolódó baloldali, hol civil, hol pártba tömörült politi­kai csoportosulás között valószínűleg elvész a liberális gyermek. Hogy merre vezet Fodor Gábor további életútja, én nem tudom... (ki mit hisz magáról...) 2013. október 5., szombat Mai Nemzet .. a dolgot ét magát nézzük. Hazaszeretet és haszonlesés E­gy reprezentatív (nyolcezer főt érintő) felmérés kereté­ben 15-29 év közötti fiatalokat kérdeztek meg többek között a hazaszeretetről és a nemzeti büszkeségről. El­gondolkodtató, hogy egyes kommentárok biztatónak értékelték a megkérdezettek 71 százalékának azon válaszát, mi­szerint szeretik Magyarországot, míg 63 százalék még büszke is a magyarságára. Kétségtelen, a többség adott megnyugtató választ, ám hogy az arányok biztató tendenciát mutatnának, azt vissza­utasítjuk. Hiszen 29 százalék valami módon nem szereti a hazá­ját, 37 százalék pedig nem büszke a magyarságára, s ez inkább el­szomorító és aggasztó. Arra nem tért ki a kutatás, hogy kit vagy mit szeretnek azok, akik a hazájukat nem, mire büszkék, ha a ma­gyarságukra nem, de valószínűleg jobb is így, mert félő, egészen letargikus képet kapnánk. A fiatalok történelmi ismereteiről és értékrendjéről eddig is horrorisztikus információkat kaptunk, elég, ha azokra a gyűjteményekre utalunk, amelyeket a történe­lem szakra jelentkező, érettségizett diákok „aranyköpéseiből” ál­lítottak össze. Nyilván vannak tudós elmék, akik kétségbe vonják, hogy összefüggés lenne a történelmi tudás, a hazaszeretet és a nemzeti büszkeség között, ami annyiban igaz lehet, hogy van szá­mos tanulatlan ember, aki izzón szereti a hazáját, s akad törté­nészprofesszor, aki utálja, de legalábbis a Szovjetuniót jobban kedveli. (Ünnepi írás ez, neveket nem közlök.) Annyi viszont bi­zonyos - s ez elszakíthatatlan összefüggést jelez -, hogy aki meg­veti a magyar nép többségét (mucsai, bő gatyás stb.), az lenézi a történelmünket, s legkevésbé sem büszke magyar mivoltára. S hiába hivatkozik arra, hogy mindezt csak azért teszi, mert így sze­reti hazáját, az összekeveri a haszonlesést a szeretettel. Az aradi vértanúk kapcsán sokszor, így október 6. környékén meg különösen gyakran elmondják, hogy a kivégzett tábornokok névsorát csak kevesen ismerik, bezzeg az Aranycsapat összeállí­tását még a kissrácok is fújják. Rosszabbat mondok, a 70-es évek­beli szovjet hokicsapat összeállítását is előbb tudják, mint az ara­di tizenhármakét, ahogy a legostobább sláger szövegét is előbb memorizálják, mint a Himnuszt. Szidhatjuk az éppen esedékes iskolarendszert, hogy túl libe­rális, és semmit nem követel a gyerektől, vagy túl konzervatív és túl sokat követel, a világban eluralkodott pragmatista individua­lizmus (a haszonleső énközpontúság) minden tantervet, oktatá­si stratégiát felülír, s hazaszeretetről, nemzeti önbecsülésről csak addig és annyit szól, ami közvetlenül „aprópénzre”, például szavazatokra váltható. Ebbe az attitűdbe a globalista illik bele a patriótával, a nemzetközi (internacionalista) a nemzetivel szem­ben, az egyén a közösséggel szemben. És a pillanat kiragadása bármiféle hagyomány ellenében. A felmérés szerint még csak a fiatalok 29 százalékát mérgezte meg a pragmatista individualiz­mus gőze, de én pesszimista vagyok ez ügyben. Inkább úgy mon­danám, hogy már legalább 29 százalékuk érzi cikinek, ósdinak, megélhetetlennek a hazaszeretetet. S ne legyenek illúzióink, ez az arány az iskolareform ez irányú, tiszteletre méltó törekvései ellenére is romlani fog. (A nemzeti büszkeség kérdését fenntartással kezelem, mert a kifejezést, valami kirekesztő nacionalizmus értelmében, sokan félreértik.) Az első, felelős magyar kormány miniszterelnökével és az aradi tizenhármakkal nem készült felmérés a hazaszeretet­ről. Ők anélkül is megadták a választ. T­OLLHEGYEN Utolsó kokárdánk, Komárom is Pu­­hái­ György___________________________________________________ Sejthette-e Klapka György, Komárom kapitánya, milyen sors vár más­fél nap múlva, pár száz kilométerrel odébb aradi tábornoktársaira, amikor 1849. október negyedikén a korán jött szürkületben - utolsó­ként - elhagyta a legendás várat, a magyar szabadság végsőkig tartott bástyáját? Nem, illúziói nem lehettek, hiszen jól ismerte Haynaut, a „bresciai hiénát", ám ilyen kíméletlen leszámolással biztosan nem szá­molt. Persze más állásuk volt a csillagoknak Aradon, a haza többi ré­szén, és más a dacos komáromi „honvédköztársaságban”. Augusztus tizenharmadikán - amikor Görgey Világosnál letette a fegyvert, Klap­ka egyik mozgékony seregteste még Győrig (sőt, néhány szilaj huszár­szakasz Magyaróvárig) kicsapott a várból, s szertezavarva a meglepett császáriakat - ötezer lelkes újonccal tért haza Komáromba. Másutt már véget ért a harc - itt még tartotta magát a magyar, nem is akár­hogyan. Az ország legmasszívabb vára állt a Duna partján, élén azzal a merész és szertelen - huszonkilenc éves - Klapka tábornokkal (Gör­gey legjobb barátjával), akinek elképesztő tehetsége még a túloldalt is lenyűgözte. (Nem véletlen, hogy a várban, az ostrom alatt született Egressy Béni - az itt szolgáló Egressy főhadnagy - Klapka-indulója...) Csakhogy a sorsunkról akkor már régen döntöttek - akkor is mások. Hiába dacolt a Komáromba szorult nemzet, s küzdött volna még akár esztendeig (harmincezer, végsőkig elszántból felszerelt honvéd másfél ezer lóval, ötszáznál több ágyúval), reményünk nem lehetett. Klapka honvédéi emelt fővel, lehet mondani, győztesen, szabad em­berként (a tisztek kardjukkal az oldalukon) hagyhatták el a soha be nem vett komáromi várat. Csak napokkal később kapták meg az aradi gyászhírt. És Európa csendes lett, újra csendes...

Next