Magyar Nemzet, 2015. december (78. évfolyam, 281-305. szám)

2015-12-14 / 292. szám

publiciszt@magyarnemzet.hu A finanszírozás kultúrája Csak a rendszer öntisztulása nyomán válik értékcentrikusabbá az eddigi gyakorlat A­mikor a második világháború alatt egy minisztere azzal a javaslattal fordult Winston Churchillhez, hogy a hadi ki­adásokra tekintettel csökkentsék a kulturális támogatáso­kat, a miniszterelnök azt kérdezte: „de akkor mi az, ami­ért harcolunk?” Ez az anekdota még akkor is tanulságos, ha Churchill valójában aligha mondott ilyet. A kultúrára költeni kell, még szélső­séges helyzetben is, hiszen a nemzeti önazonosság megőrzéséhez szükségünk van a morál, a hagyományok és (a szellemi és anyagi) ér­tékek összességére, vagyis a kultúrára. Pénz nélkül azonban nincs kultúra. És mivel a mecénások kora lejárt, a finanszírozást az államnak kell magára vállalnia. Igaz, a kultúra jobbára csak viszi a pénzt, és ke­vés a közvetlenül forintosítható eredménye. Rá­adásul ha betölti egyik fontos funkcióját, a kul­túra kritikus a fennálló társadalmi, politikai rendszerrel szemben. Az állam éppen ezért a világon mindenütt igyekszik a saját érdekeinek megfelelően úgy felhasználni a kultúrát, hogy valami módon mégis megtérüljön a befektetése. A módszerek eltérőek. Léteznek kifinomult praktikák, van nyitr elnyomás, de az állam dönthet úgy is, hogy pusztán gazdasági problémaként kezeli a kultu­rális életet. Vagyis megvásárolja, zsebre teszi, vagy - szigorúan üzleti megfontolások szerint - a saját képére formálja. Ennek azonban az a veszélye, hogy a kultúra a politikai rendszer kritikátlan reprezentációjá­vá válik: csillogó felszínné, ahol a támogatás megléte vagy hiánya árazza be a szereplőket és értékeli a teljesítményt. Ennek jelei pedig sajnos itthon is egyre tisztábban látszanak. Lapunk többször is foglalkozott azzal, hogy a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) működését szabályozó törvény módosításával egy jól működő rendszert alakítottak át. A Fekete György vezette Magyar Művészeti Akadémia (MMA), ha nem is teljes, de jelentős befolyásra tett szert a magyar kultúra legfontosabb mecénása, a bő két évtizedig, kormányoktól függetlenül jobbára szakmai, és nem politikai alapon működő NKA bizottságában és kollégiumaiban. A tét nem kicsi, hi­szen az NKA tevékenységére közel 10 milliárd forintot irányoz elő a jövő évi költségvetés. Számos szervezet, kulturális termék léte függ ettől a kerettől. Nem véletlen, hogy a kiemelt folyóiratok egyből meg­kongatták a vészharangot, amikor kiderült, az NKA nem írta ki a 2016-os támogatási pályázatokat. Méghozzá azért nem, mert a sokak szerint egyértelmű politikai preferenciákkal rendelkező MMA tér­nyerése miatt jelentősen átalakul a szervezet, és amíg ez nem zárul le, nem írnak ki pályázatot. Az ügy végül megoldódni látszik, az NKA pénteki bejelentése szerint ugyanis 350 milliós keretösszeggel még idén közzéteszik a pályázati felhívást. Ám ez az eset is jelezte a kultú­ra és a támogatási rendszer közötti hangsúlyeltolódást. Van a kulturális finanszírozásnak egy kevésbé látványos szférája, amely azonban legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint az NKA pénzosztása. Ez a tao, vagyis a kulturális támogatásra felajánlott társasági adó, amely bevezetése óta teljesen beépült a támogatásra jo­gosult szervezetek költségvetésébe, kiesése a megszűnés szélére so­dorhatná még a legjelentősebb hazai előadó-művészeti műhelyeket is. A kormány 2009-ben tette lehetővé, hogy a cégek adókedvezmény fejében a fizetendő adójuk egy részét (a látványsportok és a film mel­lett) az előadó-művészeti terület támogatására használják fel. A vál­lalkozások ebben a konstrukcióban tehát nem az állam, hanem egy az NKA által nyilvántartásba vett művészeti szervezet (színház, zene­kar stb.) kasszájába fizetik be adójuk egy részét. A kulturális intézmé­nyek pedig a jegybevételük legfeljebb nyolcvan százalékáig vehetik igénybe a támogatást. A tao eredetileg kiegészítő támogatásnak indult, ám a rendszer felfutásával párhuzamosan elkezdett csökkenni az állami finanszíro­zás - a kormány arra hivatkozott, hogy végső soron a tao is állami forrásból érkező pénz. Ennek következtében mára a tao lett az elő­adó-művészeti szervezetek egyik legfontosabb bevételi forrása. Ezért is keltett riadalmat, amikor kiderült, jövőre megszűnhet a támogatá­si forma, hiszen 2015 végén lejár az uniós engedély. Az Európai Bi­zottság végül szabad utat adott a taónak, de a kormánynak mégis felül kellene vizsgálnia a támogatási rendszer működését. A tao ugyanis számos visszaélésre adott lehetőséget. Hoppál Péter kulturá­lis államtitkár egy háttérbeszélgetésen megjegyezte, az uniós vizsgá­lat miatt nem bolygatták eddig a társasági adó ügyét. Hiszen a támo­gatás esetleges eltörlése katasztrofális eredménnyel járt volna, az pe­dig járulékos probléma, hogy közben milliárdok vándoroltak illeték­telen zsebekbe. A taóra ugyanis egyből rávetették magukat a közvetítő cégek, amelyek jutalék fejében össze­gyűjtötték a művészeti intézmények számára a támogatás mellett elkötelezett vállalkozásokat, és azok adóját. A közvetítők eleinte 3-4 százalé­kos jutalékért dolgoztak, de ma már nem ritka a 40 százalékos igény sem. Ez azt jelenti, hogy az adó - vagyis voltaképpen a közpénz - jó része magánzsebbe kerül. Erre hívta fel a figyelmet mások mellett Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház főigazgatója és Ókovács Szilveszter, az operaház főigazgatója részvételével december elején megalakított Tiszta tao társaságok rend­szere is: intézményvezetők álltak ki az átlátható kulturális finanszírozás mellett. Céljuk, hogy a művészeti szervezetek közvetlenül, jutalékért dolgozó cégek nélkül jussanak támogatáshoz. Sajnos azonban a tao nemcsak a közvetítők, de egyes művészek és szervezetek számára is el­lenállhatatlan kísértés. Mivel a támogatás mértékét a jegybevétel nagysága adja, az előadások számának növelése jelentősen megdob­hatja egy intézmény támogatását. Ehhez elég, ha a produkció csak papíron létezik... 2014-ben az ExperiDance együttest irányító Román Sándor tulaj­donában lévő Rivalda Kft. lett a tao legnagyobb nyertese - írta meg tavaly a Magyar Narancs. A cég kétmilliárd forint támogatást söpört be közel hatszázezer fizető néző után - megelőzve mások mellett az Operettszínházat és az operaházat (az Erkel Színházzal együtt!). Ro­mán Sándor társulata közel 1200 előadást rendezett, ami azt jelenti, hogy naponta háromszor színpadra kellett lépniük. Nem akármilyen teljesítmény ez a harmincnyolc fős társulattól. Ám nem voltak egye­dül emberfeletti képességeikkel, jó pár szervezet látta meg a közpén­zek felszívásának lehetőségét. Nem meglepő ezek után, hogy jövőre másfél milliárd forintban maximalizálják az igényelhető támogatást. Az már kevésbé érthető, hogy a visszaélések miért csak most de­rültek ki. A gyenge törvényi szabályozást ugyanis nem indokolja az uniós vizsgálat. S bár most elindulhat a rendszer öntisztulása, az ed­digi gyakorlat komoly egyenlőtlenségeket teremtett a kulturális fi­nanszírozáson belül. Sarkítva a dolgot: ott vannak - az MMA térnye­rése következményeként - a megszűnés szélén tántorgó folyóiratok az egyik oldalon, és a sok száz milliós közpénzt nem a legtisztább mó­don felhasználó szervezetek a másikon. Az igazi problémát a kulturális finanszírozás gyakorlatában rejlő üzenet jelenti. E szerint ugyanis az értékteremtés másodlagossá vált a támogatások megszerzése mögött. És ezzel a kulturális finanszíro­zás átvette a kultúra szerepét. Vagyis immár az állami mecenatúra az értékek hordozója, a kulturális produktum pedig csupán egy szár­maztatott minőség. Churchillnek igaza volt, kultúrára költeni kell minden körülmé­nyek között - de nem árt, ha a finanszírozás a mostaninál átlátha­tóbb. A problémát a kulturális fi­nanszírozásban rejlő üzenet jelenti. E szerint ugyanis az értékteremtés másodlagossá vált a támogatások megszer­zése mögött. És ezzel a kultu­rális finanszírozás átvette a kultúra szerepét. Vagyis im­már az állami mecenatúra az értékek hordozója, a kul­turális produktum pedig csak egy származtatott minőség ­ Körme­ndy Zsuzsanna N­­em vagyok ijedős természetű, de amikor lapunk hasábjain megláttam egymás mellett két lazacot, amelyek nem anya és gyermeke voltak, hanem egy nem génkezelt példány, meg egy ijesz­tően megnagyobbodott változat, eldöntöttem, hogy azon a héten nem eszem a büfében lazacot. Egy percig sem gondoltam ugyan, hogy a kapormártásban fürdő lazac korábban nem halgaz­daságban nődögélt, hanem az alaszkai medvék pusztítása miatt a migrációs nyomásnak engedve döntött úgy, hogy átússza az Atlanti-óceánt és körülnéz Európában - de mégis. Nemrég értesültünk róla, hogy az amerikai élelmiszer- és gyógy­szer-ellenőrzési hatóság engedélyezte genetikailag módosított laza­cok árusítását. A népet megnyugtatták: vitaminok, ásványi anyagok és zsírsavak tekintetében nincs biológiailag számottevő különbség a génmódosított és a halgazdaságokban nevelt lazac között. Vajon a „nincs különbség” azt jelenti-e, hogy az egyik éppoly ártalmas, mint a másik, vagy hogy mindkettőt lehet zabálni két pofára? S ha a gén­módosított lazac a felsoroltak tekintetében nem ártalmas, akkor mi van azokkal az összetevőkkel, amelyeket - mondjuk, hogy ne tér­jünk át a vaddisznópecsenyére - nem soroltak fel? Azt már meg sem kérdezem, hogy ha ártalomról szó sincs, akkor vajon miért tartott „fogyasztói aggodalmak miatt” öt évig a hajnalpír színű halak gyorsnövésű válfajánál a tenyésztés engedélyezése? És most, hogy halastavakban lubickolhatnak a villámnövekedésű óriáslazacok, az amerikaiak már rohannak is az üzletekbe, nehogy túlnője magát szegény pára, és bánatos uszonyát kilógassa a boltból? Szóval van itt kérdés bőven. De ha már szóba jött az állampolgári bizalom, hadd osszam meg az olvasókkal egy emlékemet 1984-ből. Élénken belém vésődött az a kishír, amely azt a lényegtelen apróságot közölte az ol­vasóval, hogy valahol Ukrajnában az egyébként a szocializmushoz hasonlóan biztonságos és hosszú élettartamú atomerőművek egyi­kében baleset történt. Néhány nap múlva már azt is tudtuk, hogy nem szabad salátát enni, mert az a hatalmas atomfelhő miatt még nálunk is szennyezett. Az írószövetség vicces kedvű akkori főtitkára az étteremben tüntetően hatalmas adag fejessalátát rendelt, amelyet egyszemélyes performanszként derűsen elfogyasztott, bizonyítva a Szovjetunió iránti töretlen bizalmát. Hát ez az, ami hiányzik belőlünk. Amikor már a fél világ átszo­kott a könnyűnek és nem hizlalónak kikiáltott margarinra, néhány évtized elteltével megtudtuk, hogy az bizony eléggé egészségtelen. Ugyanis a háború idején katonák olcsó élelmezésére kikísérletezett margarin bizonyos alkotóelemeit szervezetünk nem tudja lebonta­ni. Vagyis nyugodtan ehetünk vajat. Nem lepődtem meg, hiszen már megtörtént egy másik nagy beismerés: a koleszterinbombának kikiáltott tojásról kiderült, hogy mégsem robbantja szét ereinket, így aztán amit elvesztettünk a margarinréven, azt visszanyertük a tojásvámon. A reggelire főzött lágytojás vajas pirítóssal többé nem az öngyilkosjelöltek léha gesztusa. Lehet, mindez csak olyan közép-európai okvetetlenkedés, mély­séges ellenérzésem lelepleződése a nyakunkon lévő transzatlanti ke­reskedelmi egyezmény iránt, amely lehetővé tenné, hogy vegyszer­rel átmosott csirkéket importálhassunk, mert a politikai korrektsé­get leszámítva nálunk az a legnagyobb hiánycikk. Hiteles halbioló­gusok szerint ha a lazacok véletlenül kiszabadulnak a tenyésztőtele­pekről és ott szaporodni kezdenek, hazavághatják a természetes la­zacpopulációt. Ez így már sok. Mert ha a szuperlazactól az északról vagy keletről débe-hóba hozzánk is átránduló medvék is gén­módosulnak, akkor nekünk kaput. Egy mázli, hogy elvesztettük a Felvidéket meg Erdélyt. Lazac 2015. december 14., hétfő Nézőpont Magyar Nemzet Rovatvezető: Körmendy Zsuzsanna ...a dolgot ét magát nézzük.... Élcsapat - Szerető Szabolcs T­isztújító kongresszust tartott a hét végén az Eb-sorsolás árnyékában a Fidesz, tétje az utóbbinak volt. Nemcsak azért, mert a nagyobbik kormánypártban lassan hagyo­mánnyá válik, hogy a vezetői posztok és az azokra jelö­lést kapó személyek száma megegyezik, hanem mert a Fidesznek már rég kisorsolták az álomellenzéket. Amihez idén a belpolitikai álomtémát is megkapta, a minden mást háttérbe szorító mene­kültügyet. Bár az év elején a kétharmad elveszett, mostanra a kez­deményezés visszakerült a Fideszhez, ahogy sok elkóborolt, elbi­zonytalanodott szimpatizáns is visszatalált. A kormánypártoknak jelen pillanatban itthon nincs kitől tartaniuk, a párizsi terrortá­madások miatt egy hónapja helyesen elhalasztott kongresszus ezért sem ígért nagy izgalmakat. Orbán Viktor már tavaly, a könnyedén megnyert három vá­lasztás közben új csatateret talált magának: az európai nagypoliti­ka színpadára lépve vezényelt sikertelen rohamot Jean-Claude Juncker bizottsági elnökké választása ellen. Most mintha ezért is megpróbálna revánsot venni, amihez a menekültválság finoman szólva tökéletlen uniós kezelése kiváló muníciót biztosít. A Fi­­desz-kongresszus egyik fő motívuma Brüsszel támadása volt. A felszólalások erkölcstelen és pipogya eurokratákat ostoroztak, akik részesei a betelepítés mögött álló összeesküvésnek, megta­gadják és elárulják a kontinens hagyományos értékeit, keresztény gyökereit, lerombolnák a nemzetállamokat, felülről diktált szabá­lyokkal korlátozzák szuverenitásunkat. Vagyis Brüsszel a migrá­ciós válság ügyében az ellenfelünk. A magyar kormány a jelenlegi formájában leírta az Európai Uniót, de új szellemi alapokra helye­zésében, megújításában Orbán Viktor szívesen vállalna szerepet. A miniszterelnök önbizalomtól duzzadó, álszerénységgel nem vádolható beszédet mondott, amelynek számos elemét a 2010-es magyar és görög helyzet összevetésétől a liberalizmus bukásán át a polgári berendezkedés megszilárdításáig sokszor hallottuk már, és fogjuk is még hallani. A kézzelfogható, konkrét és pozitív beje­lentés a lakásépítés áfájának csökkentése volt. Orbán Viktor nagy ívű áttekintést adott az általa vezetett, lényegében a magyarság él­csapataként bemutatott politikai közösség történetéről, felemel­kedéséről, valóban példátlan sikereiről és küldetéséről. Az udvari­assági köröket elhagyva vallott politikusi felfogásáról, saját veze­tői szerepéről­­ kimondta: ő képes a Fidesz egységét, a belső ren­det biztosítani, kezelve a fiatalos fickándozásokat is­­, amiből egyenesen következett az igény bejelentése: újabb kétéves elnöki megbízatását felkészülésnek tartva a következő ciklusban is foly­tatná a miniszterelnöki munkát. Csak a Fidesz, csak Orbán Viktor - így summázható a kongresszusként megrendezett politikai nagygyűlés üzenete. A szervezetépítés fontosságáról, a fiatalok megszólításáról be­szélő Kövér László, illetve a hatalomgyakorlás káros mellékhatá­sait említő Lázár János érzékeltette, hogy vannak azért problémák a párt és a kormány működésében. A kancelláriaminiszterrel el­lentétben én azt hiszem, hogy nem a kihívó hiánya okoz visszássá­gokat, hanem az, amikor a demokratikusan szerzett felhatalmazá­sát a kormányzat szisztematikusan mindenfajta külső kontroll ki­iktatására használja, a törvényhozást pedig olykor magánérdekek szolgálatába állítja. Nem vitás, van mivel elégedettnek lennie a Fidesz vezérkará­nak. A vita helyett szónoklatokból összeálló kongresszuson el­hangzottak nyilván lelkesedéssel töltötték el a küldötteket, a tag­ságot és a szimpatizánsok kemény magját. Ám Magyarország a maga mindennapi gondjaival, a makromutat­ók csillogása mögöt­ti világ mintha nem érte volna el a tanácskozás ingerküszöbét. 0 H­M­ ­ZP-lista Szegeden . Pu­­hál­ György ~___________________________________ A szegedi városvezetés nagy figyelmet fordít a részletekre. Jó példa erre, hogy a közgyűlés egy 2012 decemberében kelt rendelet módosítása értel­mében a polgármesteri hivatal tisztségviselői mellett a város rászorulói is ingyenes parkolási bérletet kaptak. A „rászorulók” neve egy 316 fős VIP- listán olvasható: a díszpolgárok mellett önkormányzati cégvezetők, or­szággyűlési képviselők és közéleti kiválóságok találhatók, de van köztük alkotmánybíró, sőt rendőr is. (Újhelyi István uniós képviselő mindjárt két bérletet is kapott.) Vannak mások is a listán, de róluk csak annyit le­het tudni, hogy egyikük sem ingyenkonyhán étkezik. Hogy ki kerülhetett be a „jogosultak” körébe, arról Szeged vezérei döntöttek. A listát a pol­gármesteri kabinet vezetője állította össze, a végső döntést pedig Botka László szocialista polgármester, illetve az ő „vezetői értekezlete” hozta meg. (A lajstromot a helyi közlekedési kft. parkolási üzletágának vezető­jéhez továbbították, a többi már ment, mint a karikacsapás.) Mint az a napokban kiderült, az ügyben a Nemzeti Nyomozó Iroda ismeretlen tet­tesek ellen hűtlen kezelés miatt eljárást indított. A városban nem min­denki örül felhőtlenül e kiváltságoknak. Ebben az is közrejátszhat, hogy Szegeden a parkolás ma nagyjából annyiba kerül, mint a Margitszigeten, vagy a budai Várban, ráadásul nemrég ismét kiterjesztették a díjfizetéses zónát. (Idevágó adat: évente 60 millió forint bírságot szed be az önkor­mányzat, miközben a VIP-parkolás négy év alatt 90 milliót vitt el...) Beszélik, most akár Botka is parkolópályára kerülhet.

Next