Magyar Nemzet, 2017. április (80. évfolyam, 77-99. szám)

2017-04-29 / 99. szám

2017. ÁPRILIS 29., SZOMBAT 1. T­T Kész horror: H. P. Lovecraft életműve sokak szerint a rasszizmuson alapszik Sötét bőrű félszörnyek Az életében meglehetősen sikerte­len, ám az utókorra annál nagyobb hatást gyakorló horrorszerző, H. P. Lovecraft életműve egyes vélemé­nyek szerint a „mástól” való rettegés kozmikus kivetítése, így tulajdon­képpen maga a rasszizmus határoz­ta meg a különös, szorongató novel­lák egykori írójának munkásságát. PINTÉR BENCE élénkebb a Lovecraft és anapság egyre közbeszéd H. P. művei körül. A huszadik szá­zad elején alkotó, főleg pony­vamagazinokban publikáló horrorszerző életében nem ért el különösebb sikert az emberen túl­mutató, ősi rettegést és a világunk pusz­tulását felvillantó novel­láival - ezekben jellem­zően a föld egykorvolt, rémisztő istenei próbál­nak meg visszatérni, amit az emberi szereplők álta­lában tétlenül szemlél­nek halála után azon­ban követői, barátai, kol­légái gondoskodtak róla, hogy az életmű ne merül­jön feledésbe. Sőt, felso­rolni is nehéz lenne, hogy milyen utakon és egészen pontosan milyen mértékben hatott Love­craft munkássága, illetve a követői által kiteljesített szerzői uni­verzuma a fantasztikus műfajokra. Az elmúlt években azonban elsősor­ban nem az irodalomról szólt az ikoni­­kus szerző körüli eszmecsere, hanem arról, hogy Lovecraft ellenszenvvel vi­seltetett a szegényekkel, a zsidókkal és az eltérő bőrszínű emberekkel szem­ben; ezt pedig műveiben sem rejtette mindig véka alá. A helyzet illusztrálásá­ra talán elég csak a szerző 1912-es ver­sét, A niggerek teremtéséről címűt meg­említeni, amelyben Lovecraft arról írt, hogy az ember teremtése után a ször­nyeké következett, majd a félszörnyeké: ezek lettek sötétebb bőrű embertár­saink. Sokan érveltek azzal, hogy Love­craft nem volt rasszistább kora hasonló kulturális környezetből érkező fehér férfijainál, de ez nem pontos: még kor­társai közül is sokan riasztónak, indo­kolatlannak tartották rettegését. A vita azért lángolt fel az elmúlt években, mert a fantasyszerzőket elis­merő World Fantasy díj mellé járó szob­rocska, a „Howard” éppen H. P. Love­­craftet ábrázolja. Az ezt elnyerő egyik fe­kete szerző, Naedi Okorator egy blogbe­­jegyzésben vallott arról, hogy vegyes érzései vannak, ha a mellszoborra néz. Az ugyanis élete addigi legnagyobb elismerése, mégis: olyan ember szob­ra van a lakásában, aki megvetette az olyan embereket, mint ő. Hozzá ha­sonlóan nyiatkozott a Lovecraft nyomdokaiban járó, a sci-fit, a fantasyt és a horrort egyéni módon ötvöző úgy­nevezett new weird műfaj egyik köz­ponti figurája, China Miéville, aki a fran­­ cia Michel Houellebecq-re hivatkozva ar­ ról írt: a szerző nem csupán rasszista, de alkotásainak központi szervező eleme tulajdonképpen a rassziz­mus, általánosabban fogalmazva a „mástól” való rettegés, illetve en­nek kozmikus kivetítése. Aztán 2014-ben egy másik szí­­­­nes bőrű szerző, Dániel José Ol­der petíciót indított: azt szerette volna elérni, hogy ne Lovecraft, hanem a fekete írónő, Octavia Butler mellszobra járjon az elis­merés mellé. A kezdeményezést ezrek írták alá, de csak félig jártak siker­rel: 2015-ben már nem járt Howard a díj győzteseinek, az idén bemutatott új szobrocska azonban nem Bullért ábrá­zolja, hanem egy fát. A ma élő legelis­mertebb Lovecraft-kutató, az indián származású S. T. Joshi felháborodott ezen a döntésen, a politikai korrektség túlkapásának nevezve azt. Nem volt egyedül: az író elkötelezett rajongói kö­zül többen nem díjazták azt, amit ők szimbolikus trónfosztásként, Lovecraft jelentőségének elutasításaként értel­meztek. A fantasztikus műfajok angolszász díjai közül az elmúlt években egyébként is jelentős kultúrharc folyt, és persze fontosak is ezek a viták. De ezen túllép­ve egészen érdekes eredményei is van­nak a Lovecraft munkásságáról való csatározásoknak. Itt van például a feke­te szerző, Victor LaValle, aki íróhoz mél­tó módon dolgozta fel kettős érzéseit a szerző kapcsán. A fent említett vers mellett so­kan a Red Hook című no­vellában látják legéle­sebben megnyilvánulni Lovecraft vitatott néze­teit. És tényleg: ebben a novellában a szerző min­den szépelgés nélkül tesz egyenlőségjelet a tőle el­térő színű bevándorlók, a szegények és az írásai tárgyát általában képező rettenetes szörnyek és sötét rítusok közé. LaValle a The Ballad of Black Tom (Fekete Tom balladája) című, 2016-ban megje­lent kisregényében ezt a történetet vet­te alapul, csak a középpontba nem a történet eredeti főhősét, hanem egy af­roamerikai csalót helyezett. Az ő szem­üvegén keresztül aztán egészen más megvilágításba kerül a korabeli New York társadalmának képe, máshova ke­rülnek a súlypontok, miközben az ala­pot adó kozmikus rettenet a helyén ma­rad. Az eredmény varázslatos: egyszer­re élteti és fordítja ki Lovecraft világát, és miközben tulajdonképpen párbe­szédbe kerül az íróval, a friss olvasók­nak is komoly élményt tud nyújtani. Ha­sonlóképpen nyúlt a témához Matt Ruff, aki szintén tavaly megjelent, Lovecraft Country című könyvében hasonlókép­pen fordítja meg a helyzetet: az ötvenes években járunk, a nyíltan rasszista amerikai délen, főhősünk pedig egy fe­kete férfi, akinek az apját egy titokzatos szekta rabolta el. Tehát bár két éve már nem Lovecraft­­büszt jár a World Fantasy díj győzteseinek, a szerző és vele együtt a kozmikus horror csillaga emelkedő­ben van. Vitatott nézetei pedig nem egyszerű el­utasításra talál­nak a fantaszti­kus irodalom mai alkotói között, ha­nem éppen vitára, az életművel párbe­szédbe kerülő művek megírására sarkallják a szerzőket. M­acron, a szépségtapasz kampány házi kedvence­­ panaszkodott a francia elnökválasztási versengés egyik esélytelen jelöltje Emmanuel Macronra utalva az utolsó tévévitában. Talán nem is lódított olyan nagyot Nicolas Du­­pont-Aignan, hiszen az újságosstando­kon, a könyvesboltokban a szemmagasságban lévő polcokról a kék szemű fiatal politikus portréja néz vissza. A Charles de Gaulle reptéri kioszkban persze - derékmagasságban - kínálták magukat a szélsőségesek, Jean-Luc Mélenchon és Marine Le Pen írott gondolatai is, a visszavonulását frissen bejelentő Frangois Fillon művét viszont csak tüzetes keresgélés után lehetett megtalálni. A konzervatív politikus Legyőzni az iszlám totalitarizmust című műve finoman szólva nem ütötte ki az ember szemét, túlzás nélkül három Macron-könyvborító jutott egy Fillonra. A politikai ipar jó korán startolt, számos kiadó véletlenül épp a kampányra vagy már az Mindent összevetve azonban az En Marche mozgalom úgy tűnik, győzelemre viszi vezetője színte­len-szagtalan programját. elé időzítette könyvét, és nem volt olyan hét, hogy valamelyik hetilap ne Macron arcával akarta volna eladni magát. Mintha beosztották volna maguk között, olyan szépen „terítették” a politikust a fogyasztóknál. És természetesen ő maga is készült Forradalom, avagy ez a mi harcunk Franciaországért című, már tavaly megjelent könyvével. És mivel is lehetne jobban elnyerni a demokráciáért könnyen lelkesíthető, lánglelkű franciák szeretetét, rajongását, a patrióták elismerését, mint a nemzeti trikolórral körbefont forradalom szó emlegetésével? Szó se róla, Macron és csapata a közösségi média által kínált lehetőségeket is professzionális módon használta ki, kampányának tételeit szinte felhasználói élménnyé alakítva át. A médiafelüle­tek harcában egyértelműen övé volt a pálya, és láthatóan bejött a hideg tekintet, illetve röviden felvillanó mosoly párosa. Egyáltalán nem kell csodálkozni, hogy a fogyasztói marketingfogások világában Macron ennyire jól érzi magát, hiszen minden megszóla­lásával a liberális piacgazdaság mellett áll ki. Ezért aztán azon sem kell megütközni, ha a versenyszektor és a baloldali média is őt ajnároz­­za. És bár a meghatározó médiumok példamutató alapossággal mutatták be, járták körül az összes jelölt terveit, Marine Le Penre mégis csupán két jelző ragadt: bevándorlásellenes és fasiszta. Aki tehát a francia sajtó kiegyensúlyozottságáról beszél, nem biztos, hogy a valóságot szemléli. A számokat ismerjük. Macron 978 ezerrel több szavazatot gyűjtött (8 millió 657 ezer), mint fő vetélytársa (7 millió 679 ezer). Fogalmazhatunk persze úgy is, hogy Le Pen mindössze 978 ezerrel kevesebb szavazót állított maga mögé, mint Macron. Intő jel, hogy hétmilliós tábora van Fillonnak (7 millió 213 ezer szavazó) és a kommu­nák eljövendő uralmában hívő Mélenchonnak (7 millió 60 ezer) is. Aki tehát azt mondja, Macron­­nak könnyű csata lesz a második forduló, alighanem téved, és ha a viadalt meg is vívja, rá és minden lépésére sok millió francia fog sanda szemmel tekinteni. Ja, és ne feledkezzünk el arról az 1,6 millióról, aki a Le Pennél sokkal radikáli­sabb Nicolas Dupont-Aignant támogatta. Ő felmondaná az uniós szerződéseket, azonnal bevezetné a frankot, leállítaná az atomerőműve­ket, és­ az uniót feladatalapon szervezné újjá, Brüsszelnek szinte semmibe nem lenne beleszólá­sa. Nos, Macron szavazóinak mindegyikére jut egy Le Pen-szavazó, minden ötödikére pedig egy Aignan-hívő. Fényes politikai jövő? Aligha. Itt még egy magát gyári munkásként definiáló elnökjelölt is képes volt négyszázezer szavazatot ellopni a nagyok elől. A lázadók többen lettek, de áttörni nem tudtak. Csak éppen kezdeni kellene velük valamit. Láthatóan sok embernek van elege abból, hogy az úgynevezett haladó gondolatot képviselők lemaradizzák őket. Azt a Franciaorszá­got, ahol még számít a kártyaasztal körül alakuló kisközösség, a vasárnapi ebéd. Sőt, az számít csak igazán, a vidéki borversenyek, a napi halfogás, egy-egy jó történet a londoni hétvégéről. Itt és a rozsdazónákban sem túl jó a megítélése Macron első forduló után elköltött, felső kategóriás párizsi éttermi vacsorájának, mint ahogy annak sem, hogy máris kormányának összetételéről tárgyal, míg Le Pen szegényebb régiókban folytatta kampányát. A baj mélységét az is jelzi, hogy Benoit Hamonnak, a baloldali erőket egyesítő jelöltnek mindössze 6,3 százaléknyi (2 millió 300 ezer) szavazat jutott. Ez évszázados mélypont a szocialista párt számára. Bár ők még talán duzzogva adnak egy esélyt Macronnak, de a lázadók másik tábora, a Le Pen plakátjaira bajszot rajzoló fiatal egyetemista tüntetők, életművészek, balos értelmiségiek biztos, hogy kinevetik a sármos üzletembert. Ők azok, akik Mélenchon­­ban találták meg mindennapi lázadásuk kivetülé­­sét. Ne feledjük, ők nem holmi bevándorláselle­nes mantrára, hanem úgy lazán az egész politikai berendezkedésre, a korporációk diktatúrájára, az extraprofitra és a milliárdos elit maga köré épített széles biztonsági zónájára vannak kiakadva. Őket nehéz lesz levenni a lábukról a gazdaság beindítá­sának gyönyörű szóképeivel. Mindent összevetve azonban az En Marche (’indulás’ vagy ’előre’) mozgalom úgy tűnik, győzelemre viszi vezetője színtelen-szagtalan programját, amelyben mindenki talál magának valamit. Csak aztán el is higgyék, hogy Macron komolyan gondolta Franciaország újraindítását. Mert különben megint jönnek a lázadók, és biztos még többen lesznek. mis mmx mm mo sovn­ittot Vm TLkWPiiC FORRÁS: WIKIPÉDIA BOJCSUK IVÁN RAJZA BOJCSUK A magazin 23

Next