Magyar Nemzet, 2014. augusztus (77. évfolyam, 208-236. szám)

2014-08-19 / 226. szám

publiciszt@magyarnemzet.hu Szűz Mária és Szent István A törvényhozást, ítélkezést Nagyboldogasszony napján tartották . IfI.Ró­­na és A szentek ünnepe a mi földhözragadt megfogalmazásunk­ban haláluk napján, szakrális emelkedettséggel kifejezve égi születésük napján van. Szent István királyunknak ezen a téren is különleges sors jutott, az ő ünnepét szentté ava­tásának napján tartjuk. István király halála, azaz égi születésnapja 1038. augusztus 15-én jött el. Ám ez a nap a szentek kalendáriumá­ban már foglalt volt, mint Boldogságos Szűz Mária mennybevétele, azaz Nagyboldogasszony ünnepe. Nem szokatlan, hogy egy-egy na­pon több szentről is megemlékezünk, de Nagyboldogasszony és Ist­ván ünnepét, annak ellenére, hogy emlékük szorosan összefonódik, nem lehetett egy napra tenni. Volt olyan őskeresztény korból származó hagyomány, amely sze­rint Mária nem halt meg, csak elszenderedett (dormito, pausatio). A IV. században keletke­zett a Transitus Mariae (Mária mennyekbe való átviteléről) című apokrif irat, amely Szűz Mária halálát és mennybevitelét írja le. Az irat két egy­máshoz hasonló változatban maradt fenn, mi az elsőből idézünk, amelyet korábbinak és az ere­detinek tartanak a kutatók. Eszerint két évvel Jé­zus mennybemenetele után megjelent Máriánál az Úr angyala, és bejelentette neki, hogy három nap múlva bekövetkezik a mennyekbe való fel­vétele. Ekkor Mária magához hívatta az aposto­lokat és kérte őket, hogy legyenek vele, vigaszta­lására. A megjövendölt időben „az Úr napja (va­sárnap) harmadik órájának elérkeztekor, mi­ként egykoron a Szentlélek felhőben szállott le az apostolokra, úgy szállt le most Krisztus az an­gyalok sokaságával, és magához vette szeretett anyjának a lelkét”. Mária tehát valóságosan meghalt, olyannyira, hogy az apostolok kopor­sóba tették a testét, és elindultak a Jozafát völgyébe, hogy ott temes­sék el. Útközben egy Ruben nevű zsidó ember a földre akarta borí­tani a koporsót, de a karja könyékig elszáradt és odatapadt a ko­porsóhoz. Az apostolok gyógyították meg, miután megígérte, hogy kereszténnyé lesz és hirdetni fogja az Úr Jézus Krisztus nevét. Meg­érkezvén a Jozafát völgyébe „az apostolok nagy tisztelettel helyez­ték el a sírboltba Mária testét, siránkozva, igen nagy szeretettel vi­seltetvén iránta, és édes énekek között. Egészen váratlanul a mennyből fényesség ragyogta körül őket, azok a földre estek, a szent testet pedig az angyalok magukkal vitték a mennyekbe”. Eszerint Mária meghalt ugyan, de testét nem érte romlás, mert lel­két és testét is felvitték a mennybe. Igazolva azt a teológiai tételt, miszerint ha Mária mentes volt az eredeti bűntől, akkor nem szen­vedhette el annak büntetését sem. Az egyház a VI. század óta kö­vetkezetesen Mária mennybemenetelét ünnepelte augusztus 15- én, s nem az „elszenderedést” vagy „elpihenést”. Ám csak 1950. nov. 1-jén hirdette ki XII. Pius pápa kötelező hittételként (dogma­ként), hogy „a Boldogságos Szűz Mária - földi élete után­­ testével és lelkével együtt felvitetett a mennyei dicsőségbe”. A „dormitio”, a „pausatio” eszméje a népi vallásosságban ma is él. Szent István király rendkívül mély és elkötelezett Szűz Mária-tisz­teletének okait pontosan nem ismerjük. A X. században a szerzetesi élet megújítását célzó mozgalmak a Szűz Mária-tiszteletet új formák­kal és tartalmakkal gazdagították. (Megjegyzendő, hogy az egyház megújulásai mindig a Mária-tisztelet fellendülésével járnak együtt.) Akkoriban terjedt el, hogy Máriát a világ királynőjeként ábrázolták. István méltónak és fontosnak tartotta a maga égtől kapott földi hatal­mát az égi királynő hatalmához formálni, igazítani, s ezáltal is legiti­málni. A magyarság kereszténység előtti Boldogasszony-hite nyil­vánvalóan hozzájárult Szűz Mária kultuszának elterjedéséhez. Felte­hető, hogy ez a tény István térítői törekvéseit is segítette, aki ebben valamilyen égi jelet, támogatást látott. Mondhatjuk, hogy István ben­sőséges kapcsolatot alakított ki Szűz Máriával, akinek „jelenléte” egész uralkodásán rajta hagyta a nyomát. Manapság tizenhét Mária-ünnep van a naptárban, István korá­ban csak négy volt (február 3. Gyertyaszentelő Boldogasszony, már­cius 25. Gyümölcsoltó Boldogasszony, augusztus 15. Nagyboldog­asszony, szeptember 8. Kisboldogasszony vagy Kisasszony napja). Ezek közül természetesen Nagyboldogasszony, Szűz Mária égi szüle­tésnapja volt a fő ünnep. István a kötelező ünnepek közé sorolta au­gusztus 15-ét, de nemcsak egyházi ünnep lett belőle, hanem - bár a fogalom akkoriban még ismeretlen volt - állami ünnep is. Az István által építtetett székesfehérvári, Nagyboldogasszony tiszteletére fel­szentelt koronázó bazilikában állt a király törvényhozó-ítélkező tró­nusa. (Nagy Károlynak az aacheni dombon állt hasonló bútordarab­ja.) A törvényhozás, ítélkezés napja augusztus 15-én volt, ezzel is jelképezve, hogy nem egysze­rűen csak földi ítéletek születnek, mert azokat az égi hatalmak tekintélye is alátámasztja. István legkülönösebb tette az volt, hogy az országot felajánlotta Szűz Máriának. Hartvik győri püspök 1116 körüli legendájában így ír­ja István halálát és az országfelajánlást: „E sza­vak után kezét és szemét a csillagokra emelve így kiáltott fel: Ég Királynője, a világ jeles újjá­szervezője, végső könyörgéseimben a szent­egyházat a püspökökkel, papokkal, az orszá­got a néppel s az urakkal a Te oltalmadra bí­zom”. Más források az országfelajánlást nem kötik össze István halálával, mondván, hogy a király azt már korábban megtette, ám a lénye­gen ez nem változtat: a felajánlás megtörtént. Nincs róla híradófelvétel, helyszíni tudósítás, de nincs okunk kétségbe vonni az aktus törté­nelmi hitelességét. István közel másfél évszá­zaddal előzte meg VII. Lajos francia királyt, akit a nyugati történet­­írás nagy előszeretettel nevez az első országfelajánlónak. A barokk korban és utána számos ország választotta patrónájának Szűz Má­riát (manapság legalább egy tucatnyian vannak), de Szent István és a magyarság elsősége vitathatatlan. István augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján halt meg, s a székesfehérvári Nagyboldogasszony-bazilikában temették el. Kopor­sóját egy római kori szarkofágból faragták ki. 1061-ben, a pogánylá­­zadás idején a koporsót felnyitották, a spontán mumifikálódott testet a dúló, fosztogató pogányok elől egy súlyos kőlap alá rejtették. Ekkor választották le a jobb karját, egy Merkur nevű szerzetes vitte egy a Be­rettyó partján álló kicsiny monostorba. Ott épült fel később a híres szentjobbi apátság, ahol a féltett ereklyét az 1430-as évekig őrizték. A mindmáig romlatlan jobb kar kalandos, nyugodtan mondhatjuk, csodás körülmények között fennmaradt. István teteme 1083-ig a sú­lyos kőlap alatt nyugodott, amikor a sírt felbontották, s az összegyűj­tött maradványokat oltárra helyezték. A sírnál addig is csodás gyógyulások és imameghallgatások történtek. I. Szent László király ezek hatására is kérte VII. Gergely pápától, hogy engedélyezze István király, Imre királyfi, Gellért püspök, András és Benedek maradványa­inak oltárra emelését és nyilvános egyházi tiszteletét. A pápa engedé­lyének birtokában László 1083. augusztus 15-én, Nagyboldog­asszony napján akarta felbontatni a sírt, de akárhogy gyürkőztek a munkások, a nehéz kőlapot nem tudták elmozdítani. Ekkor előállt egy Caritas nevű apáca, s megjövendölte, hogy a sírt csak akkor tud­ják felnyitni, ha szabadon engedik a visegrádi vártoronyban fogva tartott királyt, Salamont. Miután ez megtörtént, augusztus 20-án, már különösebb erőfeszítés nélkül felemelték a kőlapot, s a csontokat egy ezüstládikóba gyűjtötték, majd az oltárra helyezték. Ez akkoriban megfelelt a szentté avatásnak. A szent király ünnepét azóta is szentté avatásának napján tartják meg. Szent István király rendkí­vül mély és elkötelezett Szűz Mária-tiszteletének okait pontosan nem ismerjük. A X. században a szerzetesi élet megújítását célzó moz­galmak a Szűz Mária-tiszte­­letet új formákkal és tartal­makkal gazdagították. Ak­koriban terjedt el, hogy Má­riát a világ királynőjeként ábrázolták ÉN NEM TUDOM . Kristóf Attila (mire jó az ellenzék...) Én nem tudom, hogy az ellenzék­nek nincs-e más dolga, mint szidni a kormányt. Ha ez valóban így van, akkor a magyar ellenzék maga a tö­kély, bár saját gubancaitól nem bír szabadulni. A kormány szidása közben ugyanis a baloldali liberá­lis pártok azzal vannak elfoglalva, hogy melyikük kerüljön a kez­dőcsapat élére, s ki feszengjen a kispadon. A kormányt buktatni vágyó szocialista és liberális formációk vagy álformációk stratégi­ája tökéletesen megegyezik, s a rendszerváltozás kezdete óta szin­te semmit sem változott. Az ellenzék szakadozott voltában is hisz abban, hogy ami húsz évvel ezelőtt, majd a későbbiek során is oly szépen beválni látszott, ma is alkalmatos arra, hogy a hatalmon lévő nemzeti, polgári, családbarát, és sok más egyéb kellemes hangzatú epitheton ornansszal felékesített pártszövetség pozíció­it gyengítse. Ő is megcsontosodott jelzőkkel él tehát, miszerint a jobboldali kormánypártok, főleg a legnagyobb, s annak feje: weimarizálódó, rasszista, homofób, fasisztoid, antiszemita, hor­thysta, antidemokrata, kereszténykurzusos, már-már úrbéri, s mindezzel együtt mucsai, szegény- és cigányellenes, hatalom­éhes, s bármire képes. Ha mindez így is volna tán - „a furfangos diák nagyot tüsz­­szente rá” -, be kellene látniuk az úgynevezett demokratikus pártoknak, hogy ezzel a csöppet sem új beszéddel még nem tettek sokat, s ha így folytatják, reputációjukat a közeljövő­ben, s tán a távolabbiban sem nyerik vissza. Ez nem volna baj, bár a váltógazdaság a demokrácia egyik legfontosabb szeglet­köve. Az ország érdeke kívánná azt, hogy erős kormánya és felkészült, érvekkel és tényekkel operáló ellenzéke legyen, amely kormányképességét konstruktív, túlzásoktól mentes, higgadt kritikával bizonyítja, s ezzel saját sajtóját és értelmi­ségét is élteti. Dobbal nem lehet verebet fogni, különösen ak­kor nem, ha verebek dobolnak. Nagy jóindulattal mondom: az ellenzéknek észre kellene vennie az öregedés folyamatát, s a pártállamban, bármily vagabund módon szerzett értelmiségi te­kintélyek megkopását, a régi pálfordult harcosok elavulását. Ré­gi tojásból nem kel ki újszerű csibe, akit a tyúkanyó költött ki, az nehezen feledi a fészek melegét. Itt főként az intellektusok által egykor sugárzó „holdudvarra” gondolok. A sok baloldali, liberá­lis Aranyszájú Szent Jánosra, akiket követ ugyan egy erőszakos, a Gutenberg-galaxist, mint valami rövidnadrágot kinőtt ifjú ge­neráció, de az ő elméletük már nem hat, s így „anyagi erővé” sem válik. Sajnos már TGM sem a régi, van egy szomorú érzésem, hogy sokan már nem tudják, kit takar ez a három betű. Bár ő ügyel ar­ra, hogy sose legyen a régi, csak hát a „magyar ugar kacagó sze­le” meglegyintette őt is. Nem a párton kívüli értelmiségnek és sajtónak, netán a bíróságoknak kellene a „fékek és ellensúlyok” fontosságát képviselniük, hanem az ellenzéknek. Ennek egyelőre Magyarországon nyoma sincs. Az ideologizálás, a mantraként hajtogatott elméleti vádak a választópolgárok többségére külö­nösebb hatást nem gyakorolnak. Az a nagy hír, hogy a legutóbbi felmérések szerint az eddig egyeduralkodó Esterházy Péter he­lyett Alföldi Róbert lett a legnagyobb reputációnak örvendő ma­gyar értelmiségi, az átlagos választópolgár számára semmit sem jelent, de a legdörzsöltebb kultúrember is bízvást vállat vonhat, ugyan mi változott. A politika a zsenigyártáshoz is ért. Hogy e té­ren a liberális baloldal fölénye örökérvényű-e, én nem tudom... 2014. augusztus 19., kedd Rovatvezető: Körmendy Zsuzsanna A Nyugat keresztje : Szerető Szabolcs_____________________________________________ K­ülönösebb erőlködés nélkül összekapcsolható augusz­tus 20., az idei Szent István-ünnep a keletnémet mene­kültek huszonöt évvel ezelőtti befogadásával, majd ki­utazásuk engedélyezésével, amellyel Magyarország ér­demben befolyásolta a világtörténelem menetét, lökést adott a berlini fal leomlásának, a német újraegyesítésnek. Amiért a német politika a mai napig kifejezi háláját. Jó okkal, különösen ha azok­ra az azóta nyilvánosságra került információkra gondolunk, hogy az akkori brit és francia vezetők a korábbi száz-százhúsz év ta­pasztalatai nyomán nem igazán sürgették a német kettéosztottság megszüntetését. A menekültek befogadása nem „csupán” humanitárius akció, a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak a politikai vezetés jóindula­ta mellett végrehajtott, a krisztusi tanítást követő cselekedete volt, hanem értékválasztás. Magyarország ugyanis ezzel a történelem­formáló lépéssel lényegében felmondta a szolidaritást egy papí­ron szövetséges állammal, és még a demokratikus, jogállami át­menetről született politikai megállapodás létrehozása előtt kinyil­vánította országnak-világnak, hová kíván tartozni, hová kíván visszatérni. A szovjet érdekszféra helyett a Nyugathoz, Európá­hoz. Szerencsés csillagzat alatt történt mindez, hiszen a folyama­tot Moszkva sem ellenezte - a sorra leszakadó csatlós országok NATO-tagságáról persze ekkor még nem volt szó. Első királyunk döntése, a keresztény magyar állam megalapí­tása is értékválasztás volt, amely több mint ezer éve meghatároz­za helyünket a világban. A leegyszerűsítő, politikai célzatú aktua­lizálást, hamis párhuzamok felrajzolását nyilván idén sem kerül­hetjük el, hiszen a Nyugat és a Kelet közötti választás vélt dilem­mája ismét slágertémája lett a hazánkról szóló belső és külső dis­kurzusnak. Anélkül, hogy mai vitáinkat Szent István alakja mögé bújva próbálnánk eldönteni, az ő értékválasztása következménye­it, mélyebb tartalmát érdemes egy világhírű magyar történész gondolatai alapján szemügyre venni. John Lukacs 2013-ban Hoz­zászólások a magyar történelemhez címmel tartott előadást Buda­pesten. Ebben érintette Szent Istvánt is. Választani akkor kétféle kereszténység, a nyugati és a keleti, a nemzetek fölötti római és a birodalmi bizánci között lehetett. És kellett, hiszen a keresztény ideológia az állam megszilárdításának kötőanyaga is volt, márpe­dig a két nagy, a Német-római és a Bizánci Birodalmon kívüli né­pek csak stabil államberendezkedést kiépítve maradhattak fenn. A folyamat nagyjából egyszerre zajlott le nálunk, a cseheknél és a lengyeleknél. Győrffy György történész hívta fel a figyelmet arra, hogy az új magyar államszervezet jelentős részben belső fejlődés eredménye, első királyunknak volt mire építkeznie. Mint tudjuk, Szent István a Nyugatot választotta. John Lukacs ezt nagy döntésnek nevezte, ami előtt tizenegy évszázad után is fe­jet kell hajtanunk. Hozzátette azonban: az nem kérdés, hogy mit választott, az már annál inkább, hogy mit jelentett akkor és ké­sőbb a Nyugat. És melyik Nyugatot választottuk, választjuk? (A mai Európa-fogalom István korában ismeretlen volt.) Lukács sze­rint „a mai napig hasadás van a magyar lelkekben: nyugati vagy keleti nép vagyunk? Az egyik vagy másik? Vagy: híd a Nyugat és Kelet között?” Majd: „Nyugat: néha felszabadított, de gyakran cserbenhagyott, inspirált, de nem segített.” Felidézte még, hogy a magyar egyedüllét, a két pogány közt érzése nem csak a török és osztrák uralom időszakában volt jelen. 1849-ben orosz segítséggel verték le az osztrákok a rebellis magyarokat. Magyarország füg­getlenségét a huszadik században a hitleri Németország fenyeget­te, amely nemcsak a keleti orosz óriás, hanem a valódi, polgári Nyugat ellen is harcolt. Csoda-e, ha hasadt lelkűek vagyunk? Szent István a nyugati ke­reszténység világrendjébe illesztette Magyarországot, ám állama szuverenitásához ragaszkodott. Koronát a pápa küldött neki 1000-ben, nem kívánt a németek vazallusa lenni. S lám, 1030-ban Konrád német császár hadat is vezetett a Nyugatot választó ma­gyarok ellen. Kudarcos próbálkozását hamarosan újabbak követ­ték. István uralkodása alatt számos háborút volt kénytelen vívni, ezekben Bizánc hol ellenség, hol szövetséges. Nem tudunk arról, hogy serege valaha is vesztesen hagyta volna el a csatateret. Törvé­nyei a saját korában humánusnak számítottak, intelmeit az idege­nek befogadásáról, a soknyelvű, sokszokású ország erejéről ma is gyakran idézik. Bár hatalmát - hogyan másként? - kegyetlen har­cok árán szilárdította meg, kortársai apjával, Gézával ellentétben kegyes, erényekben gazdag, nemes lelkű uralkodóként emleget­ték, aki buzgó keresztényként megnyitotta az országon át vezető zarándokutat a Szentföldre igyekvők előtt. Amikor a nagy király fia, Szent Imre herceg 1031-ben meghalt, unokaöccse, Vazul örökölhette volna a trónt. Nem tudni biztosan, hogy az állítólag ellene összeesküvést szövő Vazult Szent István tudtával vagy felesége, Gizella közbelépése nyomán vakították-e meg, tették alkalmatlanná az uralkodásra. A király halála, 1038 után zűrzavar köszöntött a magyarokra, az idegen befolyás alatt uralkodó Orseolo Péter országlása kis híján romba döntötte Szent István művét, amelyet aztán Vazul hazahívott fiai mentettek meg, építettek tovább. Micsoda fintora a történelemnek: a későbbi Ár­pád-házi uralkodóink mind Vazul leszármazottai voltak! Vagyis egy kicsit mi, Napkeletről jött, keresztény hitre tért magyarok is mind Vazul fiai vagyunk. Akik több mint ezer éve akarunk ma­gyarként, a magunk módján a Nyugathoz tartozni, bármit jelent­sen is aktuálisan ez. John Lukacs mondta: „A Nyugat a mi keresztünk. Mint a Krisz­tus keresztje, egyszerre tragédia és remény. Letenni nem tudjuk.”

Next