Magyar Nemzet, 2017. február (80. évfolyam, 27-50. szám)

2017-02-04 / 30. szám

26 magazin A kiegyezés 150. évfordulóját ünnepeljük 2017-ben. Ez nemcsak arra ad alkalmat, hogy az esemény tanulságait latolgassuk, hanem arra is, hogy a politikatudomány bátrabban kezdjen foglalkozni a régebbi és mai időszakok összehasonlításával. A történelem nem csupán a történészek te­repe. Ha a politikatudomány tartózkodik a történelem tanulságainak számbavételé­től, ne lepődjünk meg, ha a mát sem érti. CSIZMADIA ERVIN Pernyolcszázhatvanhéttel a modern magyar társadalomfejlődés pazar, még­is ellentmondásos időszaka kezdődik. Pazar, mert a gazdaságban és a kultúrá­ban soha nem látott fejlődés indul, de ___ellentmondásos, mert a politikában a kor nagy fokú aszimmetriát alakít ki leválthatat­­lan kormánypártok és szétaprózott, kormány­­képtelen ellenzékek között. Bármennyire is sze­retnénk tehát a korszakot „egyneműnek” tekin­teni, nem az. A mai magyar politika sok jelensé­ge (az egypárti kormányzástól a korrupcióig) épp ebben a korszakban kezdődik. Ha egynemű és egyértelműen csak pozitívu­mokat tartalmazó kor lett volna, Bibó István biztosan nem írja meg 1948-ban az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című híres tanulmányát. Ebben, mint közis­mert, a Mohácstól 1945-ig tartó időszak egészét nevezi zsákutcásnak, a benne kiformálódó ma­gyar alkatot eltorzulnak. Nemzedékek nőttek fel ezen a valóságma­gyarázaton, ám egy lényeges pontját ritkán hozzuk szóba. Sokan azt hiszik, azért vagyunk „torzultak”, mert megosztottak vagyunk. Hol­ott Bibó ezt írja: „Nem az a lényeg, hogy más népek csodálatos egységben és egyetértésben élnek, szemben a »széthúzó« magyarral. Ha­nem az, hogy a magyar nemzeti közösségben újból és újból olyan módon vetődnek fel a döntő és az egész közösséget foglalkoztató és megosztó kérdések, hogy annak következté­ben a közösség terméketlen, sehová sem veze­tő harcokba bonyolódott, és a valóságos fel­adatokkal, valóságos problémákkal szemben vakká lett.” Az alkat megromlásának hátterében a kö­zösségi reagálóképesség megromlása áll. Az, hogy mindig minden ugyanúgy ismétlődik, és nincs változás. De honnan ered ez az „alkati megzavarodás”, amelynek következtében ki­alakulnak a­ visszatérő terméketlen helyzetek? Bibó szerint a rossz reagálóképesség az 1860-as években erősödik fel, amikor az „egész közös­ség” elkezd másképpen tájékozódni, és elfo­gadni két „megtévesztő” tanulságot. Az egyik: a Habsburgok birodalma megdönthetetlen euró­pai szükségszerűség. A másik: ha sikerülne is a birodalmat szétbontani, vele együtt szétesne a történelmi Magyarország is. A kettő közül Bibó az elsőt hamisnak, a másodikat igaznak véli. Vi­szont azt is állítja, hogy a hatvanas évekbeli két megrendítő felismerés hatására a magyar ellen­zéki vezető réteg és értelmiség elveszti vállalko­zó kedvét, s inkább „a megmenthető biztosítá­sára gondolt, semmint arra, hogy egy új forra­dalom számára újból bátor elitet állítson ki”. Bibó tehát egyértelműen azt mondja: 1867 nem az ép, hanem a torzult alkat megnyilvá­nulása. Azért, mert - mai szóval - nincs benne innováció. Ezzel szemben mitől épek más or­szágok alkatai? Például az angol vagy a francia. Attól, hogy „a maguk mai ismert alkatát éppen oly módon alakították ki, hogy egy történelmi pillanatban addig kialakult alkatukkal, közös­ségi orientációjukkal bizonyos fokig szembe­fordulva nagy közösségi vállalkozásokba fog­tak”. Hozzáteszi még: „Ezekkel a vállalkozá­sokkal lettek ezek a nemzetek azzá, amik ma, és ezen az úton bontakoztak ki bennük olyan ezős vita Zsákutcás történelmeink és a politikai percverseny lehetőségek, melyek eredeti, középkori, szí­nesebb, de szétfolyóbb állapotukban nem tudtak kifejlődni.” Mi itt a lényeg? Az, hogy 1867-ben nem az ön­feladással felérő kiegyezés lett volna a pro­duktív „közösségi vállalkozás”, hanem a ki­egyezés elutasítása és egy „forradalmi” ugrás­sal a magyar torzultság okainak felismerése és felszámolása. De ha ez így van, akkor mi vitte rá a nemzet legjobbjait (Deákot, Eötvöst és má­sokat) a kiegyezés megkötésére? Bibó mesteri módon irányítja figyelmünket a lényegre: „Tudnunk kell, hogy akkor az ő számukra egy­általán milyen kérdések formájában vetődött fel a probléma.” Három ilyet lát. 1. Magyarország alkotmá­nyos, szabadon kormányzott ország legyen. 2. Magyarország megmaradjon monarchiának (ne váljék köztársasággá). 3. Maradjanak meg a tör­téneti Magyarország keretei. Csakhogy Bibó sze­rint ez a három cél nem volt harmonizálható, mert a második és a harmadik „kibé- I kíthetetlen ellen­­t­­étben” volt az el­­­­sővel. Az alkotmá-­­­nyos monarchia­­ működéséhez az kell, hogy a mo- I narchia egy nem­­­­zettel akarja ma­­­­gát azonosítani,­­ Magyarország vi­szont soknemzeti­ségű volt. Tehát ahhoz, hogy a független, alkotmá­nyos Magyarország megvalósít­ható legyen (első cél), meg kellett volna szüntetni a monarchiát (második cél), márpedig Deák, Eötvös és a többiek ezt nem merték vállalni. A „magyar vezető réteg többsége” nem mert szembenézni a három cél kibékíthetetlen ellentétével, aminek két félelem az oka: félelem a Habsburgok hatalmától és a nemzetiségek elszakadásától. Bibó következte­tése: „Klasszikus példája ez annak, hogyan nyű­gözi le a politikában a félelem mechanizmusa az értelem mechanizmusát.” Hatvanhét után két síkon származnak ebből negatív következmények: politikai és társadal­mi síkon. Politikai értelemben azért nevezi Bibó „hazug konstrukciónak” a kiegyezést, mert egy­részt a következő ötven évben a közjogászok ezt az állandó konstrukciót értelmezik, másrészt a politikusok ezt az alapot akarják továbbfejlesz­teni, holott nem továbbfejleszthető. Azért nem, mert az egész rendszer az állandóságra, az ugyanolyan színezetű parlamenti többség meg­teremtésére van szervezve. Ezt szolgálja a vá­lasztási rendszer is. Azok az alkotmányos intéz­mények, amelyek 1848-ban azért lettek létre­hozva, hogy a politikai nevelődés segítői legye­nek, „a népbutítás intézményes eszközeivé” válnak. Ahelyett tehát, hogy 1867-től egy kreatív politikai fejlődésfolyamat indulna el, a rendszer - amely konzervatív kompromisszumon nyugo­dott - az állandóságot és a változatlanságot in­tézményesítette, és nem engedte a teljes függet­lenség, a társadalmi forradalom és a nemzetisé­gi önrendelkezés érvényesülését. Bibó szerint a társadalmi fejlődésre is káros az, hogy a kiegyezés nem 1848-at folytatja. Az 1867 után megtörő társadalmi lendületet fel­váltja az évszázadok alatt megszokott mozdu­latlanság. A politikai és a társadalmi tényező összefügg: „A társadalmi fejlődés bizonyos za­varai részesek a kiegyezés létrejöttében, vi­szont a kiegyezés konstrukciójának megmere­vedése maga is tovább segítette a társadalmi fejlődés elakadását.” Talán már értjük, miért tekintette Bibó 1945-öt nagy lehetőségnek. Úgy vélte: ekkor jött el az idő a történelmi zsákutca és az alkati torzulás megszüntetésére. Nyilvánvaló volt számára, hogy az 1945-ben kezdődő új korszak lehetet­lenné teszi a rendi társadalom és a történeti Magyarország továbbélését. De azt is megkér­dezi, hogy „a közelmúlt megrázkódtatásaiból nem fenyegetnek-e a fejlődésnek újabb görcsei és zsákutcái”. S ha fenyegetnek, hogy lehet a zsákutca és az alkati torzulás megismétlődését, folytatódását elkerülni? Válasza az: biztosan nem úgy, hogy búsongunk az alkotóerők aka­dályain. Hanem úgy, mint az angolok és a fran­ciák teszik: a közösségi élet megszervezésével. Ezerkilencszázkilencvenben a magyar átme­net a közösségi élet újszerű megszervezésének is volt tekinthető. Másképpen szólva: kiegyezésnek. De ha most arra gondol az olvasó, hogy en­nek mintájára egy újabb kiegyezés segítene a mai Magyarországon is, akkor ebben nincs fel­tétlenül igaza. Nem azért, mert kiegyezni nem jó. Hanem azért, mert nem állnak rendelkezés­re a feltételek, amelyek 1989-90-ben rendelke­zésre álltak. Először is szögezzük le: a politiká­ban mindennek van „rendelt ideje”. Az 1867-es kiegyezést is megelőzték tapogatózások már az 1860-as évek elején. Akkor azonban még Deák Ferenc és az általa vezetett liberális elit el sem tudott volna képzelni hasonlót a Habsburgok­kal. Hét évvel később, 1867-ben már igen. FOTÓ: WIKIPÉDIA A szovjet értelmiség je­lentős része maga is a Nyu­gat szövetségesévé vált a Szovjetunió felbomlasztá­sában, vagyis a történelem eltörlésében. Kerekasztal-tárgyalási forduló a Parlamentben 1989. szeptember 18-án. Más fénytörések FOTÓ: MTI - SOÓS LAJOS DEMOKRATÁNAK HI­BESEKELIT!­LEIN­mm Bibó István-emlékbélyeg 2011-ből 2017. FEBRUÁR 4., SZOMBAT Magyar­ Nemzet

Next