Magyar Nemzet, 2016. november (79. évfolyam, 257-281. szám)
2016-11-19 / 272. szám
28 I magazin Gerevich József pszichiáteromboló és teremtő vágyakról és arról hogy minden függőség megszüntetése kívánatos A napokban mutatták be Gerevich József Teremtő vágyak - Művészek és múzsák című könyvét. A pszichiáter szerint az alkoholproblémát alábecsüljük Magyarországon, bár valamivel jobban állunk, mint a rendszerváltáskor. Nem ért egyet Hamvas Bélával abban, hogy az absztinensek veszélyes emberek, és úgy látja, intimitásunkhoz fűződő viszonyunk is vet még fel kérdéseket. HEGYI ZOLTÁN - Ha jól gondolom, egész életünkben cipeljük magunkkal a gyerekkorunkat. Az öné hogyan telt? - Vad, nehezen fékezhető, veszélykereső gyerekként. De már akkor feltűnt egy tulajdonságom, amelyik ma is hasznomra van: soha nem léptem túl azt a határt, amely után már nincs visszaút. Később is, mint fiatal pszichiáter, „szakmám csavargójaként” definiáltam magam. Olyan deviáns voltam, aki maximális önkontrollra volt képes. Ma már nem tartom magam deviánsnak. Tizenhárom év analízisben elég volt, hogy túljussak ezen is. Hogyan lett pszichiáter? Miért választotta ezt a pályát, milyen hatások érték? Azaz mi volt a személyes motívum, a „találkozásélmény’’? - Orvosi pályára készültem ötéves korom óta. Leragadtam annál a játékánál, amikor elviszik a gyereket a szülők a doktor bácsihoz, aki megvizsgálja, és orvosságot ad neki. De természetesen még több dolog is közrejátszott ebben. Például anyám betegsége, amelylyel szemben teljesen tehetetlennek éreztem magam. Az orvosiegyetemen mindig más akartam lenni aszerint, éppen mit tanultunk: biokémikus, szemész, belgyógyász, bőrgyógyász. De ezek a nagy pálfordulások addig tartottak, amíg a pszichiátriát nem kezdtük tanulni. Amikor már biztos voltam a dolgomban, be szerettem volna feküdni egy pszichiátriai osztályra, hogy páciensként megtapasztaljam, milyen pszichiátriai betegnek lenni. Szerencsére lebeszéltek róla a kollégák. - Tisztázzunk egy fogalmat, illetve mindjárt kettőt! A laikusok gyakran összekeverik a pszichiátert a pszichológussal. Mi a különbség? Nyilván nem csupán annyi, hogy az egyik felírhat gyógyszert, a másik meg nem. De, az a különbség. A pszichiáter orvos, felírhat gyógyszert, a pszichológus bölcsész, akinek nincsen ilyen joga. Szerintem a legnagyobb különbség az, hogy míg a pszichiáter a szakmai szocializációja során megtanulja, mi a különbség kóros és nem kóros, beteg és nem beteg között, a pszichológus ebben sokkal bizonytalanabb. Analitikusom, Székács István ezért javasolta a hozzá járó pszichológusoknak, hogy tanulják meg a belgyógyászatot. - A felületes szemlélőnek úgy tűnik, hogy ön a művészetekre és az addiktológiára „szakosodott”. Miért? A kapcsolat persze sok esetben nyilvánvaló. - Ez csak távolról van így. Mert valóban külön szakvizsgát kellett tennem addiktológiából a pszichiátria után, de a valóságban, mivel minden mindennel összefügg, kényszerbetegekkel, szorongásos zavarban lévőkkel, vonásagresszióban szenvedőkkel, öngyilkosságon átesettekkel, depressziósokkal egyaránt foglalkozom, és a kutatásainkban is tágabb összefüggésben vizsgáljuk a szenvedélyproblémákat. A művészet merőben más. Művészettörténész-családban nőttem fel; nagybátyám, Tibor a két háború között a művészettörténet professzora, a római magyar iskola megalapítója volt, apám, László pedig a régészeti intézetet hozta létre, miután feltárta a budai várat. És édesanyám is művészettörténész volt, a Szépművészeti Múzeum, majd a Magyar Nemzeti Galéria főosztályvezetője. Nővérem, Éva irodalomtudós, aki művészettörténetet is tanult. Nem csoda, hogy hamar érzékennyé váltam a pszichiátriai páciensek kreativitására. - Miért alakulhatott úgy, hogy „a magyar pszichiátria és neurológia a történelem viharaiban is világszínvonalú tudott maradni”? - Bevallom, nem tudom, honnan az idézet. A neurológiára biztosan igaz, de a pszichiátria - szerintem - lejtmenetben van. Míg a rendszerváltás előtt a demokratikus működésével, a terápiás közösségek kialakításával példát mutatott a társadalomnak, ma defenzióba kényszerült provinciális viszonyaival. Ezalól csak néhány központ jelent üdítő kivételt. - Igazi, mélységesen amatőr keresztkérdés következik. Freud vagy Jung? - Mindkettő. Hozzám Freud áll közelebb, de Jung jelentősége vitathatatlan. - Mi a véleménye Zacher Gábor azon ébresztőt fújó kijelentéséről, hogy ha így megy tovább, hamarosan egymillió alkoholista országa leszünk? - Az egymillió alkoholista túlzás. De az kétségtelenül igaz, hogy az alkoholprobléma méltatlanul elhanyagolt terület a rendszerváltás óta. Csak egy apró adalék ehhez: a pszichiáter kollégáknak nem érdemes ezt a diagnózist adniuk a kórházakban, mert olyan alacsony pontszáma van, hogy a kezelés finanszírozását veszélyezteti. Nem is beszélve arról, hogy a kezelésben korszerű gyógyszereknek nincs társadalombiztosítási támogatásuk. - Hamvas szerint az absztinens és az ateista veszélyes szerzet. - Az általam egyébként nagyra becsült Hamvasnak ebben nem volt igaza. Az adventisták például vallási alapon nem isznak egy kortyot sem, kiváló közösség kiváló személyekkel. A leszokott alkoholbetegek sem isznak, miért lennének ettől veszélyesek? Volt egy kutatásunk a kétezres évek közepén, amikor azt vizsgáltuk, miben változtak az ivási szokások a rendszerváltás óta. Abban például, hogy húsz százalékról harmincra nőtt az absztinensek száma. Ezt jó jelnek tekintem. Viszont az is igaz, hogy ezzel egyidejűleg nőtt a súlyos ivók aránya. Tényleg mindenki függ valamitől vagy éppen valakitől? Mi a függőség, és milyen fajtái vannak?.A függőséget egyetlen kritérium alapján vizsgálhatjuk: ha megvonjuk a szervezettől a függőség tárgyát, mennyire képes az egyén meglenni nélküle. Vannak életfontos függőségek. Például az oxigén- vagy az ételfüggőség. De ezeket leszámítva a függőség mindig kóros, megszüntetése kívánatos. Kétféle függőséget különböztetünk meg: viselkedésit és kémiait. Előbbibe olyan viselkedési anomáliák tartoznak, mint a bulimia (túlzott étkezés), trichotillmánia (kóros hajtépés), kleptománia (kóros lopás), szerencsejáték-szenvedély vagy internetfüggőség. A kémiaiak sokkal ismertebbek: dohányzás, alkoholizmus, drogfüggőség. Az ember azt gondolná, hogy egy kisfű még nem a világ, sőt meg kellene fontolni a legalizálását, a dizájnerdrogok dílereit viszont egy szépen sikerült hármas alliteráció után legszívesebben a helyszínen agyoncsapná. Ön mit gondol erről? - Valóban más a fogyasztás és más a kereskedés. A kis fűvel azonban óvatosan kell bánni, mert nem mindegy, ki szívja, hány évesen, milyen fejlődési stádiumban, milyen genetikai adottságokkal, mennyire hajlamosan pszichiátriai betegségre, és így tovább. - Egyik könyvének az a címe, hogy Ágyban dől el? - Az intimitás útvesztői. Ezzel hogy állunk Magyarországon? Lesújtó a helyzet, mint a piálásunkkal? - Míg az ivásról nagyon sokat tudunk, mert módszeresen, tudományos megalapozottsággal vizsgáltuk, addig a szexről csak anekdotikus információink vannak. Magyarország alapvetően prűd ország, ahol nem szokás a szexről még az ágyban sem beszélni. Ezért is népszerű Az intimitás útvesztői című levelezési blogom, ahol szexszel kapcsolatos GEREVICH JÓZSEF pszichiáter, addiktológus, pszichoterapeuta. Huszonkét könyve és több száz tudományos közleménye jelent meg. Terápiás, oktatói és kutatói tevékenységet folytat. FOTÓ: VÉGH LÁSZLÓ Inkább legyen eggyel kevesebb zseni, de mentsünk meg egy életet, tegyük lehetővé, hogy boldog és szabad legyen. kérdésekre válaszolok, és a levélváltás olvasható az interneten. Ezekből a levelekből írtam a könyvemet is. A kép brutális, de elsősorban azok írnak, akiknek gondjuk van. Ez eltorzíthatja a valóságról való látásunkat. Eredetileg itt az a kérdés jönne, hogy hazaviszi-e a munkáját, kiborul-e a megrendítő esetektől, vagy ez egy szakma, mint a szívsebészé, sikerekkel és kudarcokkal, és tud vonalat húzni. Aztán láttam a nagy közösségi oldalon, amelyen komoly aktivitást mutat, hogy hetente kétszer van magánrendelése, megadta a címét, a mobilszámát, és odaírta, hogy 24 órás nyitvatartás, mindig nyitva. Hogy megy ez? - A 24 órás nyitvatartáson kívül mind igaz. Két teljes napot rendelek. A hét többi napja a családé, az oktatásé, az írásé, a gondolkodásé, a sporté. Az arányok nagyon fontosak. Mindenre kell, hogy idő jusson. - Rendkívül nyitott embernek tűnik, aki magához öleli a világot. Szigorú a pácienseivel? - Nem vagyok szigorú a pácienseimmel, legalábbis nem úgy, ahogy egyes televízióshow-kon keresztül a nézők ezt megtapasztalták. Néhány elv az, amit szigorúan be kell tartani, de alapvetően a páciens megértése dominál. Kétségtelen, vannak esetek, ahol az önpusztítás olyan méreteket ölt, hogy az embernek nagyon határozottan kell fogalmaznia, hogy a páciens - módosult tudatállapotában - felfogja, miről is van szó. Ilyenkor ki kell zökkenteni őt az önpusztítás spiráljából. -Zsenik, drogok, alkohol, nikotin, bűnözés. Villontól Jean Genet-ig, de sorolhatnánk napestig, széles a skála. Hol húzódnak a határok? - Nem elég világos a kérdés. Ha arról van szó, hogy Villont, Adyt vagy Genet-t kezelni kellene-e, vagy inkább hagyni, hogy toxikus állapotban ontsák a remekműveket, akkor én az előző véleményen vagyok. Inkább legyen eggyel kevesebb zseni, de mentsünk meg egy életet, tegyük lehetővé, hogy boldog és szabad legyen. Deviancia, marginális lét. Ki a bolondon vagy te? Azaz a józan, normális többség, a „társadalom”, vagy akik kilógnak, kimenekülnek, mert a társadalom a hazugságokon alapuló szabályrendszerével együtt elviselhetetlen? Ez a kérdés kicsit utalás a Terápiák társadalma - társadalmak terápiája című könyvem fő kérdésfelvetésére: a pácienst vagy a társadalmat kell gyógyítani? Akkor, az 1980- as évek elején leegyszerűsített választadtam: elsősorban a társadalmat. Most azt mondanám, mindkettőt, de nekem elsősorban a pácienssel van dolgom. A társadalmat rábízom a prófétákra, világmegváltókra, illetve tehetséges és tisztességes politikusokra, mert vannak ilyenek is. Magyarország prűd ország ! 2016. NOVEMBER 19., SZOMBAT Magyar Vmel