Magyar Nemzet, 2017. május (80. évfolyam, 100-125. szám)

2017-05-23 / 118. szám

12 ROVATVEZETŐ: WEKERLE SZABOLCS • kultura@magyarnemzet.hu Hallott erről? A politikai korrektség korszakában élünk, de ezzel kinyírjuk magunkat, hiszen mára teljesen elvesztettük a humorérzékünket. CLINT EASTWOOD SZÍNÉSZ-RENDEZŐ A CANNES-I FILMFESZTIVÁLON TARTOTT MESTERKURZUSÁN Sámliról nézték a mozit a Brazilok falujában • A Cserhát tövében jártunk, hogy együtt is megnézzük M. Kiss Csabáék filmjét • A sportcsarnokban szinte mindenki ott volt B. KOVÁCS GERGELY A Brazilok acsai bemutatóján jártunk. Egy falu, ahol a lakók jelentős része film­csillag a Galga-patak melletti település egén. - Szerepel a filmben? - szegezzük a kérdést az egyik barátságos és közlé­keny acsainak, aki épp sörét fogyaszt­ja a falu egyik presszójában, mindösz­­sze néhány méterre attól a keresztező­déstől, ahol az út négyfelé ágazik. Egyik irányban 25 kilométer távolságra van Vác, az ellenkező irányban Versegen át a Mátra felé indulhatunk. A másik két opció a szintén 25 kilométerre fek­vő Aszód, ami az M3-as autópálya vidék A stáb és a helyiek nagyon megszerették egymást. Ennyivel tartozunk nekik - mondta M. Kiss Csaba ke Gödöllőhöz közel, a másik irány a Cserhát és Nógrád megye csodálatosan szép, egyben rendkívül nehéz sorsú vi­dékeire vezet. - Nem mentem el a cas­­tingra - feleli nevetve. - Pedig ide beküld­­tek értem, jött az ember nyakkendőben, és mondta, hogy másnap várnak. Nagy a nyüzsgés a faluban. Futball­­mezes fiúk, kicsípett lányok vonulnak az utcán. A presszóban sokan vannak, egymástól függetlenül érkeznek városias kinézetű emberek, kettes-hármas cso­portokban. A helyiek minden esetben hangosan, udvariasan köszöntik őket. Helyiek, „brazilok” és magyarok békes­ségben.­­ Én benne vagyok - szól közbe Jenci, aki két faluval odébb nevelkedett a penci lakásotthonban, majd miután nagykorú lett, Ácsán telepedett le, a he­lyi faüzemben dolgozik. - A temetőben, lent a pályán, a kocsmában! Három hó­napig forgattak itt. A kastélyban, a bör­tönben, a temetőben, a pályán, Pen­­cen, Rádon, odébb Noszvajon, minde­nütt. Bejöttek a faluba, és volt egy helyi, aki állásba kapta, hogy szerezzen embe­reket. Szólt is mindenkinek. Nagyon jól jött nekem a temetői munka, kaptam na­pi 5000 forintot a forgatás ideje alatt. A levegőt lapátoltam, mintha sírt ásnék. A focipályán meg üvöltöznöm kellett. Ott voltam a kocsmában is. A 2016-os évben Ácsán és a környező falvakban forgatták M. Kiss Csaba és Ro­­honyi Gábor filmjét, a Brazilokat. Ugyan a filmben játszanak profi színészek is, számos szerep jutott a helybélieknek. A film alkotói úgy döntöttek, hogy az ápri­lisi országos premier után külön az acsa­­iaknak is levetítik a filmet. - Még nem néztem meg - folytatja lelkesen Jenei. - Mondják, hogy sokat lehet rajta röhög­ni. Viszont már egy autogramot kértek tőlem! - Én már láttam - veszi vissza a szót elsőként megszólított ismerősünk. - Pont a Pólusban voltunk, amikor vetítet­ték, hát beültünk rá. Elmegy, amolyan Macska-jaj-szerű. De legalább Ácsa föl­került a térképre. A beszélgetést valamely másik éteri világból épp csak beszüremkedve hall­gató, egy kempingszékbe mélyen bele­csúszó figura ekkor emelkedik föl egy ki­csit a semmiből, és ad életjelet: - Én is benne vagyok a filmbe’! - Ferike, csitt! Gyorsan átlátjuk, hogy ennyi hirtelen termett filmcsillag nem fér meg egy csár­dában, így próbáljuk tartani a beszélge­tés gyeplőjét. Mit csinál a filmben? - kér­dezzük. - Szerepelek. - De mit? - firtatjuk nem lankadó re­ménnyel. - Ott vagyok. - De mit csináltál, te nyomorult? - siet a segítségünkre Jenei. - Éjszakai felvételen szerepelek! - Na, akkor sokat látunk belőled! - nyugtázza a fiatalember. Nem kerülgetjük a témát, rákér­dezünk, vannak-e etnikai jellegű konflik­tusok a faluban. Beszélgetőtársaink egyetértenek abban, hogy ilyesmi nin­csen, cigányok és magyarok békében megvannak egymással, a problémáik is közösek.­­ Az 1960-as években voltak itt utoljára nagy balhék, de akkor se köztük és köztünk, hanem nekik egymás közt. Szóba hozzuk a dombra emelt, egy­kor káprázatos Prónay-kastélyt, amely a műemlék evangélikus templom köz­vetlen szomszédságában áll. A hatalmas fal és a lezárt vaskapu mögött csak sej­teni lehet, hogy munkálatok zajlanak. Ma már csak kerítés nélküli rom az egy­kor főbejáratul szolgáló kapu, pusztuló szobrászati díszítőelemekkel. -Jelenleg az állami vagyonkezelőé, de úgy sejtjük, hamarosan már magánkéz­ben lesz - halljuk az újabb információt, amit sejtelmes mosoly kísér. - Legalább­is a tetőt, az ablakokat felújították, az óra újra jár, pontosan mutat. Ilyenkor szok­ták kijátszani, nem? A sportcsarnokban gyülekezik a falu apraja-nagyja. Rengetegen eljöttek, sor­ra hozzák az újabb és újabb ülőalkalma­tosságokat, míg végül a szomszédos is­kolából elfogy a szék. Eredetileg a film kiemelt helyszínét jelentő focipályát je­lölték ki a vetítésre, de az időjárás köz­beszólt. Nénik jelennek meg népviselet­ben, nem az alkalom miatt, itt az időseb­bek körében gyakori viselet ez, az utcán is tapasztaltuk. A fiatalabbak mobiljuk­ra tapadnak. Vegyesen ülnek romák és nem romák, kicsik és nagyok, messziről jött városiak és helyiek. Csúszik a prog­ram, a vetítés fél órával később kezdő­dik, a várakozás ideje alatt a Cinema Pa­radiso világa elevenedik meg. Bekiabálá­sokat hangos nevetések, visszaszólások követnek. Végül az Ácsára látogató stáb­tagok és színészek nevében a film egyik rendezője, M. Kiss Csaba üdvözli az egy­begyűlteket, elmondja, ennyivel tartoz­tak a helyieknek, akiket nagyon megsze­retett a stáb. Díjazzuk ezt a hozzáállást, és díjazzák a helyiek is. Kívülállóként érezzük, a két fél valóban megszerette egymást. Gyerekkorunk lakótelepi sám­­lis moziját idézi a vetítés: a nézők pado­kon, székeken, a földön egyaránt ülnek, fölnevetnek, olykor bekiabálnak. Per­sze annyiban más azért a helyzet, hogy itt minden percben ismerős helyszínek köszönnek vissza, egyszer a „Laci” tű­nik föl, máskor az „Erzsi”. Viszontlátjuk a vásznon Jencit és több más helyit, akik­kel már találkoztunk korábban. Gyakran kíséri moraj a látottakat. A Braziloknak köszönhetően jó esély­­lyel nem érkeznek majd fölkérések Pá­rizsból vagy Hollywoodból, de a helyi­eknek hatalmas buli lehetett, amit a for­gatás hónapjaiban, majd a megjelenést követő felhajtás során megéltek. Arról nem is beszélve, hogy ha csak egy nap erejéig is, de újra volt mozi Ácsán, ahol telt ház előtt vetítettek egy májusi szom­bat estén, és a falu népe ezt a szórako­zást választotta. Pillanatkép az alkotásból. A helyieknek hatalmas buli lehetett, amit a forgatás, majd a megjelenést követő felhajtás során megéltek 2017. MÁJUS 23., KEDDMagár lemez Kiszivárgott akták Túl nagyra nőtt, nem bír a saját tartalmaival a Facebook Belső használatra, a Facebook moderátorainak szánt kézi­könyvet szerzett meg a brit The Guardian. A lap több száz dokumentumot vizsgált át, amelyek a kö­zösségi oldal moderálási elveit fejtik ki első­sorban a pornográfia, a terrorizmus, a gyű­löletbeszéd, a rasszizmus és az öngyilkosság témakörében, de mint kiderült, a Facebook a kannibalizmust és a fogadási csalást sem hagy­hatja figyelmen kívül. Első alkalommal kerültek nyilvánosságra az immár több mint kétmilliárd felhasználót kiszolgáló közösségi oldal belső sza­bályai, amelyek rendkívül szigorúak ugyan, ám a lap információi szerint szinte képtelenség betar­tani őket, hiszen a rengeteg profil miatt a moderá­toroknak alig tíz másodpercük van eldönteni, hogy egy tartalom engedélyezhető-e. Emiatt na­gyon gyakoriak a hibák, különösen a sze­xuális tartalmak és az erőszak esetében van komoly zavar. A kézikönyv utasítá­sai szerint például állatkínzásról készült képeket meg lehet osztani, azok „csak” felkavarók, de a „remélem, valaki meg­öl téged” kifejezés is szabad utat kap­hat, mert az ilyen fenyegetések nem tűnnek hitelesnek, a fenyegető csu­pán levezeti a feszültségét. A kiszi­várgott információkkal kapcsolat­ban a Guardiannek a közösségi oldal egy moderátora úgy fogalmazott: a Facebook túl nagyra nőtt, nem tudja ellenőrizni a saját tartalmait. (F. B.) r­t * *• * k­­ b Hasznos locsi-fecsi szerda esténként HEGYI ZOLTÁN Kezdetben vola Lörincze Lajos. Egy or­szág ismerte, hallgattuk, ha akartuk, ha nem. Mert ment a Kossuthon. És óriási szerencsénk volt, hogy így történt, mert épülésünkre szolgált, néha nem is tudtuk, mennyire. Ha háttereztünk a rádióval, akkor is ragadt ránk a nyelv, a magyar, ez a csoda, az Ara­nyé, a miénk. A jelenlegi médiafogyasztási szokások sűrűjében felfoghatatlan, hogy egy nyelvészprofesz­­szor híresség lehetett. Az Édes anyanyelvünkre aztán rátett még egy lapáttal Hofi (Érdes anyanyelvűnk), és máris kitörölhetetlenné vált a köz beszédéből. Lőrincze Lajost fakuló emlékeim szerint Grétsy Lász­ló követte, szintén országos ismertséggel. Ha ma kö­rülnézünk a rádiós nyelvi ismeretterjesztés harcmeze­jén, a helyzet első pillantásra nem tűnik reménytelen­nek. Elsősorban a „humánerőforrás" tekintetében. Az ismertségben, tehát az üzenet eljutásában már nem lennék annyira biztos, dacára annak, hogy számta­lan, a múlt század végén még álmainkban sem elő­forduló lehetőség, kommunikációs csator­na áll rendelkezésünkre. Hogy ez össze­­függ-e a nyelvromlással, amennyiben egyáltalán létezik ilyen, vagy a rom­ló szövegértéssel (létezik ilyen), az két­séges, talán inkább az egyre rémisztőbb igénytelenség és műveletlenség lehet a lu­das. Mindenesetre a Nádasdy Ádám-Kálmán László-ékpáron (Klubrádió, Szószátyár) nem múlik a dolog. Ha valaki elolvassa az életrajzukat, önkénte­lenül vigyázzba vágja magát, de ez persze még nem elég az üdvösséghez. Szükségeltetik némi vagányság és karizma, hogy átjöjjön az adás, mert hogy ugye értelemszerűen ug­rik a látvány, ami néha jótékonyan elvihetné a balhét. És lássuk be azt is bátran, a nyelvészet alapesetben in­kább emlékeztet a matematikára, mint a popzenére, a kedves hallgató pedig többnyire laikus, amatőr, és ezer baja van még a tetejébe. Meg kell hát nyerni. El­varázsolni, megnevettetni, tenyérből etetni, figyelmét szinten tartani felettébb ajánlatos. És valljuk be, hogy kinek ki jön be inkább, az ízlés és habitus kérdése is, éppen a fentebb említettek miatt, így aztán nyugod­tan beismerhetem, hogy nekem leginkább Nádasdy. Heti egy órában tolják a cuccot Kálmánnal (aki kellő­képpen kekec, egyszer már a Klubrádióból is lelécelt, mert szerinte Sugár Ágnes a homeopátiát „propagál­ta”, valamint olyan orgánuma van, ami egyszerűen Amennyiben létezik szórakoztató tudományosság (és igen), a szerdán­ként 19 órától jelentkező Szószátyár a zászlóshajó rádióra termett), és ajánlatos elcsípni a szerda estét, vagy legalább az ismétlést, mert ahhoz, hogy a hálón felkutassuk, kötélidegek kellenek. A „szószátyár” szi­nonimái egyébként: fecsegő, cserfes, beszédes, közlé­keny, dumás, locsogó, csacsogó, bőbeszédű, szócsép­lő, kommunikatív, szófosó, dumagép, terjengős, nagypofájú, locsi-fecsi. Megy is a szöveg rendesen, tu­dós elméktől elvárható színvonalon, állandó minőség­ben. Az új folyamban minden műsorban megvitatnak egy-egy témát egymással vagy éppen szakértőkkel, a műsor második részében pedig válaszolnak néhány hallgatói kérdésre, egy üzenetrögzítős telefon segítsé­gével. Ez a szerkezet, a váz mintegy, erre épül az ak­tuális kérdéskör. A május 17-i adásban például többek között elhangzott „A virágnak megtiltani nem lehet, / Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet” kezdetű stró­fa, Petőfi Sándor tollából, hogy álljon itt egy érzékle­tes saját képzavar is. Most már bevallhatom, ez a sor kissé beárnyékolta a gyerekkorom egy részét, egészen addig, míg a tananyagban el nem jutottunk a kettős tagadásig. Jó, utána is még egy kicsit, de már nem any­­nyira. Különben is, a költői szabadság, meg minden. Azt is megtudtuk, hogy a „különben”-t sokáig m-mel írták, most meg nem, de Nádasdyék azt üzenték a deb­receni vastagnyakú kálvinistáknak, hogy használják csak bátran m-mel, az Akadémia csupán javasol, nem szentírást alkot. És így tovább, gyönyörűen, szelleme­sen. Amennyiben létezik szórakoztató tudományos­ság (és igen), a Szószátyár a zászlóshajó.

Next