Magyar Nemzet, 2015. október (78. évfolyam, 230-255. szám)
2015-10-31 / 255. szám
publiciszt@magyarnemzet.hu Egy segélymunkás dilemmája A migránsok közt akadnak, akik a márkajelzést keresik a kapott ruhákon Két napot a szerb-horvát határon töltöttem a héten a migránsoknak meleg ruhát osztó csapat tagjaként: az Erdélyi Gyülekezet és a Székely Szeretetszolgálat gondolta úgy, hogy van tennivalója a Magyarországot immár elkerülő krízisben. Érdekes az Erdélyi Gyülekezet története: amikor a nyolcvanas évek végén egyre több magyar menekült érkezett Ceausescu Romániájából Budapestre, sokak támogatását Németh Géza református lelkész (Németh Zsolt fideszes parlamenti képviselő édesapja) vállalta. A menekültsegítő misszió 1990-ben önálló egyházként bejegyzett gyülekezetté alakult. A Reménység Szigetének nevezett egykori katonai telepen nem csak a magyarországinál gazdagabb erdélyi liturgikus istentiszteleteket tartanak, de nem feledkeztek meg a karitatív feladatokról sem. Az évek során többek között sok ezer olyan határon túli magyarnak adtak kedvezményes szállást, akit (vagy akinek a hozzátartozóját) Budapesten gyógykezeltek. Érthető, ha a gyülekezet vezetője, Zalatnay István református lelkész úgy gondolta, van tennivalójuk az utóbbi évtizedek legnagyobb migrációs krízisében. Többlépcsős tervet készítettek: a nemzeti összetartozás jegyében segíteni akarnak azoknak a délvidéki gazdáknak, akik kárt szenvedtek a válság első szakaszának idején, amikor az emberáradat Bácskán keresztül csörtetett át a vágyott Nyugat felé. A másik, nem kevéssé fontos lépcső az októberi zimankóban érkező menedékkérők segítése - főleg a kisgyerekekre való tekintettel - meleg ruhával. Hétfő reggel alaposan megpakolt járművekkel indultunk el Sid városa felé. A gyerekeknek bélelt csizmákat és cipőket, meleg kabátokat vittünk, a felnőtteknek az új zoknik és sapkák mellett a büntetés-végrehajtástól kapott kék posztókabátokat - aki fázik, az nem törődik a divattal. A Székely Szeretetszolgálat részéről is értékes adomány lapult a dobozokban: olyan professzionális síkabátok, melyeket arra terveztek, hogy a viselője sok mínuszos hidegben is tudjon a szabad ég alatt dolgozni. Ezek Amerikából érkeztek, denveri sípályákon használták azok dolgozói, és modellváltás idején nem dobják ki a feleslegessé vált darabokat, hanem egy amerikai magyarnak, Megyesi Jenőnek köszönhetően elküldik a Kárpát-medencébe. Úgy döntöttünk, hogy ezeket a segítőknek adjuk, vagyis azokat az önkénteseket öltöztetjük fel, akik a hidegben fél napokat állnak az út mentén, segítve az átutazó menekülteket. A szerbiai Berekszó (Berkaszovo) és a horvát Bábafalva (Bapska) falucskák között soha nem volt hivatalos átkelőhely. Az egykori Jugoszlávia idején aszfaltozott út kötötte össze a két települést, de ahogy szétesett az ország a kilencvenes években, egy lezárt sorompó került az útra (és persze aknák a határra a háború miatt, de azokat azóta felszedték). A szerb hatóságok döntése volt, hogy a közeli határátkelőhelyeket, amelyeken komoly személy- és még fontosabb teherforgalom zajlik, nem zavarják meg a migránsáradattal, ezért ide nyitnak ideiglenes átkelőpontot a menekülteknek. A macedón határtól buszokkal érkezőket az átlépési ponttól másfél kilométerre teszi le a jármű, így az emberáradatnak egy dombon kell felkaptatnia. Az út mentén a különféle segélyszervezetek kínálják a „portékáikat” kis asztalokról: meleg tea, gyümölcsök, tisztálkodószerek, ruhanemű, konzervek, bébiétel, pelenka és sok minden más. Cseh baloldali virággyerekek egy csoportja úgy gondolta, innen már csak a Che Guevara-dalok hiányoznak, ezért gitározó és éneklő csapattal próbálták lelkesíteni az elcsigázott embereket. A menekültek úgy vonultak át ezen a szakaszon, mintha svédasztalos reggeli lenne hosszú sorban feltálalva -ami kell nekik a természetesen ingyen kínált dolgokból, azt elveszik az asztalokról. Ide álltunk be mi is a meleg ruhákkal, szemben velünk a helyi Vöröskereszt konténeréből higiéniai csomagot, mellettük pedig a berekszói ortodox plébánia önkéntes fiataljai halkonzervet és zsemlét osztottak az embereknek. A migránsokat szállító autóbuszok összevissza érkeznek, ezért érkezésünk után majd három órát tétlenségre voltunk kárhoztatva. Meglehetősen frusztráló érzés volt ott topogni a hidegben, fölöslegesnek gondolva magunkat. Jobb híján egymást segítettük: akinek meleg teája volt, azzal ment körbe, cserébe halkonzervet kapott, vagy egy sapkát a fázós fülére - mi is kiosztottuk a profi kabátokat azoknak, akik nagyon dideregtek. Sötétedés után, fél hat körül aztán megérkezett az első busz, majd egymás után a többi, és beindult a pörgés: a gyerekruháknak és -csizmáknak óriási keletje lett, de a csípős hideg miatt jól fogytak a büntetés-végrehajtástól kapott kék posztókabátok is. Megrázó dolog szembesülni ekkora emberáradattal érkezett idős, vak ember is, akit fiatal társa vezetett, jött arcát félig elvesztett fiatal, és akadt olyan, aki papucsban gyalogolt, és meleg zoknit kért a kékülő lábára. Láttam egy nagyon idős nénit, akit kerekes székben tolt egy önkéntes - napokkal később egy angol nyelvű híradóban láttam viszont. Horvátországból a riporter arról beszélt, hogy a százöt éves afgán asszony a boldogabb jövő reményében Svédországba készül családjával. Nem tagadhatom el azt sem, hogy az emberáradatnak két arca van: a segítségre szoruló szerencsétlenek mellett bőven érkeztek olyanok is, akik a márkajelzést keresték a kitett ruhákon, és ha azok nem voltak kellőképpen divatosak, undorodva fordultak el, és temetkeztek vissza az okostelefonjukba. Elgondolkodtató a pazarlás is: sokan felmarkoltak valamit az asztalokról, ami első pillanatra érdekesnek tűnt számukra, hogy aztán húsz méterrel odébb eldobják - reggel az út szélén köbméterszám lehetett összeszedni bontatlan pelenkát, kekszet, sebtében levetett ruhát. Komoly dilemmahelyzet ez a segélyezőnek is - egyfelől keresztényi kötelesség segíteni a szenvedő embereknek (különösen a fél Európán végigvonszolt gyereknek), ugyanakkor rossz érzés arra gondolni, hogy a vadonatúj ruhát egy országgal arrébb kidobják, mert kapnak helyette csillogóbbat. XXI. századi trauma ez, a fogyasztói társadalom ironikus megjelenése egy krízishelyzetben. Olyan, mint egy kiadós gyomorrontás, amikor ehetünk bármit, az csak átrobog a szervezetünkön - itt naponta soktonnányi, eurómilliókba kerülő terméket csócsál meg az emberáradat, és csinál belőle pár kilométerrel arrébb szemetet. És mindez mennyire frusztráló lehet a térségben élő, nem kis számú szegény, nélkülöző őslakosnak - többüket láttam, amint a szeméthalmokból pokrócot, bontatlan élelmiszercsomagot, használható ruhaneműt guberáltak. Nekem még az is eszembe jutott: ha itt, a vágyott világ határán arra szocializáljuk az érkezőket, hogy minden ingyen van, és kedves emberek várják őket, akkor mi lesz majd Németországban a megérkezés után? A menekülttáborban, ahol nem lesz minden lépésre új zokni, meleg pulóver, elfogadja majd a menedékkérő, hogy még sincs kolbászból a kerítés, hanem mindenért keményen meg kell dolgozni? Vagy esetleg elveszi később is fizetés nélkül - szupermarketből, kertes családi ház udvaráról, netán a járókelők zsebéből - azt, amiről úgy gondolja, hogy jár neki? Nehéz kérdések ezek, nem tudom rájuk a választ. írás közben belenéztem a híradóba: már Szlovéniában van egy kislány, akinek a lábára mi adtunk meleg csizmát. A határon feltorlódott tömegben volt, épp banánt dobott feléje egy osztrák katona. Pár hete egy szendvicset dobáló magyar rendőr miatt rajtunk csámcsogott a fél világ... Komoly dilemmahelyzet ez a segélyezőnek is - egyfelől keresztényi kötelesség segíteni a szenvedő embereknek (különösen a fél Európán végigvonszolt gyereknek), ugyanakkor rossz érzés arra gondolni, hogy a vadonatúj ruhát egy országgal arrébb kidobják, mert kapnak helyette csillogóbbat. XXI. századi trauma ez Bulipi Bence az megint Ausztrália és már megint Új-Zéland. Mintha csak március lenne. Akkor is e két ország vívta az egyik „legbritebb” sportág, a krikett világbajnoki döntőjét. Most a Tasmantenger partjain állók ismét a túloldal felé tekintgetnek: következik a testvérháború újabb felvonása, ezúttal rögbiben. Szombaton rendezik ugyanis Angliában a világbajnokság döntőjét e két ország válogatottjának részvételével. Valóban testvéri viszony ez, hiszen sok szempontból egymásra van utalva a két ország. Nincs más szomszédjuk, meg kell becsülniük egymást, ráadásul Új-Zélandnak saját hadserege sincs már. Nem úgy, mint egykoron, amikor az ANZAC-csapatok katonái közül sokan Gallipolinál vesztek oda. Ez volt Ausztrália és Új-Zéland Mohácsa, mélyen beleivódott a lelkükbe. A két országot nemcsak a gyarmati közös múlt és az államfő személye (II. Erzsébet) köti össze, hanem még a zászlajuk is hasonló. Legalábbis egyelőre, épp most folyik egy konzultáció Új-Zélandon, amelynek eredményeképpen akár le is cserélhetik az Union Jacket tartalmazó lobogót. Eközben Ausztráliában mindkét vezető párt elnöke olyan személy lett, aki végre megszabadulna az Egyesült Királyság béklyójától. Ám a lakosok nem annyira a királynőről vagy a lobogóról, mint inkább a szomszédokról szeretnek beszélgetni. Az ausztrálok arról poénkodnak, hogy Új-Zéland valójában az államuk, csak épp nem nekik fizetik be az adót. Persze az új-zélandiaknak sem kell a szomszédba menniük a visszavágásért: ők azt szokták mondogatni, hogy a hétszázötvenezer ott élő honfitársuk miatt Ausztrália már a gyarmatuk. Sőt, egyik korábbi miniszterelnökük azt állította, hogy a kivándorolt új-zélandiak mindkét ország intelligenciáját növelik. Szeretik egymást cukkolni, de olyan szintű nacionalizmust ne feltételezzünk róluk, mint amilyet például egy magyar-román futballmérkőzésnek álcázott tömegverekedés alkalmával láthatunk. Elvégre szomszédok, nincs nekik abból több a közelben. Persze az új-zélandiak nagyzolása mögött kisebbrendűségi komplexus húzódik. A transz-tasman rivalizálásnak is nevezett vetélkedés egyesek szerint politikusok által is gerjesztett jelenség, amennyiben az új-zélandi politikusok folyton a nagy testvérhez méricskélik magukat. De ha már az összehasonlításoknál tartunk, kanyarodjunk el a sport felé. Ott ugyanis az új-zélandiak egy, a maori kultúrából eredő tánc révén minden tekintetben lekörözik az ausztrálokat. A hakáról van szó, amelyet manapság főként az All Blacks névre hallgató új-zélandi rögbicsapat előadásában ismerünk. Egykoron mindenféle köszöntésekre használt rituálé volt, mára a csatába vonuló új-zélandi (és szamoai, tongai stb.) rögbisek félemlítik meg vele az ellenfelet (valamint Új-Zéland más sportágakban versengő csapatai). Nem is nagyon tudnak rá reagálni a Wallabies néven futó ausztrálok, akik saját őslakosaiktól nem kölcsönöztek semmiféle rituálét. Ráadásul a Tasman-tenger két oldalán eltérő a rögbivel kapcsolatos fanatizmus is. Az ausztráloknak ott van az európai és ausztrál foci is, míg Új-Zélandon a rögbi majdhogynem államvallás. Olyannyira fontos, hogy a parlament az angliai világbajnokság idejére meghosszabbította a pubok nyitvatartási idejét, így a rögbifanatikusok (tehát az egész ország) hajnali négykor is sörözhetnek a kedvenceiket nézve. Tett ugyan a két ország egy kósza kísérletet arra, hogy ha már ők vívják a döntőt, ne olyankor játsszák, hogy nekik odahaza hajnalban kelljen nézni a meccset, a vb-rendező angolok nem tágítottak, így a világ egyik legőszintébb (nincs színészkedés!) és legkeményebb sportjának idei két legjobbját láthatja szombat délután a nagyérdemű. A testvérháború újabb felvonása 2015. október 31., szombatNézőpont -Magyar mMiller Rovatvezető: Körmendy Zsuzsanna Bell és a korrupció . Pataky István____________________________________________________________ R omániában szinte naponta visznek el bilincsben volt kormánytagokat, aktív politikusokat korrupciós ügyeik miatt. Victor Ponta miniszterelnök ellen bűnvádi eljárás zajlik. Lengyelországban Slawomir Nowak közlekedési, építésügyi és tengerészeti miniszter korrupciós vádak miatt mondott le, az elhíresült lehallgatási botránynak szintén voltak személyi következményei. Szlovákiában távozott posztjáról Pavol Paska házelnök, miután nevét összefüggésbe hozták egy törvénytelen beszerzési üggyel, amely miatt az egészségügyi tárca vezetőjének is mennie kellett. Hoszszan sorolhatnánk azokat a korrupciós ügyeket térségünkben, amelyeknek politikai vagy jogi következményei voltak. Egyetlen ország van e tájon, ahol a kormányzat s annak gazdasági holdudvara patyolattiszta. Magyarországon még véletlenül sem akadt a hatalom köréből senki az igazságszolgáltatás hálójába. A magyar közéletet csak futólag figyelők közül sem gondolhatja senki komolyan, hogy a korrupció hiányával magyarázható a bűnüldöző szervek passzivitása. Colleen Bell mostanra berendezkedett amerikai nagykövetként tartott kioktatást a korrupció elleni harc hiánya miatt a Corvinus egyetemen a napokban. (Korábban az Amerikai Kereskedelmi Kamara konferenciáján is megtette ugyanezt.) Megszokni lehet ugyan, elfogadni viszont nem Washington „baráti” intéseit. Amerikai szemmel érthető a nagykövet érdekvédő tevékenysége egy oroszokkal kokettáló szövetséges országban, de mi maradunk régi beidegződésünknél, magyarként jogos felháborodással szemléljük a beszólásokat, hiszen az egyetlen szövetségesi szerződésben sincs rögzítve, hogy a nagyobb és erősebb testvérnek kötelessége tanítgatni, alkalomadtán lenézően korholni a kis öcsikét. Különösen zavaró, hogy Gyurcsány Ferenc szép emlékű regnálása idején mély csend honolt a Szabadság téri külképviselet háza táján a balliberális hatalomhoz kötődő demokráciaellenes és korrupciós ügyek felgöngyölítésének elmaradásakor. De a sértettségen túl az alapkérdés mégis az, miért ad az Orbán-kormány okot egy amerikai nagykövetnek arra, hogy időről időre felemlegesse a hatalom körüli korrupció eltussolását? A magát diplomatává finanszírozó producer megjegyzésein túllépve, nem lenne-e végre itt az ideje a korrupciós ügyek feltárásának? Ha csak annyit mondunk, hogy trafik, föld és kaszinó, ugye mindenki érti, miről beszélünk? A fideszes törzsszavazóktól kezdve a konzervatívként jobb híján a kormánypártot támogatókon át egészen a politikai kiábrándultakig, illetve a harcos ellenzékiekig kevesen vannak, akik baráti politizálgatások közben ne konstatálnák a nyilvánvaló mutyizás rendszerszintű létezését. Ezeket a majd mindenkit irritáló ügyeket nem lehet a végtelenségig szőnyeg alá söpörni a menekültkérdéssel vagy csupán a gonosz Washington ármánykodásának szajkózásával. S ha már Amerikánál tartunk, mennyire meggyőző és következetes érvelés az, amikor Bánki Erik, az Országgyűlés gazdasági és informatikai bizottságának fideszes alelnöke azt mondja: ha a kormány offshore-mentesítené a közigazgatást, akkor rengeteg külföldi érdeket sértene, s az amerikai cégek nagy részét kizárná a hazai állami megbízásokból? Lehet, Colleen Bell akaratlanul is a kormányt segíti korholásaival, hiszen könnyű mostantól amerikai kottából játszónak nevezni azt, aki korrupciót kiált, de előbb vagy utóbb a bírálatok gőgös lesajnálása visszaüt. A minapi lengyel választás eredménye erről is szólt. TOLLHEGYEN ÚJ Csutkinok B Puhái, György ■__________________________________________________________ Slapaj hírlapíró koromban - még az átkosban -, ha lapzártakor időzavarral küzdött a sportújság, elő-előfordult, hogy idősebbik olvasószerkesztőnk, jó Kővári Józsi bácsi, Isten nyugosztalja, „csutkinban” adta le nyomdai szedésre a megbízhatóbb munkatársak kéziratait. Ez azt jelentette (már el merem mondani), hogy - bízva az illető precizitásában - kontroll nélkül, olvasatlanul engedélyezte az anyag kiszedését és megjelenését. Mint utóbb kinyomoztam, a módszer névadója, ez a bizonyos Csurkin, a sztálini szovjet idők sztahanovista újságírója volt, aki azáltal lett élmunkássá, hogy vállalta, maga ellenőrzi önmagát. Vagyis az ő munkájával ne bajlódjon még egy ember, így gyorsabban elkészül a lap. Nem semmi! (Hogy mennyi marhaság került be így az újságba, arról nincs adatom.) Mindez most jutott eszembe, hogy olvasom, Andy Vajna és a többi kaszinóüzemeltető saját maga ellenőrzi a kaszinóbizniszének tisztaságát, ugyanis masináik nincsenek bekötve az adóhivatalhoz. Létezik ugyan kamerás megfigyelés a játéktermekben, ám a videoszobákban a kaszinószervezők komálósai („Csurkinék” - a szerk.) ülnek, ráadásul a felvételeket igen hamar letörlik. Az LMP nemrég a Vajna-kaszinók valódi ellenőrzését kérte számon a parlamentben, azt javasolva, ameddig a gépek nincsenek bekötve az adóhivatalhoz, zárják be a kaszinókat. Azóta is zárják... A hírportál egyik kommentelője így összegzett: „Amikor betiltották a kocsmai játékgépeket, a szenvedélyesebbek átvándoroltak a kaszinókba. A magyar kocsmárosok zsebéből átrakták az adózatlan nyereséget Andy Vajna zsebébe. Ügyes. ” Jobb végszót én sem tudnék.