Magyar Nemzet, 2014. június (77. évfolyam, 149-176. szám)

2014-06-28 / 174. szám

36Mafar kin­­ch - Magazin 2014. június 28., szombat Múltidéző F A _________________________________________________________________________ B­ánffy Katalin édesapja, gróf Bánffy Miklós a huszadik század egyik legizgalmasabb művésze. Az idei évet Magyarország kolozsvári főkonzulátusa Bánffy-emlékévnek nyilvánította. Ebből az alka­lomból a tavaly nyílt Bánffy-vándorkiállítás az idén Sopronban „állomásozik”, illetve Kolozsváron is látható volt egy Bánffy-tárlat, amely­nek anyaga remélhetően Budapesten is talál magának méltó bemutatóhe­lyet. Nem volna szerencsés ugyanis, ha mi nem láthatnánk a gróf festmé­nyeit, illetve unokájának, Nicolette Jelen-Bánffynak - Bánffy Katalin Ma­rokkóban született lányának - a csodálatos üvegalkotásait. Az emlékév al­kalmával a Kolozsvári Magyar Opera Bánffy eredeti jelmezeivel mutatja be A kékszakállú herceg várát, és teljes körűen felújítják a házsongárdi Bánffy­­kriptát. Bánffy Miklósról a kommunista időszakban a magyar és a román poli­tika egyaránt igyekezett megfeledkezni.­­ A századforduló művészeti és politikai életének meghatározó alakja, gróf Bánffy Miklós teljesen ismeretlen a szakmai és a nagyközönség köré­ben. Az irodalomtörténeti munkákban csak elvétve bukkan fel a neve, a színháztörténetnek sem szerves része, képzőművészeti tevékenységét vi­tatják, politikai és diplomáciai munkássága a mai napig felderítetlen, a közoktatásban sem szerepel. Hogyan és miért feledkeztünk meg róla? - te­szi fel a kérdést Szebeni Zsuzsa, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) kutatója, a Bánffy-kiállítások kurátora, szerencsére múlt időben, hiszen az Erdélyi történet hatalmas sikere itthon és külföldön, a ki­állítások, sőt még Bánffy Katalin emlékiratainak gyors felfelé araszolása is a bestsellerlistákon azt mutatja, hogy a Bánffy név lassan visszakerül az őt megillető helyre a nemzeti emlékezetben. De ki is volt Bánffy Miklós? „Engem is a sors dobott ide-oda, diplomá­ciába, képviselőségbe, intendánssá tett és külügyminiszterré anélkül, hogy valaha ilyet tervszerűen akartam volna. A fontos csak az, hogy az ember megállja a helyét ott, ahová állítják. Eredetileg festő akartam lenni, és író lett belőlem” - vallja magáról Bánffy Katalinhoz írt levelében (Kolozsvár, 1948. április 7.).­­ Az arisztokrácia köréből művészeti, politikai tevékenységével, társa­dalomszervező készségével és erős szociális érzékével vítt ki. Az a bátor és gúnyos hangvétel, amellyel a trilógiában szólt társadalmi hovatartozásáról, kedvezőtlen színben tünteti fel osztályát. Az írótársadalom gyanakvással követte munkásságát még akkor is, amikor irodalomszervezőként az egyik legjelentősebb szerepet töltötte be a Helikon írói csoportosulás vezéralak­jaként vagy a Helikon főszerkesztőjeként - folytatja Szebeni Zsuzsa. Elsőként a színházi szakma fedezte fel magának újra. Arról sokan tud­nak, hogy intendánsként hozzá kötődik az Opera átépítése, látványvilágá­nak megreformálása, olyan alkotók színpadra emelése, mint Bartók Béla. Arról kevesebb szó esik, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékok játékterének ki­alakítása, valamint egy úttörő jellegű Tragédia-rendezés fűződik a nevéhez, sőt ő tervezte meg az utolsó magyar király koronázásának látványvilágát is. Bánffy Miklós gróf 1873. december 30-án született Kolozsvárott az egyik legrégebbi és leggazdagabb erdélyi főnemesi család sarjaként. Gimnazista­ként festeni tanult Székely Bertalantól, majd a kolozsvári és a budapesti egyetemre járt, 1895-ben jogi doktorátust szerzett. 1901 és 1906 között sza­badelvű képviselő, 1906-tól Kolozsvár és Kolozs megye főispánja, 1910-től ismét Kolozsvár országgyűlési képviselője volt. 1921 áprilisától 1922 végéig a Bethlen-kormány külügyminisztere és egy ideig kisebbségügyi miniszte­re volt. Tervezett jelmezeket és díszleteket, grafikusként illusztrálta Balázs Béla, Tompa László és Tamási Áron műveit, valamint az Erdélyi Helikon folyóiratot. Íróként a konzervatív irodalmi hagyomány megújítására töre­kedett, korai elbeszéléseinek témáját részben az arisztokrácia életéből, részben Erdély történelmi múltjából merítette. Legnagyobb vállalkozása az Erdélyi történet című nagyszabású trilógia volt, amely az erdélyi arisztok­rácia sorsát, világának széthullását ábrázolja. Három darabja: Megszámlál­­tattál— (1934), És híjával találtattál (1937), Darabokra szaggattatol (1940). Művét sokáig agyonhallgatták, csak évtizedek múlva fedezték fel újra, első megjelenése után hat évtizeddel fordította le Katalin lánya angol­ra, majd ennek a fordításnak az alapján spanyolra és németre. A trilógia angol kritikusai Turgenyevel, Tolsztojjal, Musillal emelik egy rangra Bánffyt, a The Washington Post szerint pedig „a trilógia osztályo­kat, nyelvet, geopolitikai összetettséget ugrott át, hogy elfoglalja helyét a huszadik század nagyjai között. Mára, több mint hatvan év után, a regény megmenekült a feledéstől, és készen áll arra, hogy élvezhető legyen mind­azoknak, akik ragyogó és szenvedélyes történetmesélésre vágynak.” Gróf Bánffy Miklós nevét 2001 decemberében jegyezték be a magyar örökség aranykönyvébe, 2007-ben posztumusz Magyar Művészetért díjjal tüntették ki, 2012-től a Külügyminisztérium szakkönyvtára viseli a nevét. A róla elnevezett vándordíját a Kolozsvári Állami Magyar Színház művé­szeti tanácsa adományozza a színház előző évadának legkiemelkedőbb művészi teljesítményéért. »Farkas Adris,inf. G­róf Bánffy Miklós (1873-1950) erdélyi író, festő, díszletterve­ző, az Opera igazgatója, a Bethlen-kormány 1921-22 közötti külügyminisztere az egyik leggazdagabb erdélyi birtokos csa­lád tagja. Férfiágon ki is halt vele a család, bár Katalin unokái - a gróf dédunokái - szorgalmasan tanulnak magyarul, és szeretnék fel­venni a Bánffy nevet. Bánffy Miklós egyetlen lányának édesanyja, Váradi Aranka a Nemzeti Színházban játszott. - Anyám híres színésznő volt - emlékszik vissza Katalin -, ha volna még energiám arra, hogy írjak, akkor anyám életrajzát írnám meg. Szá­mos érdekes fordulat volt az életében, nehéz rátenni az embernek az uj­ját arra, hogy melyik volt a legérdekesebb pont. Sok anekdotát írt meg a naplójában. Egyik legnagyobb sikerét Ibsen Vadkacsájában aratta. Hed­viget játszotta, a kis vaksi lányt, akit nem szeretnek a szülei, csak egy kedvenc állata van, a vadkacsa, amelyet a ház padlásán tart. Anyám me­sélte, hogy amikor készülődtek a főpróbára, Hevesi Sándor izgott-moz­­gott a kulisszák mögött, és éppen ott volt anyám Hedvig kosztümjében. Erre azt mondta Hevesi Sándor az ő raccsoló hangján: „Vigyétek el ezt a gyereket innen!” Anyám erre visszafordult, hogy „de Sándor, én va­gyok!” „Aranka!” - kiáltott fel Hevesi Sándor, aki nem ismerte meg, annyira átváltozott a szerepben. A szülők - bár összeházasodtak - soha nem éltek együtt, Katalin lá­nyuknak viszont megadatott, hogy az erdélyi mágnások kivételezett éle­tét élje Budapesten, Kolozsváron és Erdély valamikor leggyönyörűbb kastélyában, Bonchidán. Kislányként naplót vezetett, ez a szöveg adta az Ének az életből című memoárkötet alapját, amelyet a Helikon Kiadó a Bánffy-emlékév alkalmából adott ki, az első kiadás Kolozsváron jelent meg néhány éve. Ez a könyv tele van édes titkokkal szerelmekről, bálok­ról és rivalizáló barátnőkről, sőt a grófnőnek állítólag van egy még titko­sabb naplója is, amely még nem került nyilvánosságra. Nem véletlen az óvatosság, hiszen Bánffy Katalin nem képzelt alakokkal népesíti be a la­pokat, hanem valódi személyekkel, megnevezve és jellemezve őket. Nem is bánik éppen kesztyűs kézzel mindegyikkel. A történet hat-hét évet ölel fel, 1945-ben végződik. - Azt akartam, hogy az olvasó érezze, milyen életfelfogása van egy süldő lánynak és egy húszéves fiatal hölgynek. Azok borús idők voltak, minden a háború árnyékában zajlott. Alig valami maradt meg a régi ha­tából, azokra az időkre hol szívesen gondolok, hol fájdalmasan. Ezzel együtt éppen azért elbűvölő a könyv, mert egy fiatal lány sze­mével látjuk azt a világot, amely 1945-ben végleg elsüllyedt. - Nagy bátorság kell ahhoz, hogy valódi személyek szerepeljenek benne - ismerte el Bánffy Katalin, bár az említettek közül a legtöbben már nem élnek, vagy szétszéledtek a nagyvilágban. Aztán meglepő dol­got mondott: nem is bánja, hogy nem találkozhat az egykori társaság tagjaival, fájó lenne felidézni az emlékeket. - Aki a legjobb barátnőm volt, lehet, hogy már nem lenne az, jobb úgy emlékezni mindenre, ami­lyen volt. Bonchidára sem akarok visszamenni, mert nem akarom, hogy gyönyörű emlékeimet elhomályosítsák azok a rettenetes romok. Bonchidát a román állam visszaszármaztatta a Bánffy családnak, Ka­talin ötven évre kiadta koncesszióba a Transylvania Trust Alapítvány­nak, amely megkezdte újjáépítését a romokból. Nyaranta műemlékvé­delmi oktatótáborok működnek a kastélyban szakemberek számára, ahol például korhű falazási technikákat, egykori építészeti eljárásokat tanulmányoznak. A felújítást jelentős összeggel támogatta az angol trón­örökös, Károly herceg is. A régi Bonchida a könyv lapjain kel életre. Katalinnak pont olyan ki­vételes tehetsége van ahhoz, hogy felidézzen hangulatokat, életképeket, kimerevítse az „akkor és ott” bizonyosságát, mint édesapjának volt, aki­nek erdélyi trilógiáját - amely szintén kordokumentum - Katalin né­hány éve lefordította angolra. Ezzel elkezdődött Bánffy Miklós posztu­musz világhódítása. Az angol fordítás sikere után a trilógia megjelent az összes fontos európai nyelven, sőt japánul is. Katalin egyébként szenzá­ciós nyelvtehetség, már kora gyermekkorában megtanult németül, fran­ciául, angolul és spanyolul, szláv származású férje révén érti az oroszt, és marokkói lakos lévén beszéli az arabot is. Az Erdélyi történet trilógia népszerűsítésében nemcsak nyelvtudásának volt nagy szerepe, hanem annak a szívós munkának is, amellyel megértette más kultúrákban fel­nőtt ismerőseivel apja könyvének világát, a szereplők - sok esetben szimbolikus - személyiségét. Soha nem ment bele találgatásokba, hogy ki lehet egyik-másik szereplő eredetije. - Apám könyvében összetett karakterek vannak, több személyből lettek összegyúrva. Vannak azért igazi mellékfigurák is. Apám elmesélte, hogy Jó Pál, a repülő masina kitalálója igazi név, valóban létezett ilyen személy. Különösen nagy értéke van a Katalin memoárkötetében megörökített minden emléknek és mozzanatnak. Nemcsak azért, mert az erdélyi arisztokrácia politikai üldözött lett a háború után, hanem azért is, mert Bonchidát felgyújtották a németek, nem maradt belőle egyéb, csak üsz­kös falak. Katalin 1945-ben, a háború végén látta utoljára az édesapját Kolozs­váron. - Azt hittük, hogy csak néhány hónapra szól ez az elválás, nem gon­doltam, hogy soha többet nem látom az életben. Még most is előttem van, ahogy az autóbusz-állomáson az üvegfal másik oldalán a nagy ka­lapjában elment... az örökkévalóságba. Mire visszajött Budapestre, én már Casablancában voltam. Édesanyám eljött hozzánk apám halála után, és velünk élt haláláig, Írom a könyvem folytatását, de nagyon las­san és nagyon lustán, az első évünkkel kezdődik Casablancában. Ebben az időben Bánffy Katalin már a Jels­zed Jelen felesége, aki amerikai katonai attasé volt Budapesten, de felvidéki birtokos család sarja, ezért egészen jól beszélt magyarul. Vele költözött előbb Casablan­cába, majd Tandzsába, ahol ma is él.­­ Mindig vissza akarok térni Erdélyhez, ott vannak a gyökereim - összegez Bánffy Katalin, de ezt elsősorban szellemi értelemben gondol­ja, mert most, hogy a könyvbemutató után visszatért Tandzsába, azt mondja, nem valószínű, hogy újra vállalná ezt a nagy utat. - Mikor először jöttem haza négy évtized múltán, nem hittem, hogy ilyen mélyen felkavar, hogy újra látom Magyarországot. Feljött mind­az az indulat, szeretet, csodálat, amit éreztem, amikor elmentem. Azt hit­tem, hogy esik az eső, pedig csak az én könnyeim voltak... Azelőtt soha­sem láttam Budapestet felülről, csodálatos látvány volt. Bánffy Katalin nemrég a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztike­resztje kitüntetést vehette át a marokkói Tandzsában Perényi János ma­gyar nagykövettől. Lánya, Nicolette Jelen, aki híres üvegművész, rend­szeresen kiállít nálunk is. ■ Bánffy Katalin Bonchidáról és egy elsüllyedt világról Azt hittem, esik az eső Kilencven év alatt rengeteget változik az emberi arc, de a szemek ugyanazok maradnak. Gróf Bánffy Katalin ráadásul azok közé a szerencsések közé tartozik, akiknek a bajuk semmit sem kopott. Bizonyítják ezt az Ének az életből című kötet fotói. A Ráday-gyűjteményből olyan ritkaságok kerültek elő, amelyeket Bánffy Katalin is a könyvbemutatón látott először. Meg is jegyezte, mennyire hasonlított a fia a nagyapjára, akivel soha nem találkozhatott. Bánffy Katalin édesapjával a bonchidai kastély teraszán Mindig vissza akarok térni Erdélyhez, ott vannak a gyöke­reim - mondja Bánffy Katalin könyve bemutatóján

Next