Magyar Nemzet, 2017. április (80. évfolyam, 77-99. szám)

2017-04-01 / 77. szám

321 magazin Petőfi a Petőfiben GAZDA ALBERT tökéletes dolgok a hiszi a nyájas olvasó, ha nem, sokkal ko­­­­rábban olvastam annak idején a János vi­tézt, mint tantervileg kellett volna. A hely­ség kalapácsáról és Az apostolról csak azért nem mondhatok hasonlót, mert azokat nem ta­nultuk. Nekem megvoltak ugyan kiskamaszko­rom hajnalán, ám senkit sem érdekeltek az isko­lában. Nagyon szerettem mindegyiket. Szépek voltak, okosak. Vittek magukkal, rengeteget ta­nultam belőlük. Hogy miről jutott eszembe mindez? Arról, hogy megnéztem a Petőfi Irodalmi Múzeum ál­landó kiállítását Petőfi Sándorról. Kétszer egymás után. Összesítésben háromnál tartok. A hét végén azzal mentünk a PIM-be, hogy elfogyasszuk a las­sacskán már záró írói fogásokat - az is rendben van egyébként -, és ennek okán keresztül kellett mennünk Petőfin. Sok idő híján a kevés is elég volt, hogy újfent rácsodálkozzam, milyen igénye­sen és kreatívan rakták őt össze az összerakók. Színesen és érdekfeszítően. Nem először vontam le ezt a következtetést, egy-két éve egyszer már volt hasonló tapasztalásom. Érdekes, az most nem is jut eszembe, milyen időszakiból kifolyólag jártunk ott akkor, Petőfire ellenben szegről végre emlékeztem. Ezúttal lelkesedésemből adódóan nem hagytam, hogy lanyhuljanak a benyomások, haladéktalanul rádupláztam. Egykori olvasmányélményeimre támaszkodó bevezetőmet indokolja, hogy a kiállítás elején ilyesmi is említtetik: manapság nem szokás mé­lyebben ismerni a műveket. Van emellett egy Weöres-idézet is a hetvenes évekből, amely sze­rint Petőfi Sándor szobrai eltakarják az igazi Pe­tőfi Sándort. Bizonyára így van. Azért is gondol­hatom ezt, mert a mi viszonyunk - a költőé és az enyém - is csak veszített személyességéből és in­tenzitásából, miközben elvégeztem iskoláimat, és ő közben végig ott kísértett mindenhol. A PIM-kiállítás nagy erénye éppen az, hogy si­keresen próbálja kiszabadítani a legendás költő törékeny alakjára szabott óriás kabát alól az em­bert. Amennyire és amennyiben ez - ha jól szá­moltam - öt kisebbfajta terem segítségével meg­cselekedhető. Közben felmerül az is: hogyan le­het megmutatni az irodalmat? Nem hagyhatók ki az alapvető életrajzi elemek, a fő művekből szár­mazó idézeteket is muszáj a falra írni, és mivel ha­ladunk a korral, elhelyezhető néhány fejhallgató, hadd mondják a verseket a fülünkbe ismert szín­művészek. Ám ez így még kevés ahhoz, hogy egy kiállítás izgalmas és érvényes legyen napjaink­ban. Hogy megérintsen bennünket alaposan. Régóta állítom, írtam is: Petőfi Sándor punk volt. Végtelenül érzékeny, izgága, szupertehetsé­ges, hiperintelligens lázadó, aki semmit sem bírt elviselni, ami nem látszott tisztának, egyenes­nek. Ezenközben maga is átlépte olykor a maku­látlan tisztesség határait. Kossuth Lajos nem a közvéleménynek szánt levelében azt írta róla jó­val a forradalom és a szabadságharc után, hogy költőként óriás volt ugyan, ám emberként kiáll­­hatatlanul gyarló. A PIM termeiből a gyarlóságra utaló jelek sem hiányoznak, de leginkább a mindig­ mindig szár­nyalni akaró, gyakran mégis megbiccenő szellem van ott. A sikerekkel, a buktatókkal, a korral, a kö­rülményekkel, a rajongással, az értetlenséggel. A rengeteg szeretettel, frissességgel, örömmel, csa­lódással, a vágyakozással a szeretetre, az elisme­résre, és nemcsak önmaga, hanem a nemzet és a világ megváltására is. A valóságos Petőfi Sándorról többet monda­nak összegyűjtött kihágásai, mint legismertebb művei. Az, ahogyan sem az iskolákban, sem mun­kahelyein, sem katonaként nem bírta a korláto­kat. Tizenhét évesen szuronyt dobott társára, mert az elfújta a gyertyát, miközben olvasott. A szabadságharc katonájaként elküldte a fenébe a hadügyminiszter helyettesét, aki leteremtette, amikor kihajtott inggallérral jelent meg előtte. A Pesti Divatlap segédszerkesztőjeként önmaga és az olvasók mulattatására sajtóhibákat szórt el a szövegekben: a nancyi püspök hárommillió frak­­kos hagyatékát helyre is kellett igazítani. Ha úgy tartotta kedve, kifigurázta társait is, létezni sem bírt bohóckodás, irónia, paródia nélkül. Viharos sebességgel élt, miközben mennyi minden fájt neki rettenetesen. Nem csak azután, hogy a választásokon elbukott képviselőjelölt­ként. Már 1848. március 15-e és az utána követke­ző események előtt is nemegyszer úgy érezte, hogy ostoba a világ, és a politikát nem az igazság, inkább ez az ostobaság emeli fel. Összes versei­nek előszavában így írt: „Aztán e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt minden em­ber meghasonlott önmagával.” Azzal is mindig érdekes eljátszani, hogy mi lett volna vele, ha nem vész el Segesvár alatt 1849 nya­rán. A kiállítás eljut odáig is, hogy mi lenne vele ma. Álljon itt három válasz ezek közül. József Atti­­la-díjas lenne. Úgynevezett publikációs problé­mái lennének. Végül, ha élne, már rég belehalt volna. Olyan szerencsére nincs, hogy - tegyük fel, de még semmiképp se engedjük - összevissza szlemmelne nagygyűléseken. Egyéb se hiányozna tényleg. Hiszen mondom, hogy Petőfi Sándor iga­zi punk volt! FOTÓK: VÉGH LÁSZLÓ korkép Nem angolkeringő Az Erdélyben is otthonosan mozgó Károly walesi herceg, brit trónörökös körtáncot lejt helyiek­kel a bukaresti falumúzeumban BUKAREST, 2017. MÁRCIUS 30.­­ FOTÓ: REUTERS/INQUAM PHOTOS - OCTAV GANEA 2017. ÁPRILIS 1., SZOMBAT Magyar Nemzet Mi van a fákban? WEINER SENNYEY TIBOR cikien remekművében, A gyűrűk urában, ame­lyet magyarul Göncz Árpádnak köszönhetően olvashatunk, Gandalf, a mágus régi „barátja”, Saruman - a nagy hatalmú varázsló - egyszer csak „meggonoszodik” (persze nem minden előz­mény nélkül), és elkezdi kivágni a fákat Vasudvard varázsló tornya körül, hogy előállítsa orkhadseregét. A hatalom maga korrumpálta, a sátáni Sauron hatalma, amelyről Saruman azt hitte, hogy megsze­rezheti és irányíthatja. „Macht is böse” - idézi Ham­vas Burckhardtot, „a hatalom gonosz”. Most nem Tolkien agyonelemzett regényét elemezném to­vább, hanem csak egyetlen mozdulatra, mégpedig a fák kivágására utalnék. Öt éven át Budapest kellős közepén laktam, a Hajós utcában. A Városliget és a Margitsziget volt a legközelebbi menedék számomra, de gyakran kite­kertem a Római-partra, s ahogy teltek az évek, egy­re több időt töltöttem Szentendrén, Pomázon, a Kő-hegy lábánál és a Pilisben. Mert minden meg­változott. Mi van a fákban, hogy a hatalom annyira gyűlöli őket? Sem elfutni, sem visszabeszélni nem tudnak. Nélkülük a levegő rosszabb lesz,­a hűvös árnyék el­tűnik. Mi van a fákban, hogy annyira utálják őket azok, akiknek hatalma lenne megóvni, védeni, sőt terjeszteni őket? Budapesten talán ott kezdődött ez az egész, hogy volt az a videó, amely leleplezte nemcsak a drága au­tókat, hanem a lézerblokkolókat is. Aztán kivágták a Kossuth tér fáit, és mélygarázsba bújtatták autóikat. Nem hiszem, hogy azért, mert szégyellték volna őket, hanem sokkal inkább mert féltették azoktól, akiktől végül is szerezték. Aztán Nagymező utca, Városliget, Római-part, sorolhatnánk. Mindenütt a fák az ellenségek, s azok, akik védik őket. Persze ne legyünk egyoldalúak, le­hetett volna okosan, szépen, jól, úgy, hogy minden­kinek tényleg jó legyen. Fel lehetett volna úgy újíta­ni a Városligetet, hogy nem veszíti el közpark jelle­gét, de ezt még csak meg se próbálták. Inkább küld­ték az orkhadsereget. A fák éppen olyan ellenséggé váltak, mint a tiszta levegő, az élhető Budapest. Mi van a fákban, hogy ennyire irritálják a hatal­mat? Miért kell Sarumannak egyszer csak kivágnia minden fát Vasudvardban? Lehet, hogy a fák kivágá­sa csak egy buta játszma, s így állnak bosszút a hálá­­datlan népen, mely nem érti, mily csodás ez az or­szág? Ó, én ezt nem tudom, én csak kérdezek. Én csak egy oktondi költő vagyok, úgy is mondhatnám, hobbit, aki csak éldegél a Megyében, és semmit sem tud arról, hogy a sötét erők szerte Középföldén már felébredtek, és hamarosan az entek, a fák pásztorai, miután nehéz nyelvükön nagyon hosszasan vitat­koztak, utolsó csatába indulnak. A szerző költő, író, a Drót főszerkesztője. Lapunkba utazásokról és kertekről, művészetről és életről ír.

Next