Magyar Nemzet, 2017. május (80. évfolyam, 100-125. szám)

2017-05-27 / 122. szám

26 magazin Aki ismeri a veteránmotor-rajongó­­kat, pontosan tudja, hogy náluk min­den részlet számít: a legapróbb csa­varokból is az eredetit keresik, hogy aztán a találkozókon az ő járgányuk legyen a leghitelesebb. Egy tapolcai férfit azonban egészen más motivált, amikor sziszifuszi munkával felépí­tett egy régi Csepel motort. MAJLÁTH RONALD mikor néhány évvel ezelőtt egy szombat délutánon Papp Rajmund a kisfiával elindult a barátja műhelyébe, még min­dig nem tudta kiverni a fejé­ből, hogy többheti munkája veszett kárba. Munka után hosszú órá­kon át tisztogatta egy régi, rozsdamarta motor küllőit, most pedig kiderült, hogy azok teljesen használhatatlanok, mert a végükön a menetet szétrágta az idő vas­foga, így már biztos, hogy nem az erede­ti küllők kerülnek majd a motorba. A műhelybe érve azonban a kisfia mintha erőt adott volna neki, amint a föl­dön heverő szerszámokkal játszani kez­dett. Eszébe jutottak azok az idők, amikor ő is ilyen apró volt még, és a nagyapja csa­ládi történeteit hallgatta. Ebben mindig központi szereplő volt egy különleges, fe­kete színű motor. Újra nekilátott a munká­nak. Ekkor már egy éve dolgozott egy 1953-ban gyártott 125-ös Csepelen, ugyan­olyanon, mint amilyenről hajdanán me­séltek neki. Sietnie kellett: csak pár hó­nap, és itt a nagyapja születésnapja. Ma már szinte hihetetlen, de a magyar motorkerékpár-gyártás igen nagy múltra tekint vissza. Az elsőt nem más, mint a híres feltaláló, Bánki Donát készítette 1894-ben. A szériában gyártott legelső motor Lőrincz Béla nevéhez köthető, aki később felhagyott a gyártással, mert a konstrukciói nem voltak sikeresek. Nem úgy, mint a Méray fivérek járművei: saját vázakba angol motorblokkokat építet­tek. A legnagyobb sikert a Weiss Manf­­réd Acél- és Fémművek - a köznyelvben csak Csepel Művek - mindössze 37 kilós WM Turánjai aratták, amelyek 40 kilo­méter per órás sebességgel szelték az utakat az 1930-as években. A második világháború után újraindult a termelés a gyárban, 1948-ban pedig el­készült az első Csepel márkanevű motor­­kerékpár, amely a tankján még a WM jel­zést viselte. Egy évre rá született meg a „lemezvillás Csepel”, amelynek oldalára most már a Csepel feliratos, szárnyas embléma került. A Weiss Manfréd-gyár azonban nem kerülhette el a sorsát, mi­után államosították. 1950-ben Rákosi Má­tyás Vas- és Fémművekre nevezték át a komplexumot. A pártutasítás szerint az országban csak itt készíthettek motort. Ekkor gyártották a híres, teleszkópos 125-ös Csepelt is, amely már magán vi­selte a kibontakozó személyi kultusz je­gyeit: a tervezőknek a korábbi WM emb­lémát úgy kellett átrajzolniuk, hogy az immáron az RM-et, vagyis Rákosi Mátyás monogramját mintázza. Az új embléma elnyerte a kommunista diktátor tetszé­sét, most már ezt sütötték az ülésekre, így az ötvenes évek elején a motortulaj­donosok büszkén ülhettek Rákosira. Groteszk módon később éppen az ülés bizonyult a motor leggyengébb pontjá­nak: gyorsan széttöredezett. Miután 1954-b­en a 125-ösök gyártósorát áthe­lyezték Zuglóba a Danuviához, többé nem készült Csepel márkanevű motor­­kerékpár nagy sorozatban, és Rákosi monogramja is lekerült az ülésekről. - Megvan a teljes Csepel-sorozat - jelenti ki büszkén Páhi Zoltán gyűjtő, a Rozsdama­rók Veteránjármű-egyesület tagja, aki egy tapolcai belvárosi helyiségben mutatja ne­künk a motorjait. A hatvan körüljáró férfi­nak köszönhette Papp Rajmund, hogy olyan Csepelt sikerült vásárolnia, amely­nek még megvoltak a papírjai. Először egy 1939-es német DKW-200-ason akad meg a szemünk, amelynek a forgalmi engedélyét még horogkeresztes pecséttel hitelesítet­ték a hatóságok. A szürke, kopott járgány mellett azonnal feltűnnek a Csepelek, amelyek olyanok, mintha m­ost gördültek volna le a gyárszalagról. Egy lemezvillás Csepel ma legalább hatszázezer forintba kerül, de a D-Csepeleknek is alaposan megkérik az árát. Ám ha valaki úgy dönt, hogy maga újítja fel a motort, az sem olcsó mulatság: a használhatatlan, sokszor fé­szerben rozsdálló Csepelek százezer fo­rintnál is többért kelnek el, ha van hozzá­juk eredeti papír. És akkor még nem is be­széltünk az alkatrészekről. Páhi úr azonban nagyban játszik: vagy hetven motorja van több helyen a város­ban, melyek közül a legújabb szerzemé­nyeit is megmutatja. Nyitott fedelű, kelet­német katonai Trabanttal visz minket az egykori tapolcai laktanya épületeihez, ahol raktárat bérel. Az omladozó falak­hoz passzolnak ezek a járművek. Oda­benn valóságos veteránmotor-mennyor­­szág tárul elénk. Páhi úr felkap egy kora­beli Csepel-ülést, és megmutatja, hogyan módosították néhány vonallal Weiss Manfréd monogramját Rákosi Mátyásé­ra. Kitol nekünk a napfényre egy motort,, amelynek a javítása még profi szerelőnek is óriási kihívás lenne. Ennek az ülését házilag vonták be szivaccsal, mert az ere­deti teljesen széttört. - Hát igen, kispórolták belőle az anya­got. De a motor maga nagyon jó volt - mondja a férfi. A második világháború végén szinte min­den fiatalt behívtak katonának Nyirádon. Papp Rajmund nagyapja, Takács Lajos is A családi történetekben rendre feltűnt a fekete Csepel, amelyet különös becsben, tartottak, ott volt közöttük, aki dacolva a hatósá­gokkal mégsem jelentkezett a sorozáson. A csendőrség azonban a barátaival együtt megtalálta, így hamarosan Németország­ba szállították őket, ahol rövid kiképzés után harcolniuk kellett. Amikor 1945 má­jusában közölték velük a németek, hogy véget ért a háború, útra keltek Magyaror­szág felé, azonban a szovjet katonák csú­nyán átverték őket: a vonatjuk áthaladt Magyarországon, de meg sem állt a Vol­gáig, ahol többéves kényszermunkára fogták az elhurcoltakat. Ivanovóban kegyetlen sors jutott ne­kik: az orosz lágerparancsnok mindig azt mondogatta, hogy az apját és a húgát ma­gyar katonák ölték meg, ezért ő nagyon haragszik a magyarokra. Ezt aztán ki is mutatta, amikor egy magyar fiú egyszer megpróbált elszökni, az őrök elfogták, és a többi fogoly előtt annyira megverték, hogy belehalt sérüléseibe. Mínusz negy­ven fokban is dolgozniuk kellett a téli hi­degben, sosem volt megállás. Lajos bácsi elmeséli: odabenn elterjedt a híre, hogy aki megeszi a cigaretta végét, az beláza­­sodik, és hamarabb hazakerülhet. Ami­kor először próbálta, nem sikerült neki, ám másodszorra már le tudta nyelni a ci­garettavéget, belázasodott, így sokkal jobb körülmények közé került. Ma, ami­kor a hetven évvel ezelőtti eseményekről a 93 éves Takács Lajost hallgatjuk, szinte beleborzongunk, amikor elárulja: még mindig tart attól, hogy az elmondottak, miatt visszavihetik a munkatáborba. Lajos bácsi sorsa azonban a hazatérés után jóra fordult: hamarosan megismerte későbbi feleségét, aki mindenben támo­gatta. 1952-ben vettek egy félig kész házat Nyirádon, amelyhez csak nagy nehezen találtak tetőlécet, amelyet egy barátjuk Csepel motorjával sikerült hazavinni. Amikor aztán sikeresen leszállították a fát, Lajos bácsi megkérdezte a feleségé­től: mi lenne, ha ők is vennének egy ilyen motort? Az asszony pedig így válaszolt: „Ha lesz pénzünk, motorunk is lesz.” A csepeli gyár egyik utolsó darabját si­került megszerezniük, amely igazi csa­ládtag lett. A családi történetekben rend­re feltűnt a fekete Csepel, amelyet külö­nös becsben tartottak.­­ Nem a veterán motorok érdekeltek, ha­nem a nagyapám, akit nagyon tisztelek - mondja Papp Rajmund, a negyven körü­li tapolcai férfi, akinek óriási munkával sikerült összeraknia egy 125-ös Csepelt. Eredeti terve az volt, hogy visszaszerzi a nagyapja motorját, de ez sajnos nem si­került, így Páhi úrhoz fordult, aki kitartó keresgéléssel talált neki egy olyan Cse­pelt, amelynek még megvannak a papír­jai. A munka oroszlánrésze azonban csak itt kezdődött: az ország legeldugottabb szegleteiből kellett összegyűjteni az al­katrészeket, amelyeket aztán külön-kü­­lön tisztítottak meg és újítottak fel a mo­torhoz - évekbe telt a munka, amelyet a családnak mindvégig sikerült titkolnia Lajos bácsi elől. Az aranycsíkot a keszt­helyi Fellner József autófényező festette - szabad kézzel - a motorra. A kezét mu­tatja: semennyit sem remegnek az ujjai, így húz egy Csepel-tankra nekünk egy vonalat. Mint mondja, külföldről is hoz­zá küldik a motorok tankját, hogy csíkot húzzon rájuk. A motor pedig végül elkészült a szüle­tésnapra: unokája az udvaron hurkapál­cákra tűzött, régi „csepeles” családi fo­tókkal jelezte az utat a motorig. Amikor Lajos bácsi meglátta a gyönyörű, feketén csillogó motort, elsírta magát a megha­tottságtól. A kilencvenen túli férfi felült a motorra, amelynek ülésén már nem Rá­kosi monogramja szerepelt. - Tudom, hogy a sok szenvedésért nem lehet őt kárpótolni, de ez a motor talán feledteti vele a nehéz múltat - teszi még hozzá Papp Rajmund, miközben nagyapjára néz. A rendkívüli munkával újraépített 125-ös Csepel így a család ere­jét is szimbolizálja. Veteránok - Motormánia a nagypapa iránti tiszteletből CSEPEL, RÁKOSI NÉLKÜL A Páhl Zoltán D-Csepel motoron (fent) FOTÓK: VÉGH LÁSZLÓ A felújított 125-ös Csepel és Fellner József, a „csíkfestő" (jobbra) Papp Rajmund és nagyapja, Takács Lajos Tapolcán. Amikor meglátta a feketén csillogó motort, elsírta magát a meghatottságtól 2017. MÁJUS 27., SZOMBAT

Next