Magyar Nemzet, 2017. április (80. évfolyam, 77-99. szám)
2017-04-29 / 99. szám
2017. ÁPRILIS 29., SZOMBAT 1. TT Kész horror: H. P. Lovecraft életműve sokak szerint a rasszizmuson alapszik Sötét bőrű félszörnyek Az életében meglehetősen sikertelen, ám az utókorra annál nagyobb hatást gyakorló horrorszerző, H. P. Lovecraft életműve egyes vélemények szerint a „mástól” való rettegés kozmikus kivetítése, így tulajdonképpen maga a rasszizmus határozta meg a különös, szorongató novellák egykori írójának munkásságát. PINTÉR BENCE élénkebb a Lovecraft és anapság egyre közbeszéd H. P. művei körül. A huszadik század elején alkotó, főleg ponyvamagazinokban publikáló horrorszerző életében nem ért el különösebb sikert az emberen túlmutató, ősi rettegést és a világunk pusztulását felvillantó novelláival - ezekben jellemzően a föld egykorvolt, rémisztő istenei próbálnak meg visszatérni, amit az emberi szereplők általában tétlenül szemlélnek halála után azonban követői, barátai, kollégái gondoskodtak róla, hogy az életmű ne merüljön feledésbe. Sőt, felsorolni is nehéz lenne, hogy milyen utakon és egészen pontosan milyen mértékben hatott Lovecraft munkássága, illetve a követői által kiteljesített szerzői univerzuma a fantasztikus műfajokra. Az elmúlt években azonban elsősorban nem az irodalomról szólt az ikonikus szerző körüli eszmecsere, hanem arról, hogy Lovecraft ellenszenvvel viseltetett a szegényekkel, a zsidókkal és az eltérő bőrszínű emberekkel szemben; ezt pedig műveiben sem rejtette mindig véka alá. A helyzet illusztrálására talán elég csak a szerző 1912-es versét, A niggerek teremtéséről címűt megemlíteni, amelyben Lovecraft arról írt, hogy az ember teremtése után a szörnyeké következett, majd a félszörnyeké: ezek lettek sötétebb bőrű embertársaink. Sokan érveltek azzal, hogy Lovecraft nem volt rasszistább kora hasonló kulturális környezetből érkező fehér férfijainál, de ez nem pontos: még kortársai közül is sokan riasztónak, indokolatlannak tartották rettegését. A vita azért lángolt fel az elmúlt években, mert a fantasyszerzőket elismerő World Fantasy díj mellé járó szobrocska, a „Howard” éppen H. P. Lovecraftet ábrázolja. Az ezt elnyerő egyik fekete szerző, Naedi Okorator egy blogbejegyzésben vallott arról, hogy vegyes érzései vannak, ha a mellszoborra néz. Az ugyanis élete addigi legnagyobb elismerése, mégis: olyan ember szobra van a lakásában, aki megvetette az olyan embereket, mint ő. Hozzá hasonlóan nyiatkozott a Lovecraft nyomdokaiban járó, a sci-fit, a fantasyt és a horrort egyéni módon ötvöző úgynevezett new weird műfaj egyik központi figurája, China Miéville, aki a fran cia Michel Houellebecq-re hivatkozva ar ról írt: a szerző nem csupán rasszista, de alkotásainak központi szervező eleme tulajdonképpen a rasszizmus, általánosabban fogalmazva a „mástól” való rettegés, illetve ennek kozmikus kivetítése. Aztán 2014-ben egy másik színes bőrű szerző, Dániel José Older petíciót indított: azt szerette volna elérni, hogy ne Lovecraft, hanem a fekete írónő, Octavia Butler mellszobra járjon az elismerés mellé. A kezdeményezést ezrek írták alá, de csak félig jártak sikerrel: 2015-ben már nem járt Howard a díj győzteseinek, az idén bemutatott új szobrocska azonban nem Bullért ábrázolja, hanem egy fát. A ma élő legelismertebb Lovecraft-kutató, az indián származású S. T. Joshi felháborodott ezen a döntésen, a politikai korrektség túlkapásának nevezve azt. Nem volt egyedül: az író elkötelezett rajongói közül többen nem díjazták azt, amit ők szimbolikus trónfosztásként, Lovecraft jelentőségének elutasításaként értelmeztek. A fantasztikus műfajok angolszász díjai közül az elmúlt években egyébként is jelentős kultúrharc folyt, és persze fontosak is ezek a viták. De ezen túllépve egészen érdekes eredményei is vannak a Lovecraft munkásságáról való csatározásoknak. Itt van például a fekete szerző, Victor LaValle, aki íróhoz méltó módon dolgozta fel kettős érzéseit a szerző kapcsán. A fent említett vers mellett sokan a Red Hook című novellában látják legélesebben megnyilvánulni Lovecraft vitatott nézeteit. És tényleg: ebben a novellában a szerző minden szépelgés nélkül tesz egyenlőségjelet a tőle eltérő színű bevándorlók, a szegények és az írásai tárgyát általában képező rettenetes szörnyek és sötét rítusok közé. LaValle a The Ballad of Black Tom (Fekete Tom balladája) című, 2016-ban megjelent kisregényében ezt a történetet vette alapul, csak a középpontba nem a történet eredeti főhősét, hanem egy afroamerikai csalót helyezett. Az ő szemüvegén keresztül aztán egészen más megvilágításba kerül a korabeli New York társadalmának képe, máshova kerülnek a súlypontok, miközben az alapot adó kozmikus rettenet a helyén marad. Az eredmény varázslatos: egyszerre élteti és fordítja ki Lovecraft világát, és miközben tulajdonképpen párbeszédbe kerül az íróval, a friss olvasóknak is komoly élményt tud nyújtani. Hasonlóképpen nyúlt a témához Matt Ruff, aki szintén tavaly megjelent, Lovecraft Country című könyvében hasonlóképpen fordítja meg a helyzetet: az ötvenes években járunk, a nyíltan rasszista amerikai délen, főhősünk pedig egy fekete férfi, akinek az apját egy titokzatos szekta rabolta el. Tehát bár két éve már nem Lovecraftbüszt jár a World Fantasy díj győzteseinek, a szerző és vele együtt a kozmikus horror csillaga emelkedőben van. Vitatott nézetei pedig nem egyszerű elutasításra találnak a fantasztikus irodalom mai alkotói között, hanem éppen vitára, az életművel párbeszédbe kerülő művek megírására sarkallják a szerzőket. Macron, a szépségtapasz kampány házi kedvence panaszkodott a francia elnökválasztási versengés egyik esélytelen jelöltje Emmanuel Macronra utalva az utolsó tévévitában. Talán nem is lódított olyan nagyot Nicolas Dupont-Aignan, hiszen az újságosstandokon, a könyvesboltokban a szemmagasságban lévő polcokról a kék szemű fiatal politikus portréja néz vissza. A Charles de Gaulle reptéri kioszkban persze - derékmagasságban - kínálták magukat a szélsőségesek, Jean-Luc Mélenchon és Marine Le Pen írott gondolatai is, a visszavonulását frissen bejelentő Frangois Fillon művét viszont csak tüzetes keresgélés után lehetett megtalálni. A konzervatív politikus Legyőzni az iszlám totalitarizmust című műve finoman szólva nem ütötte ki az ember szemét, túlzás nélkül három Macron-könyvborító jutott egy Fillonra. A politikai ipar jó korán startolt, számos kiadó véletlenül épp a kampányra vagy már az Mindent összevetve azonban az En Marche mozgalom úgy tűnik, győzelemre viszi vezetője színtelen-szagtalan programját. elé időzítette könyvét, és nem volt olyan hét, hogy valamelyik hetilap ne Macron arcával akarta volna eladni magát. Mintha beosztották volna maguk között, olyan szépen „terítették” a politikust a fogyasztóknál. És természetesen ő maga is készült Forradalom, avagy ez a mi harcunk Franciaországért című, már tavaly megjelent könyvével. És mivel is lehetne jobban elnyerni a demokráciáért könnyen lelkesíthető, lánglelkű franciák szeretetét, rajongását, a patrióták elismerését, mint a nemzeti trikolórral körbefont forradalom szó emlegetésével? Szó se róla, Macron és csapata a közösségi média által kínált lehetőségeket is professzionális módon használta ki, kampányának tételeit szinte felhasználói élménnyé alakítva át. A médiafelületek harcában egyértelműen övé volt a pálya, és láthatóan bejött a hideg tekintet, illetve röviden felvillanó mosoly párosa. Egyáltalán nem kell csodálkozni, hogy a fogyasztói marketingfogások világában Macron ennyire jól érzi magát, hiszen minden megszólalásával a liberális piacgazdaság mellett áll ki. Ezért aztán azon sem kell megütközni, ha a versenyszektor és a baloldali média is őt ajnározza. És bár a meghatározó médiumok példamutató alapossággal mutatták be, járták körül az összes jelölt terveit, Marine Le Penre mégis csupán két jelző ragadt: bevándorlásellenes és fasiszta. Aki tehát a francia sajtó kiegyensúlyozottságáról beszél, nem biztos, hogy a valóságot szemléli. A számokat ismerjük. Macron 978 ezerrel több szavazatot gyűjtött (8 millió 657 ezer), mint fő vetélytársa (7 millió 679 ezer). Fogalmazhatunk persze úgy is, hogy Le Pen mindössze 978 ezerrel kevesebb szavazót állított maga mögé, mint Macron. Intő jel, hogy hétmilliós tábora van Fillonnak (7 millió 213 ezer szavazó) és a kommunák eljövendő uralmában hívő Mélenchonnak (7 millió 60 ezer) is. Aki tehát azt mondja, Macronnak könnyű csata lesz a második forduló, alighanem téved, és ha a viadalt meg is vívja, rá és minden lépésére sok millió francia fog sanda szemmel tekinteni. Ja, és ne feledkezzünk el arról az 1,6 millióról, aki a Le Pennél sokkal radikálisabb Nicolas Dupont-Aignant támogatta. Ő felmondaná az uniós szerződéseket, azonnal bevezetné a frankot, leállítaná az atomerőműveket, és az uniót feladatalapon szervezné újjá, Brüsszelnek szinte semmibe nem lenne beleszólása. Nos, Macron szavazóinak mindegyikére jut egy Le Pen-szavazó, minden ötödikére pedig egy Aignan-hívő. Fényes politikai jövő? Aligha. Itt még egy magát gyári munkásként definiáló elnökjelölt is képes volt négyszázezer szavazatot ellopni a nagyok elől. A lázadók többen lettek, de áttörni nem tudtak. Csak éppen kezdeni kellene velük valamit. Láthatóan sok embernek van elege abból, hogy az úgynevezett haladó gondolatot képviselők lemaradizzák őket. Azt a Franciaországot, ahol még számít a kártyaasztal körül alakuló kisközösség, a vasárnapi ebéd. Sőt, az számít csak igazán, a vidéki borversenyek, a napi halfogás, egy-egy jó történet a londoni hétvégéről. Itt és a rozsdazónákban sem túl jó a megítélése Macron első forduló után elköltött, felső kategóriás párizsi éttermi vacsorájának, mint ahogy annak sem, hogy máris kormányának összetételéről tárgyal, míg Le Pen szegényebb régiókban folytatta kampányát. A baj mélységét az is jelzi, hogy Benoit Hamonnak, a baloldali erőket egyesítő jelöltnek mindössze 6,3 százaléknyi (2 millió 300 ezer) szavazat jutott. Ez évszázados mélypont a szocialista párt számára. Bár ők még talán duzzogva adnak egy esélyt Macronnak, de a lázadók másik tábora, a Le Pen plakátjaira bajszot rajzoló fiatal egyetemista tüntetők, életművészek, balos értelmiségiek biztos, hogy kinevetik a sármos üzletembert. Ők azok, akik Mélenchonban találták meg mindennapi lázadásuk kivetülését. Ne feledjük, ők nem holmi bevándorlásellenes mantrára, hanem úgy lazán az egész politikai berendezkedésre, a korporációk diktatúrájára, az extraprofitra és a milliárdos elit maga köré épített széles biztonsági zónájára vannak kiakadva. Őket nehéz lesz levenni a lábukról a gazdaság beindításának gyönyörű szóképeivel. Mindent összevetve azonban az En Marche (’indulás’ vagy ’előre’) mozgalom úgy tűnik, győzelemre viszi vezetője színtelen-szagtalan programját, amelyben mindenki talál magának valamit. Csak aztán el is higgyék, hogy Macron komolyan gondolta Franciaország újraindítását. Mert különben megint jönnek a lázadók, és biztos még többen lesznek. mis mmx mm mo sovnittot Vm TLkWPiiC FORRÁS: WIKIPÉDIA BOJCSUK IVÁN RAJZA BOJCSUK A magazin 23