Magyar Nemzet, 2013. október (76. évfolyam, 268-297. szám)

2013-10-22 / 289. szám

nész volt! Tudta, hogy itt nem lehet csak egyszerűen szavalni. Az ő hangja - felemelt hangja - elcsendesítette a zúgó-morajló tö­meget, s már vele skandálták, hogy »rabok tovább nem leszünk«. Sinkovits itt annyira átéléssel szavalt, hogy csak úgy remegett a szék alatta.” (Babindák megjegyzése a következő be­kezdés mellett: „Ezt én kihagynám.” S amit kihagyásra szán, a következő: „A Nemzeti dalt én is többször szavaltam. Egyszer a ba­jai központi moziban, mintegy kétezer di­ák előtt. A függöny mögött a történelemta­nárom állt.”­ [­.] Ezután volt még egy olyan esemény, ami emlékezetes maradt a számomra. Er­dei kijött a sajtóteremből. Meglátott, és azonnal azt kérdezte, hogy hol van itt leg­közelebb K-telefon. Bevezettem az 52-es szobába, ahonnan felhívta Nagy Imrét. Ő tudta, hogy hol tartózkodhat. Ennek a tele­fonbeszélgetésnek fültanújává váltam aka­ratlanul. Egyre kapacitálta Nagy Imrét, hogy be kell jönnie a Parlamentbe. Imre bátyámnak szólította, és közölte vele, hogy a zúgó tömeg őt követeli. Közölte azt is, hogy ő már próbálkozott szót érteni a há­borgó tömeggel, de sikertelenül. Erdei na­gyon határozottan, újólag, szinte paran­csoló módon mondta: »Be kell jönnöd!« S erre azt válaszolta Nagy Imre, hogy nem akar megint »bűnbak« lenni. [...] Az »elvtársazásra« én is jól emlékszem. A hur­­rogásra is. [A tömeg azt skandálta: „Nincs elv­társ! Nincs elv­társ!” - K. A.] És arra is, amikor arról beszélt Nagy Imre, hogy más­nap tárgyalni fog a központi vezetőséggel. De az elégedetlenkedő emberek egyre csak lehurrogtak. [...] Aztán még sokáig bolyongtam tanács­talanul a nagy házban. Újra és újra kite­kintve a térre, figyeltem, amint az emberek lassan elvonulnak. Amikor már csaknem kiürült a tér, egy csatatér látványát nyújtot­ta. Az emberek jó része a rádió felé vette út­ját, mások meg szinte eszelősen rótták a pesti utcákat. Nem néztem az órámat, de úgy 10 óra körül hallatszottak az első lövé­sek a rádió felől.” A kézirat végén Ettig László aláírása ol­vasható. A dátum: 2004. január 28. Engedély fegyverviselésre Babindák Sándor természetesen annak a dokumentumnak a közlésével sem értett egyet, amely Ettig László fegyverviselési engedélyéről szólt magyar és orosz nyel­ven, továbbá a memoáríró hozzá fűzött megjegyzésével sem. Babindák egyszerűen csak azt írta mellé: „nem”. S hogy mit írt Ettig László? „Jóval ké­sőbb, egy novemberi estén, hazakísértem Erdei Ferencet, és részletesebben elmesél­tem neki az akkor történteket. Nem volt még nagyon biztonságos a közlekedés, plá­ne az esti órákban. Nekem is volt egy olyan papírom, hogy az oroszok, az úgynevezett »patrul«, ne akadályozzanak a közlekedés­ben, íme, az igazolvány.” Ettig László mellékeli a visszaemlékezés­ben az orosz szöveget, de az alább olvasható magyar nyelvű sorokat nem teszi melléje. 1844 [-es] szám. Igazolvány. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány egyetértésben a szovjet csapatok parancs­nokságával, engedélyt ad, hogy E. László az ország egész területén éjjel-nappal akadály nélkül közlekedhessék. Felhívjuk a szovjet és a magyar hatóságokat, hogy az igazol­vány felmutatójának szabad mozgást biz­tosítsanak. Nevezett fegyverviselésre jogosult. Budapest, 1956. XII. 5. A fegyveres erők [és a közbiztonsági ügyek] minisztere.” Pe­csét és Münnich Ferenc aláírása. A forradalom leverése után, 1956 de­cemberében csak megbízható elvtársak kaphattak ilyen igazolványt! Babindák Sán­dor pontosan érezte, hogy ha Ettig 2004- ben azzal a szándékkal írta meg visszaemlé­kezését, hogy önmagát a forradalom egyko­ri támogatójaként tüntesse fel, akkor nem szerencsés ilyen dokumentumokkal előho­zakodni. Babindák egyébként 2007. no­vember 22-én távozott az élők sorából. Ettig László 2006. december 21-én halt meg. Még október 6-án, a forradalom öt­venedik évfordulóján megkapta Bonyhá­­don a Magyar Nemzetőrség Emlékkereszt­jét, 1987-ben díszpolgárrá is választották. Egykori kollégái szerint állami kitüntetés­re számított... Azonban a zászló kifüg­gesztése a Parlament épületére vélhetően így zajlott le. Fényes összejövetelt rendeztek az amerikai magyarok Los Angeles­ben 1966. október 23-án, az 1956. októberi felkelés kitörésének tizedik évfordulóján. A fél évszázaddal ez­előtt történt, dokumentált ünnepi rendezvény ürügyén tanulságos fel­idézni, milyen volt a forradalom és a megtorlás visszhangja a „szabad világban”. St Ludwig Emil:____­_____________________ M­ agas rangú politikusok, elis­mert közéleti személyisé­gek, híres művészek tisztel­ték meg részvételükkel, tá­mogatásukkal azt a bankettet, amelyet az Amerikai Polgárok Bizottsága kezdemé­nyezett az 1956-os magyar felkelés kitö­résének első kerek évfordulójára. Készült egy reprezentatív kivitelű, forrásértékű ki­advány is ez alkalomból, amellyel - az ün­nepség megrendezésének költségein felül - a forradalom és a szovjet/kádári megtor­lás áldozatainak javára reméltek és szerez­tek anyagi támogatást, pénzsegélyt. A rendezvény díszelnöki tisztét Richard M. Nixon (1953-tól az Egyesült Államok alelnöke, 1969-től 1974-ig elnö­ke) látta el; a társelnökök sorában Ronald Reagan (1966-tól kaliforniai kormányzó, 1980-tól 1989-ig államelnök), G. Murphy szenátor és M. Feighan parlamenti képvi­selő neve olvasható, az ünnepi műsor szervezőbizottságában olyan hírességek - színészek, pop- és médiasztárok - szere­peltek, mint John Wayne, Coleen Gray, Susan Seaforth, Pat Boone, Walter Bren­nan, és Gábor Zsuzsa és Eva. A szponzo­rok, patronálok hosszú listája­­. Bucha­nan képviselővel kezdődik, a kiváló író John Dos Passosszal és egész seregnyi be­folyásos emberrel, politikussal folytató­dik; a támogatók közt feltűnik Széchenyi Ilona grófnő neve is, huszonhét amerikai magyar egyesület, egyházi szervezet, fele­kezet, cserkészcsapat és sportklub jegyzi magát támogatóként. Az évfordulós ceremónia az amerikai és a magyar Himnusszal kezdődött, a kö­szöntőt a Magyar Szabadságharcosok Szövetségének Los Angeles-i elnöke, Czene Ferenc mondta. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének angol nyelvű dramatizált változatát négy­négy hollywoodi színésznő és férfi színész adta elő, az 1956. november 4-e utáni, utolsó kétségbeesett rádióadások segítsé­get kérő üzeneteit Szörényi Éva, Szombat­­helyi Blanka, Beregi Oszkár és Lendvay Lajos olvasta fel. A remek színművész, Szörényi Éva habitusát és hazaszeretetét ismerve könnyen elképzelhető az előadás hatása a jelenlévőkre. A műsor táncjele­nettel, jeles szóló- és zenekari darabokkal (Burbanki Szimfonikus Zenekar), Susan Seafort színész magánszámával folytató­dott. Ronald Reagan politikai üdvözlőbe­szédét - távollétében - R. Massey, a Pasadenai Főiskolai Kórus karnagya ol­vasta fel. Remember Hungary - Emlékezz Ma­gyarországra! - ez olvasható az alkalmi magazin borítóján, mellette a közepén lyukas, piros-fehér-zöld zászló színei, fö­lötte a híres festőművész, Douglass Crockwell képe a pesti utcán harcoló gye­rekekről. Az angol nyelvű, tipográfiailag és a képanyagát illetően is jól megszer­kesztett, 48 oldalas, nagyalakú füzetben láthatók az azóta világszerte - később itt­hon is - megismert fotók a szétlőtt ma­gyar fővárosról, a fegyveres srácokról és a kifüstölt szovjet tankokról, a nagy Sztálin letört bronzfejéről; olvashatók a forrada­lom, majd a tragikus vég és a megtorlás korabeli hírei, dokumentumai. Bekerült a lapba az elszavalt, legendás Illyés Gyula-vers angol szövege is (One Sentence on Tyranny) Tábori Pál fordítá­sában. Az 1950-ben született költemény 1965-ben jelent meg először a párizsi Iro­dalmi Újságban, majd csak Ilyés halála (1983) után válhatott ismertté Magyaror­szágon is. Helyet kaptak a kiadványban a magyar forradalommal együtt érző - len­gyel, görög, angol, ukrán, kínai, vietnami és amerikai költők - megnyilatkozásai, kiemelt helyre került a Nobel-díjas fran­cia író, Albert Camus drámai esszéje: A magyarok vére. A képes oldalakon túl ol­vasható benne Nagy Imre miniszterelnök november 1-jén a Szabad Kossuth Rádió­ban elhangzott „függetlenségi nyilatkoza­ta”, valamint a másnap Hammarskjöld ENSZ-főtitkárhoz küldött, közbeavatko­zást sürgető üzenete. A kiadvány a tájéko­zatlan amerikai olvasói számára is vilá­gossá tette, mi történt a magyar néppel. A politikai dokumentumok sorában fő helyre került az a memorandum, ame­lyet az egyesült államokbeli Magyar Sza­badságharcos Szövetség elnöke, Pogány András professzor jegyzett. A három leg­fontosabb követelés a szovjet csapatok kivonása Magyarországról; a politikai el­ítéltek és az elhurcoltak azonnali szaba­don bocsátása; az ország függetlenségé­nek, politika, gazdasági, szociális és kul­turális önrendelkezésének visszaállítása. „Nincs helye a kettős megítélésnek a nemzetközi politikában. Az országok kö­zötti kapcsolatokat a jó erkölcs és a sza­badságjogok alapján kell rendezni; a ho­mokra épített békerendszer csak átmene­tileg tartható fenn” - olvasható a jegy­zékben. „Hiszünk abban, hogy az Egye­sült Államok kormányának, Amerika népének szemében szent ügy a világm­in­­den népének szabadsága, Amerika, a Nyugat, a szabad világ erkölcsi kötelessé­ge Magyarország megsegítése” - zárul a felhívás. Ronald Reagan kormányzónak a kar­nagy által felolvasott üdvözlőbeszéde ter­mészetesen nem kerülhetett be a koráb­ban kinyomtatott lapba. Ki emlékszik ma már rá? Bizonyosan egybecsengett a ma­gyar követelésekkel és a magasztos elvek­kel, tele volt szép gondolattal, hittel és fo­gadkozással az emberi jogok, a szabadság iránt. Az alig hihető, hogy a moziszínész­ből lett politikus „Ronny” idézett volna abból a - legalábbis ránk nézve - törté­nelmi súlyú üzenetből, amelyet elnök elődje, Eisenhower szőtt bele az 1956. ok­tóber 31-én Philadelphiában elmondott újraválasztási beszédébe, miszerint cso­dálattal adózik a hős magyar nép iránt, azonban az új vezetést nem tekinti szö­vetségesének, nem fog katonai segítséget küldeni a magyaroknak. Diplomáciai csatornákon is eljutott a hasonló tartal­mú üzenet Moszkvába: Amerika nem ér­dekelt egy Moszkvával szemben nem ba­ráti viszonyban levő Magyarország támo­gatásában. Ezzel kigyulladt a zöld lámpa a harckocsioszlopok előtt, pedig Nagy Imre és baloldali kormánya valóban jó­szomszédi viszonyt akart kiépíteni a Szovjetunióval. Tovább súlyosbítja az Egyesült Államok felelősségét, hogy mindeközben a Washington által - az adófizetők pénzéből - fenntartott rádió­­állomások merőben másról „tudósítot­tak”, áltatták és ellenállásra biztatták a magyarokat. Ki emlékszik már arra, hogy a magyar emigráció 1966-ban Nobel-békedíjra je­lölte a jogtudós Bibó Istvánt, a Nagy Imre­­kormány államminiszterét, aki 1963-ban szabadult Kádár kegyelméből az életfogy­tiglani börtönbüntetéséből? Abban az év­ben és a következőben nem adta ki a bé­kedíjat a Nobel-díj-bizottság, később azonban számos arra méltó személy és szervezet mellett kiérdemelte ezt az elis­merést a békéért Szadat egyiptomi, Arafat palesztin elnök, Begin és Rabin izraeli mi­niszterelnök és legutóbb Obama elnök. Megannyi harcias államférfi. Különös bankett volt ez 1966-ban. Magyar bankett Los Angelesben „Amerika, a Nyugat, a szabad világ erkölcsi kötelessége Magyarország megsegítése” A legendás pesti srácok, Douglass Crockwell (1904-1968) festménye. Az Amerika-szerte ismert művész realista stílusú olajképei a legnevesebb gyűjteményekben - többek közt a Smithsonian Intézetben - láthatók G­ábor Zsazsa bátorsága, Kádár János tekintélye­ s idő múlásával lanyhult a tengerentúli érdekelődés a „magyar ügy” iránt. Gábor Zsazsa mozi- és tévésztár botrányos esete Hruscsovval, akinek a tiszteletére banket­tet rendezett Eisenhower elnök 1959-ben, még sokáig foglalkoztatta a médiát - a mű­vésznő azzal utasította vissza az elnöki meghívást a New York-i vacsorára, hogy nem ül egy asztalhoz a magyarok gyilkosával -, azonban Amerikát ekkor már jobban izgatta a kubaiak „szabadsága ”, mint a magyaroké. Az 1966-os bankettnek, az emlékmű makett­jét is bemutató füzetnek és az ott közölt adománygyűjtő felhívásnak is köszönhető, hogy a rákövetkező évben elkészülhetett a Los Angeles-i ’56-os emlékmű, Demján Árpád szobrász alkotása. Arra, hogy minő furcsaságok, politikai összefüggések színesítik ama Los Angeles-i emlékestet és utóéletét, álljon itt egy történet. Azok között a költők-írók között, akiknek a művei bekerültek a kiadványba a ma­gyar forradalom iránti rokonszenvük okán, van egy kakukktojás. Walter Loewenfels kurta költeményének, amelynek hosszú címe­­ Spektrum-analízisem a magyar forrada­lomról - alatt az alábbi versmondat olvasható, szabad fordításban: ami most történik, félelmetesen felette áll történelemnek, isteni természetnek, valóságfelettinek; még a szín­képelemző is átmegy vörösbe. A szerző - akkor hatvan körüljáró avantgarde költő, új­ságíró - az Egyesült Államok Kommunista Pártjának tagja, a Daily Worker című párt­ “Your struggle, for peace, in defense of democratic rights and for socialism, is fol-1 lowed by Hungarian Communists with great attention, sympathy and solidarity. We wish from the bottom of our hearts that your struggle, con­ducted in complex and difficult circumstances, be crowned with success.” napilap szerkesztője volt. Vélhetően ő is részt vett annak az alkalmi kiad­ványnak a szerkesztésé­ben, amely a párt meg­alakulásának 50. évfor­dulóján jelent meg 1969 júniusában. A vállaltan marxista-leninista poli­tikai szervezet történetét bemutató hivatalos bro­súra végén a testvérpár­tok köszöntői olvashatók, köztük az MSZMP táv­irata. „Mi magyar kom­munisták nagy figyelem­mel, rokonszenvvel és szolidaritással figyeljük harcukat a békéért, a de­mokratikus jogokért, a szocializmusért. Szívünk mélyéről kívánjuk, hogy e nehéz és bo­nyolult körülmények között vívott küzdelmüket koronázza siker.” Az üzenetek mellett az illető párvezetők képei láthatók, L. Brezsnyevtől W. Gomulkán W. Ulbrichton át Kim Ir Szénig. A magyar pártfőtitkár Kádár János neve fölé A. Koszigin szovjet miniszterel­nök fotója került. Különös tévedés. A Janos Kadar —Hungarian Socialist Workers Party október 22., kedd1956

Next