Magyar Nemzet, 2015. december (78. évfolyam, 281-305. szám)

2015-12-14 / 292. szám

8 Vélemény 2015. december 14., hétfő Klímacsúcs: az utolsó esély A történelmi jelentőségű párizsi egyezményt most már „csak” be kell tartani a Mangis. Gyöngyi­ ­me to act - vagyis itt az idő a cselekvésre - állt az Ecologist című angol környezetvédelmi folyó­irat 2001. novemberi különkiadásának címlap­ján, és a felhívás a globális éghajlatváltozás elleni azonnali lépéseket sürgette, akkor már nem elő­ször. De menjünk kicsit vissza az időben: 1990- ben, a norvégiai Bergenben, az ENSZ 1992-es Környezet és fejlődés című konferenciájának egyik előkészítő találkozója idején én is részt vet­tem azon a tüntetésen, ahol a környezetvédők az éghajlat védelméről tárgyaló minisztereket biz­tatták az azonnali cselekvésre. Azóta 25 év telt el, amit többé-kevésbé elvesztegettünk, pedig az ég­hajlatváltozás jeleit sokszor már a bőrünkön érezzük. Nem véletlen tehát, hogy óriási figyelem kísérte a Párizsban megrendezett 21. ENSZ-klí­­makonferenciát, rövid nevén a klímacsúcsot. A figyelemfelhívás a globális éghajlatváltozás tényére és a következményekre hosszú múltra tekint vissza. Csak dióhéjban: először 1896-ban Svante Arrhenius svéd kémikus írta le az üveg­házhatás és a klímaváltozás közötti összefüggést. Az 1950-es évek óta vannak rendszeres légköri szén-dioxid-mérések, és akkor kezdődtek el az első komolyabb klímakutatások is. A hetvenes években már egyre több adat figyelmeztetett a várható hatásokra, tudósok és közéleti személyi­ségek tanulmányai, jelentései sürgették a szeny­­nyezések és az üvegházhatású gázok kibocsá­tásának csökkentését. Megalakult az IPCC, a Kormányközi Éghajlat-változási Testület, amely a különböző országok klímakutatóinak munká­ját fogta össze. Az ENSZ keretében elkezdődtek egy nemzetközi klímavédelmi egyezmény előké­szítő munkálatai, amelyet végül 1992-ben Rio de Janeiróban, a már említett Környezet és fejlődés ENSZ-konferencián fogadtak el. 1992-ben jelent meg Al Gore amerikai alelnök és Nobel-békedíjas aktivista könyve, a Mérlegen a Föld, majd 2006- ban a Kellemetlen igazság, amely szemléletesen mutatta be a globális éghajlatváltozás hatásait. Az 1997-ben, Kiotóban elfogadott jegyzőkönyv már a tényleges kibocsátáscsökkentésekről szólt, de még az aláírók közül sem minden ország tel­jesítette a vállalásokat, az Egyesült Államok pe­dig alá sem írta a jegyzőkönyvet. Ma már sokoldalúan megalapozott tudomá­nyos tény, hogy a klímaváltozás okozója az em­beri tevékenység, a fosszilis tüzelőanyagok, első­sorban a szén és az olaj elégetése, ezeket az ipar­ban, a mezőgazdaságban, a közlekedésben és a háztartásokban is használjuk. Az eddigi klíma­konferenciák sikertelenségét elsősorban az elté­rő érdekek okozták, hiszen az emberiség gazda­gabb részének túlfogyasztása, az ezzel járó ener­giahasználat nagyobb szennyezést jelent, míg a növekvő népességű, fejlődő országok nagy részé­ben az elemi emberi szükségleteket sem tudják kielégíteni, hiszen sok helyen nemcsak áram, ha­nem még tiszta ivóvíz sincs. Míg a fejlett orszá­gok a gazdasági növekedésüket féltik a korláto­zásoktól, addig az ázsiai vagy afrikai országok ar­ra hivatkoznak, hogy nekik fejlődniük kell, a szi­getállamok pedig a tengerszint már ma is tapasz­talható emelkedésétől féltik az országaikat. A párizsi klímacsúcs tétje tehát az volt, hogy az eltérő érdekek ellenére lehet-e egy mindenki­re kötelező, és valódi vállalásokat jelentő egyez­ményt tető alá hozni, amely 2020-ban felválthat­ja a kiotói jegyzőkönyvet. A találkozó első napján a világ vezető politikusai, köztük az Egyesült Ál­lamok, Oroszország, Kína elnöke, a német kan­cellár, a házigazda francia elnök és az ENSZ-fő­­titkár is mondott beszédet, Áder János köztársa­sági elnök a jövő nemzedékek iránti felelősségről beszélt. Ezeknek a politikusoknak a jelenléte, fel­szólalásai azt jelentették, hogy a világ ráébredt arra, hogy az éghajlatváltozás minden országot, gazdagot és fejlődőt egyaránt sújt. A világ vezető politikusainak jelenléte alig több mint két héttel a párizsi merényletsorozat után azt üzente, hogy mindent megtesznek az egyezmény létrejöttéért. Az egyik hazai résztve­vő, Schmuck Erzsébet, az LMP országgyűlési kép­viselője azt is reménykeltőnek nevezte, hogy a konferencián és a párhuzamos rendezvényeken nagyon sok közéleti és híres személyiség vett részt, hogy az egyházak vezetői is üzenetet küld­tek a résztvevőknek, hogy számtalan civil szerve­zet képviselője buzdította megállapodásra az or­szágok képviselőit, a környezetvédők látványos akciókkal hívták fel a figyelmet az éghajlatválto­zás elleni küzdelem fontosságára. Schmuck Erzsébet egy történetet is elmesélt: az egyik párhuzamos rendezvényen, az Interpar­lamentáris Unió tanácskozásán a kínai képviselő azt fejtegette, hogy országa 2025-ig még kényte­len növelni a szén-dioxid-kibocsátást, és csak azután tudják elkezdeni a csökkentési progra­mokat a megújuló energiák használatával. Az ülésen megjelenő Arnold Schwarzenegger ameri­kai filmszínész és volt kaliforniai kormányzó azt kérte, hogy a jelenlévők ne szidják ezért Kínát, hiszen „mi, amerikaiak egy nagy ökológiai háti­zsákot, batyut hordozunk azzal, hogy a Kínában gyártott ruhákba öltözünk, különféle kínai ter­mékeket használunk, és eközben a gyártással já­ró szennyezés a távol-keleti országban marad”. Más neves emberek is megtisztelték jelenlétük­kel a konferenciát, ott volt Al Gore volt amerikai alelnök és Alec Baldwin színművész is. A konferencián plenáris üléseken és munka­­csoportokban is dolgoztak, sokszor éjszakáig vi­tatkoztak, javítgatták a tervezetet, új javaslatok­kal álltak elő az országok. Az eredetileg két hétre tervezett tanácskozás végül egy nap késéssel, szombaton este fogadta el a dokumentumot, amelyről a hírügynökségek úgy számoltak be, hogy történelmi jelentőségű klímavédelmi egyezmény született Párizsban, amely szerint a Föld átlagos hőmérséklet-emelkedését 2 Celsius­­fok alatt tartják, a vállalások betartása kötelező érvényű lesz a megegyezésben részt vevő 195 or­szág számára, és egy pénzügyi alapot, egy úgyne­vezett zöld klímaalapot is létrehoznak a fejlődő országok segítésére. Fontos szempont volt az is, hogy a különböző fejlettségű és földrajzi adottsá­gú országok a szennyezésük mértékében vállalja­nak felelősséget. Az egyezmény megszületése valódi esélyt je­lenthet az emberiségnek. Francois Hollande francia elnök szerint kulcsfontosságú dokumen­tum van az országok képviselői előtt. Al Gore volt amerikai alelnök fantasztikusnak nevezte a tör­ténteket, a Greenpeace nemzetközi környezetvé­dő szervezet vezetője szerint a megállapodás egy­értelműen a történelem szemétdombjára helyez­te a fosszilis energiákra épülő ipart, és Ban Ki Mun, az ENSZ főtitkára azt hangsúlyozta, hogy „nincs B terv, ahogy nincs B bolygó sem”. A remény tehát felcsillant a kezelhetetlen klí­makatasztrófa elkerülésére. Azonban senki nem dőlhet hátra megelégedve, hiszen a megállapodás részleteit a következő években fogják kidolgozni. Sarkalatos pontja az egyezménynek a pénzügyi alapok megteremtése és az ellenőrzés, annál is in­kább, mert az egyezmény - legalábbis az eddigi hírek szerint - nem tartalmaz szankciókat a meg­állapodást be nem tartó országok számára. A klí­macsúcson megszületett megegyezés csak lehető­ség, talán az utolsó lehetőség az általunk okozott károk enyhítésére, a bolygó érzékeny éghajlati rendszerének stabilizálására. Ha nem vagyunk képesek a további, valóban érdemi cselekvésekre, akkor nem vagyunk méltók arra, hogy ezen a föl­dön éljünk. Ha továbbra is halogatjuk a cselek­vést, akkor az emberiség nagy része vagy egésze is elpusztulhat, a bolygó valamennyi idő alatt kihe­veri a klímakatasztrófát, legfeljebb más élőlények népesítik majd be. Számunkra a klímaegyez­ményt követő cselekvés az utolsó esély. A szerző környezetvédelmi újságíró FOTÓ: EUROPRESS/AFP A Vélemény ol­dalon megjelent írások nem ok­vetlenül tükrö­zik a szerkesztő­ség álláspontját. EGY HÉT EURÓPÁBAN A jövőnk függ a megállapodástól II­I.ÓRÁNT KáROL­Y___________________________________________ N­ em vitatható a jelentősége annak, hogy a résztvevők a klímacsúcson meg tudtak egyezni néhány nagyon fontos kérdésben. A 31 oldalas megállapodás két részre oszlik, a jogilag kötelező „egyezményre” és a jogilag nem kötelező „határozatra”. A jogilag kötelező részben a részt vevő országok kötelezett­séget vállaltak, hogy a globális hőmérséklet növe­kedését az iparosodás előtti szinthez képest jóval 2 Celsius-fok alatt tartják, de igyekeznek nem túl­lépni a másfél fokot, és ennek érdekében a pénz­ügyi forrásokat az alacsony üvegházhatást okozó technológiák irányába terelik. Ezen az általános célon túlmenően az országok megegyeztek abban, hogy az emisszió mérése és számonkérhetősége érdekében egységes statisztikai rendszert dolgoz­nak ki, és a kibocsátási célok teljesülését ötéven­ként felülvizsgálják. A fejlett országok vállalták, hogy kibocsátásukat abszolút értékben csökken­tik, a fejlődő országok pedig emissziójuk növeke­désének a mérséklésére törekszenek, amelyhez a fejlett országoktól anyagi és technológiai segítsé­get kapnak. A kibocsátás mérséklésére országon­ként megállapított kvóták nem határozták meg, mindenki egyéni felelőssége, hogy a kitűzött cé­loknak megfelelően alakítsa saját gazdaságát. Az egyezmény elérése szinte minden nagy or­szág vezetőinek érdeke volt. Obama amerikai el­nöknek ambíciója, hogy a klímaváltozás elleni harc egyik jelentős személyiségeként emlékezze­nek rá, és sikerült is az egyezményt úgy megfogal­mazni, hogy a klímakérdésekben ugyancsak szkeptikus republikánusok az amerikai szenátus­ban ne utasíthassák el. Az amerikai vezetés hosz­­szasan tárgyalt Kínával és Indiával egy közös ál­láspont kialakítása érdekében. Ők hárman teszik ki a világ szén-dioxid-kibocsátásának felét. Kína, a legnagyobb kibocsátó - miután Peking és más nagyvárosok időnként fuldokolnak a szmogban - szintén kész volt a megegyezésre. Angela Mer­­kelnek is érdeke volt, hogy a menekültválsággal kapcsolatos kudarcát a közvélemény szemében valamivel mérsékelje, és az ő feladata volt Vla­gyimir Putyin megnyerése is, hiszen a negyedik legnagyobb kibocsátó Oroszország. Putyin pedig valószínűleg örült, hogy végre valamiben egyet­érthet a Nyugattal. Egyvalakivel azonban nem egyeztettek. A Ter­mészettel. Ugyanis azok a kalkulációk, amelyeken a klímaegyezmények és a jelenlegi párizsi egyez­mény is nyugszik, meglehetősen bizonytalan lá­bakon állnak. A Föld hőmérséklete az elmúlt öt­­százmillió évben 12 és 24 Celsius-fok között válto­zott, és az időszak legnagyobb részében a sarko­kon nem volt jégtakaró. A jelenlegi 14 fokos átla­gos hőmérséklet még a legalacsonyabbak közül való. Talán említeni sem kell, hogy az elmúlt fél­­milliárd évben az ember kevéssé befolyásolta a globális klíma változását. Könnyen előfordulhat tehát, hogy a mostani felmelegedés (amelyet csak a legutóbbi évtizedekben érzékelünk, hiszen a múlt század hetvenes éveiben még a Föld lehűlé­sétől kellett rettegnünk) nem elsősorban az embe­ri tevékenység eredménye. Ennek ellenére célsze­rű végiggondolni, hogy hogyan lehetne mérsékel­ni a szén-dioxid-kibocsátást és ennek kapcsán az energiafelhasználást, mert az ember természet­romboló tevékenysége nagyon is bizonyított, pél­dául az állatok élőhelyeinek rohamos csökkenésé­ben, a fajok kipusztulásában, a környezet szen­nyezésében. Arra viszont világosan rá kell mutat­ni, hogy a viágot, ezen belül a legfőbb szén-dio­­xid-kibocsátókat uraló gazdasági ideológia töké­letesen ellentmond a kétségtelenül jó szándékú klímaegyezményeknek, a globális gazdaság, a profitcentrikusság nagyon kevés teret ad a klima­tikus célok elérésének. Például az energiafelhasz­nálás egyharmada a szállítási tevékenységhez kapcsolódik, és ameddig tízezer kilométereket szállítjuk azt az árut, amelyet, igaz, magasabb áron (viszont kisebb munkanélküliség mellett) helyben is elő lehetne állítani, az energiafogyasz­tás mérséklése illúzió. És azt se felejtsük el, hogy a szén-dioxid-kibocsátást meghatározó egy főre ju­tó energiafogyasztás alapvetően az életmódtól függ. Például az amerikai életmód fejenként 6,8 tonna kőolaj egyenértéknek megfelelő energiafel­használást kíván, Európa ennek nagyjából a felét fogyasztja, míg Kína jelenleg a harmadát, India a tizedét, de ez utóbbi országok fogyasztása gyorsan növekszik. Illúzió azt gondolni, hogy a kitűzött cé­lok az életmód és a gazdaságfilozófia változtatása nélkül elérhetők. Ez utóbbiakról viszont Párizs­ban nem esett szó.

Next