Magyar Nemzet, 2015. április (78. évfolyam, 77-101. szám)

2015-04-18 / 91. szám

32 Magyar feni« • Magazin 2015. április 18., szombat E­mlékképek a száz éve született Szeleczky Zitáról „Magának a Nemzetiben a helye” Virágokkal, koszorúkkal ékes koporsója mellé felrobbantott Nemzetijének gipszoszlopdarabját helyezték. „Gyönyörű hivatás lelket tartani az emberekben... térden állva adok hálát Istennek, hogy ezt az utat választottam” - vallotta a száz éve született Szeleczky Zita. Vasárnap délutánonként régi flmjeivel a tévében vissza-visszajár közénk, s énekli: „Oly édes az élet, oly szép a világ... ” a A R I. 0 N r. 7. Y I. Á S 7 T. Ó___________________________________.___ rca: ovális. Haja: szőke. Szeme: barna - olvasható a bu­dapesti népügyészség, az Országos Bűnügyi Nyilvántar­tó Hivatal 1946-os iratában (ÁBTL-4.l.-A—924/27). Néhány évvel korábban Deák Zoltán hírlapíró „mon­­­­­gol szemű, barackarcú, kismadárcsipogású” színész­ I­ _ .Ígt nőként jellemezte Szeleczky Zitát, aki nyolcvan pen­t 11, fős fizetéssel lett a Nemzeti Színház ösztöndíjasa az 1936-37-es évadban. Sok helyre csábították, de az akadémián Ódry Árpád azt mondta: „Magának *^98bi a Nemzetiben a helye.” Egyszeri bemutatóra (sem) érdemes darabocskák között aztán Titánia szerepét kapta a Szent­­­ivánéji álomban, s Ledér volt a Csongor és Tündében. Ámuló gyönyörű­séggel játszott a szent hajlékban, ösztöneinek radarja pontosan érzékelte Németh Antal rendezői szándékait. S a Méltóságos kisasszony főszerepét követően (Rendező: Balogh Béla, 1936) bája és sugárzása folytán neve csacska filmek csillagává fényesedett. Kényeztette Szeleczkyt a közönség és az őt „kitüntető kedvességgel kezelő sajtó” is, ahogy Egyed Zoltán írta. Szigorú, de hiteles ítészeket idézünk. A Villámfénynél Németh László első színpadi bemutatója (1938. március 30.), Tímár József játszotta a körorvost, Satát, a bűv­­leánykát Szeleczky. Akiről Szabó Zoltán a Magyar Nemzetben írta: Satával „igazi színésszé érett”. Évtizedek múltán Tímárnak címzett leve­lében Németh így emlékezett: „...egy finom, sudár, komoly lány ipar­kodott ott a te társtalanságba zárt s megnyílani vágyó lelkedhez kulcsot találni. Engem, ahogy szavaitokat, kiejtésedet s az ő komoly hangját hallgattam, egyre mélyebb megindultság fogott el.” Abban már tévedett Németh, hogy darabjának idején „még nem vették őt munkába a rossz magyar filmek”. Mert reggel ötkor vitte a filmgyár kocsija, hogy munká­ra ébredjen, jeget rakott az arcára, s dolgozott kilencig, aztán a Nemze­tiben próbált kettőig, s ebéd nélkül újra a film, aztán vissza, előadás! De a folytonos űzöttségben sem kopott művészi ereje. Keresztury Dezső hi­teles tanú, aki Tamási Áron Vitéz lélek című darabjának (1941. január 25.) porókáját így látta: „mesésen szép, de ugyanakkor erős vadmacskát játszik vonzó bájának és friss temperamentumának teljes bevetésével”. Ekkor már négyszáz pengős havi fizetése is jelzi. Szeleczky rangot jelent a Nemzetinek: az 1940-41-es évadban tíz darabban összesen nyolcvan­szor lépett színpadra. Repült Shakespeare Júliájaként; Solvejgie Ibsen Peer Gyntjében (május 10.) Keresztury szerint: „Nagyon szép, áthatja a szemérmes és sírig hű nőiességének meggyőző valódisága. Solvejg dalát egyszerű és ritka finom művészettel szólaltatta meg.” Ám Solvejg 1941. június 17-én búcsúzott drága Nemzetijétől. Fegyelmivel eltávolították. Miként történt? Nagy hullámverés a korabeli sajtóban; bizonytalan tények és vádak. Aki a kései ÁVH-s anyagokban elmerül, szokja az alja jelzőket és a rágal­makat, ám a Szeleczkyt piszkoló iratokat olvasva oszlik a homály. A mi­niszterelnök 1945. február 15-én jegyzett listáján (ÁBTL-4.1 .—A—924/27. 34) a háborús bűnösök sorában nyolc színházi szerepel, köztük Szeleczky Zita, aki 1945 márciusában távozott az országból. Az elfogatóparancsot 1946. február 14-én adták ki, majd a népbíróság szeptember 16-án és a következő hetekben tanúkat hallgatott meg két kérdésben, melyek volta­képp összetartoztak. 1941. május 18-28. között a Nemzeti Színház Frankfurtban és Berlinben vendégszerepelt a Faust és a Csongor... elő­adásával, ám a Tündére jelölt Szeleczky megtagadta az utazást. Ponto­sabban: a szerepet. A ’45-46-os hadjárat abszurdja, akit háborús bűnös­nek nyilvánítanak, és „a nyilasmozgalom segítésével” akarnak meghur­colni, miért nem ment el a hitleri országba? Igazgató, filmes és színházi játszótársak vallottak a népbíróság előtt. Németh Antal Tündére jelölte, de ő ragaszkodott a neki sikeres Ledér szerepéhez. Bajor Gizire is hivat­kozott, mert Bajor valóban lemondta a turnét. Füstös bácsi, a szerepki­hordó háromszor vitte a Tünde-példányt Szeleczkyhez, aki újra és újra visszaküldte. A színház fegyelmi bizottsága a kamarához utalta az ügyet, amely halasztott ülést követően elbocsátásáról határozott. Feloldva a köl­csönös keménykedést, a viszály vélhetően barátságosan is intéződhetett volna. A népbíróság előtt Németh Antal és mások is említették: házassá­ga Haltenberger Gyulával (1940. június 8-án lovas rendőrök viaskodtak a nagyszámú rajongóval a Kálvin téri templom előtt) a németek irányába hangolta Szeleczkyt (ÁBTL-3.1.9.-V-81068). A frankfurti sikerről tudó­sító Szabó Lőrinc Szeleczkyt sóhajtotta, s a berlini Csongor... sikeréről pedig sejteti: „hősnője Sz. volt”, vagyis Szörényi, Tünde alakítója. Né­meth szerint Szeleczkyt valójában három filmszerep marasztotta (Egy éj­szaka Erdélyben, Édes ellenfél, Leányvásár). Gobbi Hilda, Fényes Szabolcs és mások se vádaskodtak távollétében. De Major Tamás hű volt önmagá­hoz: Várkonyi Zoltánra hivatkozott, miszerint Pünkösti Andor Madáchá­­ban Várkonyi és Szeleczky 1944. március 19-én együtt játszott (Első An­na és Harmadik Károly), s a német bevonulásra Szeleczky azt mondta volna: „Életem legboldogabb napja.” Merő hazugság volt, mert Várkonyi épp azt vallotta a bíróságon, hogy neki Szeleczky menedéket ajánlott az otthonában. Többek homályos vádja: Szeleczky „oroszellenes” verset szavalt 1944-ben. De nem merték megnevezni: Petőfi Sándor Föl a szent háborúra! című versét mondta a rádióban és gyakran a pódiumon. „Jön az orosz, jön az orosz, / Itt is van már valóha” - s valóban itt volt. De Pe­tőfi írta, nem Szeleczky. A szovjet felszabadítást Petőfivel félni: háborús népuszítás!? - a metaforás kérdést persze Bollinger József védő sem pen­díthette. Amit mondhatott: a színész szereplésének elbírálására nem a bí­róság, hanem a szakma igazolóbizottsága jogosult; a vádak általánosak; kései, ’44-es filmjei, a Zenélő malom és a Nászinduló politikamentesek. Pálosi Béla tanácsának ítélete: három év börtön, tízéves eltiltás jogainak gyakorlásától és vagyonelkobzás. „Nagyon nehéz volt az én utam” - mondta Szeleczky, mert az ő igazi vagyonelkobzása Nemzeti­ fosztottságában már 1941-ben elkezdődött. Válóper a Nemzetivel, a sajtó kartácstüzei jobbról és balról, majd az olaszországi forgatást követően (Tentazione - Kísértés) szervezete ös­­­szeomlott. Tüdőcsúcshurut: kezelték a János-kórházban, majd Galyate­tőn és boldog nyarainak édenében, Nekézsenyben a tápászkodás követ­kezett - és válása férjétől. 1942. szeptember 23-án lépett újra színpadra: Huszka Jenő Mária főhadnagyát 240-szer játszotta az operettszínházban Pestet rengető s országosan is visszhangzó sikerrel. 1943-ban négy filmet forgatott, és nem szerep, hanem szívbéli ügye volt, hogy a „nemzet kis­­húgaként” a sebesült katonákat vigasztalja. Rettegte a szovjet világot. 1944 őszén Kovách Aladár visszahívta a Nemzetibe, de Anouilh Euridiké­­jét nem játszhatta el, mert Kiss Ferenc azt mondta: „Háború idején nem csinálunk propagandát a halálnak.” Gárdonyi Annuskájaként december 10-én szerepelt utoljára a Nemzetiben, majd Kőszegszerdahelyre utazott. Gyötrelmes hetek után Olga nővérével, bátyjával és édesanyjával 1945. március 13-án átlépték az osztrák határt. Útközben a németek kifosztot­ták­­ ő pedig elkobozta magától az országot, mert „nem tudtam volna el­képzelni, hogy a kommunizmusban éljek”. Nemzetét azonban nem hagyta el. 1948-ban Argentínába érkezett, Berzsenyi, Petőfi, Arany, Juhász Gyula, Mécs László, Reményik Sándor verseiben, pódiumműsoraiban éltette az álmodott hazát. És álmodta ré­gi otthonát is; megalapította az Argentínai Magyar Nemzeti Színházat 1951-ben. Hamarosan rádöbbent: hiába adták elő Madách Tragédiáját s a Bánk bánt, az emigráció közönsége a honi csacska filmeken nevelődött. Az emigráns lélek nem Katonát vagy Németh Lászlót óhajtja, hanem a nótás, édes-bús haza-Tündérkertben káprázik. És keserű a hazahiány rontása is: az örökös önsorvasztó viszály; még a tháliások is egymás ellen fűtötték hevüket. Ahogy lehet... - így maradt a költészet és dal Szeleczky Zita egyszemélyes varázslataként. Jele van, hogy 1953-ban az ÁVH haza­édesgette volna. Amint Págert három év szívós játékával sikerült is. Az 1956-os forradalomban felgyűlt az álom: megy a szovjet! Szeleczky felhí­vásokat fogalmazott, és az argentin rádióban beszélt nemzetének sorsá­ról. Ám a szent háború elbukott, így Kanadától Ausztráliáig a magyarság pódiumain s lemezeken, kazettákon versekkel, dalokkal hirdette a re­ményt és az összetartozás igéjét. 1962-ben Hollywoodba költözött; szeré­nyen, anyagi gondok szorításában, de méltósággal élte mikesi sorsát. La­kása kis stúdiójában maga rögzítette vigaszműsorait, s postázta a világba honfitársainak. Végül beteljesült a félszázados álom: ment az orosz, s ő hazatért. Egy­kori Farkas-Ratkó-díja, nyugati elismerések mellett köztársasági közép­­kereszttel elismerten és bírói ítélettel is felmentve, szerény csöndesség­ben, betegségeivel viaskodva 1999. július 12-én hunyt el Érden. A Kálvin téri református templomban ravatalozták fel, s augusztus 3-án örök nyu­govóra költözött a nekézsenyi családi sírboltba. Virágokkal, koszorúkkal ékes koporsója mellé felrobbantott Nemzetijének gipszoszlopdarabját helyezték. „Gyönyörű hivatás lelket tartani az emberekben... térden áll­va adok hálát Istennek, hogy ezt az utat választottam” - vallotta. Vasár­nap délutánonként régi filmjeivel a tévében vissza-visszajár közénk, s énekli: „Oly édes az élet, oly szép a világ...” S hogy nehéz is a magyar sors, azt vele képzelem, amint Ódry szigorában is edzett hangján, „sírig hűséggel”, idős Solvejgként fogadja hazatérő Peerjét: „Áldott az Úr neve! Visszaérkezett! [...] Dallá bűvölted az életemet. / Légy áldva! Beváltod Ígéretedet. / S áldott ez a pünkösd napja a hajnali fényben!” (Áprily Lajos fordítása). Szeleczky Zita Szabó Sándorral a Rómeó és Júliában - Nemzeti Színház, 1940 májusa Solvejgként Jávor Pállal a Peer Gyntben - Nemzeti, 1941 májusa A szerző a Nemzeti Színház egykori igazgatója A Magazin megjelenését támogatta K­özatp a KÖZGÉP Zrt.

Next