Magyar Nemzet, 2015. december (78. évfolyam, 281-305. szám)
2015-12-14 / 292. szám
8 Vélemény 2015. december 14., hétfő Klímacsúcs: az utolsó esély A történelmi jelentőségű párizsi egyezményt most már „csak” be kell tartani a Mangis. Gyöngyi me to act - vagyis itt az idő a cselekvésre - állt az Ecologist című angol környezetvédelmi folyóirat 2001. novemberi különkiadásának címlapján, és a felhívás a globális éghajlatváltozás elleni azonnali lépéseket sürgette, akkor már nem először. De menjünk kicsit vissza az időben: 1990- ben, a norvégiai Bergenben, az ENSZ 1992-es Környezet és fejlődés című konferenciájának egyik előkészítő találkozója idején én is részt vettem azon a tüntetésen, ahol a környezetvédők az éghajlat védelméről tárgyaló minisztereket biztatták az azonnali cselekvésre. Azóta 25 év telt el, amit többé-kevésbé elvesztegettünk, pedig az éghajlatváltozás jeleit sokszor már a bőrünkön érezzük. Nem véletlen tehát, hogy óriási figyelem kísérte a Párizsban megrendezett 21. ENSZ-klímakonferenciát, rövid nevén a klímacsúcsot. A figyelemfelhívás a globális éghajlatváltozás tényére és a következményekre hosszú múltra tekint vissza. Csak dióhéjban: először 1896-ban Svante Arrhenius svéd kémikus írta le az üvegházhatás és a klímaváltozás közötti összefüggést. Az 1950-es évek óta vannak rendszeres légköri szén-dioxid-mérések, és akkor kezdődtek el az első komolyabb klímakutatások is. A hetvenes években már egyre több adat figyelmeztetett a várható hatásokra, tudósok és közéleti személyiségek tanulmányai, jelentései sürgették a szenynyezések és az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését. Megalakult az IPCC, a Kormányközi Éghajlat-változási Testület, amely a különböző országok klímakutatóinak munkáját fogta össze. Az ENSZ keretében elkezdődtek egy nemzetközi klímavédelmi egyezmény előkészítő munkálatai, amelyet végül 1992-ben Rio de Janeiróban, a már említett Környezet és fejlődés ENSZ-konferencián fogadtak el. 1992-ben jelent meg Al Gore amerikai alelnök és Nobel-békedíjas aktivista könyve, a Mérlegen a Föld, majd 2006- ban a Kellemetlen igazság, amely szemléletesen mutatta be a globális éghajlatváltozás hatásait. Az 1997-ben, Kiotóban elfogadott jegyzőkönyv már a tényleges kibocsátáscsökkentésekről szólt, de még az aláírók közül sem minden ország teljesítette a vállalásokat, az Egyesült Államok pedig alá sem írta a jegyzőkönyvet. Ma már sokoldalúan megalapozott tudományos tény, hogy a klímaváltozás okozója az emberi tevékenység, a fosszilis tüzelőanyagok, elsősorban a szén és az olaj elégetése, ezeket az iparban, a mezőgazdaságban, a közlekedésben és a háztartásokban is használjuk. Az eddigi klímakonferenciák sikertelenségét elsősorban az eltérő érdekek okozták, hiszen az emberiség gazdagabb részének túlfogyasztása, az ezzel járó energiahasználat nagyobb szennyezést jelent, míg a növekvő népességű, fejlődő országok nagy részében az elemi emberi szükségleteket sem tudják kielégíteni, hiszen sok helyen nemcsak áram, hanem még tiszta ivóvíz sincs. Míg a fejlett országok a gazdasági növekedésüket féltik a korlátozásoktól, addig az ázsiai vagy afrikai országok arra hivatkoznak, hogy nekik fejlődniük kell, a szigetállamok pedig a tengerszint már ma is tapasztalható emelkedésétől féltik az országaikat. A párizsi klímacsúcs tétje tehát az volt, hogy az eltérő érdekek ellenére lehet-e egy mindenkire kötelező, és valódi vállalásokat jelentő egyezményt tető alá hozni, amely 2020-ban felválthatja a kiotói jegyzőkönyvet. A találkozó első napján a világ vezető politikusai, köztük az Egyesült Államok, Oroszország, Kína elnöke, a német kancellár, a házigazda francia elnök és az ENSZ-főtitkár is mondott beszédet, Áder János köztársasági elnök a jövő nemzedékek iránti felelősségről beszélt. Ezeknek a politikusoknak a jelenléte, felszólalásai azt jelentették, hogy a világ ráébredt arra, hogy az éghajlatváltozás minden országot, gazdagot és fejlődőt egyaránt sújt. A világ vezető politikusainak jelenléte alig több mint két héttel a párizsi merényletsorozat után azt üzente, hogy mindent megtesznek az egyezmény létrejöttéért. Az egyik hazai résztvevő, Schmuck Erzsébet, az LMP országgyűlési képviselője azt is reménykeltőnek nevezte, hogy a konferencián és a párhuzamos rendezvényeken nagyon sok közéleti és híres személyiség vett részt, hogy az egyházak vezetői is üzenetet küldtek a résztvevőknek, hogy számtalan civil szervezet képviselője buzdította megállapodásra az országok képviselőit, a környezetvédők látványos akciókkal hívták fel a figyelmet az éghajlatváltozás elleni küzdelem fontosságára. Schmuck Erzsébet egy történetet is elmesélt: az egyik párhuzamos rendezvényen, az Interparlamentáris Unió tanácskozásán a kínai képviselő azt fejtegette, hogy országa 2025-ig még kénytelen növelni a szén-dioxid-kibocsátást, és csak azután tudják elkezdeni a csökkentési programokat a megújuló energiák használatával. Az ülésen megjelenő Arnold Schwarzenegger amerikai filmszínész és volt kaliforniai kormányzó azt kérte, hogy a jelenlévők ne szidják ezért Kínát, hiszen „mi, amerikaiak egy nagy ökológiai hátizsákot, batyut hordozunk azzal, hogy a Kínában gyártott ruhákba öltözünk, különféle kínai termékeket használunk, és eközben a gyártással járó szennyezés a távol-keleti országban marad”. Más neves emberek is megtisztelték jelenlétükkel a konferenciát, ott volt Al Gore volt amerikai alelnök és Alec Baldwin színművész is. A konferencián plenáris üléseken és munkacsoportokban is dolgoztak, sokszor éjszakáig vitatkoztak, javítgatták a tervezetet, új javaslatokkal álltak elő az országok. Az eredetileg két hétre tervezett tanácskozás végül egy nap késéssel, szombaton este fogadta el a dokumentumot, amelyről a hírügynökségek úgy számoltak be, hogy történelmi jelentőségű klímavédelmi egyezmény született Párizsban, amely szerint a Föld átlagos hőmérséklet-emelkedését 2 Celsiusfok alatt tartják, a vállalások betartása kötelező érvényű lesz a megegyezésben részt vevő 195 ország számára, és egy pénzügyi alapot, egy úgynevezett zöld klímaalapot is létrehoznak a fejlődő országok segítésére. Fontos szempont volt az is, hogy a különböző fejlettségű és földrajzi adottságú országok a szennyezésük mértékében vállaljanak felelősséget. Az egyezmény megszületése valódi esélyt jelenthet az emberiségnek. Francois Hollande francia elnök szerint kulcsfontosságú dokumentum van az országok képviselői előtt. Al Gore volt amerikai alelnök fantasztikusnak nevezte a történteket, a Greenpeace nemzetközi környezetvédő szervezet vezetője szerint a megállapodás egyértelműen a történelem szemétdombjára helyezte a fosszilis energiákra épülő ipart, és Ban Ki Mun, az ENSZ főtitkára azt hangsúlyozta, hogy „nincs B terv, ahogy nincs B bolygó sem”. A remény tehát felcsillant a kezelhetetlen klímakatasztrófa elkerülésére. Azonban senki nem dőlhet hátra megelégedve, hiszen a megállapodás részleteit a következő években fogják kidolgozni. Sarkalatos pontja az egyezménynek a pénzügyi alapok megteremtése és az ellenőrzés, annál is inkább, mert az egyezmény - legalábbis az eddigi hírek szerint - nem tartalmaz szankciókat a megállapodást be nem tartó országok számára. A klímacsúcson megszületett megegyezés csak lehetőség, talán az utolsó lehetőség az általunk okozott károk enyhítésére, a bolygó érzékeny éghajlati rendszerének stabilizálására. Ha nem vagyunk képesek a további, valóban érdemi cselekvésekre, akkor nem vagyunk méltók arra, hogy ezen a földön éljünk. Ha továbbra is halogatjuk a cselekvést, akkor az emberiség nagy része vagy egésze is elpusztulhat, a bolygó valamennyi idő alatt kiheveri a klímakatasztrófát, legfeljebb más élőlények népesítik majd be. Számunkra a klímaegyezményt követő cselekvés az utolsó esély. A szerző környezetvédelmi újságíró FOTÓ: EUROPRESS/AFP A Vélemény oldalon megjelent írások nem okvetlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. EGY HÉT EURÓPÁBAN A jövőnk függ a megállapodástól III.ÓRÁNT KáROLY___________________________________________ N em vitatható a jelentősége annak, hogy a résztvevők a klímacsúcson meg tudtak egyezni néhány nagyon fontos kérdésben. A 31 oldalas megállapodás két részre oszlik, a jogilag kötelező „egyezményre” és a jogilag nem kötelező „határozatra”. A jogilag kötelező részben a részt vevő országok kötelezettséget vállaltak, hogy a globális hőmérséklet növekedését az iparosodás előtti szinthez képest jóval 2 Celsius-fok alatt tartják, de igyekeznek nem túllépni a másfél fokot, és ennek érdekében a pénzügyi forrásokat az alacsony üvegházhatást okozó technológiák irányába terelik. Ezen az általános célon túlmenően az országok megegyeztek abban, hogy az emisszió mérése és számonkérhetősége érdekében egységes statisztikai rendszert dolgoznak ki, és a kibocsátási célok teljesülését ötévenként felülvizsgálják. A fejlett országok vállalták, hogy kibocsátásukat abszolút értékben csökkentik, a fejlődő országok pedig emissziójuk növekedésének a mérséklésére törekszenek, amelyhez a fejlett országoktól anyagi és technológiai segítséget kapnak. A kibocsátás mérséklésére országonként megállapított kvóták nem határozták meg, mindenki egyéni felelőssége, hogy a kitűzött céloknak megfelelően alakítsa saját gazdaságát. Az egyezmény elérése szinte minden nagy ország vezetőinek érdeke volt. Obama amerikai elnöknek ambíciója, hogy a klímaváltozás elleni harc egyik jelentős személyiségeként emlékezzenek rá, és sikerült is az egyezményt úgy megfogalmazni, hogy a klímakérdésekben ugyancsak szkeptikus republikánusok az amerikai szenátusban ne utasíthassák el. Az amerikai vezetés hoszszasan tárgyalt Kínával és Indiával egy közös álláspont kialakítása érdekében. Ők hárman teszik ki a világ szén-dioxid-kibocsátásának felét. Kína, a legnagyobb kibocsátó - miután Peking és más nagyvárosok időnként fuldokolnak a szmogban - szintén kész volt a megegyezésre. Angela Merkelnek is érdeke volt, hogy a menekültválsággal kapcsolatos kudarcát a közvélemény szemében valamivel mérsékelje, és az ő feladata volt Vlagyimir Putyin megnyerése is, hiszen a negyedik legnagyobb kibocsátó Oroszország. Putyin pedig valószínűleg örült, hogy végre valamiben egyetérthet a Nyugattal. Egyvalakivel azonban nem egyeztettek. A Természettel. Ugyanis azok a kalkulációk, amelyeken a klímaegyezmények és a jelenlegi párizsi egyezmény is nyugszik, meglehetősen bizonytalan lábakon állnak. A Föld hőmérséklete az elmúlt ötszázmillió évben 12 és 24 Celsius-fok között változott, és az időszak legnagyobb részében a sarkokon nem volt jégtakaró. A jelenlegi 14 fokos átlagos hőmérséklet még a legalacsonyabbak közül való. Talán említeni sem kell, hogy az elmúlt félmilliárd évben az ember kevéssé befolyásolta a globális klíma változását. Könnyen előfordulhat tehát, hogy a mostani felmelegedés (amelyet csak a legutóbbi évtizedekben érzékelünk, hiszen a múlt század hetvenes éveiben még a Föld lehűlésétől kellett rettegnünk) nem elsősorban az emberi tevékenység eredménye. Ennek ellenére célszerű végiggondolni, hogy hogyan lehetne mérsékelni a szén-dioxid-kibocsátást és ennek kapcsán az energiafelhasználást, mert az ember természetromboló tevékenysége nagyon is bizonyított, például az állatok élőhelyeinek rohamos csökkenésében, a fajok kipusztulásában, a környezet szennyezésében. Arra viszont világosan rá kell mutatni, hogy a viágot, ezen belül a legfőbb szén-dioxid-kibocsátókat uraló gazdasági ideológia tökéletesen ellentmond a kétségtelenül jó szándékú klímaegyezményeknek, a globális gazdaság, a profitcentrikusság nagyon kevés teret ad a klimatikus célok elérésének. Például az energiafelhasználás egyharmada a szállítási tevékenységhez kapcsolódik, és ameddig tízezer kilométereket szállítjuk azt az árut, amelyet, igaz, magasabb áron (viszont kisebb munkanélküliség mellett) helyben is elő lehetne állítani, az energiafogyasztás mérséklése illúzió. És azt se felejtsük el, hogy a szén-dioxid-kibocsátást meghatározó egy főre jutó energiafogyasztás alapvetően az életmódtól függ. Például az amerikai életmód fejenként 6,8 tonna kőolaj egyenértéknek megfelelő energiafelhasználást kíván, Európa ennek nagyjából a felét fogyasztja, míg Kína jelenleg a harmadát, India a tizedét, de ez utóbbi országok fogyasztása gyorsan növekszik. Illúzió azt gondolni, hogy a kitűzött célok az életmód és a gazdaságfilozófia változtatása nélkül elérhetők. Ez utóbbiakról viszont Párizsban nem esett szó.