Magyar Nemzet, 2019. május (82. évfolyam, 70-95. szám)
2019-05-22 / 87. szám
2019. május 22., szerda Magyar Nemzet KULTÚRA 17 A társadalom kiiktatta a hősöket Kiss-B. Atilla. A fiataloknak szükségük van példaképekre, a családoknak pedig mesére Kiss-B. Atilla Kossuth-díjas operaénekes, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem adjunktusa, a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi, az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia rendes és a Magyar Állami Operaház örökös tagja február elsejétől a Budapesti Operettszínház főigazgatója. Operaénekesi karrierjének kezdetéről, a főigazgatói poszthoz vezető útról, az új évadról és terveiről beszélgettünk. B. Orbán Emese -A Gyulai Várszínházban mutatkozott be 1992-ben, Erkel Ferenc Bánk bán című operájának címszerepében, majd 2002-ben a Káél Csaba rendezte filmnek is ön lett a főszereplője. A köztudatban a neve összeforrott a karakterrel. Mesélne a Bánk bán előtti időkről? - Az operaénekesi karrier kezdete majdnem egybeesik a Bánk bánnal, ugyanis alig végeztem el a második évemet a kolozsvári zeneakadémián, amikor már debütáltam a nagyúr címszerepében. Tulajdonképpen ennek már 25 éve múlt, gyakorlatilag a Bánk bán azóta az egyik énem, tehát jogos a köztudatban az azonosítás. Ugyanakkor még számtalan olyan főszerepet tudnék sorolni, amellyel hasonlóképpen azonosultam, csakhogy azoknak a szerepeknek, azoknak az operáknak nem adatott meg, hogy filmre rögzítsük őket vagy akkora közönség elé kerüljenek, mint a Bánk bán. - És az ezt megelőző időszakban? - Volt egy népdalénekes időszakom, Sepsiszentgyörgyön, a Vadrózsák Művészegyüttesnek voltam a szólistája, 1983- tól 1989-ig ez töltötte ki a szakmai életemet, illetve ’83 előtt volt még egy, ma úgy mondanánk, hogy alternatív színjátszó időszakom. Tagja voltam a Kolozsvári Stúdiószínpadnak, minket hívtak a Kolozsvári Állami Magyar Színházba tömegszereplőknek, és tulajdonképpen ott oltódott belém a színház szeretete. - Van kedvenc szerepe, rendezője, karmestere? - A Bánk bán után... sorolhatnám Tosca Cavaradossiját, Turidduját, A Nyugat lánya Dick Johnsonát, a Janácek-operákat, a Jenufát és A Makropoulos-ügyet, a Jenufában mindkét tenor szerepet, továbbá Radamest, Don Alvarót, Kalafot, Lohengrint és Don Josét. Az már egy szakmai közhely, hogy mindig az a kedvenc, amivel éppen foglalkozom, de tényleg így van. - Jöttek tehát a szerepek. Majd a díjak, a különféle tagságok, a tanítás. - Ahogy a szerepeimet sem kerestem, egyszer csak szembejött a lehetőség, hogy taníthassak. Rövid ideig a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán, aztán a Zeneakadémián. Mindeközben ugyanígy megtalált a Magyar Művészeti Akadémia. Művészeti oktatóként az ember nyilván a tehetséggondozást is komolyabban veszi, gondolok itt mesterkurzusokra, zsűrizésekre, versenyekre való felkészítésekre. Ezeket a feladatokat is örömmel és szívesen látom el. insiinc i tiui it inji - Operaénekesként megpályázta egy operettszínház főigazgatói posztját. Nincs ebben ellentmondás? - Az operett az egyik lehetősége a totális színháznak. Komplexebb az operánál is. Tőlem soha nem volt idegen, repertoárom szerves részét képezi Szu- Csong, Barinkay vagy a Cigányszerelem Józsijának szerepe is. - Mivel telt az idő a pályázati eredmény kihirdetése és a főigazgatói szék elfoglalása között, illetve azóta? - A február elsejéig tartó folyamat a színház átadás-átvétele volt. Az én és az ügyvezető társam útmutatásai és elvárásai alapján - és nyilván a törvényi szabályozás értelmében - az elődeink előkészítették az intézmény átadását, mi ennek az átvételét. Az eltelt időszakban az elsődleges cél az intézmény zökkenőmentes működtetése volt. Az előadásainkra kíváncsi közönség semmit nem érzékelhetett az igazgatóváltásból. Az elmúlt időszakot telt ház és a nézők elégedettsége jellemezte, a művészeink profin oldották meg a feladataikat. - Nem voltak nehézségek az átmeneti időszakban? - Az elmúlt években a színház több nehéz időszakon is keresztülment, ezért a hivatalba lépésemet követően elsődleges feladatom volt, hogy biztosítsam a folyamatos, nyugodt művészi alkotómunka feltételeit. Érzékeny helyzet ez, amelyben különös jelentősége van a nyitott, szakmai bizalmon alapuló együttműködésnek, amelyet a vezetés és a művészek megelőlegeztek egymásnak. Az előzetes céljainknak megfelelő, komoly munkát vállaltunk, az elkövetkezendő években ezt szeretnénk a színház művészeivel és dolgozóival közösen véghezvinni. Az én célom az, hogy a társulat értse, elfogadja azt, amit képviselek, én pedig mindig nyitott legyek arra, hogy ők ugyanezt a megértést és elfogadást kapják tőlem. Az ehhez szükséges közös nyelv megtalálása fontos számomra. - Sikerül biztosítani a folytonosságot az eddigi partnerekkel? - Nyilván része a munkámnak a tárgyalás a külföldi és belföldi együttműködő partnerekkel, és fontos biztosítani a folytonosságot. A sikert a saját szememmel láttam, hiszen elkísértem a társulatot A víg özvegy dubaji vendégjátékra és az izraeli magyar kulturális évad nyitó operettgáláira is. A sikeres A szépség és a szörnyeteg turnén a társulat szívesen vesz részt, ennek lehetséges folytatását azonban hosszas egyeztetésekkel, tárgyalásokkal kellett szabályozni. Egy olyan feltételt szabtam a külföldi partnereimnek, hogy itthon is szeretném játszani a társulattal az előadást. Ennek két oka van: egyrészt az előadók örülnek neki, ha erre lehetőség van, másrészt a magyar közönség is várja. Fontosak a nemzetközi, művészi együttműködések. Tárgyalunk a kijevi testvérszínházunkkal, a Kolozsvári Állami Magyar Operával és az Eszéki Horvát Nemzeti Színházzal, valamint szentpétervári és moszkvai partnereinkkel is. - Idézek a pályázatából: „Az Operettszínháznak erőteljes értékrendbeli és művészeti irányváltásra van szüksége.” - Elsősorban a minőség, a szerző- és a stílushűség, a következetes és igényes műhelymunka az, amely az általam célba vett új irányt mutatja. Azt gondolom, hogy ez egyedül nem megy. Még a látszatát is el akarom kerülni annak, hogy ezt a színházat egyedül irányítom, egy erős csapatra van szükség ahhoz, hogy az ember meg tudja valósítani azt, amit vizionált. Nagyszerű kollégáim vannak. Szintén a pályázatában olvasható: „A műfaj és az intézmény nemzetművelésre hivatott mivolta nem teljesedik ki. ” Kifejtené ezt? - Szeretném, ha a nézőink és az előadóink egyaránt büszkék lennének arra, hogy egy olyan műfaj örökösei vagyunk, amelyhez a mi temperamentumunk és kultúránk a kulcs. Szeretném, ha a színház sokkal intenzívebben lenne jelen a Kárpát-medencei kulturális közéletben. Továbbra is fontos, hogy a kőszínházi évadon túli időszakban se nélkülözzön minket a közönség. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon Vidnyánszky Attila rendezésében mutatjuk be nyáron az új Csárdáskirálynőnket, majd szeptemberben ezzel nyitjuk az évadunkat. A tradícióknak megfelelően idén is vendégeskedünk Baján, ahol a közönség igényeit figyelembe véve az Apácashow című előadással készülünk. Remélem, hogy előbb-utóbb összeáll annak az anyagi háttere is, hogy a marosvásárhelyi Vásárhelyi forgatagban is részt vegyünk. Úgy érzem, a társadalom kiiktatta a hősöket és deheroizált mindent. Pedig szükség van a magyar huszárvirtusra, és akár felnőttként is szívesen látogatunk el Tündérországba. Petőfi Sándor János vitéze, ez a magyar népléleknek oly kedves hős - Kacsóh Pongrácnak köszönhetően - a tisztán szeretni tudó, szerelméért akár a mennybe, akár a pokolba is elmenő Kukorica Jancsi története olyan modellt mutat a fiataloknak, amilyenre nagy szükség van manapság. Európa kapuját folyamatosan döngetik, és ha nem vigyázunk eléggé, akkor a felhalmozott kulturális értékeinket, mint már egyszer megtörtént Mohácsnál, nagy veszély fenyegeti. Ott akkora veszteség érte a keresztény Európát, főleg Magyarországot, hogy máig nyögjük a kínjait. Azt gondolom, ezt ki kell énekelni magunkból, ezért egy nagyszerű rockmusicalt mutatunk be tavasszal, Mohács 1526 - Európa kapuja címmel, Vincze Balázs rendezésében. - Milyen tervei vannak a Kálmán Imre Teátrummal, illetve a Raktárszínházzal? - Mind a három színpad a maga adottságai között a színház alapgondolatait mutatja be változatosan. A Teátrumban Tajtékos dalok címmel „Boris Vian-sanzonest” lesz. A szerzőről kevesen tudják, hogy több mint ötszáz dalt írt és maga zenésítette meg a verseit. Úgy tartotta, „Élni annyi, mint röhögni a halálon és belehalni a röhögésbe”. A Teátrumban egy Magyarországon vadonatújnak számító műfaj is bemutatkozik. A Párizsi randevú című produkciónk egyszerre állít emléket a harmincéves rendszerváltásnak és mutatja be a párizsi Moulin Rouge csillogó világát. A dinner show egy igényesen szórakoztató műfaj, amely a gasztronómiát köti össze a színházzal és a cirkuszművészettel. A mindössze száz néző befogadására alkalmas Raktárszínház intim légköre a nézőnek még átélhetőbbé teszi Anne Frank történetét. Grigori Fried monooperáját Rátóti Zoltán rendezi. Arculatformáló rendezvényeket is ígért. - Már a bérlettájékoztatón megjelenik az új logónk, amely képletesen mutatja az arculat irányát, vagyis azt, hogy az intézmény életében a zene és a színház egyaránt fontos. Lehár Ferenc szándéka az volt, hogy megragadja a nézők szívét és behatoljon a lelkükbe. Az én kötelességeim közül a szórakoztatás sem hiányozhat, de célom mindezek mellett közönségünk lelkébe estéről estére útravalót is elhelyezni. Az interjú teljes szövege online olvasható. Szemtelen, groteszk és meglepő novellák Viola Szandra „A Röpképtelen madarak novellagyűjtemény, amely ezer nevető varjúként ront az olvasóra” - áll a fülszövegben. Bármilyen fiatal is a szerző, számára az abszurd humor olyan, mint a lélegzetvétel. Az elbeszélések eseményei az érzéki és a fogalmi megismerés alapjait is megkérdőjelezik. Egy-egy történetbe csomagolt emberi tulajdonság, túlzó vonás válik a karakterek meghatározó jegyévé, a karakter megteremtése pedig egyúttal, Vöröskéry Dóra esetében a stílus megteremtése is, találkozunk szerelmi hisztériától túlfűtött bankrablónővel, csillagfacsaróval, kíméletlen egykettedlovassal, aki Bánomzug települését szeretné elpusztítani, Csipke Rózsával, aki - akárcsak Andersen meséjében - különös átkot cipel, de például gyilkos hajlamú bonbonkészítő mesterrel is. A groteszkbe is bepörgetett novellabonbonok omlós belsejéhez érve pedig a kárörömhöz hasonló édesség lepi el az olvasó ízlelőbimbóit, meglepettség és elégtétel, hiszen kell az ilyen mese is a „gyereknek”, ahol nem jár mindenki jól, ahol rossz, furcsa életek, sorközi rémek elevenednek meg a lapokon. Persze a „szomszéd kertje se zöldebb” üzemmódra még nem lehet novellavárat építeni; a póruljárások mögött igazságok, törvényszerűségek sejlenek fel, ami nem feltétlenül szokványos az abszurd irodalomtól. Főleg az abszurd drámairodalom alapoz ugyanis arra a filozófiai nézetre, miszerint a világ értelmetlen, a kommunikáció hamis, a kapcsolatteremtés pedig gyakorlatilag lehetetlen. Vöröskéry Dóra szörnyszülött mesefigurái között azonban olykor szerethető, hús-vér karakterek is feltűnnek, kapcsolódásaik valódi drámákra engednek rálátást. Vöröskéry Dóra mintha a világirodalom Gogoltól örökölt szemtelen, groteszk realizmusát és Ambrus Zoltán novelláinak furcsa mesehőseit is továbbgondolta volna kötetében. Adja magát az ötlet, hogy a novellákra, novellahősökre is mint csökött, szárnyaszegett madarakra tekintsünk; azonban hogy ezek az írások mennyire szólnak a szárnyalás utáni elvágyódásról vagy sokkal inkább a cím pandantjaként egyfajta másik szárnyalás bizonyítékai, annak megválaszolását az olvasóra bízom. A Röpképtelen madarak novelláinak legfontosabb esztétikai minősége mégis a meglepetés, a meglepni tudás, amely nem kis erény egy pályakezdő szerző esetében. Vöröskéry Dóra: Röpképtelen madarak. Előretolt Helyőrség íróakadémia, 2019.