Magyar Nemzet, 2014. január (77. évfolyam, 1-30. szám)

2014-01-04 / 3. szám

MINDEN ZENE Lótuszláb és szüzesség I H F. G Y I Z 0 I. T A N orítékot hoz a postás, benne CD, rajta felirat, Citta Gupta Ativatah, beljebb meg a követke­ző: „Ez az album alázatos felajánlás szeretett lelki tanítómesterünk, őszentsége Srila Siva­­rama Svami Maharaja lótuszlábainál, aki kegyesen a szent nevek éneklésére tanít bennünket.” Még beljebb ezt olvasom: „Bár a leghitványabb vagyok, míg te a leg­felső, bár bolond vagyok, míg te a legnagyszerűbb filo­zófus, s noha erkölcstelen is vagyok, te pedig a legszen­tebb, és amikor rád gondolok, sértést követek el, még­is, ó, Uram, aki szent neved árnyékával tengernyi bűn­től szabadítasz meg bárkit, kérlek, légy kegyes hozzám, aki időnként szent nevedet éneklem!” Na de, hogy mi is ez? Ez a felvétel a Nava Vraja Sangamani című album folytatásaként közismert dallamokat tartalmaz, aho­gyan a Krisna-völgyben énekelik őket. Azt írják még hozzá, hogy kedves hallgató, bárcsak örömödet lelnéd benne! Nos, drága barátaim, azt leltem. Meg békét, szeretetet, jókedvet. Fel is tettem, s miközben a kony­hában hallgattam, énekeltem a dalt, Hare Krisna. Ugyanazt éreztem, mint azon a gyönyörű őszi napon Somogyvámoson, illatokat, ízeket, elfogadást, tisztele­tet, alázatot. A Nickelback egy másik boríték. Az 1995-ben ala­kult kanadai rockzenekar az ötcentes érméről kapta a nevét, lévén Mike Kroeger énekes-gitáros a szűkebb esztendőkben egy kávézóban dolgozott, és gyakran adott vissza a vendégeknek a következő szavak kísére­tében: „Here is your nickel­back.” A bevarrt zsebűek­­kel folytatott mindennapos kényszerű kommunikáció azonban nem tartott sokáig. A Nickelback ma keres­kedelmileg az egyik legsikeresebb kanadai együttes, ötvenmilliós lemezeladásnál tart, amit most majd nyilván megdob egy kicsit a nemrég megjelent Best of. Ezek a tábortüzes-csajozós, megdöngetjük egy kicsit a nyitott tetejűt a sivatagban típusú észak-amerikai ze­nekarok mind a Bon Jovi poros westernkabátja alól másztak elő, és nincs ez másként Kroegerékkel sem. Ezért aztán jelenkori és töretlen népszerűségük szinte értelmezhetetlen, dacára a tagadhatatlanul profesz­­szionali­ta ,kiállásnak és megszólalásnak. Tipikus mainstream rock, egy kis ballada, jöhet a középtem­pó, aztán belehúzunk, de kulturáltan, így megy ez a válogatáslemezen is, öt perc múlva nem emlékszem az előző dalra. Jó, nem levelezhet mindenki az egyik legmenőbb kortárs filozófussal (Slavoj Zizek) a mun­katáborból, mint a Pussy Riot-os bombázó (Éljen Pu­­tyin atyuska!), de legalább az Aerosmith szintje alatt mindez teljesen érdektelen. Mondom én, miközben budapesti koncertjükön tízezren tartották szerencsé­jüknek a találkozást. Azért türelmesen végighallgatom a legnagyobb slágereket (mindjárt tizenkilencet) tar­talmazó opust, tényleg pontosak, mint egy drone, és sterilek, mint egy műtő. S ha már így, hát eret is vág­nak a rock and rollon. Nem mintha a balladákkal az ég egy világon bármi baj lenne, sőt. Sőt a countryval sincs bizonyos határo­kon belül vagy inkább kívül. Itt van például mindjárt az Everly Brothers 1958-as Songs Our Taught Us című lemeze. Maradjunk annyiban, hogy klasszikus. Való­színűleg be is merevedett volna rendesen, ha nem jön Billie Joe Armstrong, a Green Day énekese és a csodás Norah Jones, hogy átértelmezzék kissé a matériát egy kellemes hanglemezen. A címe Foreverly, ami ese­tünkben vicces. Állítólag öt nap alatt intézték el az egé­szet a stúdióban, de nem tűnik hakninak. Hangulat, embereknek. Richard Branson az egyik legpregnánsabb megtes­tesülése annak az alapigazságnak, mely szerint a hip­pikből lesznek a legjobb yuppie-k. London egyik kül­városában született, az iskolában kiderült, hogy diszle­xiás, a sport érdekelte, ám hamar megsérült, de húsz­évesen alapított egy hanglemezekkel foglalkozó cso­magküldő szolgálatot. Ez lett a Virgin. Míg a többiek csak szívtak, ő nem csak, így aztán mostanra a Virgin cégcsoport majdnem háromszáz vállalattal rendelke­zik több mint harminc országban. Soha nem felejtem el a pillanatot, amikor Bécsben, a Mariahilferstrassén megpillantottam a Virgin Megastore üvegpalotáját. Egészen addig a pillanatig tényleg azt hittem, hogy ezek olyan jó fejek, akik más jó fejeket adnak ki, és majd jól fenéken rúgják a zeneipart. Mert a zene nem ipar, legfeljebb indusztriális, ha van kéznél olajoshor­dó. Meg ők adták ki a Sex Pistolst. Lassan terjedt az in­formáció akkoriban errefelé. Hogy a Pistols meg egy butikzenekar? Lehet, de Sid Viciousszal súlyosbítva, Richard Branson viszont minden kétséget kizáróan megalomániás, aki valószínűleg feszt­a gyerekkori ba­jait kompenzálja. Mint állítólag mindannyian. De nála ez az önéletrajzából (A Virgin-sztori, TranzPress Könyvek, 2013) is kiderül. Hatszázötven oldal. Ennyit Beethovenről vagy Hitlerről szoktak írni. Mások. Az eleje tagadhatatlanul lebilincselő. Ahol még ott van a zene. A vergődés a vitorlásokkal, hőlégballonokkal, űr­turizmussal és más öntömjénezésekkel szánalmas. Ugyanakkor rendkívül tanulságos. A Virgin első kiad­ványa a Tubular Bells volt, Mike Oldfield klasszikusa. 1973-at írtunk. A glam­et meg Suzi Quatro, Gary Glitter és a Sweet. Brrrr. Tarolt a Motown is Stewie Wonderrel, Barry White-tal és Jackson Five-val, tolták a mikrofon­­fejűek, ha valakinek erre volt szüksége. De ugyanakkor Lou Reed kijött a Walk On The Wild Side-dal, a listákat Bowie vezette az Alladin Lane-nel, mögötte két Beat­­les-duplaalbum, a Pink Floyd a Dark Side Of The Moonnal, Reed a Transformerrel és a Roxy Music a For Your Pleasure-rel. Na, ebben a szövegkörnyezet­ben kellett Mike Oldfieldre irányítani a figyelmet. Sike­rült. Na jó, de Branson Mick Jaggerrel is készített inter­jút egy iskolaújságba. A nappaliba Marianne Faithfull vezette be. Komoly alapok. 1976. A Virgint még min­dig hippikiadóként tartják számon, ahol szakállas, kaf­­tános arcok sodorgatnak a főnök sezlonján, miközben már nyakunkon a punk. A Sex Pistolst két kiadó is be­vállalja rövid időre, de mivel telehányt íróasztalfiókok és botrányba fullasztott tévéműsorok szegélyezik útját, megkönnyebbüléssel fogadják Branson érdeklődését. És két dörzsölt és intuitív fickó, Malcolm McLaren és Richard Branson között létrejön az évtized legnagyobb üzlete. Valahogy így: Tudjátok, mibe vágtatok bele? - kérdezte tőlem McLaren. - Én igen - feleltem. - A kérdés inkább az, hogy te is?” A többi már történelem, ami ugye örök körforgás. A Pistolsnak jelentős sajtója kerekedik, nagyjából úgy írnak róluk, mint tizenöt évvel azelőtt a Stonesról, a ki­rálynő megkoronázása huszonötödik évfordulójának tiszteletére elhajóznak a Temzén a parlament alsóhá­zához dalolni egyet, de a rendőrség berekeszti az elő­adást, mint a Beatlesét annak idején az Apple-irodaház tetőteraszán. Pedig csak az angol himnuszt játszották, ekképp: Isten óvd a királynőt és az ő fasiszta rezsimjét. A Virgin kiadta a Never Mind The Bollockst, de már a plakátját is betiltották, mivel a bollocks keréket jelent. Vagy mégse? Következik ugyanis egy jellegzetesen bransonos attitűd. Felhívja jogi képviselőjét, majd a Nottinghami Egyetem nyelvészprofesszorát. Azonnal kiderül, hogy a bollocks a tizennyolcadik században a papok gúnyneve volt, és marhaságokat is jelent. A show mehet tovább. Ez már tényleg nem a hippikor­szak. A Virgin-sztori a szüzesség elvesztésének tanul­ságos krónikája. FOTÓ: EUROPRESS/GETTY L . V I N N I C K Mike Kroeger, a Nickelback énekes-gitárosa szűkebb esztendőkben kávézóban dolgozott * K­A­R­I­N­ÁL Harry Copperfield !Csontos János .A­mi el tud romlani, az el is romlik. Murphy törvényei például - ez is az - egészen szellemesek voltak, amíg csak néhány posztulátum és a belőlük származtatott következtetések keringtek a második, vo­nal alatti nyilvánosságban, miután azonban üzlet lett, és burjánzani kezdtek az ilyen-olyan, humo­rosnak szánt speciális törvénykönyvek, ez a tudományparodizáló ötlet is elveszítette eredendő ham­­vasságát. Az alaptörvény érvényessége mindazonáltal nem vitatható. Például amikor azt hallottam, hogy J. K. Rowling minden korábbi esküdözése ellenére mégiscsak folytatni akarja a Harry Potter-sagát, egészen elkedvetlenedtem. Adott egy ifjúsági regényfolyam, amely az ezredfordu­lón egy egész, máskülönben a virtuális térbe vetett generációt szoktatott vissza a korszerűtlen olvasásra - nem egyszerűen sikertörténet, hanem minden idők legsikeresebbje a műfajban. Arról ugyan máig nem vagyok meggyőzve, hogy a brit szerzőnő számottevő irodalmi kvalitásokkal rendelkezne (felnőtteknek szánt próza­könyvének lanyha sikere e gyanúmat látszik igazolni), de a gyermekeim megesküsznek arra, hogy kiváló tör­ténetszerkesztő, mitológiája összeáll, meseszövésében nincsenek elvarratlan szálak. Az már nyilván csak öre­ges dünnyögés a részemről, hogy az írónő gátlástalanul magáévá tette a legkülönfélébb mesék és mítoszok mo­tívumait, de hát a posztmodern átszakította a határt múlt és jelen, közkincs és magántulajdon között, így az évezredek során felhalmozott kultúrjavakkal mindenki szabadon gazdálkodhat. (Kivéve persze a Harry Pot­­tert, mert ha azt akarná ellopni valaki, lesújtana rá a szerzői jogi törvény szigora.) Miközben a roxforti varázs­­lótanonc figurájában lazán keveredik a mágus és a messiás, a tinihorror pedig a patinás brit iskolarendszer tradícióiba van ágyazva, úgy voltam vele: a lurkók legalább elképzelik a történéseket - mindaddig szabadon szárnyalhat a fantáziájuk, amíg meg nem jelenik a moziváltozat. Onnantól kezdve minden más: a látvány gúzs­ba köti a képzeletet. A filmes verzió, a moziüzletszerű kéjelgés már képtelen volt megmaradni a szimbolikus hetes számnál: nyolc részben dolgozták fel a nagy mitikus leszámolást a fehér és fekete mágia erői között. A romlást az ügyvédsereg által körbebástyázott brandszemlélet sokáig képes volt feltartóztatni; az ügyes építményt leginkább belülről lehet szétverni. S a jelek szerint ez meg is történik. Ott ül írónőnk a milliárdjain, a 450 milliónyi eladott könyv meg a temérdek mozijegy, DVD és letöltés ellenértékével a számláján, ám alko­tóereje teljében, és szemlátomást nem tud mit kezdeni magával. Lehetséges, hogy akkor most már vége az írói életének? Több pénze van, mint a királynőnek, mégsem boldog. Máskülönben nem jelentené be, hogy színda­rabot ír a Harry Potter előzményeiből. Közleményében - ekkora művész már nem bejelent, hanem szóvivője, saját távirati irodája útján kommunikál - olyasmit lebegtet, hogy a kis Harry sanyarú gyermekkoráról szól majd a darab, azokból a ködös albioni időkből, amikor még nem jött meg hozzá a varázsbagoly, hogy tudtára adja: nem holmi sárvérű ő, hanem felsőbbrendű, fajtiszta kiválasztott. El nem tudom képzelni, mivel lehet majd kitölteni ezt a két vagy három felvonást - bár az enyveskezű al­kotói módszert és a brit miliőt belekombinálva elég valószínű, hogy valamiféle modernizált Dickens-mesével, Harry­ Copperfielddel lesz dolgunk. Garantált lesz a siker: a szív fog megszakadni, a regényt kedvelő százmil­liók pedig minden városban, ahol bemutatják majd a szigorúan védett rendezésű darabot, a saját illúzióikat mentve bele fogják látni az előzményekbe későbbi kamasz lovaghősüket. Valószínű hát, hogy kedvetlenségem­mel erős kisebbségben maradok -­amúgy is ki tudja, hátha egy egész generáció most meg a színházművésze­tet fedezi fel magának, amely pedig eddig jobbára kívül esett a látókörén. A módszer, hogy a happy end meg a lekerekített történés miatt látszólag folytathatatlan sikersztorikról úgy lehessen még egy bőrt lenyúzni, hogy az előzményeit tárjuk a publikum elé, korántsem példa nélkül való. (Lás­suk be, hogy a Harry Potter, 2. valószínűleg nagyobbat tudna bukni, mint a klasszikus képregények sokadik feldolgozásai!) Indiana Jones ifjúkoráról egész tévésorozatot rittyentett a szívós forgatókönyvíró ipar. A klasz­­szikus példa meg a Csillagok háborúja: miután meg lett nyerve az űrharc, George Lucas ott is az előzményeket kezdte filmvászonra vinni. Most ott tartunk, hogy a kilenc részre tervezett sci-fi eposznak megvan az első és az utolsó trilógiája, de hiányoznak a közbülső epizódok. Pedig nem mondható, hogy ne volna masszív rajon­gótábor (bár életkori okokból egyre ritkul), ennélfogva üzleti megtérülés. Úgy hiszem, az alkotó, ez a nagyra nőtt kamasz egyszerűen túlvállalta magát: nem mérte fel igazán, mi fér bele egy életbe és mi nem. Az alkotó persze soha nem tudhatja, mi történik majd a szellemi hagyatékával, ha lejár a halála utáni vé­dett hetven év, s az utókornak frenetikus ötletei támadnak a szabad prédává vált művek feldolgozására. J. K. Rowling esetében még morális önkorlátozásnak sem igen lesz helye: úgy fogják a Harry Pottert széthordani (ha egyáltalán érdekes lesz még, s bárki emlékezik e bestsellerre), mint ahogy az ő szülőanyja gazdálkodott a kollektív örökséggel. Igaz, nem állította soha maga sem, hogy őseredett volna: úgy sejtem, hogy még főhő­sének a neve is afféle hódoló gesztus a nagy meseíró előd, Beatrix Potter előtt, akinek olyan maga illusztrálta állatfigurákat köszönhetünk, mint Nyúl Péter, Nyuszi Benjámin, Bikkmakk Mókus, Tomi Cica, Pecás Jeremiás és Kacsa Jolán. Ők ugyan nem koppintások, a tanítvány mégis túlnőtt a mesterén. Lehet, hogy adni kéne egy esélyt Harry Copperfieldnek is. H­AA ­­ind Magazin 2014.­január 4., szombat

Next