Magyar Nemzet, 2014. június (77. évfolyam, 149-176. szám)
2014-06-28 / 174. szám
36Mafar kinch - Magazin 2014. június 28., szombat Múltidéző F A _________________________________________________________________________ Bánffy Katalin édesapja, gróf Bánffy Miklós a huszadik század egyik legizgalmasabb művésze. Az idei évet Magyarország kolozsvári főkonzulátusa Bánffy-emlékévnek nyilvánította. Ebből az alkalomból a tavaly nyílt Bánffy-vándorkiállítás az idén Sopronban „állomásozik”, illetve Kolozsváron is látható volt egy Bánffy-tárlat, amelynek anyaga remélhetően Budapesten is talál magának méltó bemutatóhelyet. Nem volna szerencsés ugyanis, ha mi nem láthatnánk a gróf festményeit, illetve unokájának, Nicolette Jelen-Bánffynak - Bánffy Katalin Marokkóban született lányának - a csodálatos üvegalkotásait. Az emlékév alkalmával a Kolozsvári Magyar Opera Bánffy eredeti jelmezeivel mutatja be A kékszakállú herceg várát, és teljes körűen felújítják a házsongárdi Bánffykriptát. Bánffy Miklósról a kommunista időszakban a magyar és a román politika egyaránt igyekezett megfeledkezni. A századforduló művészeti és politikai életének meghatározó alakja, gróf Bánffy Miklós teljesen ismeretlen a szakmai és a nagyközönség körében. Az irodalomtörténeti munkákban csak elvétve bukkan fel a neve, a színháztörténetnek sem szerves része, képzőművészeti tevékenységét vitatják, politikai és diplomáciai munkássága a mai napig felderítetlen, a közoktatásban sem szerepel. Hogyan és miért feledkeztünk meg róla? - teszi fel a kérdést Szebeni Zsuzsa, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) kutatója, a Bánffy-kiállítások kurátora, szerencsére múlt időben, hiszen az Erdélyi történet hatalmas sikere itthon és külföldön, a kiállítások, sőt még Bánffy Katalin emlékiratainak gyors felfelé araszolása is a bestsellerlistákon azt mutatja, hogy a Bánffy név lassan visszakerül az őt megillető helyre a nemzeti emlékezetben. De ki is volt Bánffy Miklós? „Engem is a sors dobott ide-oda, diplomáciába, képviselőségbe, intendánssá tett és külügyminiszterré anélkül, hogy valaha ilyet tervszerűen akartam volna. A fontos csak az, hogy az ember megállja a helyét ott, ahová állítják. Eredetileg festő akartam lenni, és író lett belőlem” - vallja magáról Bánffy Katalinhoz írt levelében (Kolozsvár, 1948. április 7.). Az arisztokrácia köréből művészeti, politikai tevékenységével, társadalomszervező készségével és erős szociális érzékével vítt ki. Az a bátor és gúnyos hangvétel, amellyel a trilógiában szólt társadalmi hovatartozásáról, kedvezőtlen színben tünteti fel osztályát. Az írótársadalom gyanakvással követte munkásságát még akkor is, amikor irodalomszervezőként az egyik legjelentősebb szerepet töltötte be a Helikon írói csoportosulás vezéralakjaként vagy a Helikon főszerkesztőjeként - folytatja Szebeni Zsuzsa. Elsőként a színházi szakma fedezte fel magának újra. Arról sokan tudnak, hogy intendánsként hozzá kötődik az Opera átépítése, látványvilágának megreformálása, olyan alkotók színpadra emelése, mint Bartók Béla. Arról kevesebb szó esik, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékok játékterének kialakítása, valamint egy úttörő jellegű Tragédia-rendezés fűződik a nevéhez, sőt ő tervezte meg az utolsó magyar király koronázásának látványvilágát is. Bánffy Miklós gróf 1873. december 30-án született Kolozsvárott az egyik legrégebbi és leggazdagabb erdélyi főnemesi család sarjaként. Gimnazistaként festeni tanult Székely Bertalantól, majd a kolozsvári és a budapesti egyetemre járt, 1895-ben jogi doktorátust szerzett. 1901 és 1906 között szabadelvű képviselő, 1906-tól Kolozsvár és Kolozs megye főispánja, 1910-től ismét Kolozsvár országgyűlési képviselője volt. 1921 áprilisától 1922 végéig a Bethlen-kormány külügyminisztere és egy ideig kisebbségügyi minisztere volt. Tervezett jelmezeket és díszleteket, grafikusként illusztrálta Balázs Béla, Tompa László és Tamási Áron műveit, valamint az Erdélyi Helikon folyóiratot. Íróként a konzervatív irodalmi hagyomány megújítására törekedett, korai elbeszéléseinek témáját részben az arisztokrácia életéből, részben Erdély történelmi múltjából merítette. Legnagyobb vállalkozása az Erdélyi történet című nagyszabású trilógia volt, amely az erdélyi arisztokrácia sorsát, világának széthullását ábrázolja. Három darabja: Megszámláltattál— (1934), És híjával találtattál (1937), Darabokra szaggattatol (1940). Művét sokáig agyonhallgatták, csak évtizedek múlva fedezték fel újra, első megjelenése után hat évtizeddel fordította le Katalin lánya angolra, majd ennek a fordításnak az alapján spanyolra és németre. A trilógia angol kritikusai Turgenyevel, Tolsztojjal, Musillal emelik egy rangra Bánffyt, a The Washington Post szerint pedig „a trilógia osztályokat, nyelvet, geopolitikai összetettséget ugrott át, hogy elfoglalja helyét a huszadik század nagyjai között. Mára, több mint hatvan év után, a regény megmenekült a feledéstől, és készen áll arra, hogy élvezhető legyen mindazoknak, akik ragyogó és szenvedélyes történetmesélésre vágynak.” Gróf Bánffy Miklós nevét 2001 decemberében jegyezték be a magyar örökség aranykönyvébe, 2007-ben posztumusz Magyar Művészetért díjjal tüntették ki, 2012-től a Külügyminisztérium szakkönyvtára viseli a nevét. A róla elnevezett vándordíját a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti tanácsa adományozza a színház előző évadának legkiemelkedőbb művészi teljesítményéért. »Farkas Adris,inf. Gróf Bánffy Miklós (1873-1950) erdélyi író, festő, díszlettervező, az Opera igazgatója, a Bethlen-kormány 1921-22 közötti külügyminisztere az egyik leggazdagabb erdélyi birtokos család tagja. Férfiágon ki is halt vele a család, bár Katalin unokái - a gróf dédunokái - szorgalmasan tanulnak magyarul, és szeretnék felvenni a Bánffy nevet. Bánffy Miklós egyetlen lányának édesanyja, Váradi Aranka a Nemzeti Színházban játszott. - Anyám híres színésznő volt - emlékszik vissza Katalin -, ha volna még energiám arra, hogy írjak, akkor anyám életrajzát írnám meg. Számos érdekes fordulat volt az életében, nehéz rátenni az embernek az ujját arra, hogy melyik volt a legérdekesebb pont. Sok anekdotát írt meg a naplójában. Egyik legnagyobb sikerét Ibsen Vadkacsájában aratta. Hedviget játszotta, a kis vaksi lányt, akit nem szeretnek a szülei, csak egy kedvenc állata van, a vadkacsa, amelyet a ház padlásán tart. Anyám mesélte, hogy amikor készülődtek a főpróbára, Hevesi Sándor izgott-mozgott a kulisszák mögött, és éppen ott volt anyám Hedvig kosztümjében. Erre azt mondta Hevesi Sándor az ő raccsoló hangján: „Vigyétek el ezt a gyereket innen!” Anyám erre visszafordult, hogy „de Sándor, én vagyok!” „Aranka!” - kiáltott fel Hevesi Sándor, aki nem ismerte meg, annyira átváltozott a szerepben. A szülők - bár összeházasodtak - soha nem éltek együtt, Katalin lányuknak viszont megadatott, hogy az erdélyi mágnások kivételezett életét élje Budapesten, Kolozsváron és Erdély valamikor leggyönyörűbb kastélyában, Bonchidán. Kislányként naplót vezetett, ez a szöveg adta az Ének az életből című memoárkötet alapját, amelyet a Helikon Kiadó a Bánffy-emlékév alkalmából adott ki, az első kiadás Kolozsváron jelent meg néhány éve. Ez a könyv tele van édes titkokkal szerelmekről, bálokról és rivalizáló barátnőkről, sőt a grófnőnek állítólag van egy még titkosabb naplója is, amely még nem került nyilvánosságra. Nem véletlen az óvatosság, hiszen Bánffy Katalin nem képzelt alakokkal népesíti be a lapokat, hanem valódi személyekkel, megnevezve és jellemezve őket. Nem is bánik éppen kesztyűs kézzel mindegyikkel. A történet hat-hét évet ölel fel, 1945-ben végződik. - Azt akartam, hogy az olvasó érezze, milyen életfelfogása van egy süldő lánynak és egy húszéves fiatal hölgynek. Azok borús idők voltak, minden a háború árnyékában zajlott. Alig valami maradt meg a régi hatából, azokra az időkre hol szívesen gondolok, hol fájdalmasan. Ezzel együtt éppen azért elbűvölő a könyv, mert egy fiatal lány szemével látjuk azt a világot, amely 1945-ben végleg elsüllyedt. - Nagy bátorság kell ahhoz, hogy valódi személyek szerepeljenek benne - ismerte el Bánffy Katalin, bár az említettek közül a legtöbben már nem élnek, vagy szétszéledtek a nagyvilágban. Aztán meglepő dolgot mondott: nem is bánja, hogy nem találkozhat az egykori társaság tagjaival, fájó lenne felidézni az emlékeket. - Aki a legjobb barátnőm volt, lehet, hogy már nem lenne az, jobb úgy emlékezni mindenre, amilyen volt. Bonchidára sem akarok visszamenni, mert nem akarom, hogy gyönyörű emlékeimet elhomályosítsák azok a rettenetes romok. Bonchidát a román állam visszaszármaztatta a Bánffy családnak, Katalin ötven évre kiadta koncesszióba a Transylvania Trust Alapítványnak, amely megkezdte újjáépítését a romokból. Nyaranta műemlékvédelmi oktatótáborok működnek a kastélyban szakemberek számára, ahol például korhű falazási technikákat, egykori építészeti eljárásokat tanulmányoznak. A felújítást jelentős összeggel támogatta az angol trónörökös, Károly herceg is. A régi Bonchida a könyv lapjain kel életre. Katalinnak pont olyan kivételes tehetsége van ahhoz, hogy felidézzen hangulatokat, életképeket, kimerevítse az „akkor és ott” bizonyosságát, mint édesapjának volt, akinek erdélyi trilógiáját - amely szintén kordokumentum - Katalin néhány éve lefordította angolra. Ezzel elkezdődött Bánffy Miklós posztumusz világhódítása. Az angol fordítás sikere után a trilógia megjelent az összes fontos európai nyelven, sőt japánul is. Katalin egyébként szenzációs nyelvtehetség, már kora gyermekkorában megtanult németül, franciául, angolul és spanyolul, szláv származású férje révén érti az oroszt, és marokkói lakos lévén beszéli az arabot is. Az Erdélyi történet trilógia népszerűsítésében nemcsak nyelvtudásának volt nagy szerepe, hanem annak a szívós munkának is, amellyel megértette más kultúrákban felnőtt ismerőseivel apja könyvének világát, a szereplők - sok esetben szimbolikus - személyiségét. Soha nem ment bele találgatásokba, hogy ki lehet egyik-másik szereplő eredetije. - Apám könyvében összetett karakterek vannak, több személyből lettek összegyúrva. Vannak azért igazi mellékfigurák is. Apám elmesélte, hogy Jó Pál, a repülő masina kitalálója igazi név, valóban létezett ilyen személy. Különösen nagy értéke van a Katalin memoárkötetében megörökített minden emléknek és mozzanatnak. Nemcsak azért, mert az erdélyi arisztokrácia politikai üldözött lett a háború után, hanem azért is, mert Bonchidát felgyújtották a németek, nem maradt belőle egyéb, csak üszkös falak. Katalin 1945-ben, a háború végén látta utoljára az édesapját Kolozsváron. - Azt hittük, hogy csak néhány hónapra szól ez az elválás, nem gondoltam, hogy soha többet nem látom az életben. Még most is előttem van, ahogy az autóbusz-állomáson az üvegfal másik oldalán a nagy kalapjában elment... az örökkévalóságba. Mire visszajött Budapestre, én már Casablancában voltam. Édesanyám eljött hozzánk apám halála után, és velünk élt haláláig, Írom a könyvem folytatását, de nagyon lassan és nagyon lustán, az első évünkkel kezdődik Casablancában. Ebben az időben Bánffy Katalin már a Jelszed Jelen felesége, aki amerikai katonai attasé volt Budapesten, de felvidéki birtokos család sarja, ezért egészen jól beszélt magyarul. Vele költözött előbb Casablancába, majd Tandzsába, ahol ma is él. Mindig vissza akarok térni Erdélyhez, ott vannak a gyökereim - összegez Bánffy Katalin, de ezt elsősorban szellemi értelemben gondolja, mert most, hogy a könyvbemutató után visszatért Tandzsába, azt mondja, nem valószínű, hogy újra vállalná ezt a nagy utat. - Mikor először jöttem haza négy évtized múltán, nem hittem, hogy ilyen mélyen felkavar, hogy újra látom Magyarországot. Feljött mindaz az indulat, szeretet, csodálat, amit éreztem, amikor elmentem. Azt hittem, hogy esik az eső, pedig csak az én könnyeim voltak... Azelőtt sohasem láttam Budapestet felülről, csodálatos látvány volt. Bánffy Katalin nemrég a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést vehette át a marokkói Tandzsában Perényi János magyar nagykövettől. Lánya, Nicolette Jelen, aki híres üvegművész, rendszeresen kiállít nálunk is. ■ Bánffy Katalin Bonchidáról és egy elsüllyedt világról Azt hittem, esik az eső Kilencven év alatt rengeteget változik az emberi arc, de a szemek ugyanazok maradnak. Gróf Bánffy Katalin ráadásul azok közé a szerencsések közé tartozik, akiknek a bajuk semmit sem kopott. Bizonyítják ezt az Ének az életből című kötet fotói. A Ráday-gyűjteményből olyan ritkaságok kerültek elő, amelyeket Bánffy Katalin is a könyvbemutatón látott először. Meg is jegyezte, mennyire hasonlított a fia a nagyapjára, akivel soha nem találkozhatott. Bánffy Katalin édesapjával a bonchidai kastély teraszán Mindig vissza akarok térni Erdélyhez, ott vannak a gyökereim - mondja Bánffy Katalin könyve bemutatóján