Magyar Nemzet, 2013. november (76. évfolyam, 298-326. szám)
2013-11-15 / 311. szám
Magyar emi • Magazin 2013. november 16., szombat Hadjárat a nők ellen - Megszólalnak a második val megerőszakolt magyar áldozatok (2.) Három kozák Lassan hetven éve, hogy a Vörös Hadsereg végigpusztította Európát - meggyilkolva és meggyalázva civilek millióit, tízmillióit. A háborúkat eddig férfiak történetének volt szokás tekinteni, az elmúlt évtizedekben szinte alig esett szó arról, hány nő szenvedett el erőszakot, bántalmazást, testi-lelki megsemmisülést a megszálló katonáktól Lassan fogynak a szemtanúk, minden történet, visszaemlékezés kincs, hiszen a történelmet meséli el. ■ Farkas Adrif.nnf._______________________________ ál Lajosné, Margit néni 91 éves, nemcsak szellemileg van kifogástalan állapotban, hanem a lelke is helyén van. Soha semmiféle hatalom nem ijesztette meg, nem tartotta vissza attól, hogy őszintén beszéljen mindarról, ami a családjával történt. Segítette ebben a hite, a becsülete és az a természetes bölcsesség, hogy az életről a maga természetes teljességében kell beszélni az utódoknak, négy gyermekének és számos dédunokájának, mert az igazság ismerete szabaddá tesz. „Édesapám 29 éves volt, mire hazaérkezett az első világháborúból, utána nősült meg. Székelyhídon laktunk, amely akkor román kormányzás alatt volt. Hárman voltunk testvérek, Ilonka kishúgunk agyhártyagyulladásban halt meg 21 éves korában, nem tudtak rajta segíteni, akkor még nem volt erre gyógyszer. Apám gazdálkodott, kimentünk tanyára lakni, onnan jártunk iskolába. 23 éves voltam, mikor bejött a ’44-es háború. Nem udvarolt nekem senki, mert én férjhez sem akartam menni. Nem szerettem én, mert láttam, hogy milyen nyűgös az élet, keresztanyámnak öt gyereke volt, láttam én, hogy mivel jár ez, jaj, mondom, én ezt nem akarom! Jó életem volt nekem, eljártunk a baptista gyülekezetbe, vasárnapi iskolába jártunk, benne voltam a zenekarban, énekkarban. Nekem ez nagyon jó volt. Biztosan tetszik tudni, hogy Horthy Miklós ’40-ben visszacsatolta Észak-Erdélyt, Székelyhíd is visszakerült Magyarországhoz. Jött a kormányzó lóháton, keresztülvonult a mi városunkon is, ment Debrecenből Nagyvárad felé. Mind gyönyörű, nemzetiszín szalagos ruhában voltunk, jaj, hogy micsoda öröm volt, azt maga el sem tudja képzelni! Végre mehettünk mindenfelé, addig határzónának számítottunk, és volt úgy, hogy még az imaházban is meg a piacra menet is mutatni kellett a papírjainkat. Na, aztán ettől akkor felszabadultunk. Azt a boldogságot! ’44-ig tartott ez a jó világ, aztán egyszer szól félreverve a harang a katolikus templomon. Láttuk, hogy jön Stubenberg gróf, menekül a kastélyából szekéren, mind a hat gyermeke vele van, hajtották őket, csak azt vitték, ami rajtuk volt. Jaj, pedig a méltóságos asszonyt mindenki szerette, segített a szegényeken. Jártam én is a kastélyban, a nagymamámnak barátnéja volt a szakácsnő, mikor elment hozzá látogatóba, engem is elvitt magával. Gyönyörű rózsakertek voltak a kastély körül, arra még most is emlékszem. Jött a háború, és semmink sem maradt, csak az az egy ruha, ami rajtunk volt. ’44 végén jöttek be az oroszok. Szekerekkel jöttek, istenem, én még annyi népet nem láttam életemben! Az angolszászok pedig repülővel jöttek, mert bombázták Nagyváradot, rengett a föld, nem láttuk a napot a repülőktől, annyian voltak. Ki se mertünk menni a földekre. Az oroszok keresték a népet, hogy kifosszák meg lelőjék. Az én apám meg a szomszéd bácsi összebeszéltek, hogy védjék meg a gyermekeiket, mert nagylányok voltunk már. Ástak nagy, mély gödröt a gané alá - jó nagy kupac volt, mert sok tehenünk volt -, oda betettek minket, és hoztak nekünk ennivalót, de nem tudtunk sokáig ott lenni, mert hamar fulladozni kezdtünk abban a sötét büdösben. Hárman voltunk a lyukban, a két szomszéd lány meg én. Nagyon jóban voltunk, mindennap jártak hozzánk tejért. Akkor jöttünk ki csak, amikor már nagyon éhesek voltunk ott a gödörben. Anyáméknak nem volt semmi, amit főzzenek, mert az oroszok mindent kitakarítottak. Anyám töltött káposztát készített, berakta szépen a katlanba, tett rá hamut, mire ettük volna, nem volt egy szem sem, mert ott is megtalálták az oroszok. Egy darab kenyerünk, egy kenyérhajunk nem volt, mert mindent bevittek. De még a szalmazsákot is elvitték az ágyról. Lelövöldözték a lábasjószágot, és bevitték az asszonyoknak a tanyára, hogy kopasszák meg és főzzék meg nekik, mert éhesek voltak a katonák. Elhajtottak nekünk 29 disznót, öt tehenet. A ruháinkat elégették, ki tudja, miért? Háború volt. Évekig nem volt rendes holmink, összefércelt vásznakban jártunk. Apám az oroszok érkezése előtt hozta haza az új szekeret, amelyet nagyon nagy pénzért csináltatott. Abba meg be kellett fogja a két tehenet, és elhajtani Monostorpályiig. Odalett minden, még a csizmát is lehúzták a lábáról, mezítláb jött haza. De így is sírtunk az örömtől, hogy legalább ő hazajött. Azt kellett mondani, hogy ők a felszabadítók. Mindig mondogattam, hogy nem felszabadítottak, hanem megszabadították a népet a vagyonától meg az életétől. Na, de ott hagytam el, hogy nem lehetett sokáig abban a gödörben ülni, amit a gané alá ásott apám, csak kijöttünk. Akkor aztán lekapott három kozák, lóháton ültek. Az egyik negyven év körüli lehetett. Ránk fogták a fegyvert - a két szomszéd lányra meg rám -, és mondták nekünk a maguk nyelvén, hogy mit csináljunk, de mi nem értettük azt. Azt mutogatták, hogy fel kell ülni a ló hátára. Édes Istenem - mert én Istennek köszönöm a megmenekülésemet, ameddig csak élek -, azt mondja nekem valami, hogy meg fogok halni. A másik szomszéd két lányát akkor már meggyilkolták, mert elbújtak a katonák elől a tyúkól padlására. Ott megtalálták őket és lelőtték. Gondoltam, azok már meghaltak, most mi jövünk. Sokan nem is hiszik el, amit mesélni fogok, pedig higgye el, hogy elmúltam kilencvenéves, és nincs miért hazudjak. Azt mondtam a lányoknak, hogy térdepeljünk le és imádkozzunk, és hangosan azt mondtam, hogy édes Istenem, ha már meg kell halni, csak annyit adjál meg nekem, hogy az örök mennyországba jussak. A másik két lány meg a miatyánkot meg a hiszekegyet mondta hangosan. Mikor aztán elmondtuk ezt, felálltunk. Azt mondja a középső kozák, az öreg bácsi, hogy bozse! bozse!, és intett a másik két katonának, hogy hagyjátok őket. Hogy ez mit jelentett, nem tudom, akit megkérdeztem, azóta azt mondta, hogy az arra vonatkozik, hogy mi istenfélők vagyunk. Azt mondják, Oroszországban sok istenfélő népek laknak. Akkor felálltunk az imából, rohantunk vissza a gané alá, és ott voltunk két napig étlen-szomjan, mert csak akkor hozhattak anyámék enni, ha nem látták. A faluban mindenütt keresték a lányokat. Szegények, voltak, akik befestették az arcukat korommal, hogy ne lássák, hogy fiatalok. Őket meg azért lőtték le, mert eltakarták magukat. Aki nekik nem tetszett, azt lelőtték. Az sem számított nekik, hogy idősebb egy asszony, azokat is vitték. Melyik milyen természetű volt, tetszik tudni, mert köztük is volt jó szellemű. Későbbi apósomnak az oroszok keresztüllőtték a fülét, mert nem adta ki a lányokat. Volt ott olyan kedves kommunista, kertszomszédok voltak apósommal Kokadon, sajnos nem tudom már a nevét. Az nagyon sok embert tönkretett. Összeírta, hogy kinek van lánya, és elküldte az oroszokat a házakhoz. Azt beszélték, hogy az oroszok fizettek neki, hogyha megmondja, hol lehet lányokat keresni. Átküldte őket apósomhoz is, mert annak volt három lánya, otthon volt akkor még mind, a legkisebb sógornőm olyan 17 éves körüli volt. Apósom őket is elbújtatta, nem is tudom, hova, csak azt, hogy nem voltak otthon, az unokatestvéreikkel együtt dugták el őket. Megérkeztek, kérték apósomtól a lányokat, de ő azt mondta, hogy neki nincs lánya, felesége sincs, és ez igaz is volt, mert szegény asszony akkor már meghalt. Erre rálőttek, de szerencsére csak a fülét vitte el a golyó, haláláig mutogatta, hogy lyukas a füle, de szerencsére a három sógornőm megmenekült.” Azoknak a családoknak, amelyek elszenvedték a háborúban azt a sok szörnyűséget, amelyet Margit néni elmesélt, a háború végével sem értek véget a megpróbáltatásaik, többségüket kuláknak nyilvánították, a megélhetésüktől, földjeiktől megfosztották és minden lehetséges módon megalázták őket. Ez is olyan része a magyar történelemnek, amelyről eddig nem sok szó esett. Folytatjuk Szeretnénk több történetet is elmondani, várjuk áldozatok és szemtanúk jelentkezését a Magyar Nemzet postacímén vagy a farkas.adrienne@mno.hu, esetleg a magazin@magyarnemzet.hu e-mail címen. Pál Lajosné: A másik szomszéd két lányát akkor már meggyilkolták, mert elbújtak a katonák elől a tyúkól padlására FOTÓ: VÉGH LÁSZLÓ A magyar püspöki kar Mindszenty József (akkor még veszprémi püspök) megfogalmazásában 1945. május 24-én körlevelet bocsátott ki. Ebben többek között ez állt: „Háború idején is kötelező a hatodik parancs és a szemérmetesség törvénye. A szűzi és házas tisztaság védelme e legnehezebb körülmények közt is kötelességünk. Ha azonban erőszakot szenvedett valaki, és abba belsőleg bele nem egyezett, nyugodt lehet, mert vétek nélkül van, és Isten előtt szüzességének vagy házas tisztességének épségében ragyog." A gyalázat kezdete után nem sokkal az elesettekkel szolidáris magyar katolikus egyház feloldozta az áldozatokat.