Magyar Nemzet, 2017. február (80. évfolyam, 27-50. szám)
2017-02-04 / 30. szám
26 magazin A kiegyezés 150. évfordulóját ünnepeljük 2017-ben. Ez nemcsak arra ad alkalmat, hogy az esemény tanulságait latolgassuk, hanem arra is, hogy a politikatudomány bátrabban kezdjen foglalkozni a régebbi és mai időszakok összehasonlításával. A történelem nem csupán a történészek terepe. Ha a politikatudomány tartózkodik a történelem tanulságainak számbavételétől, ne lepődjünk meg, ha a mát sem érti. CSIZMADIA ERVIN Pernyolcszázhatvanhéttel a modern magyar társadalomfejlődés pazar, mégis ellentmondásos időszaka kezdődik. Pazar, mert a gazdaságban és a kultúrában soha nem látott fejlődés indul, de ___ellentmondásos, mert a politikában a kor nagy fokú aszimmetriát alakít ki leválthatatlan kormánypártok és szétaprózott, kormányképtelen ellenzékek között. Bármennyire is szeretnénk tehát a korszakot „egyneműnek” tekinteni, nem az. A mai magyar politika sok jelensége (az egypárti kormányzástól a korrupcióig) épp ebben a korszakban kezdődik. Ha egynemű és egyértelműen csak pozitívumokat tartalmazó kor lett volna, Bibó István biztosan nem írja meg 1948-ban az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című híres tanulmányát. Ebben, mint közismert, a Mohácstól 1945-ig tartó időszak egészét nevezi zsákutcásnak, a benne kiformálódó magyar alkatot eltorzulnak. Nemzedékek nőttek fel ezen a valóságmagyarázaton, ám egy lényeges pontját ritkán hozzuk szóba. Sokan azt hiszik, azért vagyunk „torzultak”, mert megosztottak vagyunk. Holott Bibó ezt írja: „Nem az a lényeg, hogy más népek csodálatos egységben és egyetértésben élnek, szemben a »széthúzó« magyarral. Hanem az, hogy a magyar nemzeti közösségben újból és újból olyan módon vetődnek fel a döntő és az egész közösséget foglalkoztató és megosztó kérdések, hogy annak következtében a közösség terméketlen, sehová sem vezető harcokba bonyolódott, és a valóságos feladatokkal, valóságos problémákkal szemben vakká lett.” Az alkat megromlásának hátterében a közösségi reagálóképesség megromlása áll. Az, hogy mindig minden ugyanúgy ismétlődik, és nincs változás. De honnan ered ez az „alkati megzavarodás”, amelynek következtében kialakulnak a visszatérő terméketlen helyzetek? Bibó szerint a rossz reagálóképesség az 1860-as években erősödik fel, amikor az „egész közösség” elkezd másképpen tájékozódni, és elfogadni két „megtévesztő” tanulságot. Az egyik: a Habsburgok birodalma megdönthetetlen európai szükségszerűség. A másik: ha sikerülne is a birodalmat szétbontani, vele együtt szétesne a történelmi Magyarország is. A kettő közül Bibó az elsőt hamisnak, a másodikat igaznak véli. Viszont azt is állítja, hogy a hatvanas évekbeli két megrendítő felismerés hatására a magyar ellenzéki vezető réteg és értelmiség elveszti vállalkozó kedvét, s inkább „a megmenthető biztosítására gondolt, semmint arra, hogy egy új forradalom számára újból bátor elitet állítson ki”. Bibó tehát egyértelműen azt mondja: 1867 nem az ép, hanem a torzult alkat megnyilvánulása. Azért, mert - mai szóval - nincs benne innováció. Ezzel szemben mitől épek más országok alkatai? Például az angol vagy a francia. Attól, hogy „a maguk mai ismert alkatát éppen oly módon alakították ki, hogy egy történelmi pillanatban addig kialakult alkatukkal, közösségi orientációjukkal bizonyos fokig szembefordulva nagy közösségi vállalkozásokba fogtak”. Hozzáteszi még: „Ezekkel a vállalkozásokkal lettek ezek a nemzetek azzá, amik ma, és ezen az úton bontakoztak ki bennük olyan ezős vita Zsákutcás történelmeink és a politikai percverseny lehetőségek, melyek eredeti, középkori, színesebb, de szétfolyóbb állapotukban nem tudtak kifejlődni.” Mi itt a lényeg? Az, hogy 1867-ben nem az önfeladással felérő kiegyezés lett volna a produktív „közösségi vállalkozás”, hanem a kiegyezés elutasítása és egy „forradalmi” ugrással a magyar torzultság okainak felismerése és felszámolása. De ha ez így van, akkor mi vitte rá a nemzet legjobbjait (Deákot, Eötvöst és másokat) a kiegyezés megkötésére? Bibó mesteri módon irányítja figyelmünket a lényegre: „Tudnunk kell, hogy akkor az ő számukra egyáltalán milyen kérdések formájában vetődött fel a probléma.” Három ilyet lát. 1. Magyarország alkotmányos, szabadon kormányzott ország legyen. 2. Magyarország megmaradjon monarchiának (ne váljék köztársasággá). 3. Maradjanak meg a történeti Magyarország keretei. Csakhogy Bibó szerint ez a három cél nem volt harmonizálható, mert a második és a harmadik „kibé- I kíthetetlen ellentétben” volt az elsővel. Az alkotmá-nyos monarchia működéséhez az kell, hogy a mo- I narchia egy nemzettel akarja magát azonosítani, Magyarország viszont soknemzetiségű volt. Tehát ahhoz, hogy a független, alkotmányos Magyarország megvalósítható legyen (első cél), meg kellett volna szüntetni a monarchiát (második cél), márpedig Deák, Eötvös és a többiek ezt nem merték vállalni. A „magyar vezető réteg többsége” nem mert szembenézni a három cél kibékíthetetlen ellentétével, aminek két félelem az oka: félelem a Habsburgok hatalmától és a nemzetiségek elszakadásától. Bibó következtetése: „Klasszikus példája ez annak, hogyan nyűgözi le a politikában a félelem mechanizmusa az értelem mechanizmusát.” Hatvanhét után két síkon származnak ebből negatív következmények: politikai és társadalmi síkon. Politikai értelemben azért nevezi Bibó „hazug konstrukciónak” a kiegyezést, mert egyrészt a következő ötven évben a közjogászok ezt az állandó konstrukciót értelmezik, másrészt a politikusok ezt az alapot akarják továbbfejleszteni, holott nem továbbfejleszthető. Azért nem, mert az egész rendszer az állandóságra, az ugyanolyan színezetű parlamenti többség megteremtésére van szervezve. Ezt szolgálja a választási rendszer is. Azok az alkotmányos intézmények, amelyek 1848-ban azért lettek létrehozva, hogy a politikai nevelődés segítői legyenek, „a népbutítás intézményes eszközeivé” válnak. Ahelyett tehát, hogy 1867-től egy kreatív politikai fejlődésfolyamat indulna el, a rendszer - amely konzervatív kompromisszumon nyugodott - az állandóságot és a változatlanságot intézményesítette, és nem engedte a teljes függetlenség, a társadalmi forradalom és a nemzetiségi önrendelkezés érvényesülését. Bibó szerint a társadalmi fejlődésre is káros az, hogy a kiegyezés nem 1848-at folytatja. Az 1867 után megtörő társadalmi lendületet felváltja az évszázadok alatt megszokott mozdulatlanság. A politikai és a társadalmi tényező összefügg: „A társadalmi fejlődés bizonyos zavarai részesek a kiegyezés létrejöttében, viszont a kiegyezés konstrukciójának megmerevedése maga is tovább segítette a társadalmi fejlődés elakadását.” Talán már értjük, miért tekintette Bibó 1945-öt nagy lehetőségnek. Úgy vélte: ekkor jött el az idő a történelmi zsákutca és az alkati torzulás megszüntetésére. Nyilvánvaló volt számára, hogy az 1945-ben kezdődő új korszak lehetetlenné teszi a rendi társadalom és a történeti Magyarország továbbélését. De azt is megkérdezi, hogy „a közelmúlt megrázkódtatásaiból nem fenyegetnek-e a fejlődésnek újabb görcsei és zsákutcái”. S ha fenyegetnek, hogy lehet a zsákutca és az alkati torzulás megismétlődését, folytatódását elkerülni? Válasza az: biztosan nem úgy, hogy búsongunk az alkotóerők akadályain. Hanem úgy, mint az angolok és a franciák teszik: a közösségi élet megszervezésével. Ezerkilencszázkilencvenben a magyar átmenet a közösségi élet újszerű megszervezésének is volt tekinthető. Másképpen szólva: kiegyezésnek. De ha most arra gondol az olvasó, hogy ennek mintájára egy újabb kiegyezés segítene a mai Magyarországon is, akkor ebben nincs feltétlenül igaza. Nem azért, mert kiegyezni nem jó. Hanem azért, mert nem állnak rendelkezésre a feltételek, amelyek 1989-90-ben rendelkezésre álltak. Először is szögezzük le: a politikában mindennek van „rendelt ideje”. Az 1867-es kiegyezést is megelőzték tapogatózások már az 1860-as évek elején. Akkor azonban még Deák Ferenc és az általa vezetett liberális elit el sem tudott volna képzelni hasonlót a Habsburgokkal. Hét évvel később, 1867-ben már igen. FOTÓ: WIKIPÉDIA A szovjet értelmiség jelentős része maga is a Nyugat szövetségesévé vált a Szovjetunió felbomlasztásában, vagyis a történelem eltörlésében. Kerekasztal-tárgyalási forduló a Parlamentben 1989. szeptember 18-án. Más fénytörések FOTÓ: MTI - SOÓS LAJOS DEMOKRATÁNAK HIBESEKELIT!LEINmm Bibó István-emlékbélyeg 2011-ből 2017. FEBRUÁR 4., SZOMBAT Magyar Nemzet