Magyar Nemzet, 2015. október (78. évfolyam, 230-255. szám)

2015-10-31 / 255. szám

publiciszt@magyarnemzet.hu Egy segélymunkás dilemmája A migránsok közt akadnak, akik a márkajelzést keresik a kapott ruhákon K­ét napot a szerb-horvát határon töltöttem a héten a migránsoknak meleg ruhát osztó csapat tagjaként: az Erdélyi Gyülekezet és a Székely Szeretetszolgálat gon­dolta úgy, hogy van tennivalója a Magyarországot im­már elkerülő krízisben. Érdekes az Erdélyi Gyülekezet története: amikor a nyolcvanas évek végén egyre több magyar menekült érkezett Ceausescu Romá­niájából Budapestre, sokak támogatását Németh Géza református lel­kész (Németh Zsolt fideszes parlamenti képviselő édesapja) vállalta. A menekültsegítő misszió 1990-ben önálló egyházként bejegyzett gyülekezetté alakult. A Reménység Szigetének nevezett egykori kato­nai telepen nem csak a magyarországinál gazdagabb erdélyi liturgi­kus istentiszteleteket tartanak, de nem feledkez­tek meg a karitatív feladatokról sem. Az évek so­rán többek között sok ezer olyan határon túli magyarnak adtak kedvezményes szállást, akit (vagy akinek a hozzátartozóját) Budapesten gyógykezeltek. Érthető, ha a gyülekezet vezetője, Zalatnay István református lelkész úgy gondolta, van ten­nivalójuk az utóbbi évtizedek legnagyobb mig­rációs krízisében. Többlépcsős tervet készítet­tek: a nemzeti összetartozás jegyében segíteni akarnak azoknak a délvidéki gazdáknak, akik kárt szenvedtek a válság első szakaszának ide­jén, amikor az emberáradat Bácskán keresztül csörtetett át a vágyott Nyugat felé. A másik, nem kevéssé fontos lépcső az októberi zimankóban érkező menedékkérők segítése - főleg a kisgye­rekekre való tekintettel - meleg ruhával. Hétfő reggel alaposan megpakolt járművek­kel indultunk el Sid városa felé. A gyerekeknek bélelt csizmákat és cipőket, meleg kabátokat vittünk, a felnőtteknek az új zoknik és sapkák mellett a büntetés-végrehajtástól kapott kék posztókabátokat - aki fázik, az nem törődik a divattal. A Székely Sze­retetszolgálat részéről is értékes adomány lapult a dobozokban: olyan professzionális síkabátok, melyeket arra terveztek, hogy a viselője sok mínuszos hidegben is tudjon a szabad ég alatt dolgozni. Ezek Amerikából érkeztek, denveri sípályákon használták azok dolgozói, és modellváltás idején nem dobják ki a feleslegessé vált darabokat, hanem egy amerikai magyarnak, Megyesi Jenőnek köszönhetően el­küldik a Kárpát-medencébe. Úgy döntöttünk, hogy ezeket a segítők­nek adjuk, vagyis azokat az önkénteseket öltöztetjük fel, akik a hideg­ben fél napokat állnak az út mentén, segítve az átutazó menekülteket. A szerbiai Berekszó (Berkaszovo) és a horvát Bábafalva (Bapska) falucskák között soha nem volt hivatalos átkelőhely. Az egykori Jugo­szlávia idején aszfaltozott út kötötte össze a két települést, de ahogy szétesett az ország a kilencvenes években, egy lezárt sorompó került az útra (és persze aknák a határra a háború miatt, de azokat azóta fel­szedték). A szerb hatóságok döntése volt, hogy a közeli határátkelő­­helyeket, amelyeken komoly személy- és még fontosabb teherforga­lom zajlik, nem zavarják meg a migránsáradattal, ezért ide nyitnak ideiglenes átkelőpontot a menekülteknek. A macedón határtól bu­­szokkal érkezőket az átlépési ponttól másfél kilométerre teszi le a jár­mű, így az emberáradatnak egy dombon kell felkaptatnia. Az út men­tén a különféle segélyszervezetek kínálják a „portékáikat” kis aszta­lokról: meleg tea, gyümölcsök, tisztálkodószerek, ruhanemű, konzer­­vek, bébiétel, pelenka és sok minden más. Cseh baloldali virággyere­kek egy csoportja úgy gondolta, innen már csak a Che Guevara-dalok hiányoznak, ezért gitározó és éneklő csapattal próbálták lelkesíteni az elcsigázott embereket. A menekültek úgy vonultak át ezen a szaka­szon, mintha svédasztalos reggeli lenne hosszú sorban feltálalva -ami kell nekik a természetesen ingyen kínált dolgokból, azt elveszik az asztalokról. Ide álltunk be mi is a meleg ruhákkal, szemben velünk a helyi Vöröskereszt konténeréből higiéniai csomagot, mellettük pe­dig a berekszói ortodox plébánia önkéntes fiataljai halkonzervet és zsemlét osztottak az embereknek. A migránsokat szállító autóbuszok összevissza érkeznek, ezért ér­kezésünk után majd három órát tétlenségre voltunk kárhoztatva. Meglehetősen frusztráló érzés volt ott topogni a hidegben, fölösleges­nek gondolva magunkat. Jobb híján egymást segítettük: akinek me­leg teája volt, azzal ment körbe, cserébe halkonzervet kapott, vagy egy sapkát a fázós fülére - mi is kiosztottuk a profi kabátokat azok­nak, akik nagyon dideregtek. Sötétedés után, fél hat körül aztán meg­érkezett az első busz, majd egymás után a többi, és beindult a pörgés: a gyerekruháknak és -csizmáknak óriási keletje lett, de a csípős hideg miatt jól fogytak a büntetés-végrehajtástól ka­pott kék posztókabátok is. Megrázó dolog szem­besülni ekkora emberáradattal­­ érkezett idős, vak ember is, akit fiatal társa vezetett, jött arcát félig elvesztett fiatal, és akadt olyan, aki papucs­ban gyalogolt, és meleg zoknit kért a kékülő lá­bára. Láttam egy nagyon idős nénit, akit kerekes székben tolt egy önkéntes - napokkal később egy angol nyelvű híradóban láttam viszont. Horvátországból a riporter arról beszélt, hogy a százöt éves afgán asszony a boldogabb jövő re­ményében Svédországba készül családjával. Nem tagadhatom el azt sem, hogy az ember­áradatnak két arca van: a segítségre szoruló sze­rencsétlenek mellett bőven érkeztek olyanok is, akik a márkajelzést keresték a kitett ruhákon, és ha azok nem voltak kellőképpen divatosak, un­dorodva fordultak el, és temetkeztek vissza az okostelefonjukba. Elgondolkodtató a pazarlás is: sokan felmarkoltak valamit az asztalokról, ami első­ pillanatra érdekesnek tűnt számukra, hogy aztán húsz mé­terrel odébb eldobják - reggel az út szélén köbméterszám lehetett összeszedni bontatlan pelenkát, kekszet, sebtében levetett ruhát. Ko­moly dilemmahelyzet ez a segélyezőnek is - egyfelől keresztényi kö­telesség segíteni a szenvedő embereknek (különösen a fél Európán végigvonszolt gyereknek), ugyanakkor rossz érzés arra gondolni, hogy a vadonatúj ruhát egy országgal arrébb kidobják, mert kapnak helyette csillogóbbat. XXI. századi trauma ez, a fogyasztói társada­lom ironikus megjelenése egy krízishelyzetben. Olyan, mint egy ki­adós gyomorrontás, amikor ehetünk bármit, az csak átrobog a szer­vezetünkön - itt naponta soktonnányi, eurómilliókba kerülő termé­ket csócsál meg az emberáradat, és csinál belőle pár kilométerrel ar­rébb szemetet. És mindez mennyire frusztráló lehet a térségben élő, nem kis számú szegény, nélkülöző őslakosnak - többüket láttam, amint a szeméthalmokból pokrócot, bontatlan élelmiszercsomagot, használható ruhaneműt guberáltak. Nekem még az is eszembe jutott: ha itt, a vágyott világ határán arra szocializáljuk az érkezőket, hogy minden ingyen van, és kedves emberek várják őket, akkor mi lesz majd Németországban a megér­kezés után? A menekülttáborban, ahol nem lesz minden lépésre új zokni, meleg pulóver, elfogadja majd a menedékkérő, hogy még sincs kolbászból a kerítés, hanem mindenért keményen meg kell dolgozni? Vagy esetleg elveszi később is fizetés nélkül - szupermarketből, ker­tes családi ház udvaráról, netán a járókelők zsebéből - azt, amiről úgy gondolja, hogy jár neki?­­ Nehéz kérdések ezek, nem tudom rájuk a választ. írás közben be­lenéztem a híradóba: már Szlovéniában van egy kislány, akinek a lá­bára mi adtunk meleg csizmát. A határon feltorlódott tömegben volt, épp banánt dobott feléje egy osztrák katona. Pár hete egy szendvicset dobáló magyar rendőr miatt rajtunk csámcsogott a fél világ... Komoly dilemmahelyzet ez a segélyezőnek is - egyfelől keresztényi kötelesség segíte­ni a szenvedő embereknek (különösen a fél Európán végigvonszolt gyereknek), ugyanakkor rossz érzés arra gondolni, hogy a vadonatúj ruhát egy országgal arrébb kidobják, mert kapnak he­lyette csillogóbbat. XXI. szá­zadi trauma ez B­uli­pi Bence az megint Ausztrália és már megint Új-Zéland. Mintha csak március lenne. Akkor is e két ország vívta az egyik „leg­­britebb” sportág, a krikett világbajnoki döntőjét. Most a Tasman­­tenger partjain állók ismét a túloldal felé tekintgetnek: következik a testvérháború újabb felvoná­sa, ezúttal rögbiben. Szomba­ton rendezik ugyanis Angliá­ban a világbajnokság döntőjét e két ország válogatottjának részvételével. Valóban testvéri viszony ez, hiszen sok szempontból egymásra van utalva a két ország. Nincs más szomszédjuk, meg kell becsülni­ük egymást, ráadásul Új-Zélandnak saját hadserege sincs már. Nem úgy, mint egykoron, amikor az ANZAC-csapatok katonái közül so­kan Gallipolinál vesztek oda. Ez volt Ausztrália és Új-Zéland Mo­hácsa, mélyen beleivódott a lelkükbe. A két országot nemcsak a gyarmati közös múlt és az államfő személye (II. Erzsébet) köti össze, hanem még a zászlajuk is hasonló. Legalábbis egyelőre, épp most folyik egy konzultáció Új-Zélandon, amelynek eredményeképpen akár le is cserélhetik az Union Jacket tartalmazó lobogót. Eközben Ausztráliában mindkét vezető párt elnöke olyan személy lett, aki végre megszabadulna az Egyesült Királyság béklyójától. Ám a lakosok nem annyira a királynőről vagy a lobogóról, mint inkább a szomszédokról szeretnek beszélgetni. Az ausztrálok arról poénkodnak, hogy Új-Zéland valójában az államuk, csak épp nem nekik fizetik be az adót. Persze az új-zélandiaknak sem kell a szom­szédba menniük a visszavágásért: ők azt szokták mondogatni, hogy a hétszázötvenezer ott élő honfitársuk miatt­ Ausztrália már a gyar­matuk. Sőt, egyik korábbi miniszterelnökük azt állította, hogy a ki­vándorolt új-zélandiak mindkét ország intelligenciáját növelik. Sze­retik egymást cukkolni, de olyan szintű nacionalizmust ne feltéte­lezzünk róluk, mint amilyet például egy magyar-román futballmér­kőzésnek álcázott tömegverekedés alkalmával láthatunk. Elvégre szomszédok, nincs nekik abból több a közelben. Persze az új-zélandiak nagyzolása mögött kisebbrendűségi komplexus húzódik. A transz-tasman rivalizálásnak is nevezett vetélkedés egyesek szerint politikusok által is gerjesztett jelenség, amennyiben az új-zélandi politikusok folyton a nagy testvérhez méricskélik magukat. De ha már az összehasonlításoknál tartunk, kanyarodjunk el a sport felé. Ott ugyanis az új-zélandiak egy, a maori kultúrából eredő tánc révén minden tekintetben lekörözik az ausztrálokat. A hakáról van szó, amelyet manapság főként az All Blacks névre hallgató új-zélandi rögbicsapat előadásában ismerünk. Egykoron mindenféle köszöntésekre használt rituálé volt, mára a csatába vo­nuló új-zélandi (és szamoai, tongai stb.) rögbisek félemlítik meg vele az ellenfelet (valamint Új-Zéland más sportágakban versengő csapatai). Nem is nagyon tudnak rá reagálni a Wallabies néven futó ausztrálok, akik saját őslakosaiktól nem kölcsönöztek semmiféle ri­tuálét. Ráadásul a Tasman-tenger két oldalán eltérő a rögbivel kap­csolatos fanatizmus is. Az ausztráloknak ott van az európai és auszt­rál foci is, míg Új-Zélandon a rögbi majdhogynem államvallás. Oly­annyira fontos, hogy a parlament az angliai világbajnokság idejére meghosszabbította a pubok nyitvatartási idejét, így a rögbi­fanatikusok (tehát az egész ország) hajnali négykor is sörözhetnek a kedvenceiket nézve. Tett ugyan a két ország egy kósza kísérletet arra, hogy ha már ők vívják a döntőt, ne olyankor játsszák, hogy nekik odahaza haj­nalban kelljen nézni a meccset, a vb-rendező angolok nem tágí­tottak, így a világ egyik legőszintébb (nincs színészkedés!) és leg­keményebb sportjának idei két legjobbját láthatja szombat dél­után a nagyérdemű.­­ A testvérháború újabb felvonása 2015. október 31., szombatNézőpont -Magyar mMill­er Rovatvezető: Körmendy Zsuzsanna Bell és a korrupció . Pataky István____________________________________________________________ R omániában szinte naponta visznek el bilincsben volt kormánytagokat, aktív politikusokat korrupciós ügyeik miatt. Victor Ponta miniszterelnök ellen bűn­vádi eljárás zajlik. Lengyelországban Slawomir Nowak közlekedési, építésügyi és tengerészeti miniszter kor­rupciós vádak miatt mondott le, az elhíresült lehallgatási bot­ránynak szintén voltak személyi következményei. Szlovákiában távozott posztjáról Pavol Paska házelnök, miután nevét össze­függésbe hozták egy törvénytelen beszerzési üggyel, amely miatt az egészségügyi tárca vezetőjének is mennie kellett. Hosz­­szan sorolhatnánk azokat a korrupciós ügyeket térségünkben, amelyeknek politikai vagy jogi következményei voltak. Egyetlen ország van e tájon, ahol a kormányzat s annak gazdasági hold­udvara patyolattiszta. Magyarországon még véletlenül sem akadt a hatalom köréből senki az igazságszolgáltatás hálójába. A magyar közéletet csak futólag figyelők közül sem gondolhat­ja senki komolyan, hogy a korrupció hiányával magyarázható a bűnüldöző szervek passzivitása. Colleen Bell mostanra berendezkedett amerikai nagykövet­ként tartott kioktatást a korrupció elleni harc hiánya miatt a Corvinus egyetemen a napokban. (Korábban az Amerikai Ke­reskedelmi Kamara konferenciáján is megtette ugyanezt.) Meg­szokni lehet ugyan, elfogadni viszont nem Washington „baráti” intéseit. Amerikai szemmel érthető a nagykövet érdekvédő te­vékenysége egy oroszokkal kokettáló szövetséges országban, de mi maradunk régi beidegződésünknél, magyarként jogos felhá­borodással szemléljük a beszólásokat, hiszen az egyetlen szö­­vetségesi szerződésben sincs rögzítve, hogy a nagyobb és erő­sebb testvérnek kötelessége tanítgatni, alkalomadtán lenézően korholni a kis öcsikét. Különösen zavaró, hogy Gyurcsány Fe­renc szép emlékű regnálása idején mély csend honolt a Szabad­ság téri külképviselet háza táján a balliberális hatalomhoz kötő­dő demokráciaellenes és korrupciós ügyek felgöngyölítésének elmaradásakor. De a sértettségen túl az alapkérdés mégis az, miért ad az Orbán-kormány okot egy amerikai nagykövetnek arra, hogy idő­ről időre felemlegesse a hatalom körüli korrupció eltussolását? A magát diplomatává finanszírozó producer megjegyzésein túllép­ve, nem lenne-e végre itt az ideje a korrupciós ügyek feltárásá­nak? Ha csak annyit mondunk, hogy trafik, föld és kaszinó, ugye mindenki érti, miről beszélünk? A fideszes törzsszavazóktól kezdve a konzervatívként jobb híján a kormánypártot támogató­kon át egészen a politikai kiábrándultakig, illetve a harcos ellen­zékiekig kevesen vannak, akik baráti politizálgatások közben ne konstatálnák a nyilvánvaló mutyizás rendszerszintű létezését. Ezeket a majd mindenkit irritáló ügyeket nem lehet a végte­lenségig szőnyeg alá söpörni a menekültkérdéssel vagy csupán a gonosz Washington ármánykodásának szajkózásával. S ha már Amerikánál tartunk, mennyire meggyőző és következetes érvelés az, amikor Bánki Erik, az Országgyűlés gazdasági és in­formatikai bizottságának fideszes alelnöke azt mondja: ha a kormány offshore-mentesítené a közigazgatást, akkor rengeteg külföldi érdeket sértene, s az amerikai cégek nagy részét kizár­ná a hazai állami megbízásokból? Lehet, Colleen Bell akaratlanul is a kormányt segíti korholá­­saival, hiszen könnyű mostantól amerikai kottából játszónak nevezni azt, aki korrupciót kiált, de előbb vagy utóbb a bírála­tok gőgös lesajnálása visszaüt. A minapi lengyel választás ered­ménye erről is szólt. T­OLLH­EGYEN ÚJ Csutkinok B Pu­hái, Györg­y ■__________________________________________________________ Slapaj hírlapíró koromban - még az átkosban -, ha lapzártakor időza­varral küzdött a sportújság, elő-előfordult, hogy idősebbik olvasószer­kesztőnk, jó Kővári Józsi bácsi, Isten nyugosztalja, „csutkinban” adta le nyomdai szedésre a megbízhatóbb munkatársak kéziratait. Ez azt jelen­tette (már el merem mondani), hogy - bízva az illető precizitásában - kontroll nélkül, olvasatlanul engedélyezte az anyag kiszedését és megje­lenését. Mint utóbb kinyomoztam, a módszer névadója, ez a bizonyos Csurkin, a sztálini szovjet idők sztahanovista újságírója volt, aki azáltal lett élmunkássá, hogy vállalta, maga ellenőrzi önmagát. Vagyis az ő munkájával ne bajlódjon még egy ember, így gyorsabban elkészül a­ lap. Nem semmi! (Hogy mennyi marhaság került be így az újságba, arról nincs adatom.) Mindez most jutott eszembe, hogy olvasom, Andy Vajna és a többi kaszinóüzemeltető saját maga ellenőrzi a kaszinóbizniszének tisztaságát, ugyanis masináik nincsenek bekötve az adóhivatalhoz. Léte­zik ugyan kamerás megfigyelés a játéktermekben, ám a videoszobákban a kaszinószervezők komálósai („Csurkinék” - a szerk.) ülnek, ráadásul a felvételeket igen hamar letörlik. Az LMP nemrég a Vajna-kaszinók va­lódi ellenőrzését kérte számon a parlamentben, azt javasolva, ameddig a gépek nincsenek bekötve az adóhivatalhoz, zárják be a kaszinókat. Az­óta is zárják... A hírportál egyik kommentelője így összegzett: „Amikor betiltották a kocsmai játékgépeket, a szenvedélyesebbek átvándoroltak a kaszinókba. A magyar kocsmárosok zsebéből átrakták az adózatlan nye­reséget Andy Vajna zsebébe. Ügyes. ” Jobb végszót én sem tudnék.

Next