Magyar Nemzet, 2014. augusztus (77. évfolyam, 208-236. szám)
2014-08-19 / 226. szám
publiciszt@magyarnemzet.hu Szűz Mária és Szent István A törvényhozást, ítélkezést Nagyboldogasszony napján tartották . IfI.Róna és A szentek ünnepe a mi földhözragadt megfogalmazásunkban haláluk napján, szakrális emelkedettséggel kifejezve égi születésük napján van. Szent István királyunknak ezen a téren is különleges sors jutott, az ő ünnepét szentté avatásának napján tartjuk. István király halála, azaz égi születésnapja 1038. augusztus 15-én jött el. Ám ez a nap a szentek kalendáriumában már foglalt volt, mint Boldogságos Szűz Mária mennybevétele, azaz Nagyboldogasszony ünnepe. Nem szokatlan, hogy egy-egy napon több szentről is megemlékezünk, de Nagyboldogasszony és István ünnepét, annak ellenére, hogy emlékük szorosan összefonódik, nem lehetett egy napra tenni. Volt olyan őskeresztény korból származó hagyomány, amely szerint Mária nem halt meg, csak elszenderedett (dormito, pausatio). A IV. században keletkezett a Transitus Mariae (Mária mennyekbe való átviteléről) című apokrif irat, amely Szűz Mária halálát és mennybevitelét írja le. Az irat két egymáshoz hasonló változatban maradt fenn, mi az elsőből idézünk, amelyet korábbinak és az eredetinek tartanak a kutatók. Eszerint két évvel Jézus mennybemenetele után megjelent Máriánál az Úr angyala, és bejelentette neki, hogy három nap múlva bekövetkezik a mennyekbe való felvétele. Ekkor Mária magához hívatta az apostolokat és kérte őket, hogy legyenek vele, vigasztalására. A megjövendölt időben „az Úr napja (vasárnap) harmadik órájának elérkeztekor, miként egykoron a Szentlélek felhőben szállott le az apostolokra, úgy szállt le most Krisztus az angyalok sokaságával, és magához vette szeretett anyjának a lelkét”. Mária tehát valóságosan meghalt, olyannyira, hogy az apostolok koporsóba tették a testét, és elindultak a Jozafát völgyébe, hogy ott temessék el. Útközben egy Ruben nevű zsidó ember a földre akarta borítani a koporsót, de a karja könyékig elszáradt és odatapadt a koporsóhoz. Az apostolok gyógyították meg, miután megígérte, hogy kereszténnyé lesz és hirdetni fogja az Úr Jézus Krisztus nevét. Megérkezvén a Jozafát völgyébe „az apostolok nagy tisztelettel helyezték el a sírboltba Mária testét, siránkozva, igen nagy szeretettel viseltetvén iránta, és édes énekek között. Egészen váratlanul a mennyből fényesség ragyogta körül őket, azok a földre estek, a szent testet pedig az angyalok magukkal vitték a mennyekbe”. Eszerint Mária meghalt ugyan, de testét nem érte romlás, mert lelkét és testét is felvitték a mennybe. Igazolva azt a teológiai tételt, miszerint ha Mária mentes volt az eredeti bűntől, akkor nem szenvedhette el annak büntetését sem. Az egyház a VI. század óta következetesen Mária mennybemenetelét ünnepelte augusztus 15- én, s nem az „elszenderedést” vagy „elpihenést”. Ám csak 1950. nov. 1-jén hirdette ki XII. Pius pápa kötelező hittételként (dogmaként), hogy „a Boldogságos Szűz Mária - földi élete után testével és lelkével együtt felvitetett a mennyei dicsőségbe”. A „dormitio”, a „pausatio” eszméje a népi vallásosságban ma is él. Szent István király rendkívül mély és elkötelezett Szűz Mária-tiszteletének okait pontosan nem ismerjük. A X. században a szerzetesi élet megújítását célzó mozgalmak a Szűz Mária-tiszteletet új formákkal és tartalmakkal gazdagították. (Megjegyzendő, hogy az egyház megújulásai mindig a Mária-tisztelet fellendülésével járnak együtt.) Akkoriban terjedt el, hogy Máriát a világ királynőjeként ábrázolták. István méltónak és fontosnak tartotta a maga égtől kapott földi hatalmát az égi királynő hatalmához formálni, igazítani, s ezáltal is legitimálni. A magyarság kereszténység előtti Boldogasszony-hite nyilvánvalóan hozzájárult Szűz Mária kultuszának elterjedéséhez. Feltehető, hogy ez a tény István térítői törekvéseit is segítette, aki ebben valamilyen égi jelet, támogatást látott. Mondhatjuk, hogy István bensőséges kapcsolatot alakított ki Szűz Máriával, akinek „jelenléte” egész uralkodásán rajta hagyta a nyomát. Manapság tizenhét Mária-ünnep van a naptárban, István korában csak négy volt (február 3. Gyertyaszentelő Boldogasszony, március 25. Gyümölcsoltó Boldogasszony, augusztus 15. Nagyboldogasszony, szeptember 8. Kisboldogasszony vagy Kisasszony napja). Ezek közül természetesen Nagyboldogasszony, Szűz Mária égi születésnapja volt a fő ünnep. István a kötelező ünnepek közé sorolta augusztus 15-ét, de nemcsak egyházi ünnep lett belőle, hanem - bár a fogalom akkoriban még ismeretlen volt - állami ünnep is. Az István által építtetett székesfehérvári, Nagyboldogasszony tiszteletére felszentelt koronázó bazilikában állt a király törvényhozó-ítélkező trónusa. (Nagy Károlynak az aacheni dombon állt hasonló bútordarabja.) A törvényhozás, ítélkezés napja augusztus 15-én volt, ezzel is jelképezve, hogy nem egyszerűen csak földi ítéletek születnek, mert azokat az égi hatalmak tekintélye is alátámasztja. István legkülönösebb tette az volt, hogy az országot felajánlotta Szűz Máriának. Hartvik győri püspök 1116 körüli legendájában így írja István halálát és az országfelajánlást: „E szavak után kezét és szemét a csillagokra emelve így kiáltott fel: Ég Királynője, a világ jeles újjászervezője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a Te oltalmadra bízom”. Más források az országfelajánlást nem kötik össze István halálával, mondván, hogy a király azt már korábban megtette, ám a lényegen ez nem változtat: a felajánlás megtörtént. Nincs róla híradófelvétel, helyszíni tudósítás, de nincs okunk kétségbe vonni az aktus történelmi hitelességét. István közel másfél évszázaddal előzte meg VII. Lajos francia királyt, akit a nyugati történetírás nagy előszeretettel nevez az első országfelajánlónak. A barokk korban és utána számos ország választotta patrónájának Szűz Máriát (manapság legalább egy tucatnyian vannak), de Szent István és a magyarság elsősége vitathatatlan. István augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján halt meg, s a székesfehérvári Nagyboldogasszony-bazilikában temették el. Koporsóját egy római kori szarkofágból faragták ki. 1061-ben, a pogánylázadás idején a koporsót felnyitották, a spontán mumifikálódott testet a dúló, fosztogató pogányok elől egy súlyos kőlap alá rejtették. Ekkor választották le a jobb karját, egy Merkur nevű szerzetes vitte egy a Berettyó partján álló kicsiny monostorba. Ott épült fel később a híres szentjobbi apátság, ahol a féltett ereklyét az 1430-as évekig őrizték. A mindmáig romlatlan jobb kar kalandos, nyugodtan mondhatjuk, csodás körülmények között fennmaradt. István teteme 1083-ig a súlyos kőlap alatt nyugodott, amikor a sírt felbontották, s az összegyűjtött maradványokat oltárra helyezték. A sírnál addig is csodás gyógyulások és imameghallgatások történtek. I. Szent László király ezek hatására is kérte VII. Gergely pápától, hogy engedélyezze István király, Imre királyfi, Gellért püspök, András és Benedek maradványainak oltárra emelését és nyilvános egyházi tiszteletét. A pápa engedélyének birtokában László 1083. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján akarta felbontatni a sírt, de akárhogy gyürkőztek a munkások, a nehéz kőlapot nem tudták elmozdítani. Ekkor előállt egy Caritas nevű apáca, s megjövendölte, hogy a sírt csak akkor tudják felnyitni, ha szabadon engedik a visegrádi vártoronyban fogva tartott királyt, Salamont. Miután ez megtörtént, augusztus 20-án, már különösebb erőfeszítés nélkül felemelték a kőlapot, s a csontokat egy ezüstládikóba gyűjtötték, majd az oltárra helyezték. Ez akkoriban megfelelt a szentté avatásnak. A szent király ünnepét azóta is szentté avatásának napján tartják meg. Szent István király rendkívül mély és elkötelezett Szűz Mária-tiszteletének okait pontosan nem ismerjük. A X. században a szerzetesi élet megújítását célzó mozgalmak a Szűz Mária-tiszteletet új formákkal és tartalmakkal gazdagították. Akkoriban terjedt el, hogy Máriát a világ királynőjeként ábrázolták ÉN NEM TUDOM . Kristóf Attila (mire jó az ellenzék...) Én nem tudom, hogy az ellenzéknek nincs-e más dolga, mint szidni a kormányt. Ha ez valóban így van, akkor a magyar ellenzék maga a tökély, bár saját gubancaitól nem bír szabadulni. A kormány szidása közben ugyanis a baloldali liberális pártok azzal vannak elfoglalva, hogy melyikük kerüljön a kezdőcsapat élére, s ki feszengjen a kispadon. A kormányt buktatni vágyó szocialista és liberális formációk vagy álformációk stratégiája tökéletesen megegyezik, s a rendszerváltozás kezdete óta szinte semmit sem változott. Az ellenzék szakadozott voltában is hisz abban, hogy ami húsz évvel ezelőtt, majd a későbbiek során is oly szépen beválni látszott, ma is alkalmatos arra, hogy a hatalmon lévő nemzeti, polgári, családbarát, és sok más egyéb kellemes hangzatú epitheton ornansszal felékesített pártszövetség pozícióit gyengítse. Ő is megcsontosodott jelzőkkel él tehát, miszerint a jobboldali kormánypártok, főleg a legnagyobb, s annak feje: weimarizálódó, rasszista, homofób, fasisztoid, antiszemita, horthysta, antidemokrata, kereszténykurzusos, már-már úrbéri, s mindezzel együtt mucsai, szegény- és cigányellenes, hataloméhes, s bármire képes. Ha mindez így is volna tán - „a furfangos diák nagyot tüszszente rá” -, be kellene látniuk az úgynevezett demokratikus pártoknak, hogy ezzel a csöppet sem új beszéddel még nem tettek sokat, s ha így folytatják, reputációjukat a közeljövőben, s tán a távolabbiban sem nyerik vissza. Ez nem volna baj, bár a váltógazdaság a demokrácia egyik legfontosabb szegletköve. Az ország érdeke kívánná azt, hogy erős kormánya és felkészült, érvekkel és tényekkel operáló ellenzéke legyen, amely kormányképességét konstruktív, túlzásoktól mentes, higgadt kritikával bizonyítja, s ezzel saját sajtóját és értelmiségét is élteti. Dobbal nem lehet verebet fogni, különösen akkor nem, ha verebek dobolnak. Nagy jóindulattal mondom: az ellenzéknek észre kellene vennie az öregedés folyamatát, s a pártállamban, bármily vagabund módon szerzett értelmiségi tekintélyek megkopását, a régi pálfordult harcosok elavulását. Régi tojásból nem kel ki újszerű csibe, akit a tyúkanyó költött ki, az nehezen feledi a fészek melegét. Itt főként az intellektusok által egykor sugárzó „holdudvarra” gondolok. A sok baloldali, liberális Aranyszájú Szent Jánosra, akiket követ ugyan egy erőszakos, a Gutenberg-galaxist, mint valami rövidnadrágot kinőtt ifjú generáció, de az ő elméletük már nem hat, s így „anyagi erővé” sem válik. Sajnos már TGM sem a régi, van egy szomorú érzésem, hogy sokan már nem tudják, kit takar ez a három betű. Bár ő ügyel arra, hogy sose legyen a régi, csak hát a „magyar ugar kacagó szele” meglegyintette őt is. Nem a párton kívüli értelmiségnek és sajtónak, netán a bíróságoknak kellene a „fékek és ellensúlyok” fontosságát képviselniük, hanem az ellenzéknek. Ennek egyelőre Magyarországon nyoma sincs. Az ideologizálás, a mantraként hajtogatott elméleti vádak a választópolgárok többségére különösebb hatást nem gyakorolnak. Az a nagy hír, hogy a legutóbbi felmérések szerint az eddig egyeduralkodó Esterházy Péter helyett Alföldi Róbert lett a legnagyobb reputációnak örvendő magyar értelmiségi, az átlagos választópolgár számára semmit sem jelent, de a legdörzsöltebb kultúrember is bízvást vállat vonhat, ugyan mi változott. A politika a zsenigyártáshoz is ért. Hogy e téren a liberális baloldal fölénye örökérvényű-e, én nem tudom... 2014. augusztus 19., kedd Rovatvezető: Körmendy Zsuzsanna A Nyugat keresztje : Szerető Szabolcs_____________________________________________ Különösebb erőlködés nélkül összekapcsolható augusztus 20., az idei Szent István-ünnep a keletnémet menekültek huszonöt évvel ezelőtti befogadásával, majd kiutazásuk engedélyezésével, amellyel Magyarország érdemben befolyásolta a világtörténelem menetét, lökést adott a berlini fal leomlásának, a német újraegyesítésnek. Amiért a német politika a mai napig kifejezi háláját. Jó okkal, különösen ha azokra az azóta nyilvánosságra került információkra gondolunk, hogy az akkori brit és francia vezetők a korábbi száz-százhúsz év tapasztalatai nyomán nem igazán sürgették a német kettéosztottság megszüntetését. A menekültek befogadása nem „csupán” humanitárius akció, a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak a politikai vezetés jóindulata mellett végrehajtott, a krisztusi tanítást követő cselekedete volt, hanem értékválasztás. Magyarország ugyanis ezzel a történelemformáló lépéssel lényegében felmondta a szolidaritást egy papíron szövetséges állammal, és még a demokratikus, jogállami átmenetről született politikai megállapodás létrehozása előtt kinyilvánította országnak-világnak, hová kíván tartozni, hová kíván visszatérni. A szovjet érdekszféra helyett a Nyugathoz, Európához. Szerencsés csillagzat alatt történt mindez, hiszen a folyamatot Moszkva sem ellenezte - a sorra leszakadó csatlós országok NATO-tagságáról persze ekkor még nem volt szó. Első királyunk döntése, a keresztény magyar állam megalapítása is értékválasztás volt, amely több mint ezer éve meghatározza helyünket a világban. A leegyszerűsítő, politikai célzatú aktualizálást, hamis párhuzamok felrajzolását nyilván idén sem kerülhetjük el, hiszen a Nyugat és a Kelet közötti választás vélt dilemmája ismét slágertémája lett a hazánkról szóló belső és külső diskurzusnak. Anélkül, hogy mai vitáinkat Szent István alakja mögé bújva próbálnánk eldönteni, az ő értékválasztása következményeit, mélyebb tartalmát érdemes egy világhírű magyar történész gondolatai alapján szemügyre venni. John Lukacs 2013-ban Hozzászólások a magyar történelemhez címmel tartott előadást Budapesten. Ebben érintette Szent Istvánt is. Választani akkor kétféle kereszténység, a nyugati és a keleti, a nemzetek fölötti római és a birodalmi bizánci között lehetett. És kellett, hiszen a keresztény ideológia az állam megszilárdításának kötőanyaga is volt, márpedig a két nagy, a Német-római és a Bizánci Birodalmon kívüli népek csak stabil államberendezkedést kiépítve maradhattak fenn. A folyamat nagyjából egyszerre zajlott le nálunk, a cseheknél és a lengyeleknél. Győrffy György történész hívta fel a figyelmet arra, hogy az új magyar államszervezet jelentős részben belső fejlődés eredménye, első királyunknak volt mire építkeznie. Mint tudjuk, Szent István a Nyugatot választotta. John Lukacs ezt nagy döntésnek nevezte, ami előtt tizenegy évszázad után is fejet kell hajtanunk. Hozzátette azonban: az nem kérdés, hogy mit választott, az már annál inkább, hogy mit jelentett akkor és később a Nyugat. És melyik Nyugatot választottuk, választjuk? (A mai Európa-fogalom István korában ismeretlen volt.) Lukács szerint „a mai napig hasadás van a magyar lelkekben: nyugati vagy keleti nép vagyunk? Az egyik vagy másik? Vagy: híd a Nyugat és Kelet között?” Majd: „Nyugat: néha felszabadított, de gyakran cserbenhagyott, inspirált, de nem segített.” Felidézte még, hogy a magyar egyedüllét, a két pogány közt érzése nem csak a török és osztrák uralom időszakában volt jelen. 1849-ben orosz segítséggel verték le az osztrákok a rebellis magyarokat. Magyarország függetlenségét a huszadik században a hitleri Németország fenyegette, amely nemcsak a keleti orosz óriás, hanem a valódi, polgári Nyugat ellen is harcolt. Csoda-e, ha hasadt lelkűek vagyunk? Szent István a nyugati kereszténység világrendjébe illesztette Magyarországot, ám állama szuverenitásához ragaszkodott. Koronát a pápa küldött neki 1000-ben, nem kívánt a németek vazallusa lenni. S lám, 1030-ban Konrád német császár hadat is vezetett a Nyugatot választó magyarok ellen. Kudarcos próbálkozását hamarosan újabbak követték. István uralkodása alatt számos háborút volt kénytelen vívni, ezekben Bizánc hol ellenség, hol szövetséges. Nem tudunk arról, hogy serege valaha is vesztesen hagyta volna el a csatateret. Törvényei a saját korában humánusnak számítottak, intelmeit az idegenek befogadásáról, a soknyelvű, sokszokású ország erejéről ma is gyakran idézik. Bár hatalmát - hogyan másként? - kegyetlen harcok árán szilárdította meg, kortársai apjával, Gézával ellentétben kegyes, erényekben gazdag, nemes lelkű uralkodóként emlegették, aki buzgó keresztényként megnyitotta az országon át vezető zarándokutat a Szentföldre igyekvők előtt. Amikor a nagy király fia, Szent Imre herceg 1031-ben meghalt, unokaöccse, Vazul örökölhette volna a trónt. Nem tudni biztosan, hogy az állítólag ellene összeesküvést szövő Vazult Szent István tudtával vagy felesége, Gizella közbelépése nyomán vakították-e meg, tették alkalmatlanná az uralkodásra. A király halála, 1038 után zűrzavar köszöntött a magyarokra, az idegen befolyás alatt uralkodó Orseolo Péter országlása kis híján romba döntötte Szent István művét, amelyet aztán Vazul hazahívott fiai mentettek meg, építettek tovább. Micsoda fintora a történelemnek: a későbbi Árpád-házi uralkodóink mind Vazul leszármazottai voltak! Vagyis egy kicsit mi, Napkeletről jött, keresztény hitre tért magyarok is mind Vazul fiai vagyunk. Akik több mint ezer éve akarunk magyarként, a magunk módján a Nyugathoz tartozni, bármit jelentsen is aktuálisan ez. John Lukacs mondta: „A Nyugat a mi keresztünk. Mint a Krisztus keresztje, egyszerre tragédia és remény. Letenni nem tudjuk.”